A SZÁLLÍTÁS

Szállítják továbbá azokat az elitélteket is, akiket valamilyen oknál fogva az egyik letöltő házból áthelyeztek egy másikba.
Ennek az áthelyezésnek különböző okai lehetnek.
Van, amikor a fogvatartott kéri, családi vagy anyagi okora hivatkozva, hogy közelebb kerülhessen a hozzátartozóihoz.
/ Ennek a kérésnek elég ritkán szoktak eleget tenni.../
Gyakoribb az, amikor a börtön vezetősége dönt úgy, hogy más intézetbe viteti a fogvatartottat, mondjuk a túl sok fegyelemsértés miatt egy szigorúbb végrehajtású intézetbe, de ok lehet bizonyos "maffiaszerűen" kialakult bandák szétszakítása, szökési terv meghiúsítása, vagy éppen a fogvatartott testi éppségének megvédése, mivel már túl sok ellenséget szerzett magának az adott helyen.
A rabszállítók teljes kihasználtsággal közlekednek, zsúfolásig megtelve mind az oda, mind pedig a vissza-úton.
Ennek a napnak a hajnalán a börtönök minden dolgozója "hangya szorgalommal" tevékenykedik.
A nevelőtisztek összekészítik a szállításba kerülő emberek nevelési anyagát, amely tartalmazza a személyes adataikat, a bűncselekményüket és ítéletüket, a velük szemben elrendelt őrzési fokozatot, valamint egy véleményt arról, hogy miként viselkedtek az adott intézményben töltött idő alatt.
/ Ennek később meghatározó szerepe van az új börtönbe történő megérkezéskor, mert rögtön ez alapján kategorizálják be a fogvatartottat! /
Sajnos ezeket a nevelői véleményeket nem mindig a tárgyilagosság jellemzi, és mivel - ellenőrzés hiányában - komoly visszaélésekre ad okot, ez gyakorta meg is történik.
Számos oka lehet annak, hogy a nevelőtiszt a valóságnak nem megfelelő negatív véleménnyel indítja útnak a fogvatartottat.
Elég egy régi - vélt vagy valós - sérelem, származás vagy bűncselekmény miatti előítélet, de néha már az is, hogy egszerűen csak unszinpatikus számára az az ember...
A konyhai dolgozók - akik szintén elitéltek - összekészítik, és egy zacskóban elhelyezve kiosztják a fogvatartottak egy napi hideg élelmét.
Ez általában - évtizedek óta! - egy kis darab szalonna, negyed kiló kenyér, egy vagy két kis méretű dobozos lekvár, valamint általában két kis dobozos konzerv májkrém.
/ Börtöne válogatja, hogy mit és miből mennyit adnak, de az, amit leírtam a leggyakoribb/ /
A fent leírt dolgokból a szalonnát és a lekvárt még nagy nehezen meg lehet enni, de a konzervet csak nagyon ritkán és nagy nehézségek árán, mert konzervbontót természetesen nem adnak hozzá, az elitéltek számára biztosított puha alumínium pengéjű kés pedig - amelynek se éle se hegye - rögtön kérdőjellé hajlik, ha azzal akarnák felbontani.
Az emberi leleményesség azonban határtalan - főleg, ha éhségről van szó!
Bevett gyakorlat, hogy a konzerveket a szállító zárkák durva felületű kövezetéhez dörzsölik mindaddig, amíg a perem része teljesen le nem kopik, és akkor már - némi feszegetéssel - könnyebben kiesik a teteje.
Egy-egy ilyen művelet - a kövezet durvaságától függően - fél óráig is eltarthat, ha elég éhes és kitartó az ember.
/ De legalább már eleve "nevelő hatása" is van: ha enni akarsz, dolgozz meg érte.../
Persze vannak olyan fogvatartottak - főleg, akik már a letöltőházakból érkeznek -, akik saját készítésű, vagy készíttetett, igazi acél késekkel vannak felszerelve.
Ők könnyűszerrel kibontják a konzervet, és persze kibontják másokét is, de azért fizetni kell.
Vagy a két konzervből övék az egyik, vagy ha nem annyira éhesek, akkor cigarettát vagy más egyéb dolgot kérnek érte.
A legtöbb munkája a szállítás napján azoknak az őröknek van, akik a fogvatartottak "utaztatását" végzik.
Mindenek előtt átellenőrzik a szállításra várók összes személyes dolgát - a szokásos összekötött batyuktól a legkisebb reklámszatyorig.
Amiről úgy vélik, hogy valami oknál fogva veszélyes, azt elveszik és vagy csak a szállítás végén adják vissza, vagy soha többé.
Ezután következik a szállításra való felkészülés legfontosabb állomása: a bilincselés.
A fegyőröknél lévő listán szerepel mindenki őrzésbiztonsági fokozata, amely alapján eldöntik a bilincselés módját.
A legenyhébb fokozatban lévőket páronként bilincselik össze, de bevett gyakorlat a mindkettőjük kezén áttekert "kutyalánc" is, amelyet aztán középen összelakatolnak.
A szigorúbb őrzési fokozatúakat kölön, egyenként bilincselik vagy láncolják, míg a legveszélyesebbekre a bilincsen kívül adnak egy széles derékszíjjat is, amelynek a közepén van egy karabíner, és ahhoz még plusz hozzáláncolják a már amúgy is összebilincselt kezeit.
Őket általában el is különítik a többiektől, és nem a rabszállító - busz jellegű - kettes ülésein utaznak, hanem külön, az autó elején található rácsos ketrecekben, melyeknek az ajtaját gondosan rájuk zárják.
Amikor mindez kész van, elindulhat a "gyászmenet".
Nem véletlenül írtam ezt a jelzőt, mert ami ekkor következik, az valóban siralmas.
Nagyon sok fogvatartottnak ugyanis - főleg akik már évek óta a rácsok mögött vannak - rengeteg apró, de számára értékes dolga gyűlik ösze.
Ez azt jelenti, hogy nem egy, de legalább két-három táskát kellene magával vinnie, legfőképpen akkor, ha tudja, hogy végleges szállításba megy, tehát nem hagyhat ott semmit a börtönben, mert oda már nem tér vissza, hanem egy másik helyen folytatja ítéletének letöltését.
Ennyi szatyrot azonban képtelenség egy kézben megfogni - mivel ugyebár a másik keze hozzá van bilincselve a "partneréhez".
Még rosszabb a helyzete azoknak, akik egyedül "utaznak" és mindkét kezükön bilincs van, nem is beszélve azokról, akiknek a két keze a derékszíjhoz is hozzá van lakatolva.
/ Ez utóbbiak teljesen képtelenek arra, hogy bármit is a kezükbe fogjanak. /
Groteszk helyzetek szoktak ilyenkor kialakulni.
Az emberek idétlen, kicsavart mozdulatokkal próbálják kezükbe fogni a szatyraikat, vagy felvenni valahogy a földről, mivel gyakorta elejtik azt.
Ilyenkor persze megáll a rabszállító felé vonuló sor, egymásba ütköznek az emberek, és a "megértő " őrök durva káromkodásai közepette igyekeznek rendezni valahogy soraikat.
Az, hogy soha, senkinek sem marad ott semmilye, az emberi összetartásnak köszönhető, mert bármennyire utálják is esetleg egymást bizonyos elitéltek, a bajos helyzetekben azért összefognak.
Így aztán akiknek kevesebb cuccuk van, azok besegítenek a többieknek...
A rabszállítók ablakai teljesen el vannak sötétítve, mégpedig olyan formában, hogy a fogvatartottak még véletlenül se láthassanak ki, nehogy túlzott honvágyuk keletkezzen, ha utazás közben látják a civil életben járó-kelő embereket.
/ A szerencsésebbek - ha úgy hozza számukra az ültetési sorrend - közelebb kerülnek az autó elejéhez, és legalább a sofőr-ablakon keresztül láthatják az utat. /
Egy-egy ilyen szállítás akár több órán keresztül is tarthat, attól függően, hogy honnan indul a rabszállító.
Gondoljunk csak bele, ha mondjuk Szegedről vagy Sopronkőhidáról indul, mennyi idő alatt ér fel Budapestre az amúgy is lassan, óvatosan közlekedő kisbusz, hogy elkerülje az esetleges baleseteket és az ebből adódó szökési lehetőségeket.
A járműben - a kezdeti beszélgetések után, amikor már minden szóból kifogytak - teljes a csend és az unalom.
Van, aki alszik, van, aki csak bámul maga elé...
Némi színt az hoz a dologba, ha a rabszállító útközben betér valamelyik másik börtönbe is, hogy onnan is felvegye a szállításra várókat.
Ilyenkor mindenki felélénkül, mert vagy régi ismerősöket keres a felszállók között, vagy csak új híreket szeretne hallani arról, hogy milyen is az élet abban a másik börtönben, és kivel mi történt az évek alatt.
A legüdébb színfoltja a dolognak - ami ha nem is gyakran, de előfordul -, amikor nőket is elhelyeznek a járműben.
A hosszú évek alatt szexuálisan teljesen kiéhezett férfiak és nők - ekkor már nem törődve az őrök fegyelmező odaszólásaival - erotikusabbnál-erotikusabb mondatokkal, "beszólásokkal" igyekeznek hangot adni vágyaiknak, mintegy le is vezetve némileg ezzel a bennük lévő feszültséget.
Bár a nők gondosan el vannak különítve a férfiaktól egy dróthálóval, azért nem olyan sűrű az a háló, hogy egy férfi ujja ne férjen át rajta, és a nő - mert ilyenkor már a vágy és nem a szégyen az uralkodó -, folyamatosan dörzsöli hozzá a nemiszervét az átdugott ujjhoz.
/ Azok, akik túl messze vannak a hálótól, csak szavaikkal "szurkolnak" nekik - számukra csak a látvány marad.../
Minden rabszállító végcélja Budapest, a Kozma utcai Börtön, amelyet éppen ezen funkciója miatt neveznek "Gyűjtőnek".
Ide gyűjtik össze az ország minden börtönéből a szállított fogvatartottakat, hogy aztán rendszerezve és elosztva őket, tovább vigyék a kijelölt büntetésvégrehajtási intézet felé.
Itt ujra kezdődik a körülményes leszállás az autókról, a csomagok széthullása, és a káromkodások.
De ez még csak a kezdet.
A továbbiakban tetőpontjára hág a zúrzavar.
A Gyűjtő hatalmas földszinti folyosójára bevonuló fogvatartottakról leveszik a bilincseket, és az "utaztató" őrök átadják őket a helyileg ott dolgozó fegyőröknek, minden kísérő papírjukkal együtt.
Ezek a smasszerok aztán ujra kipakoltatnak mindenkivel mindent egy nagy pokrócra, hogy megnézzék, nincs-e náluk valamilyen veszélyes, vagy tiltott tárgy.
Mivel a rabszállítók egymás után vagy épp egyidőben érkeznek meg, nincs idő a nyugodt ki és bepakolásra, minden kapkodva történik.
Az őrök könyörtelenül kiborogatják a táskák tartalmát, turkálnak, kutatnak benne - gyakorta tönkretéve vagy összegyűrve a dolgokat -, aztán üvöltözni kezdenek, hogy minél hamarabb pakoljanak vissza az emberek, mert nincs idő a szarakodásra!
Már kezdik is sorolni a neveket, hogy kinek hová kell állnia, attól függően, hogy épp melyik börtönbe szállítják majd tovább.
Minden börtönnek meg van az úgynevezett "szállító zárkája", amelyben addig kell tartózkodnia a fogvatartottaknak, amíg el nem indul velük tovább a rabszállító.
Nos, ezekről a zárkákról a legnagyobb jóindulattal sem lehet jót mondani.
A kb. három méter hosszú és két méter széles "lukakba" gyakorta nyolcvan embert is bezsúfolnak.
A fogvatartottak úgy állnak szorosan egymás mellett, mint a heringek a konzerves dobozban, egy mozdulásra való helyük sincs.
A teljesen üres helységben mindössze egyetlen - szinte minden esetben ülőke nélküli, koszos vagy épp összetört - wc található, amely pár percen belül okádja magából - főleg nyáron - az ürülék és vizelet szagot, főleg ha egyáltalán nem lehet lehúzni.
/ Olyan tömegben ennek a wécének már a megközelítése is körülményes, de ha nagy nehezen oda is jut valaki, nem sok öröme származik belőle, ha előtte már legalább huszan belepiszkítottak.../
Vízcsap a legtöbb helységben vagy eleve nincs, vagy ha volt is, az már régen letört, vagy épp nem működik.
Ha valakinek elfogyott a vize, amit magával vitt - márpedig az elég hamar elfogy ha meleg van -, akkor vernie kell a vasajtót, hogy hozzanak vizet, de ezt ritkán "hallják meg" az ujabban érkezőkkel foglalkozó őrök.
/ Marad a kölcsönkérés és az egymás után ivás, ami kiválló melegágya a különböző betegségek terjedésének.../
De nem csak a valódi baktériumok vannak ilyenkor elemükben, hanem az emberi "vírusok" is.
Ők azok, akik minden ilyen zűrzavaros helyzetet azonnal kihasználnak arra, hogy gyarapítsák "börtönbeli vagyonukat".
Évek alatt szerzett rutinjukkal rögtön észreveszik, hogy kik azok, akik gyengébbek náluk, és úgy csapnak le rájuk, mint a hiénák.
/ Érdekes módon soha nem egyedül teszik ezt, mert a hasonszőrűek gyorsan megtalálják egymást - vagy már eleve régi közöttük az ismerettség - és csoportokba verődve végzik a rablásokat.../
Ha másképp nem megy, akkor egy-két pofon elcsattanása után kipakoltatják a szerencsétlennel minden cuccát, és amit értékesnek tartanak, azt magukévá teszik.
/ Akinek nincs számottevő ismerőse ezen a helyen, az teljes bizonyossággal elveszett.../
Kifejezetten "érdekes" látni és hallani, ahogyan ezek az emberek még erkölcsi magyarázatot is adnak annak, amit tesznek.
Mindenféle írígynek, "pulosnak" és szemétládának nevezik, amiért nem kínálja meg őket mondjuk a cigijáből vagy kávéjából. / A "pulos" olyan ember a börtön nyelvben, aki rejtegeti a sorstársai elől, amilye van /
Persze ez a kínálás náluk nem egy száll cigarettát jelent, hanem egy egész dobozzal, és mivel annyit nem akar adni az illető, ezért "büntetésből az írígységéért" elveszik mindenét.
Ezek a fogvatartottak már előre készülnek erre a szállítás közbeni rablás-sorozatra, ezért alig hoznak magukkal valamit, hogy legyen lehetőségük elvinni visszafelé a közben szerzett teli táskákat.
Sőt, kifejezetten kiprovokálják valamilyen formában, hogy szállításba kerülhessenek - ha lehet minél többször -, hogy feltöltsék árúkészletüket...
/ Csak akkor nincs szerencséjük, ha a sors éppen nem hoz eléjük náluk gyengébbet, vagy magányos, ismerős nélküli embert, csak hozzájuk hasonlókat. Mivel egymást sohasem bántják ilyen szempontból - mert nem merik -, üres kézzel utaznak tovább.../
A gyengébbektől az ennivalót is elveszik, amit talán nem is bánnak annyira, mint a kávét,cigit vagy tisztasági szereiket, mert evésre abban a zsúfoltságban, bűzben és mocsokban nem is igazán akar senki.
Ezek az állapotok kb. délután kettőig tartanak, és ha belegondolunk, hogy a közelebbi börtönökből érkezők már reggel nyolctól állnak ott összezsúfolva a füstben, wc-és izzadtságszagban, akkor elképzelhető, hogy mekkora fellélegzés, amikor végre ujra elindulhat a "gyászmenet" a rabszállítók felé.
Ujabb névsorolvasás, majd a megszokott bilincselés és bajlódás a táskákkal.
/ Bár van, akinek ezt a gondját addigra már megoldották, mert elvették mindenét.../
A szállító autók egymás után indulnak, miután az utolsó abba az irányba szállítandó fogvatartott is megérkezett a Gyűjtőbe.
Ekkorra már megnyugszanak a kedélyek, a rablási vágy is elcsitul - főleg ha kielégítésre talált -, és a körülményektől, az egész napos stressztől kimerült emberek ujra alszanak, vagy bámulnak maguk elé...
A szerencsésebbek kis távolságra mennek, így délután négy óra körül véget ér a megpróbáltatásuk, a pechesebbeknek viszont csak este hét-nyolc óra felé következik be mindez.
Ekkor már csak egyetlen vágyat érez magában az ember - szeretne elfeküdni a kemény börtön-ágyon, és aludni, ameddig csak lehet, de a tapasztaltabbak már jól tudják, hogy erre csak ujabb tortúrák után lesz lehetőségük...

Free Music at divine-music.info>