Színészképzés Másképp-Minden ami színház ! - Színházi Események, Verseim,Verset mondok,Politikai szatíra,Dráma,Vígjáték,pszichodráma,Színház ,Színházi Alapfogalmak,Színitanoda,Színitanodáról,Színházi emberek,Színház ,Sztanyiszlavszkij,Grotowski,Reformerek klubja,magyar színháztól,francia színháztól,norvég színháztól,dán színházig,amerikai színházig,sturm und drang,vásári komédiától,zenés dráma,lapozható változatban

SZÍNÉSZKÉPZÉS MÁSKÉPP! - HOGYAN LETTEM 8.
Add a Facebook-hoz

FORDÍTÓ

Körkérdésünk
Értékeld honlapomat
Összes válasz: 249





HONLAP FŐ MENŰJE


ÍRÁSAIM,GONDOLATAIM


SZÍNHÁZTÖRTÉNET


MINDEN AMI SZÍNHÁZ


















HOGYAN LETTEM..... / Nyolcadik rész /


Csonka mű lenne ez a könyv, ha nem ismertetném veletek levelének fontosabb részleteit.
" Kedves, Attila! Köszönöm, hogy megosztottad velem örömödet. Szívemből örülök én is szabadulásodnak és a szabadságba vetett hitednek. Adja az Isten, hogy sokáig dédelgesd lelkedben ezt az elemi, égi érzést. És mert tehetséges, érzékeny, alkotó ambíciójú ember vagy, legyen ezután sok-sok örömöd istenülő vágyaidban s azok valóra válásában. És ha az ujjászületésed, a beilleszkedésed, a feltámadásod nehézségekkel, sok szomorúsággal is fog járni, akkor is legyen erőd és hited leküzdeni az akadályokat. Nagyon huzatos ám a mi kis hazánk, de aki annyit didergett benne, mint Te, az ki kell, hogy bírja a sarki fagyokat is. Téged különösképpen féltelek az emberek előítéleteitől s az istenek sutaságától, közönyösségétől. Most is csak abban bízom, hogy Te már hatalmas tapasztalatot szereztél emberismeretből, a mindenféle - jogi, társadalmi, politikai Rossz - természetének veszélyességéről. És professzor lettél már önvédelemből. Minden cselekedetedben használd a józan eszedet és gondolkozz pragmatikusan, célszerűen! Ezt a racionalizmust különösképpen érvényesítsd a színészi s méginkább a rendezői ambícióidban is. Csak tiszta, ártatlan, romlatlan ifjak - fiúk s lányok - körében vállalj feladatot, olyanok csoportjában, akik önzetlenül, gyermeki érzékenységgel, játékossággal szeretik egymást és azt, amit csinálnak. Szeretet nélkül nincs művészet, nincs csoda. Nézz körül, miért olyan siralmas a mai magyar színházi világ! Miért hiányzik belőle: az alázat, az örömteremtés ösztöne s főleg: a Szeretet. A pénzsóvárgásból és a gyűlöletből csak rossz üzletek lesznek, művészi produkciók semmiféleképpen. És mindez a profikra is vonatkozik. Jól mérlegeld hát lehetőségeidet - tudsz-e belőlük szeretet-szigetet teremteni? Másként nem érdemes...Olvasok, írok, készülődök a ..... rendezésére, mert jövőre a ..... Színház a .....-al akarja megünnepelni hivatásos színjátszásának 200. évfordulóját...Ha erre jársz, szivesen látlak. Isten segéljen!..."
Ezek a mondatok pontosabban jövendölték meg a jövőt, mint Nostradamus sorai.
Minden hibámat, minden tévedésemet - illetve ezeknek a lehetőségét - olyan pontosan látta, hogy egyetlen jövendőmondó sem lett volna képes felülmúlni...

 


Fogalmam sem volt, hogy hol van az a nagyközség, ahol L. lakik, de nagy nehezen azért oda találtam.
Néhány napig, amíg nem találtunk nekem albérletet, náluk húztam meg magam.
A háza udvarán volt egy kis kocsma, amelynek ő volt a tulajdonosa, és itt szinte állandóan pezsgő, vidám hangulat uralkodott, a helyi értelmiség egy részének egyik kedvelt találkozó helye volt.
A vendégek nagy része csak azért járt be, hogy L.-t zenélni és énekelni hallja.
Örömmel hallottam vissza a dalszövegeimet, amiket egyre sűrűbben játszott, és büszke voltam, amikor bemutatott a törzsközönségnek, hogy azoknak a daloknak én vagyok a szövegírója.
Bizonyára ennek is köszönhettem, hogy hamarosan a társaság kedvencévé váltam, pedig a nagyközség lakóira nem volt jellemző, hogy szivesen befogadják az idegeneket.
Persze nem feledkeztünk meg az eredeti tervünkről sem: elkezdtük a színház megszervezését.
A jelentkezők zöme - mint az várható volt - a helyi fiatalokból tevődött ki, de adtunk fel hirdetést is jónéhány ujságban: alakuló amatőr színház tagokat keres - szöveggel.
A színházunknak a TOXINHÁZ nevet adtuk, már a névvel is jelezve, hogy különleges, alternatív formában kívánunk működni és ilyen jellegű darabokat is szeretnénk előadni.
/ A Toxin mérget jelent, így Méregház, vagy mérgesítőház jelentésre gondoltunk, amikor ezt választottuk. Célunk az volt, hogy a darabjainkkal minden esetben kemény kritikai tükröt tartunk a társadalom elé, amivel természetesen mindig mérgesítünk majd valakiket.../
Tanulva a korábbi eseményekből, az alakuló ülésen őszintén elmondtam minden jelentkezőnek a múltamat, annak minden részletével, aztán tartottam tíz perc szünetet és azt kértem, hogy csak azok jöjjenek vissza, akik ezek ismeretében is dolgozni szeretnének velem.
Mindenki visszajött.
Úgy tűnt, hogy a Jézus Második Küldetése című színdarabom hamarosan a közönség elé kerülhet.
Ennél többet az adott pillanatban kívánni sem mertem.
Közös akarattal áthatott, jó hangulatú próbák következtek, amelyek akkor még inkább csak képzési gyakorlatokból álltak, hisz a jelentkezők nagy része még sohasem állt színpadon, így fel kellett készítenem őket a színpadi munkára, illetve fel kellett mérnem, hogy ki mire képes, mennyi tehetség van benne vagy hozható ki belőle.
/ Ezek között a képzések között még nem szerepelt a halál eljátszását célzó gyakorlat, egyrészt mert nem láttam szükségét, másrészt lényegesen óvatosabban szerettem volna eljárni, mint korábban. Először megakartam ismerni az embereket, hogy senki részére se adjak támadási felületet.../
A tagok tehetségi fokának felmérése után elkezdhettem végre a szereposztást.
Nem volt egyszerű dolgom, mert a szerepek sem nevezhetők egyszerűnek, de végülis mindeninek megtaláltam az adottságaihoz leginkább illőt.
Csak az egyik női főszerepnél akadtam, illetve akadtunk el.
Azért ez a többes szám, mert a probléma L.-nek is komoly fejtörést okozott, és ráadásul nem értettünk egyet.
Ő, mint a csoport zenei vezetője, Á.-nak szerette volna adni a szerepet, aki nagyon jól énekelte a neki szánt betétdalt, ami érthető, hiszen egyúttal egy rock zenekar énekese is volt.
A probléma csak az volt, hogy a szerep prózai részét viszont elégé gyengén alakította.
Én V. mellett tettem le a voksomat, aki kiválóan játszotta a szerepet, viszont énekelni szinte egyáltalán nem tudott.
Mivel zenés darabról volt szó - még akkor is ha a túlnyomó részt mégis a prózai rész tette ki - figyelembe kellett vennem L. véleményét is a siker érdekében.
Mindennapos vitáink során mindketten felsorakoztattuk minden érvünket - de hiába.
L. legalább annyira akarta a sikert, és legalább olyan dacosnak mutatkozott ennek érdekében, mint én.
A megoldatlan probléma mint a lavina görgette önmagát előre, és egyre terhessebbé vált. Akadályozta a próbákat, mert az adott részeknél mindig kétes volt, hogy melyiküket küldjem fel a színpadra...
- Te vagy a rendező! Old meg, hogy Á. jól tudja eljátszani azt, amit kell! - mondta L. az egyik vitánk során.
- Miért nem tanítod meg inkább énekelni V.-t? Te vagy a csoport zenei vezetője! - kérdeztem vissza.
Ebben maradtunk.
Hozzá láttunk mindketten megoldani a ránk eső részt, a lehető legnagyobb erőbedobással, mert az idő egyre jobban sürgetett.
L. napokon keresztül gyakorolt V.-vel, de nem sok eredménnyel.
Végül már azzal is megelégedtünk volna, ha V. énekhangja és ritmusérzéke soha nem válik igazán jóvá, de legalább azt az egy dalt bele lehessen erőltetni.
/ Mint amikor az analfabétéval megtanítjuk legalább a saját nevét leírni.../
Ezzel párhuzamosan én Á.-t vettem kezelésbe.
Kipróbáltam minden lehetséges eszközt, minden rendezői trükköt, hogy a játékát legalább egy kicsit élethűbbé és hihetőbbé tegyem.
Az eredménytelenség sok-sok álmatlan éjszakát okozott számomra, mert bárhogy is csűrtem-csavartam magamban a dolgot, a kényszer egyre inkább a halál eljátszását gyakoroltató feladat felé lökött.
Szerettem volna egyenlőre elkerülni, kihagyni ezt a lépést - hiszen még félelmetes közelségből kísértettek a korábbi események, és nem tudhattam, hogy Á. miként reagálja majd le a dolgot - de még ennél is jobban akartam, hogy sikeres legyen az előadás.
Lényeges előnyben voltam a múltbéli eseményekhez képest, mert úgy foghattam hozzá a képzési gyakorlathoz, hogy Á. tudott mindenről.
Óvatosan - nagyon óvatosan - kezdtem el.
Olyan apró lépésekkel haladtam előre, hogy az már szinte veszélyeztette a várható eredményt.
Mindent aprólékosan elmagyaráztam, elmondtam előre, hogy mi fog következni, és miért.
A feszültség bennem sokkal nagyobb volt, mint benne, és egészen másból fakadt.
Én attól voltam feszült, hogy az ujra kezdett gyakorlattal nem adok-e ismét támadási felületet azoknak, akik csak erre vártak, ő pedig azon izgult, hogy vajon sikeres lesz-e, és javul-e a játéka a gyakorlat végére.
A hangulatot végülis ő oldotta fel, enyhén gúnyos megjegyzésével:
- Értek mindent. Nem kell annyiszor elmondanod. Haladjunk, mert így soha nem érek haza...
Három órás kemény, szinte minden energiánkat felemésztő munka után Á. teljesen új emberként távozott.
Ebből ő akkor talán csak annyit érzett, hogy rettenetesen fáradt, én viszont már biztosan tudtam, hogy a két nappal későbbi próbán sokkal jobbat fog nyújtani, mint addig bármikor.
Nem tévedtem.
Úgy mosta le V.-t a színpadról, ahogyan az a Sztanyiszlavszkíj-Módszertől várható volt.
- Hát, öregem...ezt nem gondoltam volna...Mit csináltál vele? Hogy hoztad ezt ki belőle? - kérdezte lelkendezve L.
- Elővettem a régi jó módszert. A halál eljátszását célzó gyakorlatot. És ujra bevált, mint látod...
- Őszinte legyek? Nem gondoltam volna, hogy valóban ennyire hatásos, amikor meséltél róla...Azt pedig még úgy sem, hogy merni fogod ujra alkalmazni...Ennyi támadás és kudarc után...Nagy bátorságra val...- mondta hozzám hajolva L.
- Kénytelen voltam. Valahogy el kellett végre dönteni azt a kibaszott szereposztást. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem rágódtam a dolgon napokig...- válaszoltam az igazságnak megfelelően.
- Hát ez kurva jó! Végre túl vagyunk ezen is! Megoldottad! Kiválóan énekel, és kiválóan játszik! Kell ennél több?! Most már mehetünk tovább gőzerővel!
L. lelkesedése rám is átragadt. A szereposztás problémája végre megoldódott, egyenesnek tűnt az út a sikeres előadás felé.
Néhány nap elteltével azonban meg kellett tapasztalnom azt, amire az én jó öreg rendező barátom a levelében figyelmeztetett: a szeretet hiányának, és az önzésnek a csoportra nézve romboló hatását...
V. nem volt annyira érett emberileg, hogy elfogadja a jogos vereséget egy sportszerű versenyben.
A következő próbáról hazafelé tartva, szemrebbenés nélkül szegezte nekem a kérdést:
- Mikor feküdjek le veled, hogy még is én kapjam a főszerepet?
Érett férfi létemre is zavarba hozott a nyílt felajánlkozásával. Kellett egy kis idő mire válaszolni tudtam.
- Miből gondolod, hogy Á. lefeküdt velem?
- Csak azt ne mond, hogy egész éjszaka színházzal foglalkoztatok! Láttam, hogy este ment hozzád, és csak reggel távozott! Ennyi idő alatt legalább három gyereket meg lehet csinálni!
- Hülyeség. Csak azért ment el reggel, mert hamarabb már nem indult HÉV.
Nem igazán győzte meg az igazság.
Megtudtam tőle, hogy egész éjszaka nem aludt, és az albérletemtől két házzal odébb lévő lakásuk ablakából azt figyelte, hogy mikor megy el tőlem akkori életének legnagyobb riválisa.
Elmagyaráztam neki, hogy V. csak azért volt nálam, mert külön próbát tartottam vele, hogy javítsak a játékán.
- Nekem miért nem adod meg ezt a lehetőséget?! Velem miért nem csinálsz külön próbát?!
Néhány percig némán ballagtunk egymás mellett.
Azon járt az eszem, hogy az amúgy is sértődött lánynak miként magyarázzam el további sértődés nélkül, hogy hiába csinálná meg, attól az énekhangja még nem lesz jobb, tehát már eleve lecsúszott arról a szerepről.
Végül is nem kellett megszólalnom, mert ezt megtette ő helyettem.
Továbbra is provokatív hangnemben igyekezett elérni a célját.
- Én is tudok annyit, mint Á.! Arra, amit ő csinált, én is hajlandó vagyok egy jó szerepért cserébe!
A gátlástalan, ok nélküli vádaskodása engem sem hagyott hidegen.
Majd nem durván kérdeztem tőle:
- Szeretnéd te is megcsinálni?!
- Igen! - válaszolta gondolkodás nélkül.
- És tudod, hogy mit kell csinálni?!
- Tudom. Engednem kell, hogy fojtogass!
Mindössze ennyit fogott fel mindabból, amit elmeséltem az alakuló ülésen, ennyit értett meg a gyakorlat lényegéből...
Végtelenül dühített a hozzá állása és a tudatlansága, de még ennél is jobban a nézéséből áradó rosszindulat.
- És nem félsz?! - kérdeztem olyan félelmetes hangsúllyal, amelytől azt reméltem, hogy talán eltudom ilyeszteni.
- De igen...Félek...Csak úgy vagyok vele, hogy ha őt nem ölted meg, akkor talán engem sem fogsz...
Erre a válaszra már nem tudtam, és nem is akartam semmit sem mondani.
Néhány pillanattal korábban még szerettem volna megkímélni a kudarctól, hiszen tudtam, hogy hiába csinálja meg a képzést, úgysem lehet az övé a szerep, mert a hangja miatt abba L. sohasem egyezne bele.
/Zenés darab lévén legalább annyira fontosak a betétdalok, mint a prózai rész. Ha az egyik nem működik, nem működhet a másik sem.../
A viselkedése miatt viszont úgy döntöttem, hogy ha annyira akarja, akkor csinálja meg, és később majd a saját bőrén érzi, hogy csak elpocsékolt idő volt.
A képzés rövidre, de annál tanúságosabbra sikeredett, legalábbis az én szempontomból, mert még jobban kiismertem V. emberi tulajdonságait...
Alig másfél óra után - melynek során végig érezhető volt, hogy nem is igazán érdekli, amit csinál - mindent elkövetett, hogy a lényeget a szexre terelje, mert még mindig meggyőződése volt, hogy Á. csakis ilyen áron kaphatta meg a főszerepet.
Azt, hogy a szexuális közeledését elutasítottam, talán még megbocsájtotta volna, hiszen az már eleve nem szimpátiából hanem érdekből született, viszont azt a tényt, hogy még sem sikerült elvennie Á.-tól a főszerepet, sokáig nem tudta megemészteni.
Ettől kezdve mindent megtett, hogy pokollá változtassa Á. életét.
Ahol csak tudott belekötött, és gúnyos megjegyzésekkel kritizálta a teljesítményét.
Mindez persze kihatott a próbák hangulatára és minőségére is, ezért egyre többen kérték, hogy zárjam ki a csoportból.
Én azonban nem akartam elveszíteni egy tehetséges embert. Mert azt el kell ismernem, hogy az volt. Arról pedig, hogy csak prózai szerepekre volt alkalmas, nem tehetett...
/ Ha minden színészt elküldenének, aki a szeszélyeivel hátráltatja vagy megbontja a próbák menetét, nagyon kevés sikeres színházi előadás születne.../
Inkább úgy gondoltam, hogy felhasználom azt a haragot, amelyet Á.-val szemben érez, és az erre elpocsékolt energiáit hasznosítom a darab szempontjából.
Gyors szereposztás-cserét csináltam, és neki adtam azt a szerepet, amelyben Á. egyik legnagyobb ellenségét kellett játszania.
Így aztán minden próbán kiélhette unszimpátiáját Á.-val szemben, és a szerep szerinti veszekedéseik olyan élethüek voltak, hogy a darab egyik legjobb részévé váltak.
Miután ezt a problémát is sikerült megoldanom, még gyorsabban haladtunk a darabbal, és hamarosan olyan stádiumba jutottunk, hogy már az előadás időpontját tervezgettük.
Ekkor lépett be ujra az életembe a Média.
Ugyan az a személy, aki korábban a börtönben készítette velem a riportot, kíváncsi volt arra, hogy miként alakult azóta az életem, és leginkább arra, hogy mit tudtam megvalósítani színházi elképzeléseimből.
Őszintén szólva tetszett ez a váratlan fordulat.
Főleg azért, mert a hozzánk kiküldött szerkesztő hölgy - aki akkor még csak puhatolózni jött, hogy igent mondok-e - biztosított arról, hogy nagyon nagy előnyöm származik majd a műsorból.
Elmondta, hogy lehetőségem lesz megmutatni az addig végzett munkámat mindazoknak, akik kételkednek bennem, és főleg bizonyíthatom, hogy minden igaz volt, amit korábban állítottam.
L. is jónak tartotta a dolgot, mert igazi reklámként értékelte a leendő előadás előtt, a többieket pedig eleve izgatta egy nyilvános szereplés lehetősége, ezért egyöntetűen úgy döntöttünk, hogy igent mondunk.
Az egyetlen kikötésünk az volt, hogy a müsor végén előadhassuk az általunk próbált darab nyitó-dalát, mintegy ezzel is reklámot csinálva a majdani fellépéseinknek.
A hölgy ennek semmi akadályát sem látta, sőt nagyon jó ötletnek tartotta.
Úgy tűnt tehát, hogy közös erővel és teljes egyetértésben kívánjuk vállalni ezt a további működésünket megkönnyítő reklámot...
Ekkor azonban a szerkesztő hölgy ujabb ötlettel állt elő.
Azt kérte, hogy L. is nyilatkozzon, mint egykori börtöntársam, mondja el, hogy milyen körülmények között ismerkedtünk meg, és hogyan sikerült legyőznünk a hozzánk hasonló rovott múltú emberekkel szembeni előítéleteket.
Erről viszont L. hallani sem akart.
Kijelentette, hogy részt kíván venni a müsorban, de csak mint zenész, zeneszerző, zenei rendező és szerzőtárs, a börtön-múltjáról azonban nem akar beszélni egy szót sem.
- Vannak, akik a mai napig sem tudják, hogy ott voltam, és nem szeretném, ha megtudnák! Nem akarok fölöslegesen szégyent hozni magamra!-mondta.
/ Ekkor először éreztem úgy, hogy valami nem igazán stimmel a kettőnk kapcsolatában.../
Végül néhány mélyebb lélegzetvételű, négyszemközti beszélgetés után, melyben számonkértem rajta sok mindent, többek között a barátság, és az eddigi közös munka kérdését, még is igent mondott.
Ettől kezdve ismét úgy látszott, hogy végre elindulhatunk a tehetségünk és tudásunk elismerését jelentő reklám-folyosón...
A felvétel napján - ahogy arra számítottam is - mindenki behisztizett.
A tagok, akik még soha nem voltak részesei egy ilyen óriási kaliberű Shaw-müsornak - mert hiába álltak már közülük sokan korábban is színpadon, a kamera az egészen más! -, majd szét robbantak az idegességtől.
/ Némelyikük olyan hisztit levágott, hogy bármelyik kényeskedő primadonnának vagy öntelt sztárnak a becsületére vált volna.../
Izgultak, féltek és támogatásra szorultak.
Mindenkibe egyenként próbáltam lelket önteni-személyre szabottan, kire mivel tudtam hatni.
Csak L.-lel nem volt gondom.
Ő már nem először állt akkor kamera előtt. Korábbi rock zenekaraival többször csináltak róluk felvételt.
Aztán következett a riport előzetes bepróbálása.
Ennek az volt a lényege, hogy - bár élő adásról volt szó - előtte mindent végig kellett próbálni úgy, mintha már adásban lennénk.
És egyeztettük a műsorvezetővel azt is, hogy milyen kérdéseket fog majd feltenni.
Megegyeztünk abban, hogy a múltról és a képzési gyakorlatról nem beszélünk, hiszen azt már úgy is teljesen kivesézte a Média, többek között ő is az előző velem készített műsorában. Csak arról fogunk beszélni, hogy hol tart jelenleg a sorsom...
Aztán a műsorvezető L.-hez fordult, és vele is elkezdte egyeztetni a kérdéseit.
Ekkor csapott be a "bomba"!
L. ismét megmakacsolta magát, és kijelentette, hogy még sem kíván nyilatkozni a múltjáról.
- Semmi értelme kiadnom magam...meg aztán ez a riport nagyrészben úgy is Attiláról szól majd...-mondta.
A műsorvezető arcán jól látható idegesség futott át.
- Nézze, én már így állítottam össze a kérdéseimet, és nem szeretném ujra fogalmazni és átírni őket. Erre már kevés az idő. Eddig igent mondott a szereplésre...Most már ne gondolja meg magát...- igyekezett győzködni L.-t.
- Sajnálom. Csak gitározni vagyok hajlandó a műsor végén, abban a részletben, amit előadunk...- válaszolta L. és látszott, hogy hajthatatlan.
- Rendben. Maga tudja...Végülis nem erőszakolhatom magára, ha nem akarja...- mondta a músorvezető, és ideges mozdulattal keresztül húzta az L.-nek szánt kérdéseit.
Az öltözőben - közös munkánk óta először - veszekedtünk egy nagyot.
Ujra számonkértem rajta a kitartást, a közös művészi munkába vetett hitet és az azért hozandó áldozatokat, és természetesen a barátságunkat.
De ezzel csak annyit értem el, hogy rosszul lett - mivel cukorbeteg volt - és elkezdte tömni magába az ilyenkor szükséges szőlőcukrot és gyógyszert.
A döntésén azonban nem változtatott.
Nem is lett volna rá idő, mert mi következtünk.
Be kellett vonulnunk a stúdióba.
Nekik a nézőtér első soraiba, nekem pedig a színpadra, a műsorvezetőhöz.
A riport lazán, barátságosan, a korábban megbeszéltek szerint indult.
Aztán amikor ahhoz a részhez értünk, ahol az L.-lel való kapcsolatomról, és megismerkedésünk körülményeiről kellett volna beszélnem, váratlan és teljesen új kérdéseket kaptam.
A műsorvezető teljes energiájával a múltbéli események és a képzési gyakorlat kitárgyalása felé fordult, hiába egyeztünk meg korábban, hogy ezeket a témákat hanyagoljuk.
- És ma is megcsináltatja még ezt a gyakorlatot, Attila? - kérdezte.
A beismerés vagy tagadás kérdése majd szét robbantotta az agyamat, de nem sok időm volt gondolkodni a válaszon.
Aztán abban a tudatban, hogy nincs sem titkolni, sem szégyelni valóm az adott pillanatban, teljesen őszintén válaszoltam.
- Igen. Ha nagyon szükséges, ma is elvégeztetem a gyakorlatot a színészeimmel. A különbség csak annyi, hogy már nem mint alapkövetelményt, hanem csak akkor, ha úgy érzem, hogy az segíti őket a további munkájukban és fejlődésükben.
- És nem gondolja, hogy ebből baja származhat? Hiszen jónéhány évet töltött már ezért börtönben...
- Nem gondolom. Akik ma velem dolgoznak, ismerik a múltamat, annak minden részletével, és ennek tudatában végzik el a gyakorlatot, ha szükséges....Nem hiszem, hogy bajom lehetne belőle, egyrészt mert ők nem sérelmezik az elvégzését, tehát nem csinálnak ügyet belőle, másrészt olyan fokon alakítottam át, hogy baleset sem lehet belőle...
A műsorvezető láthatóan nem erre a válaszra számított.
Jobban szerette volna, ha tagadom vagy kitérő válaszokat adok, mert úgy lehetősége lehetett volna tovább ragozni a dolgot.
Annál azonban sokkal nagyobb profi volt, hogy ilyen hamar lemondjon a lehetőségről.
Felállt és a közönség sorai felé indulva tette fel a kérdést.
- Akkor bizonyára az itt ülő tagok között is van olyan, aki már túl van ezen a bizonyos gyakorlaton...Kérdezzük meg talán, hogy kik voltak azok, és mi az ő véleményük erről...
V. gondolkodás nélkül, azonnal jelentkezett.
Elmondta, hogy bár az elején egy kicsit félt a dologtól, hisz a múlt őt is riasztotta, de mindenről megfeledkezett a gyakorlat végzése közben, annyira érdekes volt maga a feladat és ahogyan én levezettem. A saját magán érzett fejlődésből kiindulva jónak és hatékonynak tartja a gyakorlatot és egyáltalán nem bánja, hogy megcsinálta.
- Én is megcsináltam és egyáltalán nem olyan félelmetes, mint azt sokan gondolják...Én ugyan nem éreztem, hogy fejlődtem volna tőle, de bajom sem lett belőle....- szólt közbe Á. is.
Mivel ezek után értelmetlen lett volna minden további kérdés, a műsorvezető lezárta a riportot, és innentől már tartva magát a megállapodáshoz, lehetőséget adott számunkra a színdarab nyító-dalának előadására.
/ Az már más kérdés, hogy csak később jöttünk rá, hogy ez az "élő adás" még sem élő igazából, illetve csak annyiban, hogy ott ül a közönség. Egyébként viszont felvételről van leadva általában más nap. Nos, ebből az adásból már kivágták a műsor végén előadott színdarab részletet, és így az sem látszott, amikor a nézőtéren jelenlévő profi zenészek és színházi emberek felállva tapsolták a látottakat.../
Hónapokig haragudtam erre az emberre, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hozott azzal, hogy ígérete ellenére mégis zömében a múltammal és a gyakorlattal foglalkozott.
Úgy éreztem, hogy csapdába csalt, és az életemet feláldozta a szenzáció oltárán, a saját önös céljai érdekében.
És nem csak én gondoltam így.
Főrendező barátom a műsort követően szinte azonnal megírta nekem a véleményét.
" Attila, te nagyon naív emberke vagy: azt írtad, hogy ..... felajánlotta a segítségét...hogy segít neked megreklámozni a társulatot és a készülő darabot...Azaz: segít elindítani az új életben. Hogy-hogy nem jöttél még rá, hogy ..... csak önmagának akar reklámot és milliókat, és semmitől sem riad vissza, hogy elérje célját? Nem hogy nem segített neked, de feláldozott felelőtlenül, embertelenül korunk vérszomjas bálványa: a Szenzáció oltárán. Bemutatott a pesti úri közönségnek és az egész országnak: - Íme borzongjatok, így néz ki egy megátalkodott gyilkos! .....Beugratott és te beugrottál. Attila, kegyetlenek ezek a szavak, de az élet, az életed még kegyetlenebb. Szembe kell nézned a valósággal. Nem mindegy az, hogy ki, kit hogyan reklámoz. Nem mindegy az, hogy valaki híres vagy hírhedt. Belőled most hírhedt embert csinált megint a magyar televízió. Kerüld el, mint a tüzet a rossz embereket, a rossz helyeket, helyzeteket! Csak ezt tudom neked ismételni unos-untalan. Attila, gondolkozz! Az a Liebe Attila, akit a cinikus .... villantott fel a nagyvilágnak, törvényszerűen zsákutcába téved! Nekem nagyon fájna, ha az ő cinikus álbölcsességét: a Rosszat igazolnád."
Rendező barátom levelével, amikor kézhez kaptam, mindenben egyetértettem.
Úgy éreztem, hogy valóban csapdába csaltak és ujra feláldoztak a Média oltárán.
Hónapokkal később - kihült indulatok után - jöttem rá, hogy - bár valóban negatív hatással jött le az ígért pozitív riport - igazából abban a helyzetben nem is történhetett másként.
Mindketten csapdába kerültünk: műsorvezető és alanya egyaránt.
Sőt! Ő talán még nagyobba, mint én.
Mert amíg nekem csak a csoport felé kellett elszámolnom a riport későbbi hatásaival, addig őt egyfelől kötötte - volna - a nekem tett ígérete, másfelől viszont el kellett számolnia a mindenképpen szenzációs riportot követelő, és a produkcióhoz milliókat adó főnökeinek is.
/ Ismerve a Shaw Biznisz világát, az ottani farkas törvények szerint nem is dönhetett mellettem.../
Az igazi szenzáció - az ő elképzelésük szerint - az lett volna, ha két börtönviselt ember barátságát, sorsát, beilleszkedési próbálkozását és alkotó vágyát mutatja be, ez viszont az utolsó pillanatban meghiúsult L. visszalépése miatt.
A műsorvezető pedig - e miatt érzett haragjában, és talán jobb ötlet híján - ellenem fordult, és az én személyes jelenlétemből próbált kihozni valami használhatót.
Ennyi év távolából tehát már másként látom az akkori történéseket, de ez nem mentesíti a műsorvezetőt az alól, hogy megszegte a nekem adott szavát. Már csak azért sem, mert - mint önmagát a szakmában az egyik legjobbnak tartó embernek - egészen más fordulatot is tehetett volna a műsorba, anélkül, hogy a személyemet bántsa. Ő viszont a könnyebb és gyorsabb megoldást választotta....
Legnagyobb meglepetésemre, és felháborodásomra L. a műsort követő napon engem hibáztatott mindenért.
- Egyáltalán nem volt meggyőző, amit a riportban mondtál! Amikor a műsorvezető rákárdezett a gyakorlatra, lehetett látni, hogy zavarba jöttél!...Mi azt vártuk tőled, hogy kiállsz az igazad mellett, és határozottan megvéded magad a múltaddal kapcsolatban! Te viszont szinte csak dadogtál... Úgy viselkedtél, mint a bűnös, akinek rákérdeznek a bűnére! Ezzel nem csak magadnak ártottál, de az egész csoportnak! - mondta a sokadik benne lévő Unicumtól felbátorodva.
Nyeltem egy nagyot, és betudtam az italnak, amit mondott.
Nyugodtan válaszoltam.
- Nem bizonytalanodtam el, csak meglepődtem...Váratlanul ért a kérdés, mivel a megegyezés szerint ezt a témát nem kellett volna érintenünk...A riporter hirtelen és hátulról támadott...
- Az lehet... De ez nem változtat a tényen... Amikor lemegy az adás, az emberek nem fogják tudni, hogy mi volt előre megbeszélve és mi nem.... Csak az fog lejönni nekik, hogy sarokba szorították a fojtogatót...
- Ez hülyeség. Miért szorított volna sarokba? Azért, mert ujra felhozta a múltat?
- Nem! Hanem azért, mert elismertette veled, hogy még mindig csinálod a gyakorlatot! Mi a fasznak kellett ezt elismerni?! - kérdezte éles hangon, és ledobott egy ujabb felest.
Most kezdett derengeni, hogy mi is a baja.
Még mindig tudtam nyugodtan válaszolni.
- Talán hazudnom kellett volna? Elhallgatni a tényt, hogy két ember szereposztási vitájának eldöntéséhez ujra elővettem a gyakorlatot? Nem gondolod, hogy sokkal roszabb lett volna, ha utólag derül ki? Ha hazugságban maradok? Ráadásul a tagok sem értették volna, hogy miért hallgatom el...Azt gondolhatták volna, hogy azért nem beszélek róla, mert valóban van benne valami rossz, amit titkolni szeretnék. Márpedig én semmi szégyelni valót nem érzek ebben a gyakorlatban!...A múltat végtelenül sajnálom és soha nem fogom kiheverni...Életem legnagyobb fájdalma és bűntudata marad...De a mai napig nem hiszem, hogy végérvényesen le kellene mondanom arról, ami azóta, az átdolgozott változatában, minden körülmények között hatásosnak bizonyult...És a lehető legrosszabb, amit tehetek, ha titokban végeztetem ezt a gyakorlatot...Nem akarok több támadási felületet adni magam ellen!
Láttam az arcán, hogy nem győztem meg.
Amit mondott, az is ezt igazolta.
- Ez baromság! Éppen azért tudnak majd ujra támadni, mert elismerted, hogy megint csinálod!... Most mi a franc lesz? Hogy adjuk majd elő a darabot ezek után? Hogy szervezünk új tagokat?! Mindenki messze elkerüli majd a csoportot, mert félni fognak egy újabb tragédia bekövetkezésétől!
Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, mert nem akartam összeveszni vele az előadás előtt, viszont igazságtalannak tartottam mindazt, amit mond.
Ujra magamra erőltettem a nyugalmat, de már nehezebben ment.
- Ahelyett, hogy veszekszünk, inkább a munkára és a közös célokra kellene összpontosítanunk...Az előadás sikere mindenkit meggyőz majd az igazunkról...Erre kell most koncentrálnunk.
- Ez nem veszekedés, csak beszélgetés...Beszélgetés arról, hogy gyengének mutatkoztál a saját igazad megvédésében!...És ne haragudj, hogy ezt mondom, de hogyan bízzanak meg benned a tagok, hogyan fogadják el a vezetésedet, ha a téged bizonytalannak láttak, és ezzel őket is elbizonytalanítottad?!
Ez volt az a pont, amikor nem bírtam tovább.
Elegem lett abból, hogy csak ülök, próbálok békét és egyetértést teremteni, miközben ő egyfolytában támad.
Most már én is megemeltem a hangomat.
- Hát ide figyelj! Ha te nem lépsz vissza az utolsó pillanatban a nyilatkozástól, akkor téged kérdezett volna a műsorvezető, és nem vette volna elő ezt a témát! Nem gondolod, hogy te is hibás vagy?!
Meglepődött a visszatámadásomon, de el nem gondolkodott rajta. Ahhoz már túlságosan zavaros volt az agya az italtól.
- Ez semmit sem változtat a dolgon! Nem az a lényeg, hogy miért kérdezett rá a gyakorlatra, hanem az, hogy te nem tudtad megvédeni magad!!
Ugyan azt ismételgette már lassan egy órája.
Mielőtt megszólalhattam volna, még hozzátette:
- Egyébként én már az elején megmondtam neked, hogy nem kívánom nagy dobra verni, hogy börtönbe voltam! Nem akarom, hogy mindenki ujjal mutogasson rám!
- Gondolod, hogy nem tudják egy olyan faluban, ahol mindenki ismer mindenkit? - kérdeztem.
- Ha tudják is, legalább nem beszélnek róla! De a riport után ez lett volna mindenki témája!
Éreztem, hogy fölösleges folytatni ezt a vitát.
Nem volt olyan állapotban, hogy bármilyen ész érv hathatott volna rá. Jobbnak láttam, ha máskorra halasztom ennek megbeszélését, ha egyáltalán érdemes lesz még róla beszélni.
- Tudod, barátom, én mindig is " az a bizonyos " Liebe Attila maradok, mindig is érnek majd támadások, és ezeket vagy együtt védjük ki vagy sehogy...Ha nem válalod ezt a harcot, akkor semmi értelme nem lesz a további munkánknak...Gondolkodj el ezen...Most pedig megyek, mert át akarom nézni a forgatókönyvet... - mondtam, és elindultam a kijárat felé.
- Az igazságért nem kell megharagudni! - szólt utánam.
- Nem haragudtam meg. Csak levontam a következtetést... - válaszoltam, és kiléptem a kocsma ajtaján.
Valóban levontam.
Rá kellett jönnöm, hogy L. csak a sikerben hajlandó velem osztozni, az esetleges kudarcban és támadások elleni harcban már nem.
A logikus az lett volna, ha kilépek ebből a barátságból, de ekkor már nem számított a logika, csak az egyre közeledő előadás...
Másnap reggel úgy kopogott az albérletem ajtaján, mintha semmi sem történt volna.
- Gyere! Itt vannak az ujságírók! Velünk akarnak beszélni!
- Beszélj velük...- mondtam álmosan, és kicsit még mindig sértve a tegnapi nap miatt.
- De téged akarnak látni! Sőt, téged akarnak igazából! Már eleve téged keresnek!
- Miféle ujságírók? - ültem fel az ágyon.
- Egy országos laptól jöttek és az előadásról akarnak írni. Tudod mekkora lehetőség ez megint? Egy ujabb reklám! Beindult a szekér, bazd meg, hát nem érted?!
Még mindig álmosan, de annál logikusabban válaszoltam.
- És nem mondtad nekik, hogy mi nem nyilatkozhatunk? Ne felejtsd el, hogy aláirattak velünk egy szerződést, amiben köteleztük magunkat arra, hogy a riport adásba kerüléséig senkinek sem adunk nyilatkozatot!
- Hát ez az! Ebben van az üzlet! Amelyik többet fizet, annak nyilatkozunk! Tudod, milyen sok ujságíró fog még ezután megkeresni minket?! Mindegyiktől kaszálni kell, amennyit csak lehet! A tévés úgy sem fizet egy fillért se! Ő csak azt ígérte, hogy reklámot csinál nekünk, de nem hiszem, hogy igazán jó reklám lesz majd!
Kezdtem kételkedni abban, hogy tegnap óta sikerült teljesen kijózanodnia.
- Nem szeghetjük meg a szerződést! Így kívánja a becsület! Ráadásul ha megszegjük, vissza kell fizetnünk minden ránk fordított költséget. Szó sem lehet semmiféle nyilatkozatról...
Elgondolkodott a határozottságom láttán.
- Végülis lehet, hogy igazad van...Minél jobban kiéheztetjük őket, annál jobban harapnak majd a témára később...- mondta, majd rám mutatott. - De jobb lenne, ha ezt te közölnéd velük! Elvégre téged keresnek...Na mi van?! Jössz vagy nem jössz?!
Mentem.
L. kocsmájában valóban két, láthatóan szenzációra éhes ujságíró várt.
A pofátlanabb fajtához tartoztak.
Anélkül, hogy megkérdezték volna, hogy egyáltalán hajlandó vagyok-e nyilatkozni, mindenféle bemutatkozást mellőzve, kérdezni kezdtek.
Megvártam néhány gyorsan, egymás után elhadart kérdést, aztán a lehető legnagyobb élvezettel ábrándítottam ki őket.
- Először is: fogalmam sincs, hogy kikhez van szerencsém...Másodszor: nem mondtam azt, hogy bármilyen kérdésre hajlandó vagyok válaszolni...
Úgy hőköltek vissza, mint az ennivaló felé törtető, hirtelen orrba vágott kutyák.
Visszafogott hangon közölték a nevüket és azt, hogy melyik ujságtól jöttek.
Még az ujságíró igazolványukat is elővették, de rá sem pillantottam.
- Sajnálom, hogy hiába kellett megtenniük ezt a hosszú utat...Ugyanis nem nyilatkozhatunk Önöknek. Olyan szerződésünk van .....Úrral, amely megtilt mindennemű nyilatkozatot mindaddig, amíg az általuk készített riport adásba nem kerül.
- De a barátja azt mondta, hogy....
- A barátom megfeledkezett erről a szerződésről! - vágtam a szavába, majd valamivel enyhébb hangon, némi reménysugarat is adtam nekik. - De megígérem, hogy amint lement a riport, Önök lesznek az elsők, akiknek nyilatkozunk...
A távoli lehetőség nem elégítette ki őket, mert további rábeszéléssel próbálkoztak.
Most a másik, az idősebb szólalt meg.
- Csak néhány szót, néhány információt kérünk...Aztán majd úgy írjuk le, mintha nem magától tudnánk...Mint ha máshonnan szereztük volna a híranyagot...Így majd magát sem lehet szerződésszegéssel vádolni, és mi sem jöttünk hiába...
- Ez nem is rossz megoldás! Ha jól megfizetik, talán még bele is mehetünk! - szólt közbe L. az ő sajátságos felfogása szerint.
A két "firkász" egymásra nézett és szinte egyszerre szólaltak meg.
- Mi nem tudunk ezért fizetni...Nem kaptunk erre felhatalmazást a főszerkesztőtől...
- Akkor kérjék meg telefonon a felhatalmazást! Semeddig sem tart...- ajánlotta nekik L.
Nem vártam meg, hogy használják is az elővett mobiltelefont.
Úgy gondoltam, hogy leállítom őket, mielőtt fölöslegesen belebonyolódnánk ebbe a pénzkérdésbe.
- Ne hívjanak senkit! Sem pénzért, sem pénz nélkül nem nyilatkozunk!
Az idősebb férfi még mindig nem adta fel.
Némi tanácstalanságtól áthatott csend után L.-hez fordult.
- Akkor csak maga nyilatkozzon. Maga is eltudja mondani, amire kíváncsiak vagyunk...
- Azt hiszem, hogy félreértettük egymást! Mivel L. a szerzőtársam, és egyben a csoport zenei vezetője, a szerződésben foglaltak rá is vonatkoznak! Ő ugyan azt a szerződést írta alá, amit én! Ezért ő sem nyilatkozhat!
Kénytelen voltam kicsit megemelni a hangom, mert már dühített az erőszakosságuk.
Aztán, hogy még jobban nyomatékosítsam számukra a dolgot, kézfogásra nyújtottam a kezem.
- Most pedig megyek, mert folytatnom kell a munkát! Még át kell dolgoznom a színdarab néhány jelenetét! Találkozunk a .... Televízió műsora után! Addig is viszont látásra!
Gyorsan távoztam, megelőzve minden további próbálkozásukat...
Két nappal később megjelent a cikk.
Az írásban minden volt, csak konkrétum nem.
Mivel tőlünk semmilyen információhoz nem jutottak, a saját fantáziájukra támaszkodva igyekeztek létrehozni valamit, ami eladható az olvasónak.
Nem számított, hogy amit leírnak az igaz-e, a lényeg az volt, hogy mindenki borzongva olvassa.
"Éles" elméjük ilyen sorokat szült:
"Amikor megérkeztünk a faluba, rögtön azt figyeltük, hogy látunk-e olyan nőket, akiknek véraláfutás van a nyakán. Mert ebből rögtön tudtuk volna, hogy az a Liebe Attila csoportjához tartozik!"
Idézhetnék még a cikkből, de semmi értelme.
Egyrészt az egész "írás" nem ér annyit, hogy foglalkozzam vele, másrészt semmi újat - csak hasonlóan "fantáziadús" mondatokat tudnék ídézni...
/ Most, hogy a könyv írása miatt kénytelen voltam ujra olvasni a cikket, felmerült bennem a kérdés, hogy vajon milyen lelkivilággal rendelkezhetnek azok, akik ilyen sorok leírására képesek? Milyen belső indíttatásból tudnak félelmetesebbnél-félelmetesebb történeteket kitalálni csak azért, hogy megkapják csekély fizetésüket?.../
- Nézd meg ezt a cikket! - lökte elém az ujságot L., majd meg sem várva, hogy végig olvassam, vadul folytatta. - Szerinted ezek után van még értelme csinálni?! Kapunk még lehetőséget a további munkára?! Lesz még olyan ember, aki velünk akar majd dolgozni?!
Még mindig nem válaszoltam.
Szerettem volna nyugodtan végig olvasni a cikket.
Beszélt ő helyettem is.
- Ráadásul az én engedélyem nélkül lefényképezték a kocsmát is! Tudod, milyen hitelrontás ez nekem?! Olyanokat írnak, hogy még egy kávét is csak félve mertek meginni!! Ki fog ezek után ide bejönni?!
Engem is dühített mindaz, amit addig elolvastam, de előnyben voltam L.-lel szemben: én már hozzá edződtem az ilyen rólam szóló írásokhoz.
Szinte unottan válaszoltam.
- Ugyan azok, akik eddig...Se többen, se kevesebben...Akik eddig bejöttek, azok ezek után is be fognak...
Hallgattunk egy kicsit, mindketten rendszerezve a gondolatainkat, aztán ujra L. szólalt meg.
- Alig egy órája felhívott a polgármester...Közölte velem, hogy a továbbiakban nem akar minket támogatni...
- Eddig se nagyon tette...- mondtam még mindig közömbösen.
/ Ma sem értem, hogy miért, de egyszerűen nem voltam ideges.../
- Ez nem igaz! Neki köszönhetjük, hogy van hol próbálnunk! - mondta L. olyan hangon, mintha ő lett volna a polgármester megbízott szóvivője.
- Nem csodálkozok a hozzá állásán. Közelednek a választások, és nem akar hibázni...Eddig segített, pedig tudta, hogy ki vagyok, mert elmondtuk neki...Most azonban terhessé váltunk számára, és mivel minden támadási felületet ki akar küszöbölni annak érdekében, hogy ujra őt válasszák meg, szeretne tőlünk megszabadulni...
- Lehet, hogy ez is közrejátszik...Nem tudom... - mondta L. elgondolkodva, bizonytalanabbul.
Aztán erőt vett magán és ujra határozottan folytatta.
- Mindenesetre azt is mondta, hogy jó lenne, ha elmennél a faluból...Félnek tőled az emberek...
- Eddig nem féltek? A fél falu tudta, hogy ki vagyok...
- Változott a helyzet. Az ujságcikk nagyon sokat rontott a dolgon...Meg az is, ahogyan a tv műsorban szerepeltél...
Néztem rá néhány másodpercig, láttam az aggodalommal teli arcát, és megértettem, hogy már nem számíthatok rá.
- A televíziós műsorról nem akarok ujra vitát nyitni. Azt a múltkor már alaposan kibeszéltük, és nem hiszem, hogy bármelyikünk véleménye megváltozott volna...csak egyetlen kérdést teszek még fel neked, amire rövid, határozott és leginkább őszinte választ kérek!...Te is azt szeretnéd, hogy elmenjek?

Mindent eláruló, gondterhelt sóhaj szakadt ki belőle, mielőtt megszólalt.
- Nem szeretném...de az adott helyzetben ezt tartom a legjobbnak...
Nem nézett rám, amikor kimondta a szavakat.
- Oké. Ez legalább őszinte volt...Akkor elmegyek...Minél hamarabb...Ha lehet még holnap...Addig csak nem rémül halálra a falu...
- Nem kell gúnyolódnod! Azért, hogy ez így alakult, leginkább te vagy a felelős! Nem kellett volna elismerned abban a kurva műsorban, hogy ujra csinálod a gyakorlatot!
- Már megint ezen lovagolsz? Ezt is kitárgyaltuk már szerintem...Tudod, inkább az a baj, barátom, hogy behódoltál a körülményeknek, alávetetted magad az emberek véleményének, és most mindenáron szabadulni akarsz tőlem: a kellemetlen tehertől...Bár megértem a reakciódat, elfogadni nem tudom...Mert egy igazi művész - aminek te is tartod magad - a meg nem értés légkörében is alkot! Végig megy az úton, amit jónak érez, érje ezért bármilyen támadás! Csak a gyengék buknak el és hátrálnak meg - de azok nem is igazi művészek...Talán egyszer megérted ezt, és te is így fogod gondolni...Hagyok rá neked időt...Elmegyek, és csak akkor jövök vissza, ha te hívsz...
Mivel megcáfolni nem tudott, inkább hallgatott.
Néztük egymást egy darabig, aztán amikor már nehézé vált a csend, még hozzá tettem:
- Akkor most elkezdek pakolni, hogy holnapra kész legyek. Segítesz?
Nem segített.
- Hülye vagy, és az is maradsz! - mondta, és gyors léptekkel távozott.
Elköszöntem néhány színjátszócsoport tagtól, akik nem igazán értették sem L. sem az én döntésemet, viszont L.től valahogy "elfelejtettem" elbúcsúzni...


 

Több, mint fél év múlva hallottam ujra L. hangját.
Közeledett a névnapja, és úgy gondoltam, hogy a korábbi nézeteltérésünk nem lehet oka annak, hogy legalább a távolból ne köszöntsem föl.
A telefon torzító hatása ellenére is érezni lehett a hangján a meglepetést.
Néhány ilyenkor szokásos udvarias mondat után szinte ösztönösen tértünk rá a kérdésre: mivel foglalkozunk, és hogyan boldogulunk egymás nélkül.
Válaszainkból egyértelműen az derült ki, hogy azóta semmire sem jutottunk, és terveink megvalósítása szinte lehetetlen a másik nélkül.
/ Az ő betétdalai csak a színdarabban érvényesültek igazán, a színdarab pedig sokkal szegényesebb és hatástalanabb volt a dalok nélkül.../
- A régi tagok közül elég sokkal szoktam találkozni...Üdvözölnek...-mondta.
- Én is őket...Hiányoznak... - válaszoltam, aztán hallgattunk egy kicsit.
Ujra ő szólalt meg.
- Azt mondják, hogy szivesen dolgoznának veled ujra...Bár nem mindegyikük, de elég sokan...
- Ezzel most mit akarsz mondani?
- Semmit...Csak azt, amit mondtam...hogy sajnálják, hogy véget ért amit csináltunk...-mondta zavartan.
Sejtettem, hogy mi az, amit mondani akar, csak az az átkozott nagy büszkesége még mindig nem engedi kijönni a megfelelő szavakat.
- És te?...Te is így gondolod? - kérdeztem provokatívan.
Ujabb hallgatás következett a vonal másik végén.
Aztán mégis kinyögte a választ.
- Én is sajnálom...Hogy a fenébe ne sajnálnám...Olyan közel voltunk már a céljaink megvalósulásához...
- Hát eléggé közel...De mit tegyünk, ha így alakult...Szerintem kicsit elhamarkodottan döntöttünk mindketten annakidején...
- Lehetséges...-ismerte be, aztán megint hallgattunk egy sort.
- Persze megpróbálhatnánk ujra, csak így túl kevesen vagyunk...De ha tudsz embereket szerezni, akkor esetleg neki foghatunk...- mondta ki végre azt, amit én is szerettem volna.
- A szervezéssel nem lenne gond, mert rengeteg körülöttem a fiatal. Biztos van közöttük olyan, akit érdekelne...A távolság sem gond, mert 22 kilométerre vagyok csak tőled, tehát egy jó félóra alatt eltudnánk járni próbákra is...De mi a helyzet a polgármesterrel és a falu hangulatával? - kérdeztem.
- Már egyikkel sincs gond. A faluban most már inkább melletted vannak és sajnálják, hogy elmentél...Rájöttek, hogy mennyit hazudott az az ujságcikk...A polgármester meg mindig igazodik a falu hangulatához...
- Tudom...Amikor elküldött is azt tette....Meg te is...-mondtam, mert ez a szemrehányás még kikívánkozott belőlem, és egyébként is úgy láttam jónak, ha ezeket a tüskéket kivesszük a lelkünkből, mielőtt bármit is ujrakezdünk.
Nem válaszolt a megjegyzésemre, inkább keményebbre vette a hangját.
- De most már másképp fogjuk csinálni! Keményen üzleti alapon! Mindent lefektetünk egy szerződésben! Rögzítünk minden anyagi ráfordítást, és amelyikünk miatt meghiúsul a dolog, az tartozik a másiknak! -
Ez már ujra az én régi barátom volt...Mindben a pénzt és a hasznot kereste...
- Nem igazán értem, hogy ezt miként gondolod, de majd személyesen megbeszéljük. Valamelyik nap kiugrok hozzád. Legalább felmérem én is, hogy miként fogadnak az emberek...
- Azzal nem lesz gond...Nyugodt lehetsz. - mondta.
Ebben maradtunk.
Amikor fél évvel korábban eljöttem L.-től, csak olyan munkahelyet találtam, amely nem tudott munkásszálót biztosítani, ezért, hogy dolgozni tudjak, egy kollégiumban fizettem ki magamnak szobát.
Itt valóban körbe voltam véve vidám, temperamentumos értelmiségi fiatalokkal, akiknek nagy része a média vagy a művészet különböző területén végezte a tanulmányait, más részük pedig jogásznak készült.
Ezért mondtam bizakodva L.-nek, hogy közöttük biztosan találok olyat, akit érdekel a színházi munka.
Nem tévedtem.
Akiknek említést tettem a dologról, szinte gondolkodás nélkül, azonnal hajlandóak voltak részt venni egy ilyen jellegű megmérettetésben.
Az értelmiségi fiatalokat jellemző, minden új iránti ösztönös kíváncsiság pár nap után számomra is meglepő eredményt produkált.
Egymásnak adták tovább a hírt a színpadra lépés és az önmegvalósítás lehetőségéről, így nekem már nem is kellett szeveznem, megtették helyettem ők.
Hamarosan olyan lett a szobám, mint egy értelmiségi központ.
Délutánonként egymásnak adták a kilincset - gyakorta már el sem fértünk - és éjszakába nyúló beszélgetések során tervezgettük a további lépéseinket. Ötlet és terv az volt bőven, ahogyan az egy ilyen társaságban lenni szokott...
Felolvastam nekik a színdarabot - melynek bizonyos jeleneteit alaposan megkritizálták, és ha igazuk volt azonnal módosítottuk is -,valamint meghallgattak minden egyes L. által írt betétdalt.
Órákon keresztül képesek voltunk elemezni egy-egy irodalmi alkotást, és ilyenkor elhatalmasodtak a művészeti, művészettörténeti viták.
Tulajdonképpen ekkor már a bőség zavarával küzdöttem, mert lényegesen többen akartak részt venni a darab előadásában, mint amennyi emberre szükségem volt.
Szívem szerint mindannyiuknak adtam volna szerepet, de - bármennyire nehéz is volt - válogatnom kellett közülük.
Amikor ezt elmondtam nekik, nem igazán arattam sikert, hisz senki sem tudta előre, hogy ki is lesz az a szerencsés 10, aki bekerülhet a csoportba.
Megbeszéltük, hogy különböző helyzetgyakorlatokon keresztül döntjük el, kik a legalkalmasabbak.
A legkézenfekvőbb lehetőséget választottuk: az előadandó színdarabból kerestünk olyan jeleneteket, amelyeket egy kollégiumi szobában is el lehet próbálni.
Körbe-körbe forgattuk a szerepeket, hogy mindenki kipróbálhasson minél több karaktert, és érezhesse, hogy miben erős és miben gyengébb.
Ez persze az én választásomat is megkönnyítette, és lassan kezdett kibontakozni bennem a szereposztás.
Két hét után sikerült megtalálnom a tíz legalkalmasabb embert, konkrétan hat fiút és négy lányt.
Velük már bátran mehettem el L.-hez, hogy bemutassam őket neki, valamint azoknak, akik már eleve benne voltak a darabban és ujra dolgozni akartak velem.
Az a délután, amit L.-nél töltöttünk, meggyőzött arról, hogy jól döntöttem, amikor az ujrakezdésbe belementem.
A fiatalok pillanatok alatt összebarátkoztak, mintha mindig is ismerték volna egymást, és hangos, jókedvű beszélgetésük tárgya mi más is lehetett volna, mint a színdarab és a tervezett előadás részletei.
Amíg ők ezzel voltak elfoglalva, addig mi rendberaktuk a dolgainkat L.-lel.
A múltat hamar lezártuk.
Megegyeztünk abban, hogy mind a ketten konok, önfejű hülyék voltunk, és kész...
Mindketten fontosabbnak tartottuk, hogy hogyan tovább.
Ahogyan azt vártam is tőle, az anyagiakkal kezdte.
Kijelentette, hogy az előző alkalommal szinte mindent ő fizetett, a terembérleti díjtól kezdve a különböző egyéb kiadásokig, és amikor abbamaradt minden, akkor ez neki nagy veszteség volt. Ezért most hogy már én is dolgozok, természetesen mindent felesben fogunk majd állni.
/ Igaza volt. Az előző alkalommal valóban nem volt munkahelyem, így minden költséget ő állt a kocsmája bevételéből...Az már más kérdés, hogy mindezt önként tette, abban bízva, hogy búsásan visszatérül majd az amit ráfordított.../
Megegyeztünk, hogy így lesz, és ezzel ujabb lépést tettünk előre.
Az egyetlen megoldandó feladat már csak a megfelelő próbaterem megtalálása volt, mert az előző próbahelyünket azóta megvette egy vállalkozó az önkormányzattól, és éjszakai mulatóhelyet csinált belőle.
 



/ Folytatás a 9. részben /
Get Free Music at www.divine-music.info
Get Free Music at www.divine-music.info

Free Music at divine-music.info>








KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ


Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.



NETpark.hu linkkatalógus

eKereso katalógus



Ingyen hirdetés
Ingyenes hirdetés feladás.



ALTERNATÍV SZÍNITANODACylex Silver Díj
 

 

   LINKCSERE PARTENEREIM



Linkelo.net linkgyujtemeny




Meteora Linkgyujtemeny

Hasznosoldalak

Linkcsere.eu


Hahe.hu Online Tudakozo


HUN-WEB Magyar cimtar es kereso


WEBLAP katalogus

VIP Linkkatalogus

SEO KERESOBARAT LINKGYUJTEMENY

Ingyenweblapok.hu

NETpark.hu

LinkDr.hu

CegMAX cegkatalogus





ÉLETEM ÉS A BÖRTÖN


NE FELEDJÜK: ŐK IS SZÍNHÁZAK!


SZÍNHÁZI IRÁNYZATOK,STÍLUSOK


SZÍNHÁZI ÉS FILMES EMBEREK




NEVEZETES ALTERNATÍV ELŐADÁSOK




TRAGIKUS SORSÚ SZÍNÉSZEK




Barátaink:
  • Honlap létrehozása
  • Ingyenes online játékok
  • Az Ön Munkaasztala
  • Oktató videók
  • uCoz Rajongók Oldala


  • Statisztika

    Online összesen: 1
    Vendégek: 1
    Felhasználók: 0

    Belépés



    Lap tetejére /


    Copyright MyCorp © 2018Szeretnék ingyenes honlapot a uCoz rendszerben