Annak viszont már annál jobban, hogy M. nem a gyakorlat során
történtektől rémült meg, hanem attól, amit I. mondott neki! Csak az ő
hatására, az ő rábeszélésére érezte szükségét annak, hogy értesíteni
kell a rendőrséget! - Érezték maguk egy pillanatra is, hogy a
vádlott az életükre tör, vagy valamilyen sérülést akar okozni maguknak?
- kérdezte a bíró a "sértettektől". - Nem. Egyáltalán nem éreztünk ilyet. - mondták határozottan.
- Volt olyan része a dolognak, amikor nem tetszett maguknak az, amit
csinálnak, és úgy érezték, hogy abba kellene hagyni? - jött az ujabb
bírói kérdés. - Nem volt. Egyszer sem. Csak amikor az a büfés férfi
elmondta, hogy mit csinált ez az Attila régebben...Akkor ilyedtem
meg...- mondta M. és H. is megerősítette ezt a kijelentését. - Tehát nem azt sérelmezték, amit magukkal csinált? - Nem. Abban nem volt semmi olyan... Természetesen
a büfés "barátomat" is beidézték, aki elismerte, hogy valóban ő vette
rá a lányt a telefonálásra, de ő csak jót akart. - És maga honnan
tudta, hogy az Attila mit csinált korábban, és miért ítélték el? Ott
volt azon a régi tárgyaláson? - kérdezte a bíró a férfitől. - Dehogy voltam...Miért lettem volna?...Csak amit az ujságok írtak, meg az emberek beszéltek...- válaszolta I. - Értem. Elmehet. A további bizonyításhoz magára már nincs szükség. - mondta a bíró nem titkolt ellenszenvvel. - Hol volt ez a próba? A temető melyik részén? - kérdezte a bíró ujra a lányokat. - Hát...Nem is igazán a temető volt már az...- mondta H. - Hanem? - Túlmentünk a temetőn, és van ott egy domb...Ott voltunk...Szemben a lakóházakkal.. - Világos volt még? - kérdezte a bíró. - Persze. Fényes nappal. - Tehát a házak ablakaiból aki akart oda láthatott? - Hát persze. Nincsenek messze a házak... - Értem...-mondta a bíró elgondolkodva, és volt is min töprengenie. A vád és a rendőrségi jegyzőkönyvek szerint ugyanis a gyakorlás a temetőben történt. Így írták le természetesen az ujságok is, erről értesült a közvélemény, és a mai napig ez él az emberek emlékezetében! Az
ujságírók gondosan elkészített fényképekkel igazolták írásuk igazát,
ami azt jelentette, hogy nem a temető felől fényképezték a teljesen
tiszta, házakhoz közeli dombot, hanem a domb irányából a sírokat! Olyan
fénykép is megjelent az egyik önmagára nagyon büszke bulvárlapban,
amelyen H.-t lefektették az egyik sírra, bemutatván, hogy ott történt a
fojtogatás a sír tetején! / Hogy erre mivel tudták rávenni a lányt, fogalmam sincs.../ - Amikor megérkezett a rendőrség, maguk még próbáltak az Attilával? - kérdezte a bíró H.-t.
- Nem. Akkor már régen befejeztük...Legalább tíz perce...És kerestük
M.-et, de nem találtuk sehol...Nem értettük, hogy hová tűnt, mert amúgy
ott volt mindene ahová letette...- válaszolta a lány. - Tehát nem a rendőrség miatt hagyta abba az Attila? - Nem. Dehogy. Korábban befejeztük, aztán az Attila még el is ment megkeresni M-t...Körbenézett mindent. - Tehát magának lett volna lehetősége el is menekülni tőle? - kérdezte a bíró. - Lett volna...De miért menekültem volna... - Hát azért mert fojtogatta magát. - Nem fojtogatott. Csak olyan jelenetet játszottunk, amiben ezt kellett eljátszani... - Nem is szorította a nyakát? - Nem. A bíró ujra az előtte lévő iratok között lapozgatott, aztán kivette az egyiket.
- Itt van a maga egyik rendőrségi vallomása...Ebben azt mondja, hogy az
Attila olyan erősen szorongatta a nyakát, hogy majdnem elájult...Akkor
most melyik állítása az igaz?! - Ez a mostani. - Tudja, hogy ez hamistanúzás, amit a törvény büntet?! - emelte meg a bíró a hangját.
- Én csak aláírtam, amit elém tettek...Azt mondták, hogy csak így
tudják becsukni ezt az embert, ha ilyeneket írnak, mert hogy ez az
ember nagyon veszélyes...- mondta M. majdnem elsírva magát. - Kik mondták ezt? - Hát a rendőrök... - Köszönöm...Várjon kint! Még szükségem lesz magára! Ezt követően azok a rendőrök következtek, akik a helyszínre érkeztek azon a bizonyos napon. Elég, ha az egyikük vallomását idézem, mivel mindannyian ugyanazt mondták. - Hol találták meg az Attilát és a sértettet? A temető melyik részén? - kérdezte a bíró.
- Nem kellett keresni őket, bíró úr. Jöttek lefelé együtt a temetőből
kivezető úton...Már majdnem a kijáratnál voltak, az utcán, amikor oda
értünk...- mondta az őrmester. - Tehát nem úgy találták ott őket, hogy a vádlott éppen fojtogatta a sértettet? - Nem. Szépen egymás mellett jöttek kifelé a temetőből és beszélgettek. - Ha jól értem, akkor egyáltalán nem úgy látszott, mintha a sértett menekülni szeretne a vádlottól...?
- Nem. Még csodálkoztunk is, hogy milyen szépen jönnek lefelé...Mert
minket úgy riasztottak, hogy fojtogatnak egy nőt a temetőben... Nem
csak őket értesítették így, hanem az egész közvéleményt erről tudatták
az ujságok és a televíziós csatornák, mégpedig olyan formában, hogy a
sértettet csak a rendőrség gyors közbelépése mentette meg, vagyis a
rendőrök a kezeim közül szedték ki az éppen fojtogatott lányt. /
Ahhoz képest, hogy - mint az kiderült - legalább tíz perccel korábban
abbahagytuk a próbát, mint ahogy a rendőrség megérkezett, ez nem kis
túlzás...Sőt talán már túl is van a túlzás kategóriáján, és inkább a
közvélemény szándékos félrevezetését, a minél nagyobb szenzáció
elérését jelenti... Ha mindehhez még hozzávesszük azt, hogy később ezt
a hazugságot egyetlen Média-formátum sem ismerte be, és nem cáfolta,
akkor talán elgondolkodhatunk azon, hogy hol is tart ma kis Hazánkban a
közvélemény tárgyilagos tájékoztatása.../ A dolog még fájdalmasabb
része, hogy ezek a tények nem a bíróságon hangzottak el először, hanem
a helyszinre érkező rendőrök jelentésében pontosan így szerepelt, és
ott volt az ügyészség birtokában már akkor, amikor megvádoltak a két
rendbeli aljas indokból elkövetett emberölés kisérletével... Hogy
szándékosan vagy csak figyelmetlenségből kerülte el ez az ügyészség
figyelmét, az már legyen a gyanúsítást megfogalmazó és az előzetes
letartóztatásomat kérő ügyész lelkiismeretének a problémája... -
Hányszor csinálta meg magukkal a vádlott ezt a fojtogatásos jelenetet?
- kérdezte a bíró az ujra a terembe behívott lányoktól. - Nem sokszor. Inkább egymással csináltuk szinte végig. - mondták mindketten. - És nem tartottak attól, hogy véletlenül megfojtják egymást?
- Dehogy is! Az Attila direkt kérte, hogy ne szorítsuk igazából egymás
nyakát, csak csináljunk úgy, mintha igazából csinálnánk, és közben
nagyon figyelt...Volt amikor ránk is szólt, hogy annyira azért ne éljük
bele magunkat... - Értem. Tehát akkor az a kis halvány valami a
nyakán, ami szinte nem is látszott, lehetett attól is, ahogy H. fogta a
maga nyakát? - kérdezett ujra a lényegre a bíró. - Hát persze, hogy lehetett. Mivel többször is megfogta, én meg forgattam közben a fejem, kicsit kidörzsölhette a bőrömet.
- Értem...Akkor nem tudom, hogy végülis ki itt most a vádlott... -
mondta a bíró, majd egy mély levegővétel után folytatta. - Mert ha az
Attilát súlyos testi sértés kísérletével vádoljuk, akkor magukat is
nyugodtan meglehetne ezzel vádolni, hiszen zömében egymást
"fojtogatták", hogy ezt a szót használjam én is...Akarják, hogy vádat
emeljenek maguk ellen? - Nem...Azt nem szeretnénk...- mondták mindketten megszeppenve. - Gondoltam...- mondta a bíró, aztán az ügyész és az ügyvéd felé fordult. - A bíróság ítélethozatalra visszavonul. A tanúk és a sértettek, ha gondolják maradhatnak, ha nem akkor el is mehetnek... /
A büfés "barátom", a rendőrök és a lányok nem várták meg az
ítélethozatalt. Tulajdonképpen csak néhány érdeklődő maradt, meg
természetesen az ujságírók.../ A döntés nem tartott sokáig. Olyan egyértelművé vált a bíróság előtt, hogy mi is történt, hogy egy cigarettányi szünet elegendő volt.
- A bíróság a vádlottat, az ellene felhozott vádak alól, bűncselekmény
hiányában felmenti! - kezdte a bíró, aztán hosszú indoklásban fejtette
ki, hogy miért döntött így. Másnap "természetesen" nem voltak tele az ujságok a felmentésemmel. Nem kürtölték világgá, hogy mindaz, amit addig leírtak, nem volt igaz, és bűntelennek bizonyultam. A
két megyei lap - akiknek a helyi probléma miatt szinte kötelező volt -
írt ugyan róla, de egyetlen mondattal sem cáfolták meg ők sem mindazt,
amit korábban írtak, csak egyszerű tényként közölték, hogy felmentettek. / Pedig mind a két lap ujságírója végig ülte a tárgyalást, tehát lett volna mit írniuk.../ Az országos lapok pedig a kényelmesebb megoldást választották: egyszerűen hallgattak. Egyébként roppant érdekes és jelentős bírósági döntés volt ez, több okból is... Először
is: tulajdonképpen első esetben mondták ki hivatalosan - bírósági
ítéletben -, hogy az általam végzett vagy végeztetett képzési gyakorlat
nem büncselekmény, nincs mögötte semmiféle szexuális vagy egyéb piszkos
háttér, hanem egyszerűen csak egy színházi képzés része. Másodszor:
joggal merül fel az a jogilag megalapozott kérdés, hogy ha ebben az
esetben nem minősült testi sértés kísérletének, akkor miként ítélhettek
el ugyanezért a korábbi ügyben, ex-barátnőmnek köszönhetően?... Különös tekintettel arra, hogy szinte teljesen ugyan az történt mindkét esetben. Ezt
egyébként próbálta az ügyvédem megpiszkálni, mondván, hogy akkor
tulajdonképpen teljesen ok nélkül ültettek le velem korábban hat évet,
de ez a próbálkozása nem járt sikerrel. Nagyon kényelmetlen dolog
lett volna elismerni a törvényhozóknak hat év jogtalan fogvatartást,
nem is beszélve az azért járó anyagi kártérítésről. / És sajnos még
mindig kevés az olyan bíró, mint aki a felmentő ítéletet hozta. Ha több
lenne belőle, talán gyakrabban mernének beismerni tévedéseket is..../ De
hogyan is ismertek volna el korábbi hat év jogtalan fogvatartást,
amikor még azt az egy évet sem voltak hajlandók elismerni, amelyben
felmentettek...? Pedig a törvény szerint annak, akit bűncselekmény
hiányában mentenek fel, jogtalannak kell minősíteni az előzetes
fogvatartását is, és azért anyagi kártérítést kell fietnie az államnak. /
Kivétel ez alól az, akit bizonyíték hiányában mentenek fel, mert az azt
jelenti, hogy feltételezhetően elkövette a bűncselekményt, csak nem
lehetett rábizonyítani. Én azonban nem ebbe a kategóriába tartoztam! / Az állam azonban nagyon nem szeret fizetni, és mindent el is követ azért, hogy ezt ne kelljen megtenie!!!! Az
ügyvédem is benyújtotta a felmentésem után a kártérítési igényt, nem
csak anyagi, de erkölcsi tekintetben is, hiszen valótlan vádakkal
meghurcoltak az egész ország előtt, de a Legfelsőbb Bíróság
elutasította azt, mégpedig arra hivatkozva, hogy tulajdonképpen okot
adtam a letartóztatásomra.... Nos, ez a szokásos féligazság a jog részéről. Mert
ha tegyük fel el is fogadjuk azt, hogy a korábbi "ügyeimre való
tekintettel" okot adtam arra, hogy a rendőrség letartóztasson, az a
letartóztatás maximum 72 óra lett volna, amely alatt mindaz kiderült,
ami később a tárgyaláson. A további egy évre tehát semmilyen jogos
okot felhozni nem tudtak, mert arról már nem én tehettem, hogy
különböző elhallgatásokkal és manipulált jegyzőkönyvekkel, meg orvosi
véleménnyel valójában ők gerjesztették tovább az egész ügyet. Na persze ki fogja ezt elismerni?.... A
legfelsőbb Bíróság döntése után a Strassburgi Emberjogi Bizottsághoz
fordultunk, ahonnan több mint egy év után azt a választ kaptuk, hogy ők
nem szólhatnak bele egyetlen állam ítélkezési gyakorlatába sem. Hát ennyit a sokak által még mindig "csodaszernek és minden bajra gyógyírnek tartott" Strassburgi Emberjogi Bíróságról.... Az ő döntésükkel bezárult a kör, további lehetőségünk nem volt, ahová fellebbezhettünk volna. És
ami felteszi a koronát az egész dologra: mivel elvesztettem a
kártérítési peremet az állammal szemben, ezért még ők követelnek rajtam
- mind a mai napig - ötszázezer forint perköltséget, és következetesen
rám is küldik minden évben a végrehajtókat! Csak hát nincs, amit elvigyenek, lefoglaljanak ,vagy levonjanak.... Mert hát fizetni - hozzájuk hasonlóan - én sem szeretek...
A felmentésem után visszamentem L.-hez, és a csoporthoz, akik már alig várták, hogy elkezdhessük a felkészülést az előadásra. Hihetelen
volt számomra, de még is igaz volt, hogy az a 22 ember majd nem két
évet várt rám azért, hogy megvalósíthassuk közös terveinket. / Tették mindezt olyan viharok közepette, mint amilyet a Média kavart körülöttem! / Egy
percig sem kételkedtem abban, hogy komolyan gondolják mindazt, amit
csinálni akarunk, és ez megduplázta a bennem lévő lelkesedést, kiölve
belőlem a jövővel kapcsolatos szorongás legkisebb szikráját is. Elvégre most először indulhattam neki teljesen "tiszta lapokkal" a színház-csinálásnak. Egy
olyan csoport volt körülöttem, akik a múltam teljes ismeretében álltak
ki mellettem és vállalták velem a munkát, és ami a legfontosabb, a
birtokomban volt egy jogerős ítélet, ami kimondta, hogy amit képzési
gyakorlatként csinálok, az nem bűncselekmény. Ilyen körülmények között kit érdekelt, hogy kezdetben még próbatermünk sem volt? Összepakoltuk L. kocsmájában a székeket, és így nyertünk akkora helyet, ahol már elkezdhettük a felkészülést. Meglepő
gyorsasággal haladtunk, hiszen a színészek a két év alatt nem a fiókban
tartották a forgatókönyveket, hanem többször összejöttek,
olvasópróbákat tartottak, megbeszélték a nehezebben érthető részeket,
és tökéletesen megtanulták a szövegüket. Nekem már csak össze kellet raknom a külön-külön kész részeket. Mire
eljutottunk addig a stádiumig, amikor már nélkülözhetetlenné vált a
színpad a további munkához, ránk mosolygott a szerencse, mert a
szomszédos falu művelődési házának igazgatója mindennapos használatra
biztosította számunkra az egyébként üresen tátongó kultúrtermet, a
szegényes, de nekünk éppen megfelelő színpaddal együtt. - Úgy sem
használja senki. Nincs, aki programokat csináljon benne. Talán maguknak
sikerül egy kis életet hozni a falu szürke hétköznapjaiba... - mondta
nem túl nagy hittel. - És mennyit kell érte fizetnünk? - kérdeztem. - Fizetni?...Semmit. Csináljanak sikeres előadásokat, hozzák be ide ujra az embereket, és ez nekem felér minden pénzzel.
- De hát csak lesznek járulékos költségek, mint például a rezsi, stb. -
mondtam bizonytalanul, mert nem akartam elhinni, hogy egy kihalófélben
lévő értelmiségi-fajtával találkoztam, akinek nem az anyagiak jelentik
az elsődleges szempontot. - Azt majd én elintézem a polgármesterrel. Nagy szerelmese a színháznak. Nem lesz gond...- jelentette ki határozottan. Másfél hónap elteltével teljesen kész állapotba hoztuk a darabot. Ezidő
alatt kijavították nekünk a régi, recsegő színpadot, kaptunk
reflektorokat és rivaldafényeket, valamint gondoskodtak a reklámról is
a faluban. Az első előadást - a nagyon alapos hírverés ellenére is - kb. ötven ember előtt adtuk elő. Félig
sem volt a nézőtér, de ez nem keserítette el a színészeket, hiszen
telve voltak az örömmel, hogy végre színpadon láthatják munkánk
gyümölcsét, amire oly sokat vártak, és megmutathatják, mire is képesek. A nézők felállva ünnepelték az előadást, és ez már előrevetítette a további eseményeket. Az
emberek elvitték a siker hírét, és a polgármester egy hét múlva örömmel
közölte, hogy előreláthatólag még legalább öt előadásra szükség lesz,
mert nem csak a faluból, de a szomszédos községekből is egyre többen
jelezték, hogy szeretnék megnézni. / Régi elvem, miszerint egy darab legjobb reklámja az első előadás, igaznak bizonyult. / Ujabb hat előadás következett, nem csak, hogy teltházzal, de még pótszékeket is kellett betenni. A
Jézus Második Küldetése című színdarab annyira a lelke mélyéig hatolt
vallásos és nem vallásos embereknek egyaránt, hogy némelyek sírva
gratuláltak az előadás végén... Ujabb meghívások következtek, egyre
távolabb a falutól, mígnem az egyik este egy jónevű, a szakmában
szaktekintélynek számító rendező lépett hozzám. Rögtön megismertem jellegzetes arcát, még sem akartam hinni a szemenek, hogy valóban ő áll előttem. - Nagyon tetszik a darab! Szerintem többre lenne méltó, mint kis falusi művelődési házak színpadára. - mondta. - Köszönöm a saját és a színészeim nevében is... - feleltem, még mindig a meglepettség hatása alatt. /Pedig még nem is tudtam, hogy az igazi meglepetés csak ezután jön..../ - Maga rendezte, ha jól tudom...És a plakátok szerint maga is írta... - Igen...Régi álmom valósult meg, hogy végre színpadon is viszont láthattam mindazt, amit leírtam... - válaszoltam.
- Nos, szerintem ezt meg kellene mutatni a fővárosi közönségnek
is...Mit szólna, ha azt mondanám, hogy megvesszük a darabot a
....Színház részére? - kérdezte. - Megveszik? - kérdeztem vissza. - Igen. - És ez mit jelent pontosan? - tettem fel az ujabb kérdést.
- Azt amit mondtam. Megegyezik a színház vezetésével egy bizonyos
összegben, amelynek fejében nekünk adja a darabot. Szerintem van olyan
jó a darab, hogy elfogadható árat kapjon érte...- mondta olyan
természetességgel, mintha krumplira alkudna a piacon. - Ez nem is
rossz! - szólt közbe L. aki időközben oda jött hozzánk. - Legalább
abból a pénzből kiadathatjuk a közös dalainkat! - bökött oldalba a
könyökével. - Na látja! Máris lesz helye a pénznek! Ráadásul még
jobban rendbehozathatják ezt a rozoga színpadot a következő darabjuk
előadására! - jegyezte meg a híres rendező olyan arccal, mint aki máris
biztos az üzlet sikerében. Csakhogy én korántsem anyagi oldalról közelítettem meg a dolgot... - És ki fogja rendezni? - kérdeztem.
- Természetesen én. Kicsit átalakítom persze, mert nem ártana néhol
tompítani a politikai és vallási élét a dolognak, de a lényege akkor is
megmarad... Válasza olyan volt, mint ha azt mondta volna, hogy elakarja pusztítani a gyermekemet. Bármilyen szaktekintélynek is számított, vitába kellett szállnom vele.
- Nem hiszem, hogy tompítani kellene bármit is a mondanivalón. A
sikerét éppen az adja, hogy az emberek magukra és az őket körbevévő
társadalomra ismernek. - Ezt már úgy is én döntöm majd el, ha megvettük. - mondta fölényesen. - Feltéve, ha eladom...
- Nem hiszem, hogy akkora összegnek, mint amit adni tudunk, bárki is
ellent tudna állni...Főleg olyan emberek, mint maguk, akiket nem vet
fel a pénz, ahogy látom... Modora egyre szemtelenebbül nagyképűbb lett, és ettől mind jobban kezdett eluralkodni rajtam a düh. Már nem érdekelt a szakmai tudása, csak a modortalan viselkedése, és ehhez mérten is válaszoltam. - Ha el is adjuk, akkor is fenntartom a jogot, mint szerző, hogy beleszóljak mindennemű változtatásba! Nem sértődött meg. Olyan kicsi pont voltam számára, hogy még erre sem méltatott. A korábbiakhoz hasonló modorban folytatta.
- Jó, hogy ezt szóba hozta! Amint megkötöttük a szerződést és miénk a
darab, a maga neve sehol sem szerepel majd! Olyan múlttal, mint a
magáé, nem igazán festene jól a plakátokon a neve. Néhány pillanatra megfordult velem az egész kultúrház. Kellett pár másodperc, hogy felfogjam, amit mond, és képes legyek megszólalni.
- Maga komolyan gondolja, hogy lemondok életem egyik legjobb
színdarabjáról és engedem, hogy valaki más neve alatt fusson? Ráadásul
belenyugszok abba, hogy valaki - legyen az akármilyen jó rendező is -
megváltoztassa az egész műnek a mondanivalóját?! Meglepődött, hogy megemeltem a hangom, de nem tartott nála sokáig. Gúnyosan elfintorodott, amikor ujra megszólalt. - Másfél millió forintért miért ne? Nem maga lesz az első, és nem is az utolsó, aki ezt megteszi... - Másfél millió?!! - kérdezett vissza L. és közelebb lépett a rendezőhöz, mintha már is át akarná venni a pénzt. Már
sokszor bizonyította, hogy milyen anyagias, de az a tűz, ami az összeg
hallatán lobbant a szemében, még számomra is ismeretlen volt addig.
- Igen. De lehet, hogy rá lehet tenni még néhány százezret... - mondta
a rendező most már L.-nek, mert megérezte, hogy rokon lelkek a pénz
szeretét illetően. - Hallod ezt?! Tudod milyen sokat segítene ez
rajtunk? Bérelhetnénk egy stúdiót is, hogy cd-re vetessük a dalainkat,
és még egy-két vendég-zenészt is feltudnánk kérni, hogy rájátszon, mert
néhány hangszer még hiányzik a teljes hangzáshoz!!! - fordult felém L. - Te eladnád a dalaidat? - kérdeztem tőle. - Hát persze! Bármikor! Ha jól megfizetik... - Akkor is, ha nem te szerepelsz majd a kiadott cd-ken, mint szerző? - Miért ne? Majd írok ujjakat! Tudod mennyien élnek ebből? Csak
bámultam rá egy ideig, és nem értettem, hogy miként is lehetett eddig a
barátom. Mi kötött össze vele, ha ennyire különbözik a gondolkodásunk? Azt hiszem, hogy ott, abban a pillanatban következett be az a komoly
törés a kapcsolatunkban, amely miatt a későbbiekben már soha nem
lehetett olyan, mint korábban volt... - Hát én nem akarok ebből és
így élni! Nem azért tartogattam annyi évig a fiókomban ezt a darabot és
nem azért viseltem el megaláztatások sorát, hogy most, amikor
bizonyíthatnám a tehetségemet, akkor engedjem, hogy más arassa le a
babérokat! - Szerintem egyáltalán nincs olyan helyzetben, hogy
önérzeteskedjen. Örüljön, hogy dolgozhat, mint amatőr rendező...Már az
is valami a maga múltjával...- mondta a rendező. Másodszor emlegette
fel a múltamat, és ez már önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy
elküldjem a fenébe, de leginkább még is azzal telt csordultig a pohár,
ahogyan az amatőr szót kimondta. Olyan lenézően és lekicsinylően,
amelyet nem hagyhattam szó nélkül. - Tudja, rendező úr, az
amatőrség még nem egyenértékű a tudatlansággal és a
tehetségtelenséggel! Nagyon sok önökhöz hasonló tehetséges rendező áll
az amatőr csoportok élén, akiknek ott lenne a helye a hivatásos
színházakban! A kölönbség csak annyi, hogy ők nem tudnak másfél
milliókkal dobálózni, mint maga! Lehet, hogy én nem tartozom ezen
tehetségek közé, és ezt nem is én vagyok hivatott eldönteni, hanem a
közönség! Önök viszont mindent elkövetnek, hogy a hozzám hasonló amatőr
rendezők minél kevesebbszer kerülhessenek a széles nagyközönség elé,
mert úgy érzik, hogy az csak a maguk privilégiuma! Ezért részemről itt
le is zárhatjuk ezt a beszélgetést! Nem eladó a darabom! Írassanak
maguknak! Annyi jó drámaíró van ebben az országban! Úgy nézett rám, mintha UFO-t látna. Nem hiszem, hogy az előző években bárki is mert volna vele így beszélni, és főleg visszautasított volna másfél milliót.
- Ilyen hozzáállással soha nem fog érvényesülni ezen a pályán! Ma már a
kultúra területén is mindent a pénz irányít, ember! Hát hol él maga?!
Azt hiszi, hogy lesz még egy ilyen lehetősége?! Hát nem lesz! Mint
ahogy patrónust sem fog találni, mert felkarolni is csak akkor karolná
fel magát valaki, ha pénzt lát benne, de maga alkalmatlan az üzleti
érzékre! Kivörösödött az arca mire mondandója végére ért. Soha
sem fogom megtudni, hogy az dühítette-e fel, hogy bátorkodtam az amatőr
színházak elitjét az ő szintjükre emelni, vagy a visszautasítás, de
szerintem inkább az utóbbi. Mert aki így tud alkudni más szellemi termékére, az nem igazán rendelkezhet szakmai önérzettel... A rendező "úr" sarkon fordult, és köszönés nélkül távozott.
- Hát ekkora barom is csak te lehetsz! Tudod, milyen lehetőséget dobtál
most el?! Mindketten egyenesbe jöttünk volna anyagilag! És később
szerintem szakmailag is...- támadt nekem L. - És a többiekk? Ők
eszedbe sem jutnak? Csak a kettőnk pénzéről beszélsz?! Ők nem
verítékeztek minden próbán ezért a sikerért?! - kérdeztem tőle, de a
válaszát már nem vártam meg. Gyors léptekkel faképnél hagytam.... Egy ideig nem érintettük ujra ezt a témát. L.
érezte, hogy ha megpróbálja szóbahozni, annak ujra az lesz a vége, hogy
összeveszünk, eljövök a faluból, és akkor még az a kis remény is elvész
a közös dalaink kiadására, amely addig meg volt. Számára ugyanis mindig is ez volt a fontosabb, és nem a színház. Írt a színdarabomhoz 11 dalt, de ezen túl nem értette és nem is szerette a színházat. Izzig-vérig zenész volt. Ez persze nem lett volna baj, hiszen azt szerette, amihez értett, mint ahogy én is. A gond inkább abból adódott, hogy idővel mindinkább előtérbe helyezte az ő érdekeit, és alig foglalkozott már a színházzal. Megkértem, hogy a következő darabomhoz a Jó éjt Királyfi című színpadi
adaptációmhoz is írjon dalokat, oda is adtam neki a szövegeket, de a
dalok sehogy sem akartak elkészülni. Helyette inkább különböző
stúdiókat keresett fel, amelyeknél azért kilincselt, hogy felvehessük
náluk a dalainkat, de persze egyik sem vállalta olyan olcsón, mint
amennyi pénzünk nekünk lett volna rá. Azzal, hogy nem írta meg a
kért dalokat, egy idő után lehetetlenné tette a színház további
munkáját, hiszen nem tudtunk tovább lépni azokon a részeken, amelyek
zenések lettek volna. - Nem érek rá most megírni! Épp elég nekem
szaladgálni valami olcsó stúdió után, meg a kiadókhoz! Ha nem
utasítottad volna vissza azt a rendezőt, akkor most nem lenne ilyen
gondunk! - vágott vissza egy alkalommal, amikor számonkértem rajta a késedelmét. Láttam rajta, hogy megbánta, amit kimondott, viszont már nem tudott visszakozni.
- Ez szemét megjegyzés volt, remélem tudod...Nem igazán baráthoz illő
viselkedés arra próbálni rábeszélni valakit, hogy lemondjon a szerzői
jogairól és nevéről... - mondtam. - De ha egyszer nincs más
megoldás! Igaza volt annak a rendezőnek! Értsd már meg végre, hogy a te
neved alatt nem fogsz tudni érvényesülni soha! - Akkor sem adom el magam! Ha pedig nem írod meg egy héten belül a dalokat, akkor megcsinálom anélkül a darabot! - válaszoltam. A dalok nem készültek el. Sem egy hét múlva, sem később. Visszaírtam a drámát az eredeti változatára, amikor egyébként sem volt benne semmilyen zene, és így próbáltunk tovább. Így
is sikeres lett, öt teltházas előadást ért meg, de én tudtam, hogy
zenével még nagyobb sikere lehetett volna, és ez a tövis benne is
maradt a lelkemben L. iránt. Benne pedig természetesen az, hogy nem adtam el a darabot. Ezek az ellentétek a hétköznapokon is éreztették a hatásukat, már nem olyan volt a barátságunk, mint az elején. És egyre rosszabb lett... Egy
alkalommal, amikor nem voltam jelen, azzal magyarázta a színészeimnek
azt, hogy nem vagyunk képesek a színházzal előbbre jutni, tehát
távolabbi előadásokra vagy fesztiválokra elutazni, mert én eldobtam
magamtól és ezáltal tőlük is egy csomó pénzt, a hiúságom miatt. Keserves dolgokat tud produkálni a pénz, amikor beférkőzik a művészet falai közé. Előbb vagy utóbb, de biztosan átveszi az irányítást, és tönkre tesz mindent. A csoportban is szép lassan elindult az erjedés folyamata. Egyre
többen osztották L. véleményét, amikor valami anyagi probléma merült
fel, pedig állíthatom, hogy a Toxinház - ha apró léptekkel is - de
határozottan haladt előre a megtervezett úton, és annyit mindig
előteremtettek nekünk a falu vezetői, hogy elmehessünk a fontosabb
turnékra - ha nem is mindegyikre. A fiatalság azonban
türelmetlenséggel is jár, és a csoport tagjai mind fiatalok voltak,
akik minél hamarabb akartak minél fényesebb sikereket elérni, kikerülve
az egymást követő lépcsőfokokat. Nagy és színvonalas berendezésű
színpadokra, több százas nézőközönség elé álmodták magukat, és meg is
értem őket, hiszen én sem voltam más olyan idős koromban, mint ők... A sors fintora volt, hogy végülis amit nem tudott elérni L. az utánnajárásával, azt meghozta neki /nekünk?!/ a színház. Az
egyik előadásunk után gratulált nekünk egy fiatalember, aki elmondta,
hogy egyébként neki van egy hanglemez stúdiója. Nem nagy, mert nem rég
kezdte, de szépen fejlődik, mert komoly ismerettségi köre van a kiadók
és zenészek között. / Egy mai napig működő, országos hírű, több
lemezt kiadó együttes gitárosa volt korábban, de a túlzott kábítószer
fogyasztása miatt ki kellett lépnie a zenekarból. Az ismerettségei
viszont megmaradtak.../ Megkérdeztem tőle, hogy felvehetnénk-e nála a közös dalainkat, és esetleg segítene-e azt eljuttatni néhány kiadóhoz. Minden
gondolkodás nélkül igent mondott, és szinte egy jelképes összegért meg
is csinálhatták L.-lel a felvételeket, sőt a srác még rá is
szólógitározott a dalokra, amitől azok sokkal jobbak lettek. L.
repesett az örömtől, és megígérte, hogy - mivel most már helyre állt
lelkileg - a következő darabunkhoz már biztosan ír majd zenét... Öröme
még nagyobb lett, amikor a srác közölte velünk, hogy három kiadó is
visszajelezte az igényét a cd kiadására és forgalmazására. - Most
már biztosan beindul a szekér! Elindultunk a csúcs felé! A következő
cd, amit megcsinálunk, az a Jézus darab dalai lesznek! Így a
színházadnak is reklámot csinálunk! - ujjongott L. útban az egyik kiadó
zenei vezetőjéhez. A zenei vezető méltatta a zenét, tetszett neki a hangszerelés és az általam írt szövegek is. Úgy látszott, hogy minden a helyén lesz. A szerződés megkötése előtt azonban megkaptam a következő pofont az élettől. A férfi közölte velem, hogy a cd-n jobb lenne, ha nem szerepelne a nevem, mint szövegíró. - Túl sokan emlékeznek még a nevére...Nem tenne jót... - mondta indoklásul, mintha a rendezőt hallottam volna. Annyira
már nem lepődtem meg, mint korábban, hisz lassan hozzászokik az ember
az ilyen dolgokhoz, de azért a vér alaposan dobolt az agyamban. -
Használjunk valami művésznevet. Találjunk ki valami hangzatosat! Ez ma
úgyis divat! - ajánlotta a zenei vezető, amikor közöltem vele, hogy
akkor nem lesz szerződés. - Nem akarok semmiféle művésznevet! Én a
saját nevemet akarom tisztára mosni azzal amit alkotok! Épp eléggé be
van már feketítve ez a név ahhoz, hogy lemondjak erről!! - mondtam
határozottan, és ebből nem is engedtem, hiába próbált győzködni. Hasonló
módon zárult a tárgyalásunk a másik két kiadónál is, akik mintha
összebeszéltek volna, egyöntetűen a nevem használatában találtak
kifogásolni valót. Talán nem kell ecsetelnem, hogy mindezt miként reagálta le L. Olyan dühkitörést rendezett, hogy rosz volt nézni. Komolyan féltem attól, hogy agyvérzést kap...
- Veled egyszerűen képtelenség előbbre jutni!!!! Ha valahol meghallják
a neved, rögtön becsukódnak az ajtók! Te meg a hülye dacosságoddal és
hiúságoddal nem akarsz lemondani a neved használatáról!!!! Így semmi
értelme a további közös munkánknak!!!! - vágta a fejemhez többek között.
- Lehet, hogy igazad van abban, hogy túlzottan ragaszkodok a nevem
tisztára mosásához, és valóban van bennem hiúság is, mint minden
művészben, sőt még dacos is vagyok...De a leginkább abban van igazad,
hogy így nincs értelme a további közös munkánkak... - mondtam neki
válaszképpen. - Valóban sok mindenben hátráltat ez minket is,
Attila. Volt egy-két olyan komolyabb fellépési lehetőség, amit azért
nem kaptunk meg, mert a te nevedet meglátták. Változtatnod kellene
nevet, vagy mit tudom én... - szólt közbe az egyik színész srác, mert
sajnos L. a botrányt egy színházi próbára berohanva produkálta. -
Majd hozzászoknak, hogy ezen a néven rendezek...Csak idő és
teljesítmény kérdése, aztán megtörik a jég...Legyetek türelemmel,
kérlek benneteket... - válaszoltam. - De meddig? Már sokkal előrébb tartanánk, ha nem dacoskodnál! - mondta egy másik színész. - Igen! Változtass nevet!! - Tényleg ez lenne a legjobb! Egyre többen szólaltak meg, kifejtve ezirányú véleményüket. Szomorúan néztem rájuk. Azóta, hogy L. megcsillantotta előttük a gyors pénzszerzés lehetőségét, teljesen megváltoztak. Már kevésbé volt fontos számukra a művészi munka, illetve csak annira, amennyire azzal hirtelen és gyorsan híressé lehet válni. Pedig
korábban meggyőződésem volt, hogy tudják: az igazi művészet lassan
érleli meg a gyümölcsét, és soha nem térül vissza gyorsan a befektetett
munka. / Aki hirtelen akar híressé válni, az előtt kiváló lehetőség
bármelyik valóság-shaw, vagy a már előre eldöntött és korántsem
tárgyilagos "tehetségkutató" műsorok...Néhány hét vagy hónap, és máris
"tehetséges" színészek, műsorvezetők, rendezők és egyéb "művészek"
válhatnak belőlük...Micsoda óriási karrier ez mindaddig, amíg ki nem
esnek a Média kosarából, és jön az utánuk következő ügyeletes sztár....
/ Egy-két hónappal korábban még ők is ezen a véleményen voltak, de most mintha kicserélték volna őket. /
Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy nem az egész csoportra
lett jellemző ez a gondolkodás, de sajnos a rossz irányba fordulók
voltak többen! / - Szóval úgy érzitek, hogy én vagyok az akadálya az érvényesüléseteknek? - kérdeztem. - Nem te, hanem a neved. - mondta L.
- A nevem az én vagyok! Minden mocskával és pozítivumával együtt! És
vállalom is mindezt, akár tetszik az embereknek, akár nem! Mint ahogy
ti is felvállaltatok egészen idáig...Mostanra azonban úgy érzem, hogy
túlnőttek rajtam az események...Valószínűleg nélkülem is tudtok majd
boldogulni... - mondtam, és felálltam. - Csak nem elakarsz menni?! - kérdezték egyszerre többen is.
- De igen. Jobb lesz így mindenkinek...Már megtanultátok annyira a
szakmát, hogy bármelyik színházi csoportban megálljátok majd a
helyeteket, ha folytatni akarjátok...Nekem már az is öröm, hogy ezt
megtaníthattam veletek... - Nem mehetsz el! Szétesik az egész csoport! - lépett oda hozzám az egyik lány.
- Valószínű, hogy így lesz...És sajnálom is, hidd el...De ha maradok,
akkor is szét fog esni, csak kicsit később, és ráadásul barátságokat
megrontó veszekedések közepette történik majd meg...Ezt pedig nem
akarom... - De mi nem bánjuk, ha nem változtatsz nevet! Mi így is tovább dolgozunk veled! - csatlakozott a lányhoz egy fiú is.
- Lenne néhány ember - többek között ti ketten -, akik miatt maradnék,
és akik miatt sajnálok elmenni. De túl kevesen maradnánk ahhoz, hogy
érdemi munkát csinálhassunk...Arra pedig már nincs energiám, hogy egy
ujabb csoport szervezésébe kezdjek. Belefáradtam ebbe az egészbe...Túl
sok harc és megpróbáltatás van már mögöttem ahhoz, hogy tovább
harcoljak a meg nem értés falának lerombolásáért. Mély csend vett körül. Ilyen fejleményre még azok sem számítottak, akik addig a névváltoztatás mellett kardoskodtak. Mivel nem szólt senki, én folytattam.
- Egy napon talán ujra megpróbálom...Ujra csinálok majd színházat...De
most időre van szükségem...Időre, hogy átgondoljak
mindent...Átgondoljam, hogy mi is a fontos az életemben: a színház és
az állandó harc az elfogadtatásomért, vagy inkább egy nyugodt és boldog
családi élet... - Gondoltam, hogy innen fúj a szél! V. miatt hagyod abba! Ő beszélt le arról, hogy folytasd! - mondta mérgesen L.
- Tévedsz, barátom. V. sohasem próbált engem lebeszélni a színházról. Ő
elfogadott engem a múltammal, a színházammal, a sok rám ragasztott
mocsokkal és minden velejáró negatívummal együtt. És még a nevemet sem
szégyelte kimondani sehol, ahol bárkinek is bemutatott. Olyannyira nem,
hogy hamarosan feleségül jön hozzám, és hivatalosan is vállalja majd
ezt a nevet... - Össze akartok házasodni?! - kérdezte olyan
hitetlen arccal L., mintha azt mondtam volna, hogy holnap milliós
bevételt biztosítok számára. - Igen. Mégpedig hamarosan. - Ez a
legnagyobb hülyeség, amit csak tehetsz! Egy házasság annyi
kötelezettséget von maga után, hogy tőbbé nem jut időd sem színházzal,
sem írással foglalkozni! - jelentette ki L. / Ő már csak tudta. Nős volt, és bohém, kicsapongó zenész-életvitelét nem igazán nézte jó szemmel a felesége.../
- Ne aggódj. Ha a színházra nem is, de az írásra mindig szakítok majd
időt...És mint mondtam, nem végleg hagyom abba a színházat...Csak
pihentetem...Hagyom leülepedni magamban mindazt, ami eddigtörtént...-
válaszoltam. - Éppen most, amikor felmentettek?! Akkor hátrálsz meg?! - kérdezte az egyik színészem.
- Tudom, hogy furcsa, de igen...Elértem, amit akartam...hivatalosan is
kimondták, hogy amit csinálok az nem bűncselekmény, vagyis félig-meddig
rehabilitáltnak érzem magam... És itt el is fogyott az erőm...Mint
amikor valaki végig harcol egy hatalmas csatát, aztán amikor vége az
egésznek, akkor össze esik a fáradtságtól...Pihennem kell...Helyre
jönni lelkileg...És ehhez jobb társat nem is találhatnék, mint V. -
mondtam, és nagyon komolyan gondoltam. Egy hétig - amíg a
menyasszonyom elintézte a leszámolását a munkahelyéről - még a faluban
maradtam, és ezidő alatt L. mindent elkövetett hogy rávegyen a
maradásra. - Nélküled nem tudom kiadatni a dalokat, elvégre te írtad a szöveget. - győzködött még az utolsó napon is.
- Miért? Amíg itt voltam kitudtad adatni?...Különben is te mondtad,
hogy velem nem lehet előbbre haladni...Hát most próbáld meg nélkülem... Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket váltottunk. Azóta sem levélben, sem telefonon nem kerestük egymást, pedig ennek már több, mint nyolc éve... Ennyi év távolából is azt mondom, hogy jól döntöttem. Feleségül vettem V.-t, és nyolc csodálatos éve vagyunk együtt, jóban és roszban egyaránt. Csak csodálni tudom azt a hatalmas erőt, ami ebben a látszólag törékeny nőben van! Kezdetben
rengeteg kellemetlensége volt abból, hogy felvette a nevemet, mert ha
valahol bemutatkozott, azonnal vagy gyanakvással néztek rá és
összesúgtak a háta mögött, vagy olyan kérdésekkel zaklatták, hogy nem
fél-e tőlem, hogyan mer éjszaka mellém feküdni az ágyba, és nem
akartam-e már megfojtani. Jónéhány munkahelyről egyszerűen kiutálták vagy fel sem vették, amikor bemutatkozott. És mindezt azért, mert Liebe Attilánénak hívják... Ennyi a bűne. Minden
korábbi, általam elkövetett hibát és tévedést az ő vállára is
rápakoltak, pedig akkor még nem is ismertük egymást, semmi része nem
volt az eseményekben. Hiába: az emberi butaság határtalan tud lenni... Kezdetben
gondolkodtam, hogy elviszem ebből a városból, de éppen ő volt az, aki
rávett arra, hogy maradjunk és ne futamodjunk meg. - Abban a
városban bizonyíts, ahol minden elkezdődött! Térj vissza a
gyökereidhez, és ott mutasd meg, hogy becsületesen és boldog
házzasságban élsz, és főleg, hogy nincs félnivalójuk tőled! - mondta
olyan energiával, hogy nem tudtam ellent mondani. És neki lett igaza! Szép
lassan megváltozott rólam az emberek véleménye, egyre többen elegyedtek
velem szóba az utcán, régi és új barátságok szövődtek ujra, és mára már
elmondhatom, hogy sikerült megváltoztatnom a korábban rólam kialakított
képet, és megbecsült tagja lettem a város sokezres lakosságának. /
Nem véletlen, hogy a tavaly őszi eseményeket követően egyedül ebből a
városból nem kaptam negatív üzeneteket! Itt mindössze ennyit mondtak az
emberek: " Miért nem hagyják már békén magát, Attila?! Olyan régen volt
mindaz, amit most megint előhoztak...Megkapta a büntetését, leülte és
kész..." / Nagyon boldog házasságban élek az én kedvesemmel, és
igyekszünk mindent megtenni azért, hogy gyermekünk sorsát minél jobb
irányba terelgessük. Szerencsére nagyon jó tanuló és - örömömre vagy bánatomra? - szavalóversenyekre jár, és imád színpadon szerepelni. / Az azért megnyugtató számomra, hogy nem akar sem színész, sem rendező lenni.../ Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzott és hiányzik ma is a színház és a színpad! A
Drágám gyakorta észrevette rajtam a vágyakozást, amikor színházi
előadásokat, vagy arról szóló riportokat láttam a tévében, és ilyenkor
mindig azt javasolta, hogy kezdjem ujra. Ne tegyem tönkre magam azzal,
hogy visszafojtom művészi elképzeléseim megvalósítását, mert ez utólag
megkeseríti az egész lelkemet, de én mindig nemet mondtam erre a
tanácsára. Inkább az írásra fordítottam azt az energiát, amit a gyakorlatban nem vezethettem le. Megírtam néhány színdarabot, verseket, és perszes sok-sok színházzal foglalkozó elméleti munkát. Ezek egyikét tettem fel a liebe.mlap.hu honlapomra Színház és Halál címmel. Ezt
tartottam a legfontosabbnak feltenni, hiszen ebből az elméletből
adódott minden gondom és bajom, ezt szerettem volna érthetővé tenni az
emberek előtt. /A hivatásos szakma egyetértésére egy pillanatig sem
számítottam, hiszen nagy részük éppen az általam rossznak tartott
színházi beidegződések szerint dolgozik, tehát érintve és sértve érzi
magát, amikor éles kritikámat olvassa a mai színházi világról.../ Már legalább három hónapja fenn volt az írásom, de néhány belépőtől eltekintve, a kutyát sem érdekelte. / Sajnos nem igazán jellemző az ilyen témájú honlapok sűrű látogatottsága a neten.../ Aztán az egyik este belépett hozzám msn-re egy alternatív színházi csoport vezetője.
- Nagyon érdekes, amit írtál a halál és a színház kapcsolatáról,
illetve annak eljátszásáról. A mi csoportunk is gyakorta körbejárta már
ezt a témát, és hasonló következtetésekre jutottunk. - mondta. -
Ennek örülök. Bár szerintem még mindig nem igazán tudtam érthetővé
tenni a nem színházi emberek számára a dolgot, pedig ez is az egyik
célom volt. - válaszoltam. - Hát, egy kicsit még valóban csapongó
és kusza néhány helyen, de akinek van némi előképzettsége, az megérti,
hogy mit is akarsz... - Végülis ez még nem a teljes írás...Sőt,
szinte csak vázlata a továbbiaknak. Mint azt a végén láthattad, oda
írtam, hogy hamarosan folytatom...Ott akarom majd még részletesebben
kifejteni a dolgot. - magyaráztam. - A gyakorlatban is olyan jól működött, mint ahogy azt leírtad? - kérdezte.
- Hát...Amikor először alkalmaztam, akkor sajnos tragédia lett belőle a
túlzott beleélés miatt...Aztán átdolgoztam, és onnantól kezedve már nem
volt vele gond...Eredményesnek bizonyult...De ez, amit most a honlapra
tettem, már azon is túlnőtt...Még biztosabb és biztonságosabb
lett...Viszont ezt még gyakorlatban egyszer sem próbáltam ki...-
magyaráztam lelkesen, mert örültem, hogy végre hozzáértő emberrel
beszélgethetek. - Pedig nem ártana kipróbálni...- jegyezte meg. - Nem igazán akarok ujra színházat csinálni. Főleg ezt a gyakorlatot nem...Szerintem csak ujabb támadásoknak tenném ki magam...
- Ez koránt sem biztos. Sok idő eltelt már azóta...Felnőtt egy új
generáció, amely már nyitottabb az ilyen dolgokra. - jelentette ki
határozottan. - Nem hiszem, hogy olyan nagy változás állt volna be az emberek gondolkodásában. Inkább megmaradok az elméleti munkánál... Ezt követően szinte minden nap belépett hozzám, és minduntalan visszakanyarodott ehhez a témához.
- Miért olyan fontos számodra, hogy én ezt a gyakorlatban is
kipróbáljam és megerősítsem? - kérdeztem kicsit dühösen, mert valóban
nem értettem az akaratosságát. - Egyrészt azért, mert semmi értelme
egy olyan elméletnek, amely a gyakorlatban nem állja meg a helyét,
másrészt ha működőképesnek bizonyul, akkor talán mi is
bevezetjük...Szóval a kíváncsiság vezérel... -mondta. - Akkor miért
nem próbálod ki te? Neked rendelkezésedre áll egy csapat, nekem meg
semmi...És nem fogok csak ezért létrehozni egy csoportot... - Nálad
senki sem hivatottabb arra, hogy kipróbálja. És különben is, te vagy
teljesen tisztában minden részletével a dolognak... Nem tagadom,
hogy a szívemből beszélt, hiszen én is nagyon szerettem volna tudni,
hogy ez a teljesen megreformált változata az elméletnek, vajon
megállja-e a helyét a gyakorlatban, de a mérleg másik oldalán ott volt
a feleségem és a gyermekem, akiket nem akartam kellemtlen helyzetbe
hozni, ha esetleg ismét rosszul reagálják le az emberek ezt a
próbálkozásomat, ezért ujra nemet mondtam. - Szerinted a neten keresztül is működne ez a dolog? - kérdezte egy másik alkalommal. - Ezt hogy érted?
- Webkamerán keresztül. Te utasítanád a szereplőket, ők meg csinálnák,
amit kell. Csak az a kérdés, hogy a hatás vajon így is átjönne-e? Mert
ha igen, akkor valóban nagyon hatásos... - mondta. - Hát erre még
nem gondoltam...De szerintem átjönne...Persze nem rögtön az első
alkalommal...Ahhoz többször meg kellene csinálni a szereplőkkel...
- Na látod! Akkor itt a megoldás! Így nem kell csoportot szervezned. A
neten keresztül meg biztosan találsz olyanokat, akikkel meg lehet
csinálni...Végülis a neten keresztül megnyílik előtted az egész ország!
Onnan aztán lehet válogatni... - Ezt nem gondolod komolyan. Írjam
ki, hogy az "ózdi fojtogató" alanyokat keres módszerének
kipróbálására?! Szerinted ki jelentkezne?... - Miért kellene tudniuk, hogy ki vagy? Találj ki valami fantázia nevet. A neten úgyis majd nem mindenki más nevet használ. "Már megint ez a névváltoztatás..." futott át az agyamon a gondolat, és ezt le is írtam neki. - Már te is ezzel jössz?! El sem tudod képzelni, hogy mennyien ajánlották már a névváltoztatást számomra. - És? - Eszem ágában sincs! Én az maradok életem végéig, aki voltam! Ha így elfogadnak, akkor jó...Ha nem, hát most már úgy is jó... - Hát...Te tudod...De úgy nem fog menni a dolog a neten sem... Arra a napra ennyiben maradtunk. Egy hét múlva jelentkezett ujra, és meglepő hírekkel szolgált. - Van most munkád? - kérdezte. - Színházi? - kérdeztem vissza. - Nem. Úgy általában. - Nincs. Erre mifelénk nagyon nagy a munkanélküliség...És különben is, ki alkalmazna egy büntetett előéletűt?... - Például mi. - Ki az a mi????? - A barátom és én. Ugyanis van egy KFT-nk. Műsorszervezéssel foglalkozunk. Oda pedig mindig kellenek a kreativ emberek. - Műsorszervezés? Az nem is rossz...Hogy jutott az eszetekbe? - Kényszerből. Mert gondolom nem kell magyaráznom, hogy az alternatív színházi tevékenységből nem igazán lehet megélni... - Hát abból nem...De hogy jutottam én az eszetekbe? - kérdeztem csodálkozva.
- Bárki bármit is mond, mi nagyra tartjuk a színházi elképzeléseidet,
és méltatlannak tartjuk, hogy nem kapsz lehetőséget a megvalósítására!
És ezzel nem csak mi vagyunk igy! Beszéltem még jónéhány alternatív
csoporttal, akik ugyan ezen a véleményen vannak...Hát ezért döntöttünk
így...Érdekel a dolog? - Hát erre nem lehet ilyen hirtelen
válaszolni...A családomat semmiképpen sem akarom itt hagyni, az biztos!
Túlságosan szeretjük egymást a feleségemmel ahhoz, hogy kibírjuk egymás
nélkül. Meg aztán itt van a gyerek. Ide jár iskolába...Szóval nem olyan
egyszerű ez... - Nem kell, hogy ott hagyd az asszonyt. Lesz hol laknotok, és iskola itt is van. - Figyelj! Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! - Pedig igaz. Miért hülyítenélek? - Mit tudom én, hogy miért...? Sok oka lehet... - Látom, váratlanul ért a dolog...Gondold át. Holnap ujra beszélünk...- írta, és kilépett. Másnap fenn volt msn, ahogy azt ígérte. - Na, miként döntöttél? - kérdezte rögtön a lényegre térve. - Mi ennek az ára? Mert abban biztos vagyok, hogy nem ingyen segítetek... - Anyagilag semmi. Fizetést kapsz a KFT-től, és abból megélsz, ahogy tudsz... - Ez eddig tiszta...És még?
- Szabad idődben pedig megtanítod nekünk az elméletedet, a legapróbb
részletekig. Jelenleg három olyan alternatív csoport van a környéken,
akik szivesen dolgoznának az alapján, csak hát túl kevés amit tudunk
róla ahhoz, hogy hozzá merjünk fogni...Mert gondolom nem az a lényege,
hogy egyszerűen csak megfojtogatjuk a színészt és máris tehetségessé
válik... - Hát valóban nem ez a lényege...És szó sincs igazi megfojtogatásról!
- Na látod! Ez az, amit nem értünk. Ami nem tiszta előttünk....Hogy
miként éred el a kellő hatást, ami jobbá teszi a színész munkáját...? - Ezt fogom majd részletesebben leírni a folytatásban...olvassátok el és megértitek... - Más elolvasni, és más a gyakorlatban látni...
- Ezt az uj változatot még én sem próbáltam ki...Lehet, hogy már
annyira lefinomítottam, hogy nem is fog működni...- írtam a valóságnak
megfelelően, mert ezzel kapcsolatban én is bizonytalan voltam. Annyira
ki akartam küszöbölni mindennemű sérülési lehetőséget, annyira óvatossá
tettem minden kis mozzanatot, hogy tényleg nem tudtam, hogy egyáltalán
működőképes maradt-e az elmélet... - Na látod! Visszatértünk az eredeti problémához! Ha már te sem vagy
benne biztos, akkor próbáld ki! Én már írtam neked a megoldást...Adott
a net, mint lehetőség...Élj vele! Időd lesz, úgy is csak tavasztól
tudunk alkalmazni a KFT-nél, mert akkor megy külföldre az egyik srác,
akinek a helyére kellenél. - Azt sem tudom, hogy hogyan fogjak
hozzá...Nem régen van netem...Még ismerkednem kell a lehetőségekkel...-
írtam neki bizonytalanul. - Keresel egy közösségi oldalt, ahol sok
a fiatal, aztán írogatsz nekik valamit...Mit tudom én...Mondjuk, hogy
színházhoz keresel tehetséges embereket...Arra biztos lesz
jelentkező...De hát én adjak tanácsokat? Szerintem vagy te olyan
kreatív, hogy feltalálod magad... - De hát ez nem lesz igaz...Becsapjam őket?
- Csak egy kicsit...Káruk úgy sem származik belőle...Meg aztán annyi a
szélhámos a neten, hogy fel sem fogsz tünni ezzel a kis lódítással...Az
a lényeg, hogy megtudjuk: működik-e webkamon keresztül az
elméleted...Mert ha igen, akkor a színpadon még tökéletesebb lesz! - Nem tudom...Elgondolkodtató és csábító, amit írsz, de azért meg kell fontolnom... Valóban csábító volt minden, amit írt. Lett
volna munkahelyem, ujra csinálhattam volna gyakorlatban is a színházat,
mégpedig egyszerre több alternatív csoporttal, és mindehhez csak annyit
kellett tennem, hogy kipróbálom az elmélet életképességét... Ahogy tovább gondoltam a dolgot, mind több pozitív lehetőséget láttam ebben az internetes dologban. A
legfontosabb számomra is annak eldöntése volt, hogy vajon webkamerán
keresztül hogyan működik, hogyan mennek át az instrukcióim, és hogyan
jön át a szereplők játéka.
