Színészképzés Másképp-Minden ami színház ! - Színházi Események, Verseim,Verset mondok,Politikai szatíra,Dráma,Vígjáték,pszichodráma,Színház ,Színházi Alapfogalmak,Színitanoda,Színitanodáról,Színházi emberek,Színház ,Sztanyiszlavszkij,Grotowski,Reformerek klubja,magyar színháztól,francia színháztól,norvég színháztól,dán színházig,amerikai színházig,sturm und drang,vásári komédiától,zenés dráma,lapozható változatban

SZÍNÉSZKÉPZÉS MÁSKÉPP! - HOGYAN LETTEM 11.
Add a Facebook-hoz

FORDÍTÓ

Körkérdésünk
Értékeld honlapomat
Összes válasz: 249





HONLAP FŐ MENŰJE


ÍRÁSAIM,GONDOLATAIM


SZÍNHÁZTÖRTÉNET


MINDEN AMI SZÍNHÁZ


















HOGYAN LETTEM.... / Tizenegyedik rész /

Annak viszont már annál jobban, hogy M. nem a gyakorlat során történtektől rémült meg, hanem attól, amit I. mondott neki! Csak az ő hatására, az ő rábeszélésére érezte szükségét annak, hogy értesíteni kell a rendőrséget!
- Érezték maguk egy pillanatra is, hogy a vádlott az életükre tör, vagy valamilyen sérülést akar okozni maguknak? - kérdezte a bíró a "sértettektől".
- Nem. Egyáltalán nem éreztünk ilyet. - mondták határozottan.
- Volt olyan része a dolognak, amikor nem tetszett maguknak az, amit csinálnak, és úgy érezték, hogy abba kellene hagyni? - jött az ujabb bírói kérdés.
- Nem volt. Egyszer sem. Csak amikor az a büfés férfi elmondta, hogy mit csinált ez az Attila régebben...Akkor ilyedtem meg...- mondta M. és H. is megerősítette ezt a kijelentését.
- Tehát nem azt sérelmezték, amit magukkal csinált?
- Nem. Abban nem volt semmi olyan...
Természetesen a büfés "barátomat" is beidézték, aki elismerte, hogy valóban ő vette rá a lányt a telefonálásra, de ő csak jót akart.
- És maga honnan tudta, hogy az Attila mit csinált korábban, és miért ítélték el? Ott volt azon a régi tárgyaláson? - kérdezte a bíró a férfitől.
- Dehogy voltam...Miért lettem volna?...Csak amit az ujságok írtak, meg az emberek beszéltek...- válaszolta I.
- Értem. Elmehet. A további bizonyításhoz magára már nincs szükség. - mondta a bíró nem titkolt ellenszenvvel.
- Hol volt ez a próba? A temető melyik részén? - kérdezte a bíró ujra a lányokat.
- Hát...Nem is igazán a temető volt már az...- mondta H.
- Hanem?
- Túlmentünk a temetőn, és van ott egy domb...Ott voltunk...Szemben a lakóházakkal..
- Világos volt még? - kérdezte a bíró.
- Persze. Fényes nappal.
- Tehát a házak ablakaiból aki akart oda láthatott?
- Hát persze. Nincsenek messze a házak...
- Értem...-mondta a bíró elgondolkodva, és volt is min töprengenie.
A vád és a rendőrségi jegyzőkönyvek szerint ugyanis a gyakorlás a temetőben történt.
Így írták le természetesen az ujságok is, erről értesült a közvélemény, és a mai napig ez él az emberek emlékezetében!
Az ujságírók gondosan elkészített fényképekkel igazolták írásuk igazát, ami azt jelentette, hogy nem a temető felől fényképezték a teljesen tiszta, házakhoz közeli dombot, hanem a domb irányából a sírokat!
Olyan fénykép is megjelent az egyik önmagára nagyon büszke bulvárlapban, amelyen H.-t lefektették az egyik sírra, bemutatván, hogy ott történt a fojtogatás a sír tetején!
/ Hogy erre mivel tudták rávenni a lányt, fogalmam sincs.../
- Amikor megérkezett a rendőrség, maguk még próbáltak az Attilával? - kérdezte a bíró H.-t.
- Nem. Akkor már régen befejeztük...Legalább tíz perce...És kerestük M.-et, de nem találtuk sehol...Nem értettük, hogy hová tűnt, mert amúgy ott volt mindene ahová letette...- válaszolta a lány.
- Tehát nem a rendőrség miatt hagyta abba az Attila?
- Nem. Dehogy. Korábban befejeztük, aztán az Attila még el is ment megkeresni M-t...Körbenézett mindent.
- Tehát magának lett volna lehetősége el is menekülni tőle? - kérdezte a bíró.
- Lett volna...De miért menekültem volna...
- Hát azért mert fojtogatta magát.
- Nem fojtogatott. Csak olyan jelenetet játszottunk, amiben ezt kellett eljátszani...
- Nem is szorította a nyakát?
- Nem.
A bíró ujra az előtte lévő iratok között lapozgatott, aztán kivette az egyiket.
- Itt van a maga egyik rendőrségi vallomása...Ebben azt mondja, hogy az Attila olyan erősen szorongatta a nyakát, hogy majdnem elájult...Akkor most melyik állítása az igaz?!
- Ez a mostani.
- Tudja, hogy ez hamistanúzás, amit a törvény büntet?! - emelte meg a bíró a hangját.
- Én csak aláírtam, amit elém tettek...Azt mondták, hogy csak így tudják becsukni ezt az embert, ha ilyeneket írnak, mert hogy ez az ember nagyon veszélyes...- mondta M. majdnem elsírva magát.
- Kik mondták ezt?
- Hát a rendőrök...
- Köszönöm...Várjon kint! Még szükségem lesz magára!
Ezt követően azok a rendőrök következtek, akik a helyszínre érkeztek azon a bizonyos napon.
Elég, ha az egyikük vallomását idézem, mivel mindannyian ugyanazt mondták.
- Hol találták meg az Attilát és a sértettet? A temető melyik részén? - kérdezte a bíró.
- Nem kellett keresni őket, bíró úr. Jöttek lefelé együtt a temetőből kivezető úton...Már majdnem a kijáratnál voltak, az utcán, amikor oda értünk...- mondta az őrmester.
- Tehát nem úgy találták ott őket, hogy a vádlott éppen fojtogatta a sértettet?
- Nem. Szépen egymás mellett jöttek kifelé a temetőből és beszélgettek.
- Ha jól értem, akkor egyáltalán nem úgy látszott, mintha a sértett menekülni szeretne a vádlottól...?
- Nem. Még csodálkoztunk is, hogy milyen szépen jönnek lefelé...Mert minket úgy riasztottak, hogy fojtogatnak egy nőt a temetőben...
Nem csak őket értesítették így, hanem az egész közvéleményt erről tudatták az ujságok és a televíziós csatornák, mégpedig olyan formában, hogy a sértettet csak a rendőrség gyors közbelépése mentette meg, vagyis a rendőrök a kezeim közül szedték ki az éppen fojtogatott lányt.
/ Ahhoz képest, hogy - mint az kiderült - legalább tíz perccel korábban abbahagytuk a próbát, mint ahogy a rendőrség megérkezett, ez nem kis túlzás...Sőt talán már túl is van a túlzás kategóriáján, és inkább a közvélemény szándékos félrevezetését, a minél nagyobb szenzáció elérését jelenti... Ha mindehhez még hozzávesszük azt, hogy később ezt a hazugságot egyetlen Média-formátum sem ismerte be, és nem cáfolta, akkor talán elgondolkodhatunk azon, hogy hol is tart ma kis Hazánkban a közvélemény tárgyilagos tájékoztatása.../
A dolog még fájdalmasabb része, hogy ezek a tények nem a bíróságon hangzottak el először, hanem a helyszinre érkező rendőrök jelentésében pontosan így szerepelt, és ott volt az ügyészség birtokában már akkor, amikor megvádoltak a két rendbeli aljas indokból elkövetett emberölés kisérletével...
Hogy szándékosan vagy csak figyelmetlenségből kerülte el ez az ügyészség figyelmét, az már legyen a gyanúsítást megfogalmazó és az előzetes letartóztatásomat kérő ügyész lelkiismeretének a problémája...
- Hányszor csinálta meg magukkal a vádlott ezt a fojtogatásos jelenetet? - kérdezte a bíró az ujra a terembe behívott lányoktól.
- Nem sokszor. Inkább egymással csináltuk szinte végig. - mondták mindketten.
- És nem tartottak attól, hogy véletlenül megfojtják egymást?
- Dehogy is! Az Attila direkt kérte, hogy ne szorítsuk igazából egymás nyakát, csak csináljunk úgy, mintha igazából csinálnánk, és közben nagyon figyelt...Volt amikor ránk is szólt, hogy annyira azért ne éljük bele magunkat...
- Értem. Tehát akkor az a kis halvány valami a nyakán, ami szinte nem is látszott, lehetett attól is, ahogy H. fogta a maga nyakát? - kérdezett ujra a lényegre a bíró.
- Hát persze, hogy lehetett. Mivel többször is megfogta, én meg forgattam közben a fejem, kicsit kidörzsölhette a bőrömet.
- Értem...Akkor nem tudom, hogy végülis ki itt most a vádlott... - mondta a bíró, majd egy mély levegővétel után folytatta. - Mert ha az Attilát súlyos testi sértés kísérletével vádoljuk, akkor magukat is nyugodtan meglehetne ezzel vádolni, hiszen zömében egymást "fojtogatták", hogy ezt a szót használjam én is...Akarják, hogy vádat emeljenek maguk ellen?
- Nem...Azt nem szeretnénk...- mondták mindketten megszeppenve.
- Gondoltam...- mondta a bíró, aztán az ügyész és az ügyvéd felé fordult.
- A bíróság ítélethozatalra visszavonul. A tanúk és a sértettek, ha gondolják maradhatnak, ha nem akkor el is mehetnek...
/ A büfés "barátom", a rendőrök és a lányok nem várták meg az ítélethozatalt. Tulajdonképpen csak néhány érdeklődő maradt, meg természetesen az ujságírók.../
A döntés nem tartott sokáig.
Olyan egyértelművé vált a bíróság előtt, hogy mi is történt, hogy egy cigarettányi szünet elegendő volt.
- A bíróság a vádlottat, az ellene felhozott vádak alól, bűncselekmény hiányában felmenti! - kezdte a bíró, aztán hosszú indoklásban fejtette ki, hogy miért döntött így.
Másnap "természetesen" nem voltak tele az ujságok a felmentésemmel.
Nem kürtölték világgá, hogy mindaz, amit addig leírtak, nem volt igaz, és bűntelennek bizonyultam.
A két megyei lap - akiknek a helyi probléma miatt szinte kötelező volt - írt ugyan róla, de egyetlen mondattal sem cáfolták meg ők sem mindazt, amit korábban írtak, csak egyszerű tényként közölték, hogy felmentettek.
/ Pedig mind a két lap ujságírója végig ülte a tárgyalást, tehát lett volna mit írniuk.../
Az országos lapok pedig a kényelmesebb megoldást választották: egyszerűen hallgattak.
Egyébként roppant érdekes és jelentős bírósági döntés volt ez, több okból is...
Először is: tulajdonképpen első esetben mondták ki hivatalosan - bírósági ítéletben -, hogy az általam végzett vagy végeztetett képzési gyakorlat nem büncselekmény, nincs mögötte semmiféle szexuális vagy egyéb piszkos háttér, hanem egyszerűen csak egy színházi képzés része.
Másodszor: joggal merül fel az a jogilag megalapozott kérdés, hogy ha ebben az esetben nem minősült testi sértés kísérletének, akkor miként ítélhettek el ugyanezért a korábbi ügyben, ex-barátnőmnek köszönhetően?...
Különös tekintettel arra, hogy szinte teljesen ugyan az történt mindkét esetben.
Ezt egyébként próbálta az ügyvédem megpiszkálni, mondván, hogy akkor tulajdonképpen teljesen ok nélkül ültettek le velem korábban hat évet, de ez a próbálkozása nem járt sikerrel.
Nagyon kényelmetlen dolog lett volna elismerni a törvényhozóknak hat év jogtalan fogvatartást, nem is beszélve az azért járó anyagi kártérítésről.
/ És sajnos még mindig kevés az olyan bíró, mint aki a felmentő ítéletet hozta. Ha több lenne belőle, talán gyakrabban mernének beismerni tévedéseket is..../
De hogyan is ismertek volna el korábbi hat év jogtalan fogvatartást, amikor még azt az egy évet sem voltak hajlandók elismerni, amelyben felmentettek...?
Pedig a törvény szerint annak, akit bűncselekmény hiányában mentenek fel, jogtalannak kell minősíteni az előzetes fogvatartását is, és azért anyagi kártérítést kell fietnie az államnak.
/ Kivétel ez alól az, akit bizonyíték hiányában mentenek fel, mert az azt jelenti, hogy feltételezhetően elkövette a bűncselekményt, csak nem lehetett rábizonyítani. Én azonban nem ebbe a kategóriába tartoztam! /
Az állam azonban nagyon nem szeret fizetni, és mindent el is követ azért, hogy ezt ne kelljen megtenie!!!!
Az ügyvédem is benyújtotta a felmentésem után a kártérítési igényt, nem csak anyagi, de erkölcsi tekintetben is, hiszen valótlan vádakkal meghurcoltak az egész ország előtt, de a Legfelsőbb Bíróság elutasította azt, mégpedig arra hivatkozva, hogy tulajdonképpen okot adtam a letartóztatásomra....
Nos, ez a szokásos féligazság a jog részéről.
Mert ha tegyük fel el is fogadjuk azt, hogy a korábbi "ügyeimre való tekintettel" okot adtam arra, hogy a rendőrség letartóztasson, az a letartóztatás maximum 72 óra lett volna, amely alatt mindaz kiderült, ami később a tárgyaláson.
A további egy évre tehát semmilyen jogos okot felhozni nem tudtak, mert arról már nem én tehettem, hogy különböző elhallgatásokkal és manipulált jegyzőkönyvekkel, meg orvosi véleménnyel valójában ők gerjesztették tovább az egész ügyet.
Na persze ki fogja ezt elismerni?....
A legfelsőbb Bíróság döntése után a Strassburgi Emberjogi Bizottsághoz fordultunk, ahonnan több mint egy év után azt a választ kaptuk, hogy ők nem szólhatnak bele egyetlen állam ítélkezési gyakorlatába sem.
Hát ennyit a sokak által még mindig "csodaszernek és minden bajra gyógyírnek tartott" Strassburgi Emberjogi Bíróságról....
Az ő döntésükkel bezárult a kör, további lehetőségünk nem volt, ahová fellebbezhettünk volna.
És ami felteszi a koronát az egész dologra: mivel elvesztettem a kártérítési peremet az állammal szemben, ezért még ők követelnek rajtam - mind a mai napig - ötszázezer forint perköltséget, és következetesen rám is küldik minden évben a végrehajtókat!
Csak hát nincs, amit elvigyenek, lefoglaljanak ,vagy levonjanak....
Mert hát fizetni - hozzájuk hasonlóan - én sem szeretek...

 


A felmentésem után visszamentem L.-hez, és a csoporthoz, akik már alig várták, hogy elkezdhessük a felkészülést az előadásra.
Hihetelen volt számomra, de még is igaz volt, hogy az a 22 ember majd nem két évet várt rám azért, hogy megvalósíthassuk közös terveinket.
/ Tették mindezt olyan viharok közepette, mint amilyet a Média kavart körülöttem! /
Egy percig sem kételkedtem abban, hogy komolyan gondolják mindazt, amit csinálni akarunk, és ez megduplázta a bennem lévő lelkesedést, kiölve belőlem a jövővel kapcsolatos szorongás legkisebb szikráját is.
Elvégre most először indulhattam neki teljesen "tiszta lapokkal" a színház-csinálásnak.
Egy olyan csoport volt körülöttem, akik a múltam teljes ismeretében álltak ki mellettem és vállalták velem a munkát, és ami a legfontosabb, a birtokomban volt egy jogerős ítélet, ami kimondta, hogy amit képzési gyakorlatként csinálok, az nem bűncselekmény.
Ilyen körülmények között kit érdekelt, hogy kezdetben még próbatermünk sem volt?
Összepakoltuk L. kocsmájában a székeket, és így nyertünk akkora helyet, ahol már elkezdhettük a felkészülést.
Meglepő gyorsasággal haladtunk, hiszen a színészek a két év alatt nem a fiókban tartották a forgatókönyveket, hanem többször összejöttek, olvasópróbákat tartottak, megbeszélték a nehezebben érthető részeket, és tökéletesen megtanulták a szövegüket.
Nekem már csak össze kellet raknom a külön-külön kész részeket.
Mire eljutottunk addig a stádiumig, amikor már nélkülözhetetlenné vált a színpad a további munkához, ránk mosolygott a szerencse, mert a szomszédos falu művelődési házának igazgatója mindennapos használatra biztosította számunkra az egyébként üresen tátongó kultúrtermet, a szegényes, de nekünk éppen megfelelő színpaddal együtt.
- Úgy sem használja senki. Nincs, aki programokat csináljon benne. Talán maguknak sikerül egy kis életet hozni a falu szürke hétköznapjaiba... - mondta nem túl nagy hittel.
- És mennyit kell érte fizetnünk? - kérdeztem.
- Fizetni?...Semmit. Csináljanak sikeres előadásokat, hozzák be ide ujra az embereket, és ez nekem felér minden pénzzel.
- De hát csak lesznek járulékos költségek, mint például a rezsi, stb. - mondtam bizonytalanul, mert nem akartam elhinni, hogy egy kihalófélben lévő értelmiségi-fajtával találkoztam, akinek nem az anyagiak jelentik az elsődleges szempontot.
- Azt majd én elintézem a polgármesterrel. Nagy szerelmese a színháznak. Nem lesz gond...- jelentette ki határozottan.
Másfél hónap elteltével teljesen kész állapotba hoztuk a darabot.
Ezidő alatt kijavították nekünk a régi, recsegő színpadot, kaptunk reflektorokat és rivaldafényeket, valamint gondoskodtak a reklámról is a faluban.
Az első előadást - a nagyon alapos hírverés ellenére is - kb. ötven ember előtt adtuk elő.
Félig sem volt a nézőtér, de ez nem keserítette el a színészeket, hiszen telve voltak az örömmel, hogy végre színpadon láthatják munkánk gyümölcsét, amire oly sokat vártak, és megmutathatják, mire is képesek.
A nézők felállva ünnepelték az előadást, és ez már előrevetítette a további eseményeket.
Az emberek elvitték a siker hírét, és a polgármester egy hét múlva örömmel közölte, hogy előreláthatólag még legalább öt előadásra szükség lesz, mert nem csak a faluból, de a szomszédos községekből is egyre többen jelezték, hogy szeretnék megnézni.
/ Régi elvem, miszerint egy darab legjobb reklámja az első előadás, igaznak bizonyult. /
Ujabb hat előadás következett, nem csak, hogy teltházzal, de még pótszékeket is kellett betenni.
A Jézus Második Küldetése című színdarab annyira a lelke mélyéig hatolt vallásos és nem vallásos embereknek egyaránt, hogy némelyek sírva gratuláltak az előadás végén...
Ujabb meghívások következtek, egyre távolabb a falutól, mígnem az egyik este egy jónevű, a szakmában szaktekintélynek számító rendező lépett hozzám.
Rögtön megismertem jellegzetes arcát, még sem akartam hinni a szemenek, hogy valóban ő áll előttem.
- Nagyon tetszik a darab! Szerintem többre lenne méltó, mint kis falusi művelődési házak színpadára. - mondta.
- Köszönöm a saját és a színészeim nevében is... - feleltem, még mindig a meglepettség hatása alatt.
/Pedig még nem is tudtam, hogy az igazi meglepetés csak ezután jön..../
- Maga rendezte, ha jól tudom...És a plakátok szerint maga is írta...
- Igen...Régi álmom valósult meg, hogy végre színpadon is viszont láthattam mindazt, amit leírtam... - válaszoltam.
- Nos, szerintem ezt meg kellene mutatni a fővárosi közönségnek is...Mit szólna, ha azt mondanám, hogy megvesszük a darabot a ....Színház részére? - kérdezte.
- Megveszik? - kérdeztem vissza.
- Igen.
- És ez mit jelent pontosan? - tettem fel az ujabb kérdést.
- Azt amit mondtam. Megegyezik a színház vezetésével egy bizonyos összegben, amelynek fejében nekünk adja a darabot. Szerintem van olyan jó a darab, hogy elfogadható árat kapjon érte...- mondta olyan természetességgel, mintha krumplira alkudna a piacon.
- Ez nem is rossz! - szólt közbe L. aki időközben oda jött hozzánk. - Legalább abból a pénzből kiadathatjuk a közös dalainkat! - bökött oldalba a könyökével.
- Na látja! Máris lesz helye a pénznek! Ráadásul még jobban rendbehozathatják ezt a rozoga színpadot a következő darabjuk előadására! - jegyezte meg a híres rendező olyan arccal, mint aki máris biztos az üzlet sikerében.
Csakhogy én korántsem anyagi oldalról közelítettem meg a dolgot...
- És ki fogja rendezni? - kérdeztem.
- Természetesen én. Kicsit átalakítom persze, mert nem ártana néhol tompítani a politikai és vallási élét a dolognak, de a lényege akkor is megmarad...
Válasza olyan volt, mint ha azt mondta volna, hogy elakarja pusztítani a gyermekemet.
Bármilyen szaktekintélynek is számított, vitába kellett szállnom vele.
- Nem hiszem, hogy tompítani kellene bármit is a mondanivalón. A sikerét éppen az adja, hogy az emberek magukra és az őket körbevévő társadalomra ismernek.
- Ezt már úgy is én döntöm majd el, ha megvettük. - mondta fölényesen.
- Feltéve, ha eladom...
- Nem hiszem, hogy akkora összegnek, mint amit adni tudunk, bárki is ellent tudna állni...Főleg olyan emberek, mint maguk, akiket nem vet fel a pénz, ahogy látom...
Modora egyre szemtelenebbül nagyképűbb lett, és ettől mind jobban kezdett eluralkodni rajtam a düh.
Már nem érdekelt a szakmai tudása, csak a modortalan viselkedése, és ehhez mérten is válaszoltam.
- Ha el is adjuk, akkor is fenntartom a jogot, mint szerző, hogy beleszóljak mindennemű változtatásba!
Nem sértődött meg.
Olyan kicsi pont voltam számára, hogy még erre sem méltatott.
A korábbiakhoz hasonló modorban folytatta.
- Jó, hogy ezt szóba hozta! Amint megkötöttük a szerződést és miénk a darab, a maga neve sehol sem szerepel majd! Olyan múlttal, mint a magáé, nem igazán festene jól a plakátokon a neve.
Néhány pillanatra megfordult velem az egész kultúrház.
Kellett pár másodperc, hogy felfogjam, amit mond, és képes legyek megszólalni.
- Maga komolyan gondolja, hogy lemondok életem egyik legjobb színdarabjáról és engedem, hogy valaki más neve alatt fusson? Ráadásul belenyugszok abba, hogy valaki - legyen az akármilyen jó rendező is - megváltoztassa az egész műnek a mondanivalóját?!
Meglepődött, hogy megemeltem a hangom, de nem tartott nála sokáig.
Gúnyosan elfintorodott, amikor ujra megszólalt.
- Másfél millió forintért miért ne? Nem maga lesz az első, és nem is az utolsó, aki ezt megteszi...
- Másfél millió?!! - kérdezett vissza L. és közelebb lépett a rendezőhöz, mintha már is át akarná venni a pénzt.
Már sokszor bizonyította, hogy milyen anyagias, de az a tűz, ami az összeg hallatán lobbant a szemében, még számomra is ismeretlen volt addig.
- Igen. De lehet, hogy rá lehet tenni még néhány százezret... - mondta a rendező most már L.-nek, mert megérezte, hogy rokon lelkek a pénz szeretét illetően.
- Hallod ezt?! Tudod milyen sokat segítene ez rajtunk? Bérelhetnénk egy stúdiót is, hogy cd-re vetessük a dalainkat, és még egy-két vendég-zenészt is feltudnánk kérni, hogy rájátszon, mert néhány hangszer még hiányzik a teljes hangzáshoz!!! - fordult felém L.
- Te eladnád a dalaidat? - kérdeztem tőle.
- Hát persze! Bármikor! Ha jól megfizetik...
- Akkor is, ha nem te szerepelsz majd a kiadott cd-ken, mint szerző?
- Miért ne? Majd írok ujjakat! Tudod mennyien élnek ebből?
Csak bámultam rá egy ideig, és nem értettem, hogy miként is lehetett eddig a barátom. Mi kötött össze vele, ha ennyire különbözik a gondolkodásunk?
Azt hiszem, hogy ott, abban a pillanatban következett be az a komoly törés a kapcsolatunkban, amely miatt a későbbiekben már soha nem lehetett olyan, mint korábban volt...
- Hát én nem akarok ebből és így élni! Nem azért tartogattam annyi évig a fiókomban ezt a darabot és nem azért viseltem el megaláztatások sorát, hogy most, amikor bizonyíthatnám a tehetségemet, akkor engedjem, hogy más arassa le a babérokat!
- Szerintem egyáltalán nincs olyan helyzetben, hogy önérzeteskedjen. Örüljön, hogy dolgozhat, mint amatőr rendező...Már az is valami a maga múltjával...- mondta a rendező.
Másodszor emlegette fel a múltamat, és ez már önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy elküldjem a fenébe, de leginkább még is azzal telt csordultig a pohár, ahogyan az amatőr szót kimondta. Olyan lenézően és lekicsinylően, amelyet nem hagyhattam szó nélkül.
- Tudja, rendező úr, az amatőrség még nem egyenértékű a tudatlansággal és a tehetségtelenséggel! Nagyon sok önökhöz hasonló tehetséges rendező áll az amatőr csoportok élén, akiknek ott lenne a helye a hivatásos színházakban! A kölönbség csak annyi, hogy ők nem tudnak másfél milliókkal dobálózni, mint maga! Lehet, hogy én nem tartozom ezen tehetségek közé, és ezt nem is én vagyok hivatott eldönteni, hanem a közönség! Önök viszont mindent elkövetnek, hogy a hozzám hasonló amatőr rendezők minél kevesebbszer kerülhessenek a széles nagyközönség elé, mert úgy érzik, hogy az csak a maguk privilégiuma! Ezért részemről itt le is zárhatjuk ezt a beszélgetést! Nem eladó a darabom! Írassanak maguknak! Annyi jó drámaíró van ebben az országban!
Úgy nézett rám, mintha UFO-t látna.
Nem hiszem, hogy az előző években bárki is mert volna vele így beszélni, és főleg visszautasított volna másfél milliót.
- Ilyen hozzáállással soha nem fog érvényesülni ezen a pályán! Ma már a kultúra területén is mindent a pénz irányít, ember! Hát hol él maga?! Azt hiszi, hogy lesz még egy ilyen lehetősége?! Hát nem lesz! Mint ahogy patrónust sem fog találni, mert felkarolni is csak akkor karolná fel magát valaki, ha pénzt lát benne, de maga alkalmatlan az üzleti érzékre!
Kivörösödött az arca mire mondandója végére ért.
Soha sem fogom megtudni, hogy az dühítette-e fel, hogy bátorkodtam az amatőr színházak elitjét az ő szintjükre emelni, vagy a visszautasítás, de szerintem inkább az utóbbi.
Mert aki így tud alkudni más szellemi termékére, az nem igazán rendelkezhet szakmai önérzettel...
A rendező "úr" sarkon fordult, és köszönés nélkül távozott.
- Hát ekkora barom is csak te lehetsz! Tudod, milyen lehetőséget dobtál most el?! Mindketten egyenesbe jöttünk volna anyagilag! És később szerintem szakmailag is...- támadt nekem L.
- És a többiekk? Ők eszedbe sem jutnak? Csak a kettőnk pénzéről beszélsz?! Ők nem verítékeztek minden próbán ezért a sikerért?! - kérdeztem tőle, de a válaszát már nem vártam meg.
Gyors léptekkel faképnél hagytam....
Egy ideig nem érintettük ujra ezt a témát.
L. érezte, hogy ha megpróbálja szóbahozni, annak ujra az lesz a vége, hogy összeveszünk, eljövök a faluból, és akkor még az a kis remény is elvész a közös dalaink kiadására, amely addig meg volt.
Számára ugyanis mindig is ez volt a fontosabb, és nem a színház.
Írt a színdarabomhoz 11 dalt, de ezen túl nem értette és nem is szerette a színházat.
Izzig-vérig zenész volt.
Ez persze nem lett volna baj, hiszen azt szerette, amihez értett, mint ahogy én is.
A gond inkább abból adódott, hogy idővel mindinkább előtérbe helyezte az ő érdekeit, és alig foglalkozott már a színházzal.
Megkértem, hogy a következő darabomhoz a Jó éjt Királyfi című színpadi adaptációmhoz is írjon dalokat, oda is adtam neki a szövegeket, de a dalok sehogy sem akartak elkészülni.
Helyette inkább különböző stúdiókat keresett fel, amelyeknél azért kilincselt, hogy felvehessük náluk a dalainkat, de persze egyik sem vállalta olyan olcsón, mint amennyi pénzünk nekünk lett volna rá.
Azzal, hogy nem írta meg a kért dalokat, egy idő után lehetetlenné tette a színház további munkáját, hiszen nem tudtunk tovább lépni azokon a részeken, amelyek zenések lettek volna.
- Nem érek rá most megírni! Épp elég nekem szaladgálni valami olcsó stúdió után, meg a kiadókhoz! Ha nem utasítottad volna vissza azt a rendezőt, akkor most nem lenne ilyen gondunk!
- vágott vissza egy alkalommal, amikor számonkértem rajta a késedelmét.
Láttam rajta, hogy megbánta, amit kimondott, viszont már nem tudott visszakozni.
- Ez szemét megjegyzés volt, remélem tudod...Nem igazán baráthoz illő viselkedés arra próbálni rábeszélni valakit, hogy lemondjon a szerzői jogairól és nevéről... - mondtam.
- De ha egyszer nincs más megoldás! Igaza volt annak a rendezőnek! Értsd már meg végre, hogy a te neved alatt nem fogsz tudni érvényesülni soha!
- Akkor sem adom el magam! Ha pedig nem írod meg egy héten belül a dalokat, akkor megcsinálom anélkül a darabot! - válaszoltam.
A dalok nem készültek el.
Sem egy hét múlva, sem később.
Visszaírtam a drámát az eredeti változatára, amikor egyébként sem volt benne semmilyen zene, és így próbáltunk tovább.
Így is sikeres lett, öt teltházas előadást ért meg, de én tudtam, hogy zenével még nagyobb sikere lehetett volna, és ez a tövis benne is maradt a lelkemben L. iránt.
Benne pedig természetesen az, hogy nem adtam el a darabot.
Ezek az ellentétek a hétköznapokon is éreztették a hatásukat, már nem olyan volt a barátságunk, mint az elején.
És egyre rosszabb lett...
Egy alkalommal, amikor nem voltam jelen, azzal magyarázta a színészeimnek azt, hogy nem vagyunk képesek a színházzal előbbre jutni, tehát távolabbi előadásokra vagy fesztiválokra elutazni, mert én eldobtam magamtól és ezáltal tőlük is egy csomó pénzt, a hiúságom miatt.
Keserves dolgokat tud produkálni a pénz, amikor beférkőzik a művészet falai közé.
Előbb vagy utóbb, de biztosan átveszi az irányítást, és tönkre tesz mindent.
A csoportban is szép lassan elindult az erjedés folyamata.
Egyre többen osztották L. véleményét, amikor valami anyagi probléma merült fel, pedig állíthatom, hogy a Toxinház - ha apró léptekkel is - de határozottan haladt előre a megtervezett úton, és annyit mindig előteremtettek nekünk a falu vezetői, hogy elmehessünk a fontosabb turnékra - ha nem is mindegyikre.
A fiatalság azonban türelmetlenséggel is jár, és a csoport tagjai mind fiatalok voltak, akik minél hamarabb akartak minél fényesebb sikereket elérni, kikerülve az egymást követő lépcsőfokokat.
Nagy és színvonalas berendezésű színpadokra, több százas nézőközönség elé álmodták magukat, és meg is értem őket, hiszen én sem voltam más olyan idős koromban, mint ők...
A sors fintora volt, hogy végülis amit nem tudott elérni L. az utánnajárásával, azt meghozta neki /nekünk?!/ a színház.
Az egyik előadásunk után gratulált nekünk egy fiatalember, aki elmondta, hogy egyébként neki van egy hanglemez stúdiója. Nem nagy, mert nem rég kezdte, de szépen fejlődik, mert komoly ismerettségi köre van a kiadók és zenészek között.
/ Egy mai napig működő, országos hírű, több lemezt kiadó együttes gitárosa volt korábban, de a túlzott kábítószer fogyasztása miatt ki kellett lépnie a zenekarból. Az ismerettségei viszont megmaradtak.../
Megkérdeztem tőle, hogy felvehetnénk-e nála a közös dalainkat, és esetleg segítene-e azt eljuttatni néhány kiadóhoz.
Minden gondolkodás nélkül igent mondott, és szinte egy jelképes összegért meg is csinálhatták L.-lel a felvételeket, sőt a srác még rá is szólógitározott a dalokra, amitől azok sokkal jobbak lettek.
L. repesett az örömtől, és megígérte, hogy - mivel most már helyre állt lelkileg - a következő darabunkhoz már biztosan ír majd zenét...
Öröme még nagyobb lett, amikor a srác közölte velünk, hogy három kiadó is visszajelezte az igényét a cd kiadására és forgalmazására.
- Most már biztosan beindul a szekér! Elindultunk a csúcs felé! A következő cd, amit megcsinálunk, az a Jézus darab dalai lesznek! Így a színházadnak is reklámot csinálunk! - ujjongott L. útban az egyik kiadó zenei vezetőjéhez.
A zenei vezető méltatta a zenét, tetszett neki a hangszerelés és az általam írt szövegek is.
Úgy látszott, hogy minden a helyén lesz.
A szerződés megkötése előtt azonban megkaptam a következő pofont az élettől.
A férfi közölte velem, hogy a cd-n jobb lenne, ha nem szerepelne a nevem, mint szövegíró.
- Túl sokan emlékeznek még a nevére...Nem tenne jót... - mondta indoklásul, mintha a rendezőt hallottam volna.
Annyira már nem lepődtem meg, mint korábban, hisz lassan hozzászokik az ember az ilyen dolgokhoz, de azért a vér alaposan dobolt az agyamban.
- Használjunk valami művésznevet. Találjunk ki valami hangzatosat! Ez ma úgyis divat! - ajánlotta a zenei vezető, amikor közöltem vele, hogy akkor nem lesz szerződés.
- Nem akarok semmiféle művésznevet! Én a saját nevemet akarom tisztára mosni azzal amit alkotok! Épp eléggé be van már feketítve ez a név ahhoz, hogy lemondjak erről!! - mondtam határozottan, és ebből nem is engedtem, hiába próbált győzködni.
Hasonló módon zárult a tárgyalásunk a másik két kiadónál is, akik mintha összebeszéltek volna, egyöntetűen a nevem használatában találtak kifogásolni valót.
Talán nem kell ecsetelnem, hogy mindezt miként reagálta le L.
Olyan dühkitörést rendezett, hogy rosz volt nézni.
Komolyan féltem attól, hogy agyvérzést kap...
- Veled egyszerűen képtelenség előbbre jutni!!!! Ha valahol meghallják a neved, rögtön becsukódnak az ajtók! Te meg a hülye dacosságoddal és hiúságoddal nem akarsz lemondani a neved használatáról!!!! Így semmi értelme a további közös munkánknak!!!! - vágta a fejemhez többek között.
- Lehet, hogy igazad van abban, hogy túlzottan ragaszkodok a nevem tisztára mosásához, és valóban van bennem hiúság is, mint minden művészben, sőt még dacos is vagyok...De a leginkább abban van igazad, hogy így nincs értelme a további közös munkánkak... - mondtam neki válaszképpen.
- Valóban sok mindenben hátráltat ez minket is, Attila. Volt egy-két olyan komolyabb fellépési lehetőség, amit azért nem kaptunk meg, mert a te nevedet meglátták. Változtatnod kellene nevet, vagy mit tudom én... - szólt közbe az egyik színész srác, mert sajnos L. a botrányt egy színházi próbára berohanva produkálta.
- Majd hozzászoknak, hogy ezen a néven rendezek...Csak idő és teljesítmény kérdése, aztán megtörik a jég...Legyetek türelemmel, kérlek benneteket... - válaszoltam.
- De meddig? Már sokkal előrébb tartanánk, ha nem dacoskodnál! - mondta egy másik színész.
- Igen! Változtass nevet!!
- Tényleg ez lenne a legjobb!
Egyre többen szólaltak meg, kifejtve ezirányú véleményüket.
Szomorúan néztem rájuk.
Azóta, hogy L. megcsillantotta előttük a gyors pénzszerzés lehetőségét, teljesen megváltoztak.
Már kevésbé volt fontos számukra a művészi munka, illetve csak annira, amennyire azzal hirtelen és gyorsan híressé lehet válni.
Pedig korábban meggyőződésem volt, hogy tudják: az igazi művészet lassan érleli meg a gyümölcsét, és soha nem térül vissza gyorsan a befektetett munka.
/ Aki hirtelen akar híressé válni, az előtt kiváló lehetőség bármelyik valóság-shaw, vagy a már előre eldöntött és korántsem tárgyilagos "tehetségkutató" műsorok...Néhány hét vagy hónap, és máris "tehetséges" színészek, műsorvezetők, rendezők és egyéb "művészek" válhatnak belőlük...Micsoda óriási karrier ez mindaddig, amíg ki nem esnek a Média kosarából, és jön az utánuk következő ügyeletes sztár.... /
Egy-két hónappal korábban még ők is ezen a véleményen voltak, de most mintha kicserélték volna őket.
/ Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy nem az egész csoportra lett jellemző ez a gondolkodás, de sajnos a rossz irányba fordulók voltak többen! /
- Szóval úgy érzitek, hogy én vagyok az akadálya az érvényesüléseteknek? - kérdeztem.
- Nem te, hanem a neved. - mondta L.
- A nevem az én vagyok! Minden mocskával és pozítivumával együtt! És vállalom is mindezt, akár tetszik az embereknek, akár nem! Mint ahogy ti is felvállaltatok egészen idáig...Mostanra azonban úgy érzem, hogy túlnőttek rajtam az események...Valószínűleg nélkülem is tudtok majd boldogulni... - mondtam, és felálltam.
- Csak nem elakarsz menni?! - kérdezték egyszerre többen is.
- De igen. Jobb lesz így mindenkinek...Már megtanultátok annyira a szakmát, hogy bármelyik színházi csoportban megálljátok majd a helyeteket, ha folytatni akarjátok...Nekem már az is öröm, hogy ezt megtaníthattam veletek...
- Nem mehetsz el! Szétesik az egész csoport! - lépett oda hozzám az egyik lány.
- Valószínű, hogy így lesz...És sajnálom is, hidd el...De ha maradok, akkor is szét fog esni, csak kicsit később, és ráadásul barátságokat megrontó veszekedések közepette történik majd meg...Ezt pedig nem akarom...
- De mi nem bánjuk, ha nem változtatsz nevet! Mi így is tovább dolgozunk veled! - csatlakozott a lányhoz egy fiú is.
- Lenne néhány ember - többek között ti ketten -, akik miatt maradnék, és akik miatt sajnálok elmenni. De túl kevesen maradnánk ahhoz, hogy érdemi munkát csinálhassunk...Arra pedig már nincs energiám, hogy egy ujabb csoport szervezésébe kezdjek. Belefáradtam ebbe az egészbe...Túl sok harc és megpróbáltatás van már mögöttem ahhoz, hogy tovább harcoljak a meg nem értés falának lerombolásáért.
Mély csend vett körül.
Ilyen fejleményre még azok sem számítottak, akik addig a névváltoztatás mellett kardoskodtak.
Mivel nem szólt senki, én folytattam.
- Egy napon talán ujra megpróbálom...Ujra csinálok majd színházat...De most időre van szükségem...Időre, hogy átgondoljak mindent...Átgondoljam, hogy mi is a fontos az életemben: a színház és az állandó harc az elfogadtatásomért, vagy inkább egy nyugodt és boldog családi élet...
- Gondoltam, hogy innen fúj a szél! V. miatt hagyod abba! Ő beszélt le arról, hogy folytasd! - mondta mérgesen L.
- Tévedsz, barátom. V. sohasem próbált engem lebeszélni a színházról. Ő elfogadott engem a múltammal, a színházammal, a sok rám ragasztott mocsokkal és minden velejáró negatívummal együtt. És még a nevemet sem szégyelte kimondani sehol, ahol bárkinek is bemutatott. Olyannyira nem, hogy hamarosan feleségül jön hozzám, és hivatalosan is vállalja majd ezt a nevet...
- Össze akartok házasodni?! - kérdezte olyan hitetlen arccal L., mintha azt mondtam volna, hogy holnap milliós bevételt biztosítok számára.
- Igen. Mégpedig hamarosan.
- Ez a legnagyobb hülyeség, amit csak tehetsz! Egy házasság annyi kötelezettséget von maga után, hogy tőbbé nem jut időd sem színházzal, sem írással foglalkozni! - jelentette ki L.
/ Ő már csak tudta. Nős volt, és bohém, kicsapongó zenész-életvitelét nem igazán nézte jó szemmel a felesége.../
- Ne aggódj. Ha a színházra nem is, de az írásra mindig szakítok majd időt...És mint mondtam, nem végleg hagyom abba a színházat...Csak pihentetem...Hagyom leülepedni magamban mindazt, ami eddigtörtént...- válaszoltam.
- Éppen most, amikor felmentettek?! Akkor hátrálsz meg?! - kérdezte az egyik színészem.
- Tudom, hogy furcsa, de igen...Elértem, amit akartam...hivatalosan is kimondták, hogy amit csinálok az nem bűncselekmény, vagyis félig-meddig rehabilitáltnak érzem magam... És itt el is fogyott az erőm...Mint amikor valaki végig harcol egy hatalmas csatát, aztán amikor vége az egésznek, akkor össze esik a fáradtságtól...Pihennem kell...Helyre jönni lelkileg...És ehhez jobb társat nem is találhatnék, mint V. - mondtam, és nagyon komolyan gondoltam.
Egy hétig - amíg a menyasszonyom elintézte a leszámolását a munkahelyéről - még a faluban maradtam, és ezidő alatt L. mindent elkövetett hogy rávegyen a maradásra.
- Nélküled nem tudom kiadatni a dalokat, elvégre te írtad a szöveget. - győzködött még az utolsó napon is.
- Miért? Amíg itt voltam kitudtad adatni?...Különben is te mondtad, hogy velem nem lehet előbbre haladni...Hát most próbáld meg nélkülem...
Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket váltottunk.
Azóta sem levélben, sem telefonon nem kerestük egymást, pedig ennek már több, mint nyolc éve...
Ennyi év távolából is azt mondom, hogy jól döntöttem.
Feleségül vettem V.-t, és nyolc csodálatos éve vagyunk együtt, jóban és roszban egyaránt.
Csak csodálni tudom azt a hatalmas erőt, ami ebben a látszólag törékeny nőben van!
Kezdetben rengeteg kellemetlensége volt abból, hogy felvette a nevemet, mert ha valahol bemutatkozott, azonnal vagy gyanakvással néztek rá és összesúgtak a háta mögött, vagy olyan kérdésekkel zaklatták, hogy nem fél-e tőlem, hogyan mer éjszaka mellém feküdni az ágyba, és nem akartam-e már megfojtani.
Jónéhány munkahelyről egyszerűen kiutálták vagy fel sem vették, amikor bemutatkozott.
És mindezt azért, mert Liebe Attilánénak hívják...
Ennyi a bűne.
Minden korábbi, általam elkövetett hibát és tévedést az ő vállára is rápakoltak, pedig akkor még nem is ismertük egymást, semmi része nem volt az eseményekben.
Hiába: az emberi butaság határtalan tud lenni...
Kezdetben gondolkodtam, hogy elviszem ebből a városból, de éppen ő volt az, aki rávett arra, hogy maradjunk és ne futamodjunk meg.
- Abban a városban bizonyíts, ahol minden elkezdődött! Térj vissza a gyökereidhez, és ott mutasd meg, hogy becsületesen és boldog házzasságban élsz, és főleg, hogy nincs félnivalójuk tőled! - mondta olyan energiával, hogy nem tudtam ellent mondani.
És neki lett igaza!
Szép lassan megváltozott rólam az emberek véleménye, egyre többen elegyedtek velem szóba az utcán, régi és új barátságok szövődtek ujra, és mára már elmondhatom, hogy sikerült megváltoztatnom a korábban rólam kialakított képet, és megbecsült tagja lettem a város sokezres lakosságának.
/ Nem véletlen, hogy a tavaly őszi eseményeket követően egyedül ebből a városból nem kaptam negatív üzeneteket! Itt mindössze ennyit mondtak az emberek: " Miért nem hagyják már békén magát, Attila?! Olyan régen volt mindaz, amit most megint előhoztak...Megkapta a büntetését, leülte és kész..." /
Nagyon boldog házasságban élek az én kedvesemmel, és igyekszünk mindent megtenni azért, hogy gyermekünk sorsát minél jobb irányba terelgessük.
Szerencsére nagyon jó tanuló és - örömömre vagy bánatomra? - szavalóversenyekre jár, és imád színpadon szerepelni.
/ Az azért megnyugtató számomra, hogy nem akar sem színész, sem rendező lenni.../
Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzott és hiányzik ma is a színház és a színpad!
A Drágám gyakorta észrevette rajtam a vágyakozást, amikor színházi előadásokat, vagy arról szóló riportokat láttam a tévében, és ilyenkor mindig azt javasolta, hogy kezdjem ujra. Ne tegyem tönkre magam azzal, hogy visszafojtom művészi elképzeléseim megvalósítását, mert ez utólag megkeseríti az egész lelkemet, de én mindig nemet mondtam erre a tanácsára.
Inkább az írásra fordítottam azt az energiát, amit a gyakorlatban nem vezethettem le.
Megírtam néhány színdarabot, verseket, és perszes sok-sok színházzal foglalkozó elméleti munkát.
Ezek egyikét tettem fel a liebe.mlap.hu honlapomra Színház és Halál címmel.
Ezt tartottam a legfontosabbnak feltenni, hiszen ebből az elméletből adódott minden gondom és bajom, ezt szerettem volna érthetővé tenni az emberek előtt.
/A hivatásos szakma egyetértésére egy pillanatig sem számítottam, hiszen nagy részük éppen az általam rossznak tartott színházi beidegződések szerint dolgozik, tehát érintve és sértve érzi magát, amikor éles kritikámat olvassa a mai színházi világról.../
Már legalább három hónapja fenn volt az írásom, de néhány belépőtől eltekintve, a kutyát sem érdekelte.
/ Sajnos nem igazán jellemző az ilyen témájú honlapok sűrű látogatottsága a neten.../
Aztán az egyik este belépett hozzám msn-re egy alternatív színházi csoport vezetője.
- Nagyon érdekes, amit írtál a halál és a színház kapcsolatáról, illetve annak eljátszásáról. A mi csoportunk is gyakorta körbejárta már ezt a témát, és hasonló következtetésekre jutottunk. - mondta.
- Ennek örülök. Bár szerintem még mindig nem igazán tudtam érthetővé tenni a nem színházi emberek számára a dolgot, pedig ez is az egyik célom volt. - válaszoltam.
- Hát, egy kicsit még valóban csapongó és kusza néhány helyen, de akinek van némi előképzettsége, az megérti, hogy mit is akarsz...
- Végülis ez még nem a teljes írás...Sőt, szinte csak vázlata a továbbiaknak. Mint azt a végén láthattad, oda írtam, hogy hamarosan folytatom...Ott akarom majd még részletesebben kifejteni a dolgot. - magyaráztam.
- A gyakorlatban is olyan jól működött, mint ahogy azt leírtad? - kérdezte.
- Hát...Amikor először alkalmaztam, akkor sajnos tragédia lett belőle a túlzott beleélés miatt...Aztán átdolgoztam, és onnantól kezedve már nem volt vele gond...Eredményesnek bizonyult...De ez, amit most a honlapra tettem, már azon is túlnőtt...Még biztosabb és biztonságosabb lett...Viszont ezt még gyakorlatban egyszer sem próbáltam ki...- magyaráztam lelkesen, mert örültem, hogy végre hozzáértő emberrel beszélgethetek.
- Pedig nem ártana kipróbálni...- jegyezte meg.
- Nem igazán akarok ujra színházat csinálni. Főleg ezt a gyakorlatot nem...Szerintem csak ujabb támadásoknak tenném ki magam...
- Ez koránt sem biztos. Sok idő eltelt már azóta...Felnőtt egy új generáció, amely már nyitottabb az ilyen dolgokra. - jelentette ki határozottan.
- Nem hiszem, hogy olyan nagy változás állt volna be az emberek gondolkodásában. Inkább megmaradok az elméleti munkánál...
Ezt követően szinte minden nap belépett hozzám, és minduntalan visszakanyarodott ehhez a témához.
- Miért olyan fontos számodra, hogy én ezt a gyakorlatban is kipróbáljam és megerősítsem? - kérdeztem kicsit dühösen, mert valóban nem értettem az akaratosságát.
- Egyrészt azért, mert semmi értelme egy olyan elméletnek, amely a gyakorlatban nem állja meg a helyét, másrészt ha működőképesnek bizonyul, akkor talán mi is bevezetjük...Szóval a kíváncsiság vezérel... -mondta.
- Akkor miért nem próbálod ki te? Neked rendelkezésedre áll egy csapat, nekem meg semmi...És nem fogok csak ezért létrehozni egy csoportot...
- Nálad senki sem hivatottabb arra, hogy kipróbálja. És különben is, te vagy teljesen tisztában minden részletével a dolognak...
Nem tagadom, hogy a szívemből beszélt, hiszen én is nagyon szerettem volna tudni, hogy ez a teljesen megreformált változata az elméletnek, vajon megállja-e a helyét a gyakorlatban, de a mérleg másik oldalán ott volt a feleségem és a gyermekem, akiket nem akartam kellemtlen helyzetbe hozni, ha esetleg ismét rosszul reagálják le az emberek ezt a próbálkozásomat, ezért ujra nemet mondtam.
- Szerinted a neten keresztül is működne ez a dolog? - kérdezte egy másik alkalommal.
- Ezt hogy érted?
- Webkamerán keresztül. Te utasítanád a szereplőket, ők meg csinálnák, amit kell. Csak az a kérdés, hogy a hatás vajon így is átjönne-e? Mert ha igen, akkor valóban nagyon hatásos... - mondta.
- Hát erre még nem gondoltam...De szerintem átjönne...Persze nem rögtön az első alkalommal...Ahhoz többször meg kellene csinálni a szereplőkkel...
- Na látod! Akkor itt a megoldás! Így nem kell csoportot szervezned. A neten keresztül meg biztosan találsz olyanokat, akikkel meg lehet csinálni...Végülis a neten keresztül megnyílik előtted az egész ország! Onnan aztán lehet válogatni...
- Ezt nem gondolod komolyan. Írjam ki, hogy az "ózdi fojtogató" alanyokat keres módszerének kipróbálására?! Szerinted ki jelentkezne?...
- Miért kellene tudniuk, hogy ki vagy? Találj ki valami fantázia nevet. A neten úgyis majd nem mindenki más nevet használ.
"Már megint ez a névváltoztatás..." futott át az agyamon a gondolat, és ezt le is írtam neki.
- Már te is ezzel jössz?! El sem tudod képzelni, hogy mennyien ajánlották már a névváltoztatást számomra.
- És?
- Eszem ágában sincs! Én az maradok életem végéig, aki voltam! Ha így elfogadnak, akkor jó...Ha nem, hát most már úgy is jó...
- Hát...Te tudod...De úgy nem fog menni a dolog a neten sem...
Arra a napra ennyiben maradtunk.
Egy hét múlva jelentkezett ujra, és meglepő hírekkel szolgált.
- Van most munkád? - kérdezte.
- Színházi? - kérdeztem vissza.
- Nem. Úgy általában.
- Nincs. Erre mifelénk nagyon nagy a munkanélküliség...És különben is, ki alkalmazna egy büntetett előéletűt?...
- Például mi.
- Ki az a mi?????
- A barátom és én. Ugyanis van egy KFT-nk. Műsorszervezéssel foglalkozunk. Oda pedig mindig kellenek a kreativ emberek.
- Műsorszervezés? Az nem is rossz...Hogy jutott az eszetekbe?
- Kényszerből. Mert gondolom nem kell magyaráznom, hogy az alternatív színházi tevékenységből nem igazán lehet megélni...
- Hát abból nem...De hogy jutottam én az eszetekbe? - kérdeztem csodálkozva.
- Bárki bármit is mond, mi nagyra tartjuk a színházi elképzeléseidet, és méltatlannak tartjuk, hogy nem kapsz lehetőséget a megvalósítására! És ezzel nem csak mi vagyunk igy! Beszéltem még jónéhány alternatív csoporttal, akik ugyan ezen a véleményen vannak...Hát ezért döntöttünk így...Érdekel a dolog?
- Hát erre nem lehet ilyen hirtelen válaszolni...A családomat semmiképpen sem akarom itt hagyni, az biztos! Túlságosan szeretjük egymást a feleségemmel ahhoz, hogy kibírjuk egymás nélkül. Meg aztán itt van a gyerek. Ide jár iskolába...Szóval nem olyan egyszerű ez...
- Nem kell, hogy ott hagyd az asszonyt. Lesz hol laknotok, és iskola itt is van.
- Figyelj! Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen!
- Pedig igaz. Miért hülyítenélek?
- Mit tudom én, hogy miért...? Sok oka lehet...
- Látom, váratlanul ért a dolog...Gondold át. Holnap ujra beszélünk...- írta, és kilépett.
Másnap fenn volt msn, ahogy azt ígérte.
- Na, miként döntöttél? - kérdezte rögtön a lényegre térve.
- Mi ennek az ára? Mert abban biztos vagyok, hogy nem ingyen segítetek...
- Anyagilag semmi. Fizetést kapsz a KFT-től, és abból megélsz, ahogy tudsz...
- Ez eddig tiszta...És még?
- Szabad idődben pedig megtanítod nekünk az elméletedet, a legapróbb részletekig. Jelenleg három olyan alternatív csoport van a környéken, akik szivesen dolgoznának az alapján, csak hát túl kevés amit tudunk róla ahhoz, hogy hozzá merjünk fogni...Mert gondolom nem az a lényege, hogy egyszerűen csak megfojtogatjuk a színészt és máris tehetségessé válik...
- Hát valóban nem ez a lényege...És szó sincs igazi megfojtogatásról!
- Na látod! Ez az, amit nem értünk. Ami nem tiszta előttünk....Hogy miként éred el a kellő hatást, ami jobbá teszi a színész munkáját...?
- Ezt fogom majd részletesebben leírni a folytatásban...olvassátok el és megértitek...
- Más elolvasni, és más a gyakorlatban látni...
- Ezt az uj változatot még én sem próbáltam ki...Lehet, hogy már annyira lefinomítottam, hogy nem is fog működni...- írtam a valóságnak megfelelően, mert ezzel kapcsolatban én is bizonytalan voltam.
Annyira ki akartam küszöbölni mindennemű sérülési lehetőséget, annyira óvatossá tettem minden kis mozzanatot, hogy tényleg nem tudtam, hogy egyáltalán működőképes maradt-e az elmélet...
- Na látod! Visszatértünk az eredeti problémához! Ha már te sem vagy benne biztos, akkor próbáld ki! Én már írtam neked a megoldást...Adott a net, mint lehetőség...Élj vele! Időd lesz, úgy is csak tavasztól tudunk alkalmazni a KFT-nél, mert akkor megy külföldre az egyik srác, akinek a helyére kellenél.
- Azt sem tudom, hogy hogyan fogjak hozzá...Nem régen van netem...Még ismerkednem kell a lehetőségekkel...- írtam neki bizonytalanul.
- Keresel egy közösségi oldalt, ahol sok a fiatal, aztán írogatsz nekik valamit...Mit tudom én...Mondjuk, hogy színházhoz keresel tehetséges embereket...Arra biztos lesz jelentkező...De hát én adjak tanácsokat? Szerintem vagy te olyan kreatív, hogy feltalálod magad...
- De hát ez nem lesz igaz...Becsapjam őket?
- Csak egy kicsit...Káruk úgy sem származik belőle...Meg aztán annyi a szélhámos a neten, hogy fel sem fogsz tünni ezzel a kis lódítással...Az a lényeg, hogy megtudjuk: működik-e webkamon keresztül az elméleted...Mert ha igen, akkor a színpadon még tökéletesebb lesz!
- Nem tudom...Elgondolkodtató és csábító, amit írsz, de azért meg kell fontolnom...
Valóban csábító volt minden, amit írt.
Lett volna munkahelyem, ujra csinálhattam volna gyakorlatban is a színházat, mégpedig egyszerre több alternatív csoporttal, és mindehhez csak annyit kellett tennem, hogy kipróbálom az elmélet életképességét...
Ahogy tovább gondoltam a dolgot, mind több pozitív lehetőséget láttam ebben az internetes dologban.
A legfontosabb számomra is annak eldöntése volt, hogy vajon webkamerán keresztül hogyan működik, hogyan mennek át az instrukcióim, és hogyan jön át a szereplők játéka.
 
 

/ Folytatás a 12. részben /


Get Free Music at www.divine-music.info
Get Free Music at www.divine-music.info

Free Music at divine-music.info>








KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ


Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.



NETpark.hu linkkatalógus

eKereso katalógus



Ingyen hirdetés
Ingyenes hirdetés feladás.



ALTERNATÍV SZÍNITANODACylex Silver Díj
 

 

   LINKCSERE PARTENEREIM



Linkelo.net linkgyujtemeny




Meteora Linkgyujtemeny

Hasznosoldalak

Linkcsere.eu


Hahe.hu Online Tudakozo


HUN-WEB Magyar cimtar es kereso


WEBLAP katalogus

VIP Linkkatalogus

SEO KERESOBARAT LINKGYUJTEMENY

Ingyenweblapok.hu

NETpark.hu

LinkDr.hu

CegMAX cegkatalogus





ÉLETEM ÉS A BÖRTÖN


NE FELEDJÜK: ŐK IS SZÍNHÁZAK!


SZÍNHÁZI IRÁNYZATOK,STÍLUSOK


SZÍNHÁZI ÉS FILMES EMBEREK




NEVEZETES ALTERNATÍV ELŐADÁSOK




TRAGIKUS SORSÚ SZÍNÉSZEK




Barátaink:
  • Honlap létrehozása
  • Ingyenes online játékok
  • Az Ön Munkaasztala
  • Oktató videók
  • uCoz Rajongók Oldala


  • Statisztika

    Online összesen: 1
    Vendégek: 1
    Felhasználók: 0

    Belépés



    Lap tetejére /


    Copyright MyCorp © 2018Szeretnék ingyenes honlapot a uCoz rendszerben