VERSEIM 2009 - 2010
EGY ÉJSZAKAI GONDOLAT.....
Ha fáradt vagy, párnát szülnek Neked a csillagok,
Aztán elalszunk együtt: - ha még ott vagyok....
Ha rám simogatod a szerelmedet,
Elalszunk együtt: - ha még itt leszek...
2009.03.01.
HA MÁR...
/ Feleségemnek /
Ha már nem leszek:
agyamba nem lopakodik be képe arcodnak,
nem lesz értelme harcomnak s harcodnak,
testem nem lesz puha ágya testednek,
kezem nem kéri lágy simítását kezednek:
mert már nem leszek...
Ha már nem leszel:
a világ kivonul érzéseim világából,
nem szakítok többé az élet virágából,
elcsendesül majd bennem minden akarat,
nem bontok többé magam körül falakat:
mert már nem leszel...
Ha már nem leszünk:
csillagok fénykoszorújában újra eggyé válhatunk,
holdfényes arcunkkal Hold-koszorún járhatunk,
újra születünk Nap-szerelmes reggeleken,
felhők fölött kacaghatunk éjsötét éjjeleken:
mert már nem leszünk...
Vagy mégis?
Csak máshol és eggyé forrva a néma semmiben,
ringatózva az örök-jó Isteni-szeretetében,
angyalok áldó kezeiből kérve fénysugarat,
repülve - örök szerelembe merülve
járunk majd egy ismeretlen utat:
és mégis Veled leszek?
2009.03.06.
ESTI ÖLELÉS
Kezemben még feszül az esti mozdulat,
mint árnyék, mely soha el nem marad,
úgy fáradt meg bennem a mai nap:
lustává lassult lomha pillanat.
Letennék már mindent - elég volt mára,
elvégeztem amit kellett - kiegyenlítve a számla.
Csendes pillantást küldök feléd,
állom-tündér veled már megosztotta kegyét:
tarka-színű világban repülsz, ahol mindent lehet és szabad,
mosolyod is elpihent arcodon - reggelig nyugodtan marad.
Amíg nézlek, testem már akaratot szül,
minden gond egyetlen apró semmivé törpül,
hozzád lépni, melléd feküdni nesztelen,
már csak ennyi kell - a többi: lényegtelen.
Úgy bújok melléd, mint kicsinyét felébreszteni nem akaró anya,
Az utcazaj is visszavonult - rég nincs már hozzám szava.
Csókom óvatosan lehelem bársonyos homlokodra,
ahogy nektárt éhező méh száll a kitárulkozó virágra,
hozzásimulok forrón lüktető testedhez:
kell ennél több egy éhező gyermeknek?
Szemem szűkülő résén még sejtem a falon táncoló árnyakat,
érzem, ahogy mozdulsz - míj csodás ez az ösztönös női mozdulat:
álmodban is átölelsz, s együtt kergetünk tovább érzéki vágyakat...
2009.03.31.
IMA KICSIT MÁSKÉPP...
Mi Atyánk:
Ki vagy a mennyekben,
segítsd életünk hajóját e kegyetlen tengeren,
hol viharok dobálnak jobbra és balra,
hol lassan már mindegy, hogy élve vagy halva,
hol mindig az húzza a nyerő lapot ki csalni tud és mer,
hol holnap vesztessé válik az is, ki ma még nyer.
Mi Atyánk:
Ki vagy a mennyekben: ne hagyd, hogy hitünk a világban elvesszen!
Mi Atyánk:
Ki vagy a mennyekben,
oltalmazz minket ha szárnyalunk szabad-kék egekben,
ha fantáziánk csak a költői szépnek képes fogni a kezét,
ha esténként nyugodt álomban szeretnénk látni gyermekünk szemét,
ha nem kell naponta megmártóznunk az ocsmány mocsokban,
ha feladatot és nem ellenséget látunk az elénk álló gondokban,
Mi Atyánk:
Ki vagy a mennyekben: ne hagyd, hogy hitünk a szépségben elvesszen!
Mi Atyánk:
Ki vagy a mennyekben,
Sétálj most is - mint régen - a kertekben,
Adj oltalmat az egymásban még érdek nélkül bízóknak
Adj feloldozást a jó és rossz között ingadozóknak,
Adj kegyelmet a szeretet törékeny oltárán áldozóknak,
Adj elég erőt az ébren is álmodóknak,
Mi Atyánk:
Ki vagy a mennyekben: ne hagyd hogy hitünk a szeretetben elvesszen!
Mi Atyánk:
Ki vagy a mennyekben,
Örök tűzben égesd a szerelmem.
Még akkor is, ha semmi más nem marad mibe kapaszkodhatok,
Még úgy is, ha az örök szerelemmel a világ ellen lázadok,
Még akkor is ha senki sem ad áldást féktelen szerelmemre,
Még úgy is, ha gonosz kis törpék port szórnának szemembe,
Mi Atyánk:
Ki vagy a mennyekben: ne hagyd, hogy hitünk a szerelemben elvesszen!
2009.04.01.
IKAROSZ
Repülnék, mint Ikarosz,
mindig közelebb a Naphoz,
mindegy, hogy mily magasra,
örömre vagy fájdalomra,
csak a felhők fölött legyen,
csak a fény, a fény körbe vegyen!
Kijjebb, kijjebb ebből a sorvasztó sötétségből,
feloldódni a rémisztő dermedtségből,
elnyújtózni a szem-ellát láthatáron
feljebb siklani minden napsugáron,
érezni a rám fonódó egyre-melegebbet,
dúdolni magamban örvendő-énekeket,
igaz-madarak szárnyán megpihenni, ha fáradok
élvezni mindazt, mit szemem tükrével láthatok,
közelebb, közelebb: érezni mindjobban a Napot,
lentről már nem is látszani, mint ha nem is vagyok,
mintha nem is lennék sem madár, sem ember, sem angyal,
csak valami köztes világban létezek magammal.
Nem baj, ha szárnyaim csak olvadó viasz tartja,
távol tudni magamtól a Föld sarát - ösztönöm ez hajtja!
Nincs visszatartó, bénító félelem szívemben,
a repülni vágyás erejét érzem csak kezemben,
S, ha egyszer mégis lezuhannék,
legalább a megpróbáltam-tudat örök koporsójában nyugodnék...
2009.04.05.
NAPLEMENTE
Bíborba borul az alkony,
elcsendesül lassan a táj,
mi nyomasztott nappal: estére már nem fáj.
A Nap a távoli boltozaton,
mint kitárt kezű oltalom,
maga felé inti az éjszakát,
és betakarja vele a város összegyúlt mocskát.
Ablakomból távolba visz a pillantás pillanata,
fáradtabban lüktet már az utca: nincs rohanó akarása,
szemük pilláit lassan lehunyják a házak,
megannyi óvó menedék, titkos érzelmek vára.
Megpihenő galamb száll a párkány-vékony lemezre,
tollából apró pihe hullik kezemre,
aztán szárnyára veszi a tavasz-meleg szellő,
s tovább röppen, mint ki vissza sosem jő.
Ritmikus pörgéssel közelíti a föld porát,
aztán megrémül a szürkeségtől, s könnyedén visszalöki magát.
Ott kering újra előttem, s megtalálja újra a kezem:
együtt nézi velem az est sötétjét, mely lassan ott terem.
Táguló pupillám erőlködik még a táj fölött,
valami mozdul még a hegyek mögött:
egy kóbor, lemaradt napsugár néz rám vissza kacéran,
mintha kacagva mondaná, asszony-pajkosan:
visszatérek holnap, nem kell félned,
ha most el is tűnök, nem áll meg az élet,
csak megbotlik, de el nem esik a Nap,
reggel megcirógatja majd arcodat,
szivárvány-csillámokat szór ablakodra,
áldást hoz egy újabb megkezdett napodra.
Többet nem szól: némán lesiklik a hegygerincen,
a tollpihe is ellibben kezemről - már semmi sincsen,
csak ketten őrködünk még az éjszaka csendjén:
a párkányon pihenő galamb és én.
2009.04.09
DEPRESSZIO
Ülsz váradban - szürke kövek börtönében:
nem találsz örömöt, csak a rád záruló kövekben.
Magadra zártad az ajtót sok-sok lakattal,
magadról kérdezel, s megbeszéled önmagaddal.
Sötét alagútban jársz keresztül-kasul,
nem keresel semmit, csak lépkedsz hanyagul.
Végül is mit veszíthetsz - kérdezed újra és újra,
ha most sem sikerül, felteszed a polcra
a többi hiábavaló próbálkozás mellé,
a sok meg nem szentelt oltár elé,
melyeknek egyetlen lényege,
hogy kijuss végre a fényre.
Ha baráti kezek nyúlnak feléd - riadtan húzódsz félre,
rettegsz a gondolattól, hogy lehúznak a mélybe,
még annál is lejjebb, hol már vágyad sincsen,
hol nem talál rád se ördög se Isten,
egy feneketlen kútba, honnan kiút többé nem lesz,
hol már senkinek, senkinek sem kellesz.
Sebeidet nyalogatod önámító-öngyógyításképpen,
ha eszel is valamit: alighogy csak éppen,
nem fér el benned több idegen falat,
hisz jól laktál már: megetted önmagad.
Ülsz hát váradban - szerinted biztonságban,
s nem érted, hogy számodra csak egy biztonság van,
ha ablakot vágsz végre börtönöd falára,
fájdalmas lesz majd körmöd minden kaparása,
de legyen az bármilyen kemény:
váradba beáramlik végre a fény.
2009.04.12.
A SZIGET
Lírába hajló esték,
egy távoli senkiföldje-szigeten,
ahol a Nap bearanyozza testét,
s lomhán terül el a ligeten.
Csak madár beszél,
csak szél zenél,
csak vén fák susognak múltról a csemetéknek,
nincsenek értelmetlenül elpocsékolt értékek,
nincsenek hazugságot hittel házasító szónokok,
nincsenek oktalan okoskodások - csak TE és én vagyok.
Egy sziget valahol a semmiben,
a kéken lüktető óceán ereiben,
ahol aranyló homok jelzi a partokat,
s néma szeretettel simogatja talpamat.
csak virágszirmok terhelik vállunkat,
csak mézédes méhek döngik körül házunkat,
csak a víz csobog messzi hangokat fülünkbe,
nincs sem harag, sem fegyver lenyugvó kezünkbe,
nincs ki meghazudtolja minden megtett napod,
nincs sok óriást játszó törpe - csak Te és én vagyok.
A végtelen nyugalom szigete,
minden meg nem írt vers ébredő ihlete,
ahol a gondolat nem bánt, csak erőt ad,
s nem terhelik nehéz súlyok álmodat.
Csak csillagokat számolsz pénz helyett,
csak szerelmed szemében látod képedet,
csak a kedves, cirógató kéz számít,
nincs ki ékkövekkel kirakott bálványokkal ámít,
nincs semmi érték, amit a rothadó civilizációban hagyok,
nincs butító, balga híradás - csak Te és én vagyok.
2009.04.18.
KÉRDÉSEK
Keresek-kutatok, kérdezek és kételkedek,
lelkemben ezrével születnek kérdőjelek:
hol van, merre jár a teremtő Isten,
s ha van: velem miért nincsen?
Vagy itt van, csak észre nem veszem?
Sötét démoni erők vakítják el szemem?
Nem engednek kilépni az éltet adó fényre,
hogy emelhessem arcomat az égre?
Teremtés vagy puszta véletlen keletkezés?
Örök élet vagy örök halálba temetkezés?
Felsőbb akarat ad célt, hogy jó legyek,
vagy hiábavaló harcként élek sivár életet?
Értem is történt a nagy Megváltás,
vagy csak csalóka képzelet e pusztába kiáltás?
Kérdések sokasága, mely talán felesleges,
talán kérdezni sem kell, hisz már rég adott a felelet
és teljesen mindegy, hogy mióta:
egy napja csak, vagy évezredek óta,
érthetetlen jelekbe vésve vagy lelkembe kódolva,
mennyországba jutni vagy alászállni a pokolba.
Pokol - félelmes fergeteg a tudatban,
de alant létezik-e valahol vagy elrejtve önmagunkban?
Tisztító tüzének van-e megoldást hozó értelme,
vagy csak bűnbe esett lelkünk automatizált félelme?
Bábok vagyunk-e kiket csak hitegetnek önálló akarattal,
vagy rendelkezünk a belénk teremtett jósággal?
Mennyország - álomképek napfényes áhítása,
vagy hely a lelkünknek, mely nem vezet halálba?
Örömteli jutalom elszenvedett kínért és keservért,
megáldott óvó kéz minden egyes emberért,
vagy önmagunk nevetséges becsapása,
mely nem vezet sehová, csak zsákutcába?
Egyetlen sejtből lettem-e összetett semmi,
vagy Isteni akarat szült világ porának lenni?
A Bűn jutalma- e valóban a halál,
vagy csak filozófia, melyet agyunk kreál?
Keresek-kutatok, kérdezek és kételkedek:
milliónyi helyről jön számtalan felelet,
melyek mint az ingatag vásári babát,
úgy rángatnak jobbról balra, s balról újra át.
Majom ősöm modern elkorcsosulása,
vagy Isten gyermeteg-gyenge hasonmása
néz vissza rám, ha kérdőn a tükörbe nézek?
Bátor vagyok elfogadni Őt vagy félek?
Hisz nem látom e pusztulás közepette, ha körbenézek,
csak átkot rajtunk, csak sorvasztó világ-betegséget,
ember-hatalmat, pénzre pénzt halmozó kegyetlenséget.
Mégis: esténként, mielőtt beterít az álom,
jól ismert ima oson agyamba, pedig nem is várom,
fénybe öltözteti harcoktól megfáradt lelkemet,
rám teríti óvó köpenyét mindaz, amit keresek,
s már nem kérdezek, s nem kételkedek...
2009.04.13.
MEDDIG MÉG?
Hány féreg rágja tested, s meddig még:
míg egybe nem ér a Földdel az Ég?
Míg utolsó leheletünk is idegen morzsákra hull,
s röhögve mondja Európa: ez a nép már kimúl?
Csonka tested tűrésének meddig van határa?
Nincs már e Nemzetnek se keze, se lába?!
Csak fejek vannak? - üres, semmit sem értő kobakok,
kik érzéketlen bábként játsszák a vakot?
Ülünk üresedő üvegházainkban: sok magára hagyott nemzedék,
elmerengünk egy egységes egyetértés vízióján esténként,
de csakis az éj leplével körülvett biztos magányban,
mint a tolvaj, úgy osonunk terheinkkel e Hazában.
Koldus-nemzet, ki csak kérni tud, s kérni jön,
így beszélnek rólunk, ha Nemzetünk szóba jön,
s odavetnek némi maradék-koncot,
így rázva le az ostoba bolondot.
Csak lemondó legyintés lettünk,
bukásra ítélve minden tettünk,
szavunk, mint szélbe szórt por a semmibe illan,
s ha néha az érdeklődők szeme még felénk villan,
az a tekintet már nem az mint régen,
csak azt fürkészik, van-e még mit ellopni ott az alvégen.
2009.04.21.
AZ ÁLOM
Csillag-füzér ha belekarol a kerek arcú Holdba,
lelkünket az ég felé sodorja,
görgeti-pörgeti, s mind közelebb tolja,
míg bele nem olvad egy időtlen korba:
egy álom,
mely túl minden határon,
önmagunk tükörképét vetíti vissza,
s agyunk nappali ködfoszlányait issza.
Álom.
A meg nem tett, a sajnálom, s a bánom
búfelejtő vánkosa,
minden gondolat messze vivő vándora,
ringató tenger szívünk sivatagában,
életre kelt babák életünk kirakatában,
kiknek műanyag testét nem öregíti az idő,
kiket nem csal meg hűtlen szerető,
csak maga az álom,
melyből felébredve fázom.
Fázom.
Lebegek álom és ébrenlét határon,
szeretnék újra visszamerülni a mélybe,
beletakarózni az éjsötét éjbe,
hogy tovább álmodjam az álmot,
tündérkertet, sudár fákat, pompázó virágot,
mindent, ami elveszett e sivár világon,
mit nem adhat meg már, csak az álom.
2009.04.27.
IDŐKAPU
Tavaszi havat hint rám a hűvös kérgű nyárfa,
bohókásan pörgeti pihéit - a szél a játszótársa.
Mintha hirtelen időkapu nyílna,
vagy naptár-király palotáját felejtenék nyitva:
bekukucskál a tavaszba a tél,
s köröttem már minden pihés és fehér.
Hol arcomon simít végig,
hol felröppen az égig,
majd a fűre teríti világgá röppenő virágát,
s kikacagja saját évődő kacérságát.
Néhány kis pihefonál -oly törékenynek tűnik,
szinte félve lépek mozaik-testére, mely előttem fehérlik,
de lábam nyomán egy sem marad porba taposva,
mint ki incselkedik, úgy száll újra a magasba.
Ha kezem nyújtom felé mohón s hirtelen,
tovalibben, messze táncol már, túl a távoli kerteken,
visszakacsint még mielőtt elpihenne,
pördül még egyet, mielőtt szelídülne,
aztán belesimul a közös nagy szőnyegbe,
melyet hamarabb nyugvó társai fontak meg előtte.
Oly kecses e táncoló forgatag - oly pörgő tünemény:
szemem se fárad bele, ha estig is nézhetném,
de véget vet a hófehér csodának a vadul ránk zuhanó eső,
ázott angyalszárnyakká válik minden kis élet-repülő,
s ahogy az utolsó bohém nyárfa szirom is elaludt,
a természet becsapja előttem az időkaput.
2009.05.12.
HOMOKÓRA
Áttetsző testén végigsimít a liszt-puha por:
megannyi átszenvedett, s eljövendő kor.
Katonás rendben menetelnek,
nem késnek, s nem sietnek,
amennyi hátra van még, csak annyit mennek.
Évszázadok rejlenek e halk surranásban,
győzelmet s vereséget hordanak az idő csatájában,
melyet megteremtenek monoton mozdulattal,
vagy őket forgatja a történelem konok unalommal.
Látott beteljesült s viszonzatlan szerelmeket,
felsíró s meg sem született gyermekeket,
virágzó s puszta-sivár réteket,
embert próbáló szűkös éveket,
hűségüket pénzért áruló ebeket,
köpönyegforgató törpe kis embereket.
Végig kísérte nemzetek születését s pusztulását,
mint gondos kertész nevelte a romlás virágát,
s mielőtt még belépett az örökkévalóságba,
gonosz gondolatot rejtett torz koponyákba.
Dicső tábornokok bukását okozta,
fényes királyok trónfosztását hozta,
sötét pusztulást egy dögvész rágta korra,
s mindent beletemetett a folyton folydogáló porba,
melyből vétettünk s amelybe visszatérünk,
bármilyen arcot is cserélünk,
ott állunk a sorukra váró portömegben lebegve,
aztán belemerülünk lassan a mélybe rántó időbe.
2009.05.24.
TORZ KIS MESE.....
Honnan jöttünk, s hová megyünk?
A tündérkerten keresztül repülünk,
megkeressük Tündér Szép Ilonát,
ki bánatában az utcasarkon árulja magát.
Szomorú-szép arccal fogadja az ostoba bókokat,
rút békák ontják rá undorító csókjukat,
miközben azt hiszik, hogy így is királyfivá válnak,
s ha nem sikerül, egy újabb sarkon ismét megállnak.
Honnan jöttünk, s hová megyünk?
Rég nem olvasott meséket keresünk,
megdorgáljuk a Vasorrú bábát,
s elcipeljük a MÉH-be: felemelték a vas árát.
Hófehérke nem számít már: túlságosan tiszta,
csak gonosz boszorkák kellenek - ez az érvényesülés titka.
Ludas Matyival parolázunk, s mint jó barátot kocsmába hívjuk,
de titokban az összes libáját Döbröginek adjuk.
Honnan jöttünk, s hová megyünk?
Szorgos hangyák vagy mulató tücskök legyünk?
Felébresszük-e Csipke Rózsikát,
vagy hagyjuk tovább álmodni rózsaszín álmát?
Mert amíg alszik, addig sincs vele bajunk,
s elhitetjük, hogy mi sokkal szebbek vagyunk.
S ha valaki nem hisz nekünk:
magunk körül minden tükröt összetörünk.
Honnan jöttünk, s hová megyünk?
Meg van-e még a varázshegyünk,
vagy elhordták már azt is, sok ellopott álmunkkal együtt,
s angyalok szárnyának suhogását hiába keressük,
csak gonosz kis törpéket találunk,
kik között ülnünk kell, mert megsértődnek ha felállunk,
s jobb ha poharat emelünk az árnyék-királyra,
különben készül már számunkra a hamuban sütött pogácsa.
2009.06.06.
ISTENI ÁLDÁS...
Pajkos-pici angyalok táncát,
aranyos-apró szárnyak suhogását,
kecses-becses kezed simítását,
színes-szíved szerető értem-dobbanását:
nekem hoztad, értem jöttél,
mint Isteni áldás - belém költöztél.
Rajzos-réti virágok bódító illatát,
vélt s valós világok megálmodását,
kópé kis kedvünk szárnyalását,
elmúlt emlékek feltámadását:
nekem adtad, értem születtél,
Isteni áldás volt, hogy lelkembe költöztél.
Bántó-zavaró-zajok halkulását,
a véges végtelenbe ájulását,
bambán bámuló irigy szemek elaltatását,
vak, vádló vádak feloldozását:
nekem nyújtottad, értem ébredtél,
Isteni áldás minden - minden, amit tettél.
Ördögi örökre zárt zárak felnyitását,
szánalmasan szépen hazudók kikacagását,
alkura képtelen alkuszok megalkuvását,
álmokon átívelő álmaink megálmodását:
nekem ajánlottad, értem éreztél,
Isteni áldásoddal - megáldott emberré tettél.
Régi-regéket rosszról, s gonoszról - elfeledtünk,
fura-fáradt fásultságon erőt vettünk,
bódító-boldog boldogsággá lényegültünk,
álom-puha ágyon álomba szenderültünk:
nekem adtad mindezt, értem kerested,
Isteni áldásként hoztad színtiszta szerelmed.
2009.06.10.
MI KELL A MAGYARNAK...
Szép, szívhez szóló szenvedély,
egy álom, mely nem túlzó, s nem csekély,
csak a valóság emlékezete:
múltunk őszinte lelkiismerete.
Országnyi szerény, serény, s oktató fő,
sérelmet, rágalmat ingyen-pénzért elfeledő,
egymásra nem mutogató tevékeny ujjak serege,
ártó gondolatok kegyelem nélküli megszégyenítése,
viharfelhők mögül előbukkanó tiszta-kék ég:
MEGBÉKÉLÉS.
Jobbról, s balról középre penderedő,
baráti kézfogással kezet, s szívet melengető,
cél miatt az eszközt nem szentesítő,
s meg nem tántorodó ébredő erő.
Erő, melynek megtagadott testvére az erőszak,
áldássá szelídült átok-áradat,
messzire taszajtott, álnok méregpohár,
értelemmé világosult, agyakat nem uraló homály,
házat, s Hazát építő fegyverkovács:
ÖSSZEFOGÁS.
Nagy, közös menetelés a még ha oly bizonytalan jövőbe,
századok összehordta szemetet temetni egy-nagy-nagy gödörbe,
s megjelölni azt baráti szeretet-kereszttel,
hogy ne merüljünk el - ne essünk belé még egyszer!
Erős bástya minden magyarul dobbanó szív köré,
mely ártó-kígyót, s rágó-férget nem enged mögé,
csak világvándorává kényszerült testvéreket,
kik várják a kimondott szót: hazamehetek,
mert újjá éledt végre bennetek:
HAZASZERETET.
2009.07.10.
MEGJELÖLLEK
Édes-kedves csókot hintek,
rejtekedben megkereslek,
álmaidban Veled hiszek,
szomjaidra vizet viszek,
szép kezedből ételt eszek,
szép szívedben otthont lelek,
s megjelöllek.
Arcodra óvó keresztet rajzolok:
védjen minden pillanatban, mikor nem vagyok,
ráncaidtól lesimítom homlokod:
ne tépjenek bántó gondolatok,
felemelek hozzád minden csillagot,
mint gyermekhez vidám játékot,
s megjelöllek.
Füledbe dajkáló dalokat dúdolok,
mint vert sereg - meghódolok,
rétek virágaiból kazlat rakok,
had lássák a némák, s vakok,
kik tagadják e boldogság-dallamot,
hogy miként építünk ketten holnapot,
s megjelöllek,
hogy el soha ne veszítselek!
2009.07.20.
HA FÉLSZ
Ha félsz, csak fogd a kezem,
nézd: megbújik benne az életem.
Ujjaim között mint búvó kis patak,
úgy csörgedez sok félbehagyott mozdulat,
sok elkezdett, s elfelejtett szavam,
nézd: a kezemben minden benne van.
Ha félsz, csak figyeld a szemem:
nyitott könyv lesz az életem,
a titok szertefoszlik egy perc alatt,
s csak én leszek az, ami megmarad.
Akkor vissza cseng majd sok elfelejtett szavam,
nézd: a szemeben minden benne van.
Ha félsz, te legyél majd a szívem:
akarj együtt dobogni velem,
s én majd újra visszatérek,
csak mutass utat, mint a szív a vérnek,
engedd megtalálni minden megkezdett szavam,
nézd: a szívemben minden benne van.
Ha félsz - én is félni kezdek,
nem tudom majd, mit merre keressek,
elszökik majd az élet a kezemből,
elhervad a virág is a szívemből,
s elfelejtett marad minden elejtett szavam,
csak olvasd e verset: minden benne van!
2009.08.06.
NAPTÁNC
Még itt van:
tipeg, topog, toporog a nyár,
pompázó sugarú nap-hídon lüktető táncot jár,
pörög, forog, szilaj-vad ájulásig,
toppanó lábakkal surran városok tüzelő poráig.
Még nem megy:
de tánca már búcsú-tánc,
fákkal, virágokkal kacérkodó perzselő románc,
szívet melengető kecses féktelenség,
melytől mosolyra nyílik a búza-kék ég.
Még simogat:
kellemes-kedvesen cirógat,
lusta lelkeket vidám kedvre nógat,
édeni életet hordoz éteri kezében,
de már belekacsint az ősz pirosló szemébe.
2009.08.25.
HITETLEN TAMÁS
/ CSEH TAMÁS EMLÉKÉRE /
Hited, mellyel nem csak hitted de tetted,
hitetlenné tette minden tetted.
Keményen néztél a hatalom fátyollal fedett arcába,
soraid elől nem volt menekvésük - futásuk hiába.
Dallal áldoztál egy dallam nélküli oltáron,
melyen Isten helyén vad kutyák ugattak vörös pórázon,
csaholva mindenre s mindenkire ki nem hitte hitüket:
hitetlen - mondták Rólad, ha szóba hozták nevedet.
Bántani gyengék voltak s gyávák,
mert védtek Téged a fehér babák,
mögötted Antoán s Desire sorakoztak,
ránk kacsintva jelent, jövőt, s múltat.
E sorokból nem lesznek dallamok, csak egy halkan elrebegett ima,
fájdalmas ébredés a húrokba csapó kezek hiánya,
de az emlékezés, mint örökké áradó folyam csak egyet kiált:
Nyugodt legyen álmod hittel hívő hitetlen Tamás...
2009.10.30.
KIK ŐK?
Aranyozott Angyalok aranyosan fénylő fényben,
Szeretet-szárnyon röppenő őrzőink rideg-sötét éjben,
Keservet taszító, gondoskodó, törékeny-erős kezek,
Hűs márciusi szelek: tudjátok-e kik ezek?
Csibész kis boszorkák, pajkos akarnokok,
Ha céljuk hajtja őket - aprócska zsarnokok,
kik bőséggel ontanak bánatot s szeretetet,
Hűs márciusi szelek: tudjátok-e kik ezek?
Leendő nemzedékek örök letéteményesei,
Királyok s koldusok hűséges kedvesei,
Hol vadító asszonyok - hol esendő gyermekek,
Hűs márciusi szelek: tudjátok-e kik ezek?
Fuvallatok s viharok,
kedvesek s pimaszok,
enyhet hozók s didergetők,
Ők az álmok, ők a vágyak: Ők a NŐK!!!!!
2010.03.06.
ISTEN UJJA
/ Emlékvers József Attiláról /
Isten ujja voltál,
egy figyelmeztetve óvó intés,
Szánalmas század lelkiismerete,
fájdalmasan felcsattanó kérdés,
Árva, kölcsönadott gyermek,
kinek még nevét sem ismerték,
Pistaként tipegtél az öcsödi koszban,
de Attila-lelked már üvöltött a porban.
Korgó gyomorral a Duna-part is sekély,
nem volt már ehető az elúszó dinnyehéj.
Gazdag lélek cipelt éhes testet,
s bár kacsasültre sem tellett,
tolladdal másokat boldoggá tettél,
s megágyaztál magadnak az égieknél.
2010.04.11.
Free Music at divine-music.info>
