Színészképzés Másképp-Minden ami színház ! - Színházi Események, Verseim,Verset mondok,Politikai szatíra,Dráma,Vígjáték,pszichodráma,Színház ,Színházi Alapfogalmak,Színitanoda,Színitanodáról,Színházi emberek,Színház ,Sztanyiszlavszkij,Grotowski,Reformerek klubja,magyar színháztól,francia színháztól,norvég színháztól,dán színházig,amerikai színházig,sturm und drang,vásári komédiától,zenés dráma,lapozható változatban

SZÍNÉSZKÉPZÉS MÁSKÉPP! - VERSEIM 2.
Add a Facebook-hoz

FORDÍTÓ

Körkérdésünk
Értékeld honlapomat
Összes válasz: 249





HONLAP FŐ MENŰJE


ÍRÁSAIM,GONDOLATAIM


SZÍNHÁZTÖRTÉNET


MINDEN AMI SZÍNHÁZ


















VERSEIM 2011 - 2012



 
AZ ÉJJEL MEGINT...

Az éjjel megint féltem:
álmomban nem voltál velem.
Furcsa játékával a sírás elapasztotta könnyem.
Ostoba gondolatok pergőtüzében
Apró léptekkel kerestem a jövőt,
de a bánat fátyla nem akart lehullani,
nem akart semmit sem megmutatni.
Vajon mi rejti el a választ?
Mi ez a láthatatlan fájdalom?
Szerelmed?
Tested apró rezzenéseinek végtelen hiánya?
Kitérő válaszok hömpölyögnek agyamban,
mint gátjukat vesztett gondolat-folyamok,
s rádöbbenek:
Hiányzol...
Hiányzol, amikor hiányodról rettegve álmodom,
Hiányzol, ha egy pillanatig nincs kezed a vállamon,
Hiányzol, ha velem vagy akkor is,
mert soha nem vagy eléggé,
mert telhetetlen vagyok benned,
mert soha nem elég belőled,
mert mindig minden kellene, ami Te vagy,
mert hiányzol akkor is, ha itt vagy!
Az éjjel megint féltem...
Tömött sorokban vonultak a képek:
minden, mit eddig éltem,
minden, amiben hittem, s minden, mit csak reméltem,
minden, amit kaptam tőled, s az a kevés, mit talán adni tudtam,
a végtelen mindenség, mely elfér az egymásba fonódó, ölelő karokban.
a görcsösen kereső kéz, mely előre retteg, hogy semmit sem talál,
a szájat mohón kereső csók, mely félúton megáll,
a ronggyá gyűrt lepedő, melyen már nem pihen tested,
a gondolat, hogy a minden voltam, és semmivé lettem benned,
az elhagyottak lelkének minden rémisztő rángása
rátelepedett álmom izzadtság szagú vánkosára,
s hiába mozdultam keresni Téged,
az akarat belefagyott egy suta mozdulatba!
Az éjjel megint féltem...
Már nem érted, nem általad s nem veled reméltem:
csak féltem...
Aztán megmozdult bennem a hajnal:
hangfoszlányok kopogtak a megfáradt tudat
résnyire nyitott valóságán,
egy villanásnyi napsugár az ébredező retinán
fölém hajoló arcod szépségét varázsolta,
kezed forró simítással égett izzadó-hideg bőrömbe,
rám fonódó tested, mint dajkáló szederinda,
mely kapaszkodva menti át az életet,
vissza varázsolt a valóságba.
Csak álomvolt.
Rút kísértetek csúf játéka az értelemmel,
a mindig érted aggódó szerelemmel,
az elveszíteni nem akarlak félelmével,
melyért háborút indítanánk a mindenséggel,
szövetséget kötve földdel s éggel.
Itt vagy hát, Kedvesem - meghozott nekem a reggel,
ölelhetlek vad, féktelen szerelemmel,
ölelhetlek az ébredők örömével,
s félthetlek újra - ha eljön az éjjel....
2011. 03.02.



BALGA ANGYALOK

Én csak mosolygok rajtatok:
Őrült, romlásba rohanó, balga angyalok.
Nem fennhéjázó gőg szüli bennem a gondolatot,
Sem a mozdulatlanságba meredt szó, melynek rabja vagyok,
Csak a szánalom, ha látom mohóságba torzult arcotok,
Őrült, romlásba rohanó, balga angyalok:
Én csak mosolygok rajtatok.
Az égig úgy sem ér mindent tudó s magyarázó hangotok,
jöhetnek még vérben s mocsokban fürdő századok,
lehetünk több vagy kevesebb annál mi ma vagyunk,
számtalan keserűségtől keseredhet meg hadunk,
Őrült, romlásba rohanó, balga angyalok:
Én csak mosolygok rajtatok.
Keseredhet szánkban az oly édesnek hitt méz,
Elromolhat a mindenség - az egész,
Ordíthatjátok, hogy nincs Isten - mert elhagyott,
Őrült, romlásba rohanó, balga angyalok:
Én csak mosolygok rajtatok.
Mosolygok az igazak Hitével,
Mosolygok az ártatlanok kegyelmével,
Mosolygok a meghurcoltak keservével,
Mosolygok a lenézettek elnézésével,
Mosolygok a kisemmizettek mindenségével,
Mosolygok a meg nem szántak szánalmával,
Mosolygok az elfeledettek bánatával,
Mosolygok az arc nélküliek álarcával,
És mosolygok Isten Áldásával!
Mosolygok.... mert még maradt mosolyom,
Ti csak higgyetek pénzben, erőben s hatalomban,
Fürödjetek a magatoknak csinált káoszban,
Az ármány átokként zuhan majd vissza rátok,
Ha rátok nézek, csak árnyékokat látok,
S én itt lenn a porban - köszönöm, jól vagyok,
Őrült, romlásba rohanó, balga angyalok:
Én csak mosolygok rajtatok...
2011. 03. 10.

ÓDA EGY CSODÁHOZ

Lassú tánccal ha félve rám borul
e lágy fürtökben pajzán erotika,
komor szívemben fakul a fájdalom,
minden dobbanása angyalok dala.
Fénye ha csillan az est tükörén,
párjával ring a barna gyöngykoszorú,
porrá őrli testi magányom,
nincs többé kínba feszülő ború.
Fáradt kezem már hozzá szenderül,
mint a játékba csábított gyermek ujjai:
félve nyúlok e törékeny csodához,
meg ne szakadjanak húrjai.
Bársony szálon ha felé dereng,
illatba omló zuhatag:
szorongó szerelmem szétterül az ágyon,
könnyebben visel távoli álmokat.
Anya félti így gyermekét,
testével emelve falat,
arcának éke felragyog,
itt már nem kellenek a szavak.
Még egy pillanat és eltakar,
dimenzióit veszti a lét az ész a tér,
belém csókolja éhes vágyait:
Ha kedvesem haját fodrozza arcomba a szél....
2011. 03. 20.

LÉPEGETŐ CSEREPEK....

Megszülettél, ember: lettél törött cserép.
Nem hagy nyugodni sorsod, hogy egész legyél.
Lépegetsz a sorban, hiányzó részeid nyomán,
Feleslegeid elhagynak a hosszú út során.
Célod nem lehet önzően egyéni,
hisz fénye az öreg Földet is beéri.
Mindenki botladozik, keres valamit,
a hiányzó talányt, az elképzelt igazit.
Egynek teste törik a sikertelenségbe,
talán bele is hal a társkeresésbe.
A másik megtéved, fonákjára lel,
kínjában bálványt önvéréből emel.
Van ki szégyenfoltját rikító szépre festi,
elmennek mellette: már nem ismeri senki.
Az irigy kevesli mások baját,
száz tükörbe nézve sem ismeri meg magát.
Az ostoba döntene, de sok sz egyforma rész,
a megoldás a lényegtelenségbe vész.
Az igaz mást is enged keresni,
hiányzó részét is tudja szeretni,
s megtalálja élete értelmét:
repedései maradéktalan kitöltőjét.
2011. 03. 29.

KINEK FÁJ...

Kinek fáj majd,
ha csak reszketeg árnyai leszünk önmagunknak,
emlékeink részeg kútjába enyésznek álmaink,
vakon tapogatja szívünk a kedves helyét,
miközben saját létünk értelme is kétes.
Ki fogja majd a kezünk,
ha már mindent elosztogattunk,
ha magunknak sem tudunk adni semmit,
csak megbánást, csak végig nem járt utakat,
csak hűvös áldozati pózt a szenvedéshez.
Ki érti majd meg,
amit mi meg sem próbáltunk megérteni,
amit eladtunk, mielőtt éltünk volna vele,
amit többet jelentett volna a mágikus félsznél,
de kevesebb lett, mint a saját hitünk.
Ki hallja meg jajongó szavunkat,
amikor már csak befelé merünk sírni,
mert nagyobb lesz a vágy, mint a kétség,
nemesebbé izzik bennünk a hamvadó szeretet,
mint a hűvös fényével vakító kispolgári szédelgés.
Kié lesz a számla, amit mi fizetünk?
Az elvakított szemekbe ki mer majd akkor nézni?
Boldogtalanságunk sírgödrébe ki dob békítő csokrot?
Kinek lesz érdekében bocsánatot kérni?
Senkinek? Senkitől?
Markoljuk majd a minket körülvevő semmit,
kapaszkodunk, mert az életünk függ tőle,
miközben minden tükröt porrá törünk,
ne lássuk, amint elrontott életünk ujja
visszamutat megrémült arcunkra....
2011. 04. 07.

VARIÁCIÓK EGY SZEMRE

Akartam angyal arcú alliterációt,
kerestem kedves költeményben kacagást,
szültem szivárvány színű szép szavakat,
vártam vadul vágtató, vadregényes vágyakat:
mégis más lett minden.
Találtam tündér-táncot tenger tükörén,
mondtam mondatot, mit más is mondhatott,
félve fontam fáradt félszavakat füledbe,
aztán beleszédültem óriás-mély szemedbe...
Hallgattam a csendet, csak a csend nem hallgatott:
e pillanatnál többet egyetlen Isten sem adhatott.
Nincs égi szárnyalás, vagy bukás puszta sírba:
a csillagokban semmi sincs megírva.
Óriás tükör köröttem a világ:
mindenben és mindenkiben ott vagyok,
de torz a vissza adott kép
ha benne csak létem ragyog.
Önmagam fókuszában talán szép is lehetek,
ha sírok is, azt hiszem nevetek,
hörgésem dallá nemesül,
de nem tudom, ki van a körön belül....
Tehetetlen gyermek most a képzelet,
csak siratni képes az elpocsékolt éveket.
Neked sem adtam mást, csak ígéretet:
talán ezt tükrözi vissza vádló tekinteted?
Vagy a vádat is csak képzelem?
Játszik egy lassan bomló értelem?
Csupán zavar, mit megfejteni nem tudok:
az a szemedbe rejtett parányi titok?
Könyörgöm ne hunyd le a szemed:
már csak sejtelmes bűvkörében létezhetek,
csak onnan tudhatom meg, ki is vagyok,
csak az segít, ami abban ragyog.
Ami most kín és megfeszít,
holnap talán a magasba repít,
a szavak is győzedelmes tetté válnak:
eltűnnek majd akkor szemedből az árnyak.
De addig szeress, mert belehal a virág a szívembe,
szeress úgy, hogy ott legyek a szemedbe.
Ne lássak csöppnyi kétséget sem,
mert akkor már magamban is kételkedem,
higgy, mert az vagyok, akinek szeretnél:
kerestelek....s te kerestél.
Vigyázzunk a kincsre, mit megtaláltunk,
hisz nincs két életünk - nincs új dobásunk.
Szemed aranyát ne lepje félelem pora,
szerelmünk fölött már elmúlt a kétségek kora.
Ne láss másnak, mert azzá leszek,
mit visszatükröz gyönyörű szemed,
neked érezned kell, ki vagyok,
s ha szeretsz, az is maradok....
2011. 04. 11.

MIND HELYETT JÖTTEM

Mint a télbe toppanó türelmetlen tavasz,
álmok ágain ágaskodva:
úgy jöttem hozzád kedvesem.
Kezembe könyörögtem kezed,
Hisz hű híved - halálomig -
immár én vagyok.
Mind helyett szeretni jöttem én:
kik megvigyorogták álmaid,
ostoba emberi butaságot árasztó közönyükben
feledve a lélek vad vágyát - mely nem egyéb nekik,
mint szeretetre áhítozó üres fecsegés:
mind helyett vezekelni jöttem én!
Kik villanó fénynek tekintik az egymásba fűzött hitet,
csak pillanatra hiszik, hogy van elmúlás
- maguk is elvesznek az öntelt feledésben:
ne akarj hát beállni a mindenkik sorába,
mely kígyózik, mint a soha el nem fogyó gyűlölet.
Ma még szürke minden - s ez a minden is oly kevés -
megtépázott reményeinken még a hitetlenség,
a gondolatokká fogalmazódott gondok uralma nyomaszt:
mind helyett jöttem, a mindent hoztam én.
Évekbe hajló terveinket ne űzze szóbeszéd:
- hisz csak kedves szavakra éhezünk! -
Egyetlen reményként önmagunkat áldozzuk Erato oltárán,
- nincs más kincsünk, mint előre nyújtott két kezünk! -
vedd hát szívem zsarátnokát:
- több, mint a pillanatba omló röpke láng -
elnyűtt lelkem még éledni képes általad és veled:
mind helyett jöttem, mind helyett hoztam:
reményt,
hitet,
boldogabb életet.
2011. 04. 21.


ZUHANÁS

Létem úgy hull vak magányba,
mint libbenő falevél, ha rábólint az ősz.
Egyedül vagyok,
s mintha nem lennék önmagam...
Mintha valaki más....
A sínpárok összefutnak bennem
aztán újra szerteágaznak vadul lüktető ereimben.
Kit álmában vonz a mélység, még ébredni képes:
én ébren szédülök....
Kerekek csillannak az állomás szórt fényében.
Mindent megoldó csábításuk belém zakatol:
Szárkszó hív tetemre.
Mi tart még vissza az ugrástól?
Attila se hitte, amit tett?...
Megkínzott lelkét a sors árulása vezette félre?
Csak így akart otthon lenni?
Emberként Isten elé esni?
Megmutatni a Földi mocskot,
mit méltatlanok fröcsköltek féltékeny markukból?...
Ijeszt a perc...
Magam gyártotta börtönöm szétforgácsolja szerelmemet:
mint költő-bálványom szikár, éhező testét
az ostoba, sorskezű tehervonat....
Félek!
SEGÍTS, MERT ZUHANÁSBA TIPROM MAGAM!!!
.... Ébredés.
.... Csókok emléke libben a halvány sötétben....
Simogatás, mely ölemben bizsereg...
Törékeny kéz, mely erősebben fog, mint az ösztön...
SZERELEM.
Egy szó, mely lázadóvá tesz.
Élnem kell érte, hisz ő is értem él
meg nem feszülve gondok keresztjétől.
Legyen hát szerelmünk évek sodródása:
Édes érzés Érted.
Nem hiszek többé festett istenekben,
kik visszafognak az ájult zuhanástól!
CSAK BENNE HISZEK.
Úgy lerakódott már bennem minden szava,
szeme úgy ejti foglyul szemem:
én már csak Ő vagyok.
Szeretem.
Szeretem, míg halálom virágot nem táplál elhagyott temetőben,
míg feledésbe nem meríti keresztjeit a Föld,
Szeretem, míg egyetlen pillanatba dobban a szívem,
míg kimondhatom utolsó sóhajként a legédesebb szót:
KEDVESEM... KEDVESEM... porladva is könyörgöm majd szerelmedet....
2011.05.18.


SEHONNAN - SEHOVÁ


A lassan érkező NAP
belemártja lábát a hajnali harmatba,
s arcát pihenni fekteti a lombok ölébe.
Most nem siet - sehonnan jött és sehová tart...
Csend van: kívül és belül.
Fénye tétova csodálkozással surran a fűszálak közé,
keresve a melegére vágyó dermedt életeket.
A sehonnan sem érkező szél először messziről figyeli,
aztán pajkosan belekarol egy apró fénysugárba,
s lassan forgó táncra kérve
együtt szórnak parázs-szikrákat a fák zöldjére.
Egy sehová sem röppenő madár belefüttyent
a csend arcába,
aztán mint aki hirtelen elszégyellte magát,
nedves tollait halkan teríti rá egy csillanó fénykötegre.
A  reggel óvatosan karolja át a várost.
Mintha ma ő sem akarná az ébredést.
Félszeg mosollyal nézi a pislogó házak
tátott szájából előbukkanó embereket.
Honnan, hová sietnek....?
Puha kéz terül el vállamon:
ez Te vagy - tudom.
Most mégis, mintha másképp éreznélek...
Mintha nem lágy simításod érintene,
melyet úgy ismerek már, mint a gondolataimban megbúvó vágyakat,
hanem valami más....
Egy sehonnan sem érkező
és sehová sem tartó ölelés,
mely csak a pillanatnak él,
s tudja, hogy ez a pillanat több, mint az örökkévalóság!
Jó veled.
Jó nem jönni sehonnan,
s nem rohanni sehová.
Csak lenni, csak érezni,
csak ölelni, csak szeretni.
Csak ennyi....
2011.05.26.

MAJD JÖN.....

Majd jön - eljön egy új kor,
S már nem is emlékszünk, hogy vártuk-e egykor.
Csak bámulunk rá, mint jöttment idegenre,
nem értjük mit akar - honnan, s miért toppant be egyszerre...
Délceg, katonás, koppanó menetben,
Rendet vág majd a rendetlenségtől kábult fejekben,
s megmeríti magát a közönytől  rámeredő szemekben.

Majd jön - eljön a Fény Gyermeke.
Villámot hasít az éjszaka testébe,
erejét veszti bántó kezeknek,
aláveti poklát a megmenthetetleneknek,
s megmenti a még menthetőket.
A sötét eltakarítja maradék mocskát,
s mint súlyos keresztet viseli saját átkát.

Majd jön - eljön a bánatot hordozók tavasza,
amikor az égre kiáltóknak már nem lesz többé panasza,
a kevés többet ér majd a soknál,
hisz terheinket úgyis levetjük a megnyitott kapuknál.
Nekifeszülünk minden sírunkra görgetett kőnek,
s már nem terheket hagyunk az utánunk jövőknek,
s nem hazudunk többé a minket követőknek.

Majd jön - eljön az ítélet órája.
S a törvényt nem Földi mércével mérik,
s nem csak azok kapják akik kérik,
vagy imáik számából remélik.
Mert az ítéletet már nem halandók keze osztja,
s a vád mely elér minket, majd tisztulásunkat hozza,
Földi királyok bukását okozva.
 
Majd jön - eljön a megváltás is.
Kinek így - kinek úgy, de kiosztatik a jutalom,
S amikor már nem számít majd pénz és hatalom,
amikor csak az irgalmasoknak lesz irgalom,
akkor halványan emlékezni kezdünk egy régi mesére,
hogy valaha keresztet szegeztek valaki testére,
s jóságát töviskoszorú bélyegével helyezték vérző fejére.....
2011.08.03.

ROSSZ VAGYOK

Megszült a világ - lehet, hogy rosszul tette:
Idegen Istenek estek ott teherbe.
Végig hasítottak terhükkel az égen:
Szerettek volna megszülni már régen.
Rám adtak egy sötét, mocskos kabátot,
Így kellett meglátnom egy idegen világot.

Azóta mindig csak másképp tudok élni,
Kabátot adtak rám - nem tudok cserélni.
A zsebemben benne vannak a holnapok:
A véremet is kaptam - lehet, hogy rossz vagyok?
 
Megszült a világ - azt mondják rosszul tette.
Démonok szekere hozott le a Földre.
Gyúrtak szerelemből, amitől lángolok,
Vad, nyughatatlan vérből, amitől lázadok,
A Nap aranyából, amitől csillogok,
s az éjszaka testéből, amitől elbukok.

Azóta nem tudok csak egy irányba nézni:
az égi szekérről nem könnyű leszállni,
Csak vágtatok keresztül a sötétségen,
Míg el nem tűnök az évek sűrűjében.

Megszült a világ - átokra s keresztre,
magányba burkoltan, mindentől feledve.
Egy tollat kaptam csak széttárt kezembe,
néhány jónak tűnő gondolatot konok fejembe,
érzések sokaságát fáradó szívembe,
s egy báránybőrt a farkasverembe.
2011.08.10.

SEBEINK


Sebeink sűrűn szerzett sérülések:
szánalmat nem ismerő repedések
keménynek álcázott lelkünk szikes talaján,
ahol több a várakozó bizonytalan talány,
mint a bizonyosság bársonyába bújtatott békesség,
mint az Istentől kapott túlélő képesség.

Elkísérik a tőlünk elmenőket,
a kutatva minket keresőket,
a belőlünk és értünk születőket,
a kereszt nélküli sivár temetőket,
a gyermekből férfivá serdülőket,
az életünkön átsuhanó ledér kis nőket.

Nem kértük, csak úgy kaptuk őket,
mint szégyellnivaló felmenőket,
akik akkor is hozzánk tartoznak,
ha létük puszta kárhozat,
s letagadni sem sikerül már,
csak annyit érzünk, hogy fáj.

Ha gyógyulunk is néha,
mint a felállni próbáló béna,
új sebeink újra sajognak,
s mankóinkat kiütve padlóra dobnak,
beletaszítanak seblázas éjszakákba,
s utálva nézünk a romlandó világra...

Sebeim immár mélységig kitárva
Várnak valami végzetszerű gyógyulásra,
Gyengéd szavakkal átitatott kötést remélve
felkönyörögnek esendőn az égre:
Édes, Szerelmes Kedvesem,
Te légy megnyugvást hozó gyógyszerem!
2011.09.09.

AZ ÉJSZAKA KÖNNYEI

A sátortetős ég alatt lebontja hajkoronáját az éj,
s a szunnyadó tó tükörében lopva megmártja testét.
Arcáról a vízcseppek, mint az éjszaka könnyei hullnak vissza a tájra,
aztán belekezd egy lassú, fájdalmas, fákkal ölelkező táncba.
A bóbiskoló bokrok bambán bámulják a hirtelen jött dallamot,
ahogy a szél szelíden csókol homlokukra nyugtató fuvallatot,
s csak leveleik zizzenése jelzi az óvatos lépteket,
mellyel éjszaka-tündér az ablakodhoz érkezett.
Árny-kezű mozdulattal rákönyököl a párkányra,
belefeledkezik szobád homályába,
ahol régmúlt emlékek képeit kémleli,
s egy bánatos arcú felhőből szitálni kezdenek az éjszaka könnyei.
Szűkülő szemében már a könny se a régi.
Nem csillogó, s főleg nem égi.
Csak mint a pokol tornácán végig gördülő gyöngy,
mint sírgödörbe hulló tétova göröngy,
annyit ér már ez a közönyös könny.
Nem segít, nem hoz tisztulást meggyötört tudatodba,
Magányos léted már belemarta magát a falakba,
Szinte már elhiszed, hogy jobb egyedül,
Mert csak neked fáj, ha nem sikerül,
Csak magadért élsz még - ha élsz még,
Csak te ismered lelked minden félszét,
Téged kísértenek a mindennapok kérdései,
s lelkedre hullanak az éjszaka könnyei.
2011.09.23.

HAJNALI ÉBREDÉS

Haldokló házak hűvös hajnalon: ébred a város.
Teste még az éjszaka szennyétől sáros,
Benne lapul még a szeretetlenek közönye,
az örömtelenek elveszett öröme,
a fájdalom elől menekülők csizmája,
szelet kenyéren veszekedők lármája.
Borzongó ébredés ez.
Köröttem tekereg mindenféle nesz,
s a léha, lomha pillanat,
mely a reggel méhéből fakad,
táguló szemembe tükrözi,
szerelemtől szított szívembe rejti
gyengén átfogó kezed minden érintését,
fölém hajoló tested minden követelését.
Mily csodás égi törvényszék ez,
mely rám rótta örök szerelmedet,
nékem adott, mint felmentő ítéletet,
s fellebbezni már csak Istennél lehet.
Szinte fáj ez a féktelen szerelem,
ez az örökké értem égő kegyelem,
melynek apró, akaratos lángfoszlánya
úgy telepedik létem világára,
mint a rétre ráboruló erdő,
s így lesz a rengetegből kettő:
Két összekulcsolt kezű ember.
Imát mormolni már egyikünk sem mer,
hisz mindent megadott,
örökre feloldozott,
az a soha vissza nem térő,
mégis életeken át élő
érzés áradat:
megtaláltalak....
Halkan hevülő házak hűs hajnalon: már ébren a város.
Teste összefonódó testünkkel határos,
s eltűnik tudatából a szeretetlenek közönye,
az örömtelenek elveszett öröme,
a fájdalom elől menekülők csizmája,
szelet kenyéren veszekedők lármája.
Csak ránk figyel - csak értünk pislant a reggel,
ahogy átölelsz féltő szerelemmel.
2011.10.05.

KÍVÜL - BELÜL ÖLELÉS

Csak befelé íveli már fényét a Nap.
Emésztő tüze mint múló pillanat
önmaga sejtjeit égeti,
vörös hajkoronáját lehulló kezébe temeti,
aztán fáradt, kereső tekintettel,
kacérkodva végessel s végtelennel,
mindenét az éjszaka tavába veti,
ahol már senki sem keresi...
Sötétség kívül s belül.
A táj valami torz tükörkép elől menekül,
mely nem hagyja nyugodni sem,
szeretni sem,
feledni sem.
Így vagyok,
amikor nem vagyok.
Nem létezem sem kívül sem belül,
ha ölelésed lényemmé nem lényegül,
amikor nem futja végig testemet kezed:
Így vagyok, amikor nem lehetek Veled,
mert átölelnek s megölnek a hétköznapok,
a mázsás cipőben belém osonó gondolatok,
a hogyan lesz holnap kérdése,
az anyagi világ követelése.
A nem tudom s a nincs lassan csöpögteti mérgét,
agyamba ülteti önmagát szaporító férgét,
s rám zúdítja kifizetetlen számlák halmazát,
a holnap is enni kéne iszonyatos fájdalmát,
robotoló robotok önmagába nyüszítő árnyékát,
a mindenség lassan elenyésző látványát...
Cipő is kéne,
de éhes a gyerek: kenyeret is kérne,
vegyünk-e télre szenet,
vagy legyünk didergő élve-temetettek?
Lehajtott fejjel ballagjunk kérni,
vagy próbáljunk büszkén élni,
s mintha minden rendben volna, merjünk még remélni?
Így vagyok, mikor veled vagyok,
s ha próbálok álmodni nagyot,
csak kacagnak rajtam az álszent csillagok.
De azért is itt vagyok,
azért is Veled vagyok,
s ha bármit is követelnek a hétköznapok,
lerázok magamról minden más gondolatot,
s álmodok Rólad, álmodok Veled, álmodok kettőnknek nagyot!
Álmodok szép szavakat - szép szeretést,
s egy mindent elsöprő kívül - belül ölelést...
 2011. 12. 13.

VÍZIÓKKAL HADAKOZVA

A szánalmas szűrt fényben
víziókkal hadakozva nézem
hogy múlik el a múlt,
hogy raknak súlyra súlyt,
mivé lett a lesz,
s kiknek a hátára készül a kereszt.
A képek lassú filmé állnak össze bennem,
s ha szeretném is,
ha feledném is,
látomásaim akaratlan részese lettem...

Jönnek a szám nélküli szórakozva verő legények,
politikával töltött agyag edények,
testet s lelket taposó bakancsok,
utólag magyarázkodó bér-szónokok,
kik jóllakott gyomorral csürhét böfögnek,
s a csordába beállva elégedetten röfögnek.
 
Jönnek éhségtől szűkülő szemű, szédelgő gyermekek,
értetlenül nézik a sok felé osztott kenyeret,
s a rendszer a jótékonyság álarcát magára húzva,
az utolsó esélyüket is porrá zúzza,
a lehetőséget a lehetséges jóra,
a vágyat egy őszinte szóra.
 
Jön a béna némaságba kényszerített Becsület,
mely mint lelkünk mélyén rejtőző hevület
néha még lázadni próbál,
néha még halk hangokat formál,
de mint a bolondot ki önmagának beszél,
kivigyorogja az öntelt kevély szeszély.
 
S jön a sunyi alattomos mocsok, mely művészi szintre emeli önmagát,
anyagi előnyökért zúzva össze Thália oltárát,
s helyet követelve magának a legjobbak között
büszkén mutogatja tudását butasága függönye mögött.
Hozzá nem értők akarnak érteni hozzá,
s ami még jó volt azt is összegyűrik értéktelen ronggyá.
 
A szánalmas szűrt fényben
csak a kimondott szót féltem.
Csak a jaj,
csak a baj,
csak a majd,
hogy jön majd jobb is.
Jobb, mint a tegnap és a ma,
s a sok útszéli keresztfa,
melyen vigyorgó bűnösök
próbálják kiűzni magukból a vicsorgó ördögöt
egyszer múlttá foszlik,
feledésbe hanyatlik,
s talpra áll e Nemzet.
2011. 12. 16.

FELIDÉZLEK


Felidézlek hát...
Mert látomásom a Te látásod,
s amit látsz az lesz az én látomásom.
Felidézlek fáradtan pislogó hajnalokon,
amikor álom-ágon még ott ring az éj madara,
s csak lomhán, repülni nem akarva távozik tova.
Felidézlek a reggel minden ritmusában,
az ébredő Nap arcpirulásában,
eget járó lába lassú toppanásában.
Felidézlek a dél aranyában,
kristályfényű Nap-palotában,
vörös tüzű szikraruhában.
Felidézlek az alkony csendesedésében,
bóbiskolni vágyó fák lengedezésében,
az érkező est távoli köszöntésében.
Felidézlek az éjszaka fátylában,
összebújó testünk parazsában,
fellobbanó vágyunk féktelen lángjában.
Felidézlek a karomban s az akaromban,
a tudomban s a nem tudomban,
a ki nem mondott szavak erejében,
lelkem minden keresztjében,
a féltő féltésben,
a nevető nevetésben,
a zokogó zokogásban,
a magában félő magamban,
s egy tétova motyogásban.
Felidézlek hát...
Akkor is ha itt vagy,
akkor is ha nem vagy,
Felidézlek, hogy ne légy múló pillanat,
felidézlek, mert jó, hogy vagy.
2012.02.15.


 ANGYALLÁ BECÉZLEK

A vihar tépte fák közt
lényünk átlényegül,
s ordító felnőtt lelkünk
alvó gyermekké csendesül.
Valami moccan ott legbelül -
a mozdulatlanságon is keresztül,
valami felhevül,
apró léptekkel megkerül,
s agyam legrejtettebb zugába menekül.
Egy hangulat,
egy mozdulat,
egy félbeszakadt gondolat:
egyiket sem követi már akarat.
Láztalan betegség ez:
út mely emlékekkel kikövezett,
s valóságból kiközösített,
mégis oly nagyszerű,
mint a réten pompázó fű,
melyet senki sem ültetett,
de ösztönösen öleli magához az életet.
Én téged ölellek.
S míg karjaimban pihensz
Angyallá becézlek.
Akkor is ha néha nem vagy az,
ha kétfelé vinne minket a tervező gondolat,
ha akarsz s ha nem akarsz,
elmúlik minden ha testeddel betakarsz.
Fura kis játék ez a percekkel,
a Tőled kapott örök idővel,
a belénk alkotott lehetőséggel.
A vihar tépte fák közt
lényünk átlényegül,
s egyetlen nagy emlékké csendesül,
mely nem szól másról csak Rólad s rólam,
mint törött hegedűn az utolsó szólam.
Ha lépteim tompán kopognak majd a sír felé
ezt tartom a vigyorgó halál elé:
válogasson, kutasson s ítéljen,
vaj miért, kiért s hogyan éltem.
2012.05.22.

Mi vagy nekem?

Szeretet vagy te a szeretetlenségben,
áldást termő fa átkok ligetében,
bátorság a gyávák tömegében,
világot győző erő az erőtlenségben.
Az vagy ami én sosem tudok lenni,
ha ezer évig fogok is menetelni,
ha szívem, lelkem szakasztva,
minden vágyam szögre akasztva
újra és újra megpróbálom,
akkor is csak egy félig álmodott álom,
egy félbehagyott mozdulat,
egy halk sóhaj leszek
minden kimondott szavad után,
minden rám simogatott csókod után,
minden értem fakasztott jóságod után.
Megszakasztott szívvel sem tudok annyit adni,
amennyit tőlem s belőlem neked kéne kapni,
csak árnyak közt bóklászó szellemtest lehetek,
ha összehasonlítom égi-csillag-lelked,
s ronggyá gyűrt, elfáradt lelkemet.
A fény vagy mely rám terül és szeret:
komor sötétben nyit előttem teret,
egy kéz mely a mélyből az égbe ránt,
s ha konok, dacos s rossz vagyok, akkor se bánt.
A fék vagy állandó rohanásomban,
útkereső bánatos vívódásomban,
s ha rémülten bújok meg rideg falak között,
ott vagy velem a farkasok között,
s amikor már csöppnyi reményem sem maradt,
ordításukat elnémítja egyetlen halk szavad.
Ha azt mondom: szeretlek - kevésnek érzem a szót,
mint ahogy kevésnek minden neked adott jót,
minden testeden végigsikló simogatásomat,
minden veled megosztott álmomat,
minden igyekezetemet,
hogy úgy szeresselek,
ahogy szeretnem kéne szerelmedet.
 2012.07.06.

MAGYAR ÁTOK

Mocsokba alázott utakon,
lopakodik az új rend - egy új uralom.
Döcög a szekér, meg-meg akad,
éhes vadállat a konc után szalad,
röhög a pénz - nyerít az utas,
homály fedi, ki volt a ludas.
Bámul egy fej - bele az arcba,
megint hazudott - lepel takarja.
Sánta a kutya - nem éri utól,
fázik a lelke - irtózik a jótól.
Osztják a vagyont - van még bőven,
egyformán kap hímnem és nőnem.
Akinek nem jut - ordító sakál,
tartja a markát s kritizál.
Lázas gyermek gyógyszerért kiált,
üres gyomortól a szív is megállt.
A cukor elgurul - a csoki olvad,
a vér az erekben röggé alvad.
Akinek nincs az munkát keres,
Akinek van az alig keres.
Közrend - közbiztonság - közmunka,
angyali üdvözlet a pokolba.
Közokirat - közerkölcs - közteher,
közbotrány - közakarat - közröhej.
Nagy ország - nagy álmok - nagy vezér,
a felét se érti, de azért beszél.
Egy nép - egy akarat,
Ha nincs ló - elővesszük a szamarat.
Kereszténység és demokrácia,
Istennek nem tetsző megalománia.
Felebaráti szeretet
csak a felének ad kenyeret,
a másik fele csak nézi
ahogy zúdul az áldás - az égi.
Úri betyárság - úri forradalom,
lényegről terelő napi bonyodalom,
magyar virtus - magyar látnok,
ezredéves magyar átok.
2012.08.05.

ÉN IS A DUNÁNÁL

A rakodópart alsó kövén ülök,
s nézem, hogy úszik el a bősz remény,
a számtalan ígéret - az utolsó esély.
A csend átkarol s végig mutat a tájon:
látod mennyi ketté szakadt álom?
Mi történik a magyar pusztaságon?
A munka már csak robot,
az alispán újra kap jogot,
hogy emeljen botot
ha nem rakod rendben sorba
ami vagyonát összehordja.
A gyermek éhes és fázik,
álmában katonásdit játszik,
görcsösen fogja fegyverét:
ki vette el a kenyerét?
A becsület sarkon fordul s menekül,
érzi árvaságát ott mélyen legbelül:
magára hagyták a vigyorgó hazugsággal,
egyedül maradt a becstelenek táborában.
Az öregség már csak keserves tapasztalat,
s ami a testből s lélekből még megmaradt,
az csak kín és teher,
mely egy gödör szélén hever.
Ami magyar volt már rég nem magyar.
Vicsorog ránk ezernyi agyar,
mely mind húsunkba vágni készül,
s ha kivégeznek végül,
elégedetten dőlnek hátra:
ledőlt hát a vad nomádok sátra.
Nincs már vérszerződés,
csak tudatos vérfertőzés,
s a hét vezér hét felé húzza:
érdeke a megegyezést nem kívánja.
Ostobáktól kérnek tanácsot bölcsek helyett,
magukra veszik mit más már rég levett,
büszkén feszítenek lukas ingben és gatyában:
ők a legokosabbak az egész Hazában...
A Duna csak folyik csendesen,
s ha néha megpihen,
borzongás tolja fel fodrait,
sajnálat lohasztja habjait.
Nekifeszíti hátát a partnak,
s millió terhével tovább ballag.
2012.09.15.

Ajkat, keblet, szerelmet...

Konok kezed követelve keres,
kutat, kérdez s kacag
mikor eléri arcomat.
Rám simít egy mozdulatot,
egy tétova, csábos varázslatot,
széthinti szíved minden szikráját,
félelmét, örömét s vágyát,
s magadra öltöd az éjszaka báját.
Ölelésed ördögűző,
csókod követelőző,
arcod angyal-fátyol,
hangod utolér bárhol.
Tested forró páholy,
szemed csillogó távol,
s mindez azonos térben s időben
megtestesül benned: a Nőben.
Megbújsz bennem, mint a gondolat,
mint álmot színező varázslat,
mely felrepít s letaszít,
egyszerre feszít s lazít,
kérdez s felel,
s eltakar mint jótékony lepel.
Most nem kell semmi:
sem múltban sem jövőben nem akarok lenni.
Csak a jelen adjon meg mindent!
Ajkat, keblet, szerelmet de sokat,
fáradjon belém a pajzán mozdulat,
vakítsa szemem szemednek varázsa,
egész testünk feküdjön parázsra,
égjünk együtt, mint lobogó fáklya,
lángolásunk öltsön nyelvet a világra,
bajra, gondra s minden elkövetett hibára!
Borulj rám, mint ha nem lennél önmagad,
s árnyat vetítsen rám csábító, kócos hajad.
2012.12.20.

ÚJ GALAXIS

Távolról sötét robaj,
közelről villanás.
Mit hoz ez a moraj:
ez a félénk lázadás?
Ezernyi csillag szertefröccsen,
másik ezernyi hazatér,
ha az idő helyrezökken:
Új galaxist szül a tér.
Fénye összetörik,
torz tükörre pattan,
csillagokba szökik:
egységes egésszé lesz lassan.
Lelkünk kicsordul,
mint túlterhelt pohár,
először önmagába fordul,
aztán körbe-körbe jár.
Napot szül a féktelen robbanás,
köré szikratáncot,
egy régen hallott dobbanás:
Új galaxis szakítja szét a láncot.
Porlepte földet ha takarít,
a konok történelem,
a szenny mely beborít,
többé érdemet nem terem.
A régi Naprendszerből elfogyott a Nap,
csak fénye vesztett hazug halmaz,
mely máglyát ős értékekből rak,
s a lényegből már semmi sem marad.
A rothadó bűz megmarad az orrban,
teherként cipeli lázát,
ma told ki ami benne van e korban,
s fizesd vissza mindennek az árát!
Ne csak nézd a szétnyíló eget,
ne csak alázattal kérj,
de törj magadnak az új világban helyet,
mert új galaxisért lüktet már a vér...
2012.12.29.

 

Get Free Music at www.divine-music.info
Get Free Music at www.divine-music.info

Free Music at divine-music.info>

 

 

 









KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ


Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.



NETpark.hu linkkatalógus

eKereso katalógus



Ingyen hirdetés
Ingyenes hirdetés feladás.



ALTERNATÍV SZÍNITANODACylex Silver Díj
 

 

   LINKCSERE PARTENEREIM



Linkelo.net linkgyujtemeny




Meteora Linkgyujtemeny

Hasznosoldalak

Linkcsere.eu


Hahe.hu Online Tudakozo


HUN-WEB Magyar cimtar es kereso


WEBLAP katalogus

VIP Linkkatalogus

SEO KERESOBARAT LINKGYUJTEMENY

Ingyenweblapok.hu

NETpark.hu

LinkDr.hu

CegMAX cegkatalogus





ÉLETEM ÉS A BÖRTÖN


NE FELEDJÜK: ŐK IS SZÍNHÁZAK!


SZÍNHÁZI IRÁNYZATOK,STÍLUSOK


SZÍNHÁZI ÉS FILMES EMBEREK




NEVEZETES ALTERNATÍV ELŐADÁSOK




TRAGIKUS SORSÚ SZÍNÉSZEK




Barátaink:
  • Honlap létrehozása
  • Ingyenes online játékok
  • Az Ön Munkaasztala
  • Oktató videók
  • uCoz Rajongók Oldala


  • Statisztika

    Online összesen: 1
    Vendégek: 1
    Felhasználók: 0

    Belépés



    Lap tetejére /


    Copyright MyCorp © 2018Szeretnék ingyenes honlapot a uCoz rendszerben