 |
JÓ ÉJT KIRÁLYFI / Negyedik rész /
Olasz: Esküszöm, hogy nem én, hanem ti vagytok az őrültek! Nem akarjátok belátni, hogy nincs tovább?! Miért akartok élni?!
IV. Fogoly: Ide figyelj, Olasz! Emlékszel még, hogy milyen napos a tengerpart?
I. Fogoly: A fürdés!
II. Fogoly: A nők, az asszonyok, meg lányok!
IV. Fogoly: A nevetés!
I. Fogoly: Az ágy! A frissen vetett ágy!
Olasz: Hagyjatok békén! Elég volt! Elég!
II. Fogoly: Egy üveg vörös bor!
IV. Fogoly: A zene, a tánc!
I. Fogoly: Színház!
II. Fogoly: Esőben sétálni a kirakatok előtt!
IV. Fogoly: Narancsot enni!
I. Fogoly: Húst!
/ A szavak záporát egy oda rohanó fogoly kiabálása szakítja meg. /
V. Fogoly: Emberek! Répaleves van! Úgy éljek, répa van a levesben! Isten bizony, répa!
/ Ugrálva kapaszkodnak össze és úgy skandálják: Répa! Répa! Répa! Két Prominens kondért tol be. A kis Olasz felugrik, és elsőként, mindenkit félrelökve rohan a kondérhoz, emelgetve csajkáját. A többiek követik, mindenki a kondér körül tolong. /
István: / Ő nem rohan a kondérhoz. Egészen előre jön a színpadon. Miközben beszél, a fény fokozatosan csökken. /
Csak állunk és várunk... Minden percben azt érzem, hogy ezt már nem lehet tovább bírni... Minden percben elhatározom, hogy nekimegyek a drótnak... Minden percben látnom kell, hogy meghal valaki... Naponta lobbannak fel és hunynak ki a legkülönbözőbb reménykeltő hírek, és naponta bejön a hullaszállító kocsi... A brigád egykedvűen feldobálja a barakkok tövében heverő merev testeket... És naponta száz halállal halnak az élők is... Egész ittlétünk szakadatlan haldoklás... De minél inkább fogy a megmaradás lehetősége, annál görcsösebb az élethez való ragaszkodás! Túlélni! Meg kell kapaszkodni valamiben!... De miben?... Miben bízhat, miben hihet az ember itt?... Ó, szépség, igazából már csak benned hiszek! A versekben, a színdarabokban, a színházban, a szövegekben, amelyek ide is eljöttek velem! Hozzájuk menekülök az őrlő fáradtság, a lassan sorvasztó felmorzsolódás ébren töltött óráiban... Csakhogy satnyul az emlékezőtehetség, szikkad az agy... Az éhség, az összetörtség, a lelki terror megteszi a hatását.... Szavanként, soronként, szakaszonként, jártamban-keltemben, a véget nem érő sorakozók, kihallgatások, létszámellenőrzések alatt, szünet nélkül mormolom a már megtalált szavakat, nehogy újra elfeledjem őket.... Mámoros felfedezés minden újra felbukkanó Shakespeare sor, s mondom, mondogatom, monoton, mint az imamalom....
/ SÖTÉT /
Hetedik kép
A megvilágosodott színen újra István lakása.
István alszik, de álma nagyon nyugtalan, forgolódik, dobálja magát.
Kopogás hallatszik egyre erősebben.
Mivel István nem ébred fel, Kata belép a szobába.
Kata: / Rázza a fiút /
István! Mi van veled?! Ébredj!
István: / Riadtan ugrik fel. Úgy néz, mint aki valami nagyon zord világból érkezett vissza. Bamba, erőltetett mosollyal üdvözli Katát. /
Te vagy? ... Szevasz....
Kata: Mi van veled? Szörnyen nézel ki...
István: Semmi...
Kata: Nem jöttél be az egyetemre....
István: Nagyon nehezen aludtam el... Aztán pedig borzalmasat álmodtam... Megálmodtam a saját halálomat....
Kata: / Idegesen. /
Hagyd már abba ezeket a világfájdalmas mondatokat!... Katalógus olvasás volt és hiányzónak írtak be.
István: Nem hiányzom én senkinek, legfeljebb neked.
Kata: / Az asztalon lévő nyitott könyvre mutat. /
Mi ez?
István: Dolgozom. Próbálom megcsinálni a rendezőpéldányt, de gondjaim vannak a Kepler-jelenettel.
Kata: / Közelebb hajol a könyvhöz. /
István, de hiszen ez nem is a Kepler-jelenet, hanem az Eszkimó kép....
István: / Fejét a tenyerébe temeti, s csak sokára válaszol. /
Gondolkodom sok mindenen... Beszélnem kell apámmal!
Kata: Azt hiszem, az jó lesz. Talán ő segíthet kijutnod ebből a fásultságból...
István: / Figyelmen kívül hagyja Kata megjegyzését. /
Napok óta szeretnék valamit kérdezni tőled, Kata... Lehet, hogy hülyeség, de kíváncsi vagyok... Kérlek válaszolj és ne háborogj... Csak egy feltevésről van szó... Megérted te Mártát??? Pontosabban, ha velem történik ilyesmi, ez a szerencsétlenség, ami Mihállyal, te is azt tennéd, amit Márta? Itt hagynál mindent és a szüleid házába húzódnál?
Kata: / Szárazon. /
Igazad van. Csakugyan hülyeség, amit kérdezel.
István: Ez nem válasz.
Kata: / Felkel a székről és oda megy az ágyhoz. Egészen közel hajol, egy arasznyira István arcához. Válasza még nyersebb és szárazabb. /
Tőlem is fellengzős szavakat akarsz hallani? Én csak a színpadon kedvelem a múltszázadi stílust...
/ Egybetapad a tekintetük. /
Szóval azt akarod, hogy kimondjam... Utálom az érzelgősség szélén lebegő helyzeteket és a nagy szavakat... de ha ezt akarod...
/ Felegyenesedik, visszamegy a székhez és leül. Szinte hétköznapi, természetes hangon mondja. /
Ha te haltál volna meg, én sem élnék tovább... Tessék: ezt akartad hallani?
István: / Döbbenten. /
Nem! Én erre sosem gondoltam...
Kata: / Könyörtelenül folytatja. /
A kérdésekre válaszolni kell, kedves barátom, egyetemi és színjátszó kollégám... Nem illik kitérni a végső következtetések elől. Kérdeztél: válaszoltam.... Megkaptad a választ... Sajnálom, ha zavarba hoztalak vele.... Magyarázzam részletesebben is? Mondjam, hogy olyannak érzem a kapcsolatunkat, hogy el sem tudom képzelni nélküle az életet? Rendezzek fordított erkély-jelenetet , könnyes és csókos szerelmi vallomással? Szipogva és ömlengve emlegessük sírig tartó szerelmünket? Hát mit akarsz tőlem István?! Miről faggatsz?!
István: / Oda megy a székhez és közel hajol. /
Ne bánts ezért, Kata...
Kata: Utálom az ilyen jeleneteket.
István: / Lehajtott fejjel. /
Ne haragudj rám... Ne haragudj, hogy folyton a magam gondjaival nyűglődöm, de hát az én bajom a tiéd is....
Kata: Igen, ez így van. Csak hát nehezen viselem az állandó nyugtalanságodat... Félsz... Érthető... De lassacskán ez a szorongás tölti be az egész életedet...
/ Simogatja István arcát. /
Már alig tudsz egyébről beszélni... Ismételgeted magad mindig, újra-és újra... Körben forogsz....
István: / Elmerengve. /
Lehet, hogy beteg lettem mindattól, ami a világon... és minálunk is... történik. De ne oltottam be magamat azzal az erőltetett józankodással, hogy: " Majdcsak lesz valahogy. "
/ Fojtott, hirtelen kitöréssel. /
Hunyjam be a szememet?! Ne akarjam látni, amit mindenhol látok?! Összeomlani készül a világunk és bennünket maga alá temetni!
/ Tompán. /
Meghalunk, Kata. Mindannyian...
Kata: Meghalunk? Kik azok a mi?
István: Mondom. mindannyian. Előbb azok, akiket halálra ítéltek... Meggyilkolják és sírba lökik őket... De aztán sorra kerülnek maguk a gyilkosok és sírásók is... Egyre szélesebb területen öldökölnek majd! Harctér és táguló temető már most is egész Európa! És a professzor mondta: azzá lesz Magyarország is....
/ Fakó közlésként idéz /
" A sírt, hol nemzed süllyed el ", nem veszik majd körül népek, hiszen talán nem is maradnak népek Európában...
Kata: / Csókolgatja, nyugtatja. /
Szeretném, ha türelmesebben viselnéd ami bánt.... És... Tulajdonképpen tisztázni kéne, hogy mi szorongat téged ennyire?... Hol erről beszélsz, hol arról.... A világ sorsán tépelődöl, vagy a magadén?
István: A kettő elválaszthatatlan.
Kata: Nem vagy te próféta, sem világmegváltó, hogy a válladon viseld a mindenség gondját.
István: Egyik sem vagyok, ez igaz... Csak élni akarok és dolgozni...
Kata: Élsz...és dolgozol.
István: / Hirtelen kezei közé kapja a lány fejét és közel hajol az arcához. /
Hogy dolgozhassam, rendbe kell hoznom az életemet!... Délután felhívom apámat!
Kata: Minek?
István: Beszélni akarok vele. Okos ember, jogász és sok befolyásos ismerőse van. Talán tud tanácsot adni...
/ Mellkasához húzza a lány fejét miközben simogatja. /
Megmondom neki, hogy feleségül veszlek....
Kata: / Meglepetten de mosolyogva nézi a fiút. /
Én is ott akarok ám lenni...
István: De ez...
Kata: / Ujját csitítóan a fiú szájára teszi. Néhány pillanatig nézik egymást, aztán Kata szájon csókolja a fiút. /
Gondolkodtál már azon, hogy valószínűleg abba kell hagynunk a tanulást?
István: Miért kellene?
Kata: Az egyetemen nem szeretik ha a hallgatók összeházasodnak. El fognak tanácsolni bennünket.
István: Nem kell megtudniuk. Nem itt, hanem Pesten kötünk házasságot és hallgatunk róla.
Kata: / Elmosolyodik. /
Könnyen fogod fel a dolgot... Elhallgatjuk...de meddig?
István: Hogyhogy meddig? Ha kell évekig hallgatunk róla. És nem költözünk közös lakásba se....
Kata: Na igen, igen... De mi lesz januárban vagy februárban?
István: Mi lenne? Ugyanaz...
Kata: Csakhogy...
/ Elneveti magát. /
Három, négy hónap múlva már meglátszik.
István: / Tágra nyitja a szemét. /
Micsoda???
Kata: A gyereked... a fiad...vagy lányod....
István: Ezt...ennek...ez igaz?! Honnan tudod????
Kata: Úgy érted, hogy mióta tudom? Másfél hónapja.
István: Nem szóltál....
Kata: Amíg nem voltam biztos benne... De észre vehetted volna, hogy az utóbbi hetekben nem voltam óvatos.
István: Ez csodálatos!!!! ... vagy inkább borzasztó???
Kata: Ezt neked kell eldöntened....
István: Szép volna, hogy neked és nekem....De rettenetes, hogy épp most...
Kata: Igen. Éppen most.
István: Nem érted? Szándékosan nem akarod érteni? Ez a gyerek, ha felnő, ugyanolyan nehezteléssel gondolhat majd rám, mint én most az anyám családjára.
Kata: Térj észre! Magadat alázod meg ezzel! Elfogadod a propagandát, pecsétet ütsz rá és vállalod, hogy okod van a neheztelésre!
István: Nem vállalom. Ez kényszerűség, Kata....
Kata: Ha az lenne is: tagadni kell! Ami pedig a gyereket illeti... Azt hiszed, hogy mire ő felnő, a mostanihoz hasonló világ lesz?
István: Talán még rosszabb. Lehet az is, hogy árván nő fel és ő is bélyeges lesz, mint az apja volt.
Kata: Ilyet nem csak mondani, de gondolni is szégyen!
István: Nem tehetek róla...
/ A térdére görnyed, mint aki nem bír el egy hatalmas terhet. /
Téged összekötött velem a sors és mégis... különbözőek vagyunk... Ezen nem is lehet vitatkozni... Akárhogy nézed, nem hasonlítasz rám, legfeljebb megértesz... Mert te a társadalmon belül vagy, engem viszont kívülre rekesztettek... Ezért hát ez a helyzet határozza meg a gondolkodásomat.
Kata: Társadalom? Nincs semmiféle társadalom. Te vagy és én.
István: Ez szépen hangzik, de nem igaz. Emberek között élünk és az emberi törvények azt rendelik neked, hogy megvess engem, és nekem ezért irigy gyűlölködéssel kellene néznem terád... Lásd meg végre: nem tehetsz róla, de te azokhoz tartozol, akik elpusztítják a hozzám hasonlókat! És én nem tehetek róla, hogy az áldozatoknak szántakhoz tartozom!
Kata: Ez nem igaz! Én csak tehozzád tartozom és te hozzám!
István: Akár hányszor ismételgetjük ezt, és akármennyire igaznak is hisszük: a valóság más.
/ Hirtelen feláll és határozottan mondja. /
A gyereket el kell vetetni!
/ Gyorsan elindul kifelé. /
Kata: Nem! Én a feleséged leszek, és a gyereked anyja!
/ Utána siet. /
/ SÖTÉT /
Nyolcadik kép
Szín ugyanott.
István, Kata és István apja jönnek be beszélgetve.
István: Kata bármit hallhat tőlünk, apa. Mindent. Előtte nincs titkom.
Apa: Értem. Ez kettőtök dolga. Ha szabad valamit feltételeznem: ő volt a partnered a nyári kirándulásodon?
Kata: / Mosolyogva. /
Már előbb. A Hamlet próbái közben kezdődött.
Apa: / Leül. /
Váratlanul ért a hívásotok... Mi volt olyan fontos?
István: Tanácsot szeretnénk kérni tőled, apa.
Apa: Tanácsot?... Manapság a fiatalok szeretik a dolgaikat maguk intézni... De tessék... Állok rendelkezésetekre... Miről van szó?
István: Rólunk, apa... Kettőnkről....
Apa: Gondoltam...
István: / Nehezed mondja a szavakat. /
Hallgass meg kérlek... Mint mondtam: mindenről nyíltan beszélhetünk.... A leveled az új fajtörvényről, melyben azt írtad, hogy én még a falakon kívül vagyok, de már a küszöbön, viszonylag megnyugtatott... De tudom, hogy...
Apa: / Közbevág. /
A mostani helyzet tartósnak ígérkezik, fiam. Nem valószínű, hogy sűrű egymásutánban hozzon további új törvényeket a Parlament. Ha csak... Ha csak nem történik olyasvalami, aminek következtében erősödik rajtunk a német nyomás... De ennek most még semmi jele...
István: Értem, apa. Én ma még biztonságban vagyok... És holnap?
Apa: Erre a kérdésre senki sem tud felelni, fiam. Én sem. Amíg Teleki élt, volt valami biztosnak látszó fék. Most csak arra számíthatunk, hogy a folyamatnak valahol meg kell állnia. Hitlerék is megmaradtak a Nürnbergi-törvényeknél... Azóta náluk se volt szigorítás...
István: Ez igaz...
Apa: Zavaros és bizonytalan értesülésekből, feltevésekből nem szabad következtetéseket levonni. Nem hiszem, hogy a németek tovább szigorítanának, elvégre mégis csak egy európai nemzet...
István: / Fanyarul felnevet. /
Csak azt ne mond te is, mint sokan, hogy Goethe és Thomas Mann nemzete! Mert Goethét azóta elfelejtették, Thomas Mann pedig emigrációba kényszerült...
Apa: / Türelmetlenül. /
Azt mondtad, hogy a magatok dolgairól akartok velem beszélni...
István: Igen, a magunkéról...pontosabban a magaméról... Végül is eddig is erről volt szó... De hát, csakugyan: beszéljünk konkrétabban.
/ Katára néz, mintha onnan venne erőt. /
Úgy látom, a mostani helyzetben számunkra az egyetlen lehetséges megoldás, ha minél előbb összeházasodunk. Amíg még lehet. Kérlek, ne ellenezd, apa.
Apa: / Gondolkodik mielőtt megszólal. /
Jól meggondoltátok, fiam?
István: Nincs min gondolkodnunk. Egymáshoz tartozunk Katával, apa.
Apa: Rendben...Végül is erről nem nekem kell döntenem... Csak ti magatoknak... Megfontolandó egy diákházasság. Másodéves egyetemista hallgatók vagytok....
István: Ez most nem számít, apa. Ma még lehet. Ez a lényeg. Most még nekem is engedik a törvények.
Apa: Na igen...
/ Feláll és közelebb megy a fiához, kezét a vállára teszi. /
Amit mondtál, fiam, éppen azon kell elgondolkodni... Hogy: most még... Hogy: ma még...
István: Ha várunk, előbb vagy utóbb, talán nagyon hamar, már tilos lesz.
Apa: Mint mondtam, fiam, éppen ezt kell végig gondolni. Következetesen és végig.
Kata: Ne tessék haragudni, de István megmondta, mi a szándékunk és még nem kaptunk választ....
Apa: Nem könnyű erre felelni, kedves lányom... Fiam, annak idején Ferenc József császár azt mondta, hogy mindent meggondolt, mindent megfontolt, aztán hamarosan kiderült, hogy mégsem... Vagy legalábbis nem jól gondolta meg...
István: Miről beszélsz, apa?
Apa: Rólatok. Terólad.... Azt mondtad, nincs min gondolkodnotok... És azt is mondtad, hogy azért, mert ma még lehet...
István: Igen ezt mondtam....és?
Apa: És ha holnap már nem lehet majd?
István: Akkorra már kész helyzetet teremtettünk.
Apa: És aztán?
István: / Bizonytalanul. /
Nem tudom, mire gondolsz...
Apa: Mi lesz ha egy újabb törvény tilalmat állít majd közétek? Ezt kérdeztem, fiam.
Kata: Odáig csak nem mennek el, hogy törvényes házasságokat erőszakkal szétválasszanak.
Apa: Mondjuk, hogy nem... De gondolkodjunk csak tovább.... Bizonyára az volt a szándékotok, hogy ezután Kata szüleihez mentek. Hogy állsz majd eléjük, István? Mindent megmondasz nekik? Vagy hazudni fogsz?
Kata: Nem tudom, hogy mit mondanak majd a szüleim, de én István mellett maradok, akármi lesz! Amit ő akar, azt akarom én is!
Apa: Ez szép.... Te is ezt mondod, fiam?
István: Ezt. És nem érdekelnek a következmények!
Apa: Egyvalamire figyelmeztetnem kell benneteket... Főleg téged, István! Ha tovább szigorítják a törvényeket, akkor a házasságotokkal magaddal rántod a feleségedet is abba a sorsba, amitől félsz!
Kata: Én gondoltam erre és vállalom.
Apa: / Kemény hangon. /
Most nem rólad van szó, Kata! A fiamhoz beszélek! Az én fiam vállalhat-e ilyen súlyos tettet?! Felelj, István!
/ Nem kap választ. /
Ha bekövetkeznék, amitől tartasz, ha téged is kilöknek a társadalomból, csak két út marad majd előttetek.... a válás, vagy az együtt zuhanás a bizonytalan semmibe!... Ha igazak a hírek, akkor a biztos pusztulásba! Vállalod ezt?! Ezt akarod?!
/ István és Kata egymásra néznek, aztán szinte egyszerre állnak fel. István az apjához lép, megöleli, aztán fakó hangon mondja. /
István: Bocsáss meg, apa... Ezt most négyszemközt kell megbeszélnünk Katával....
/ Egyetlen további szó nélkül távoznak. Az apa az asztalra borul és vad zokogásban tör ki. /
/ SÖTÉT /
Kilencedik kép
Szín: ugyanott.
A színen Kata és István.
István: Apámnak igaza van. Sajnos mindenben igaza van.... Hárman vagyunk most a vádlottak padján, Kata... Én az elítélt, és ti ketten, te és a gyerek, mint akaratlan bűnrészesek... Csak még azt nem tudom, milyen büntetést szab rám az élet....
Kata: Ne beszélj folyton erről...Ez már több, mint amit elviselhet egy ember....
István: Több. De nem az én szavaim elviselhetetlenek, hanem ami köröttünk történik.
Kata: Ne aggódj azon, ami még nincs!
István: Ki tudja hanyadszor mondom már ki ezt a szót, hogy egyenlőre... Aztán majd amikor a rossz bizonytalanságot követi a bizonyos rossz.... Engem már felőröl ez az állandó bizonytalanság, Kata!
Kata: Apoád is megmondta: rád nem vonatkozik semmi.
István: Most már nem csak rólam van szó, sőt elsősorban nem rólam! Dante poklában már nem csak engem éget a tűz! Körülöttem minden lángba borult és jéggé fagyott!... Négy barátom már eltűnt... Egy a szegedi pályaudvar sínére lépett... Nézzem a húszezer fiú pusztulását, várva közben magam meggyötörtetését és halálát is?!... Megnyomorodtam, Kata... Csömöröm van.... Undorít és fáj minden... Elég volt!
Kata: Szembeszegülni, István... szembeszegülni...
István: Szembeszegülni? Kivel? Mivel?... Nem egy embercsoport tör ellenünk, hanem a paragrafusok hálózata, rengeteg német hadosztály és még tulajdon államunk ereje is... Én nem a kizökkent világot helyretenni születtem! Még ha ezt hittem is egy ideig... Gyenge vagyok ehhez, és nem bízom magamban. Torkomban érzem az utálatot és kiköhögni sem tudom. Fojtogat és meg is fogok fulladni tőle! És ha arra gondolok, hogy valaki ebbe a világba születik majd...
/ Hirtelen hangerővel. /
Ennek a gyereknek nem szabad világra jönnie!
Kata: / Hevesen. /
Amíg én élek, ő is élni fog!
István: Térj észre, Kata! Mi lesz, ha elmegyünk a szüleidhez?! Mit mondjak nekik?! Kedves leendő apósom, anyósom, íme, prezentálok maguknak egy zsidó gyanús vőjelöltet és egyúttal felkínálok egy kétes származású unokát is!
Kata: Szégyelld magad!
István: Akkor kéne szégyellnem magam, ha ezt tenném. Apám megmondta: magammal rántalak téged is, és én ezt nem akarom!
Kata: Ez már megtörtént, István. Magadhoz kapcsoltál és én nem vagyok hajlandó elszakadni tőled.
István: Ostoba vagy! ... Bocsáss meg, nem akartalak megsérteni...
/ Kezével ritmust dobol az asztalon, aztán ridegen kijelenti. /
A gyereket el kell vetetni, mi pedig elválunk egymástól.
Kata: / Kínjában elmosolyodik. /
Hülye! ... Pardon, én sem akartalak megsérteni...
/ Hasonló határozottsággal. /
Mi nem válunk el. Együtt kell maradnunk mindenképpen!... És az aggodalmaidra, félelmeidre csak azt mondhatom: nyugodtan kell leni, István. Okosnak kell lenni.
István: / Maga elé mered és egyáltalán nem vesz tudomást Katáról. Hangja félig őrült és félelmetesen elszánt. /
" Lenni, vagy nem lenni: ez itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait,
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?...
Lenni?
Vagy nem lenni?
Egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly célból, minőt óhajtani kegyes.
Meghalni - elszunnyadni - semmi több...
Ki viselné a kor gúnycsapásait,
Mind a rúgást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet?
Ha nyugalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel?...
Lenni ... a nem ismert tartomány, melyből
Nem tér meg utazó... Nem lenni? ... "
Kata: / Nagyon megijedve a hallottaktól és István arcától. /
Mi történt veled, István?! Rosszul vagy?! Az ég szerelmére, térj magadhoz!... Nem is figyeltél rám! Azt mondtam, hogy az erőt az elviseléshez csak egymástól várhatjuk!
István: / Még mindig réveteg. /
Ha leválik a cipőnk talpa a hosszú gyaloglásban a lengyel síkságon, madzaggal kell majd felkötni, és a köves talajon a madzag is hamar elvásik...
Kata: Miket beszélsz?
István: Seneca.
Kata: István! Szedd össze magad! Hogy kerül ide Seneca?! Mit akarsz ezzel mondani?!
István: / Fakó, szinte oktató hangon. /
Amikor Seneca fölött összeomlott a világ, az ő világa, engedelmeskedett a törvénynek és szófogadóan felvágta az ereit... Azt mondják, nem is fáj nagyon...
/ Kicsit visszatér a valóságba. /
Hallgass rám, Kata! Megmondom, mit kell tenned! Reggel bemégy az egyetemre, mintha mi sem történt volna... bemégy, hogy órát ne mulassz... Egy-két napon belül keresel egy megbízható nőgyógyászt... Leteszed a vizsgáidat, megszerzed a diplomát és tanítani fogsz valahol. A többi.... hát... a többi majd kialakul....
Kata: Gondosan megszerkesztett program... És te?
István: Én elmegyek... elmegyek mindenhonnan....Nekem itt már nincs helyem...
Kata: / Megsimogatja István arcát, keze láthatóan remeg. /
Ezt meg, hogy képzeled?
István: Mit?
Kata: Hogy én magadra hagylak.
István: Neked dolgod van az életben.
Kata: Nekem ott van dolgom, ahol neked... és az a dolgom, ami a tiéd....
István: Nem értettél meg, Kata! Én ezt nem csinálom tovább! Nem megyek már az egyetemre, nem megyek már sehová...
Kata: Miért is mennénk?...
István: De... hogy mondjam meg neked... Nincs más megoldás...
Kata: / Bólint. /
Látom és elhiszem, István... Valóban nincs...
István: Csak egy...
Kata: Csak az az egy?
István: Csak....Oda is velem jössz?
Kata: Veled megyek.
István: Nem félsz?
Kata: Ha együtt vagyunk, nem félek....
/ Többet nem szólnak. Felállnak, átölelik egymást és mint két alvajáró, akiknek teljesen megszűnt létezni a külvilág, elindulnak a színpad jobb oldala felé. Lassan, nagyon lassan tűnnek el. /
Zárókép
Színhely: ugyanott.
Amint Kata és István eltűnik a színről, fájdalmas dallamú zene hangzik fel.
A színpad üres.
Egy darabig nem történik semmi, aztán erőteljes kopogtatás hallatszik, közben a zene elhalkul.
Néhányszor ismétlődik a kopogtatás, egyre erősebben, végül dörömbölésbe megy át.
Deszka reccsenése hallatszik, jelezve, hogy betörték az ajtót.
A színjátszócsoport tagjai rohannak be, István és Kata nevét kiáltozva.
Néhány pillanatig tanácstalanul nézelődnek, topognak a színpadon, aztán arra, amerre Istvánék eltűntek, ők is kiszaladnak.
Néhány másodpercig újra üres a színpad, aztán lassan, vontatottan, lehajtott fejjel újra megjelennek.
A színpad közepén megállnak, arcukon félelmetes döbbenet.
Dénes előrébb lép.
Dénes: Nemes szívek törtek itt meg.... Jó éjt Királynő... Jó éjt Királyfi....
Innentől minden szinte ugyan az, mint a darab elején.
Felhangzik ugyan az a zene, fokozatosan erősödve, a katonák vissza állnak a helyükre, a reflektorok fényei a nézőteret pásztázzák.
Amikor a zene már szinte elviselhetetlenül hangos, akkor csend.
VÉGE
