AZ IMPERIALIZMUS ÉS A SZOCIALIZMUS KIALAKULÁSÁNAK KORA / XX. század /
A XX. SZÁZADI FRANCIA SZÍNHÁZ
A harmadik francia köztársaság belpolitikai életének központjában a századforduló éveiben a Dreyfus-ügy, az egyház és állam szétválása és az egyre erősödő munkásmozgalmak problémája álltak.
Az ezek által az események által keltett szenvedélyek természetszerűen hatottak az irodalomra és a színházra, s számos Dreyfusról szóló drámában, forradalmi tárgyú darabokban, népszínházi törekvésekben és az ébredező avantgarde mozgalmakban öltöttek testet.
- Új színházak
Párizst az elöregedett színházak városának hívják a szakemberek.
Európa egyetlen fővárosában sem játszanak annyi öreg színházban, mint Párizsban.
Ennek egyik oka, hogy Párizst semmi komolyabb természeti és háborús pusztítás nem érte, melyek miatt újjá kellett volna építeni a régi színházakat, másrészt közrejátszott ebben a franciák művészeti szemlélete, mely szerint a színház lényegét nem a környezet pompája jelenti.
Jean Vilar így írt erről: " Nem szabad azt hinni, hogy egy újfajta építkezés egyúttal egy új dramaturgiát is életre fog hívni. "
Néhány új színházi épület persze szükségszerűen épült, de leginkább a növekvő közönségi érdeklődés miatt.
- Comédie Parisienne / 1893 /
Victor Koenig tervei alapján épült.
1899 óta Théátre de l Athénée néven ismeretes.
Tipikusan bulvárszínházként működött.
- Opéra Comique / 1899 /
R. Bernier tervei szerint épült és Párizs második operaháza lett.
- Théátre des Champs Elysées /1913 /
Az első mai értelemben vett modern színházépület, mely a Perret testvérek és Henry van de Velde tervei alapján épült.
A szecesszió legkiválóbb alkotása.
Itt alkalmaztak először vasbetont az építésnél.
- Théátre Pigalle / 1929 /
Rothschild báró építtette.
A világ egyik legtökéletesebben felszerelt, a legmodernebb színpadtechnikai eszközökkel ellátott színháza volt!
Később ez lett a veszte.
Komplikált gépezetei olyan nagy kezelő személyzetet igényeltek, hogy nem tudták gazdaságilag fenntartani, ezért 1958-ban lebontották.
- Théátre National Populaire / 1937 /
2800 férőhelyes nézőtere van.
A színházat leginkább Jean Vilar rendező és igazgató tevékenysége avatta nevezetessé!
Párizsban jöttek divatba már a század elején a pinceszínházak / théátres en sous-sol /.
A levezető lépcső rendszerint az erkély magasságában van, az öltözők pedig a színpad alatt helyezkednek el.
A legjellemzőbb ezek közül a ma is működő
- Théátre des Mathurins
- Théátre de l Avenue
A második világháború után lettek népszerűek a kevés befektetést igénylő, igen kicsiny, száz személynél is kevesebb befogadóképességű zsebszínházak.
Ezek között a legismertebbek:
- Théátre de Poche
- Théátre de la Huchette
A további új színházak egy része művelődési házakban kapott helyet, mely művelődési házak André Malraux minisztersége alatt épültek, kifejezetten erre a célra.
- Bulvárszínházak
A bulvárszínházak a XX. századi Párizsban is tovább éltek, de jelentőségük már lényegesen csökkent.
Ez leginkább azért következett be, mert Antoine, aki 1906-tól az Odéonban tevékenykedett, Ibsent, Romain Rollandot, Claudelt, Strindberget és Sarment vonultatja fel ellenük, bebizonyítva, hogy az értékes művészi produkciók felsőbbrendűek, s a közönség jelentős részét elhódították az üzleti színházaktól.
A bulvárszínházaknak akkor és most is csak gazdasági jelentősége van.
Egy párizsi bemutató még egészen középszerű darabok esetében is szinte biztos világsikert jelentett.
A fejlődésben lemaradt országokban a francia bulvárdarabok még nagy sikert tudtak aratni, Bécs, Budapest és Varsó is Párizsból szerezte be színdarabszükségletét.
A budapesti Vígszínház és Magyar Színház műsorán egészen a második világháborúig az összes jelentősebb párizsi bulvárszerző darabja megtalálható volt.
- A Comédie Francaise és igazgatói
A színház a XX. században is Párizs egyik legjelentősebb színházának számított.
Meghatározó szerepét sikerült megtartania, s ezt leginkább tehetséges igazgatóinak köszönhette.
- Jules Claretie / 1840 - 1913 /
1885-től 1913-ig vezette a színházat.
Neves író és kritikus, aki a konzervatív irányzat híve volt, de kitűnően értette a szakmáját, s hamar felismerte a tehetségeket.
Ennek köszönhetően már az 1900-as évek elején beengedte a színházba a naturalista írókat - Lavedant, Porto-Richet, Mirbeaut, Courtelinet, stb. - amiért sok támadást kapott.
1901-ben a konzervatívok nagy tiltakozása ellenére létrehozta a Comité de lecture-t, afféle drámabíráló bizottságot, amely új darabok elfogadása vagy elutasítása felett döntött.
- Émile Fabre / 1869 - 1955 /
1915-ben lett a színház vezetője.
Főleg a francia klasszikusok rendezésére fordított figyelmet.
Moliére születésének 300-ik születésnapján - 1922-ben - egy évadban színre vitte az író valamennyi darabját.
Kis megszakítással 1936-ig vezette a Comédie-t és távozásakor egy jó társulatot hagyott maga után.
- Edouard Bourdet / 1887 - 1945 /
Neves drámaíró volt.
Igazgatói székbe kerülése után rögtön hozzáfogott a színház modernizálásához.
Akárcsak elődje, ő is az avantgarde akkor már világhírű rendezőit hívta meg egyes produkciók színpadra állításához, hogy így szakítson a színház konzervatív játékmodorán.
1940-41-ben Jacques Copeau vezette a színházat, majd a háború alatti nehéz helyzetben gyorsan váltották egymást az igazgatók.
A színészek nagy része aktívan kivette a részét az antifasiszta ellenállási mozgalomból.
A Comédie Francaise jellemzői:
- Műsorának gerincét a XX. században is leginkább a francia klasszikusok jelentették.
- A színjátszás lényegét a szöveg hibátlan és szép deklamálásában, pózok és gesztusok ismétlésében látták.
- A nézőknek olykor még ma is az az érzése, hogy múzeumban ül.
- Az avantgarde
Ezen csoportok megjelenésétől számítják a modern francia színjátszást!
Az avantgarde szót a színháztörténetben azokra az 1910 utáni törekvésekre alkalmazták, amelyek a hivatalos színházak konzervativizmusával, a bulvárszínházak üzletiességével és a századforduló esztétizáló irányzataival szemben a színház művészi megújulását keresik tartalmi és formai tekintetben egyaránt.
Az avantgarde a különböző országokban alkalomszerűen és szórványosan jelentkezett.
Ezzel szemben Franciaországban a legkiválóbb színészek és rendezők egymáshoz kapcsolódó kísérleteinek megszakítás nélküli folyamata volt, s a szó szoros értelmében élenjáró színházzá tudott válni!
Jelentősebb képviselők:
- Jacques Copeau / 1879 - 1949 /
Az avantgarde színház megindítója, aki a mai napig a haladó francia színjátszás példaképe és szimbóluma tudott maradni!
Íróként és kritikusként kezdte pályáját.
1909-ben André Gide és Jean Schlumberger társaságában megindította a La Nouvelle Revue Francaise című irodalmi folyóiratot, majd 1913-ban szintén íróbarátai segítségével a Théátre du Vieux Colombier-t.
A folyóratok célja a bulvárszínházak ellenében a színházművészet megtisztítása és méltóságának visszaállítása volt!
Tiszta színjátszásra törekszik, ami azt jelenti, hogy elítél minden szcenikai trükköt és látványos külsőséget.
" A világ legszebb színháza - egy remekmű a deszkákon. "
Létrehozott egy különleges színpadot, amely minden később rendezett előadásának állandó, változatlan játéktere lett.
Ezen a minden cafrangtól megfosztott, keret nélküli színpadon nem volt rivalda, se szuffita, s a játékteret lépcső kötötte össze a nézőtérrel.
A világítást forgatható reflektorokkal oldotta meg.
Színházát 1913. október 22-én nyitotta meg.
Első színházi évadukban 13 bemutatót tartottak, s minden darabot csak egyszer adtak elő.
Az első világháború alatt a színház bezárt, majd 1917-től 1919-ig a New York-i Garrick Színházban vendégszerepelt.
Hazatérve Franciaországba, 1919-től 1924-ig negyven bemutatót tartottak, aztán Copeau visszavonult a színháztól, Burgundiába költözött és színészneveléssel foglalkozott.
Copeau eredményei:
- helyreállította a színházak társulati szellemét,
- visszaadta a színészi méltóságot,
- nagy gondot fordított a színészek technikai fejlesztésére,
- a színpadon a színészt állította középpontba,
- a színészi játékban az árnyalt dikcióra irányította a figyelmet,
- létrehozta az ősi elemeire bontott "meztelen" színházat.
- Firmin Gémier / 1869 -1933 /
Egészen más irányban kereste a francia színház megújításának módját.
Korai ifjúságától kezdve egy "népszínház" megvalósítására törekedett, s ezt a tömegszínházban vélte megtalálni, ezért volt az, hogy rendezéseiben leginkább tömegmozgatásaival tűnt ki.
Cirkuszban és szabadtéren rendezett előadásai a későbbi hasonló jellegű színházak alapjait vetették meg.
- Charles Dullin / 1885 - 1949 /
Copeau tanítványa.
Harmincegy éves korában kivált mestere társulatából, mert felfogása eltért az övétől.
Színiiskolát és vándortársulatot szervezett, amely pajtákban játszott, s melyeknek tagjai maguk varrták jelmezeiket és készítették díszleteiket.
1922-ben letelepedett társulatával, s Théátre de LAtelier néven nyitotta meg színházát.
Mint rendező a konvencionális szépségideállal és retorikus színjátszással szemben a kifejezés igazságára és hitelességére törekedett.
További eredményei:
- a teátrális eszközöket a puritánságig csökkentette,
- művészi gyakorlata leginkább az intuícióra épült,
- szerette a könnyed improvizációkat
- kitűnő színésznevelő volt,
- kiváló volt színésznek is, leginkább cinikus, nagyra törő alakok megformálásában remekelt.
1940-ig vezette a színházat, majd lemondott s onnantól kezdve már csak rendezéssel foglalkozott nagyobb színházaknál.
- Georges Pitoeff / 1884 - 1939 /
Orosz származású színész és rendező, aki a francia avantgarde élvonalába tartozott.
Fiatalkorában Sztanyiszlavszkijt tanulmányozta, később mégis eltért a naturalizmustól a fantasztikum irányába.
Rendezői magatartását az állandó útkeresés jellemezte.
Színészként játéka végsőkig leegyszerűsített mozgású és minden pátosztól mentes volt.
- Louis Jouvet / 1887 - 1951 /
A francia avantgarde második nemzedékének legnagyobb alakja, s a század első felének legeredetibb művésze volt!
Kezdetben nem nagyon bízott színészi képességeiben, ezért inkább színpadépítéssel és világítással foglalkozott.
Barátai rábeszélésére egyszer megpróbálkozik a rendezéssel, s megcsinálja Jules Romains Knock című darabját, melynek főszerepét is játssza.
Akkora sikert arat, hogy ezt a szerepet élete során később még 1440-szer játssza el!
A siker meghozta gyümölcsét és 1925-től átveheti az egész színház irányítását, mely pozíciót 1934-ig tölti be.
Ez idő alatt életre szóló barátságot köt Jean Giraudoux drámaíróval, s ettől kezdve minden művét ő rendezi.
Olyan pozitív helyzet állt ezzel elő, amely igen csak ritka a színháztörténetben:
A kor legnagyobb drámaírójának valamennyi műve a legnagyobb színész és rendező interpretációjában kerülhetett a közönség elé!
- Christian Bérard / 1902 - 1949 /
Korának legjelentősebb szcenikusa.
Ugyanazt az ironikus szemléletet képviselte a díszlet-és jelmeztervezésben, mint Jouvet a rendezésben és a színészi játékban.
Ő tervezte Jouvet számos rendezésének díszleteit.
Tudatosan deformált perspektívái, az optikai elemek fölényesen könnyed és szellemes megoldásai, vagy a puritán egyszerűséggel épített formák méltán tették szakmája egyik legjobbikává!
- Michel Saint-Denis / 1897 - 1971 /
A második avantgarde nemzedékhez tartozott.
Copeau unokaöccse és tanítványa volt.
Igen nagy hatást tett rá Sztanyiszlavszkij párizsi vendégjátéka.
1931-ben megalapította a Tizenötök Társaságát / Compagnie des Quinze / és az újjáépített Vieux Colombier helyiségében megkezdték munkájukat.
Az 1930-as években Londonba ment és színiiskolát nyitott Theatre Studio néven.
1953-ban visszatért Franciaországba, ahol hamarosan szintén színiiskolát hozott létre, majd 1958-tól a francia színházak főfelügyelőjévé nevezték ki.
- Jean Dasté / 1904 - 1994 /
A francia avantgarde harmadik nemzedékének képviselője.
Copeau iskolájába járt, majd mint lelkes Copeau-hívő 1929-ben vidékre ment "megnemesíteni" a színészetet.
Visszatérve Párizsba Saint-Denis társulatában játszik, majd 1937-ben André Barsacqkal és Maurice Jacquemont-nal megalapította a Compaigne des Quatre Saison nevő csoportot.
Népelőadásokat tart a rambouillet-i erdőben és egy sportcsarnok ringjében, ahol Moliére repülő orvosát rendezi.
1938-ban amerikai körútra megy a társulattal.
A második világháború után Saint Etienne bányaváros színházát vezeti, s tulajdonképpen itt érik be a Copeau-féle reform gyümölcse, amely klasszikus műsorral és puritán színjátszó eszközökkel indult mint kevesek színháza, és végül harminc év alatt meg tudta nyerni az ipari munkásság széles tömegeit is!
- Jean-Louis Barrault / 1910 - 1994 /
A színházi avantgarde legjelentősebb és legmaibb alakja.
Színészi pályáját 1931-ben kezdte Dullinnél, s egyúttal Etienne Decroux pantomim művésznél is vett órákat.
1935-ben saját csoportot alakított, ahol írókkal és festőkkel dolgozott együtt.
1946-ban Madeleine Renaud nevű színésznő feleségével új színházat alapított a Théátre Marignyben.
Mint rendező a totális színház híve volt.
A vizuális elemeknek ugyanannyi teret biztosított, mint az akusztikus hatásoknak, de a produkció középpontjában mindig a színész állt.
Szemlélete magán hordja a pantomim és Artaud kegyetlen színházának nyomait.
- Jean Vilar / 1912 - 1971 /
Működése két jelentős színházi vállalkozáshoz, az Avignonban évenként megrendezett ünnepi játékokhoz és a Nemzeti Népszínházhoz kapcsolódik.
- Opera, Balett és pantomim
A francia művészi életből, amely élen járt a költészet, festészet, szobrászat és színház területén, igen csak hiány és lemaradás mutatkozott az opera területén legalább negyed évszázadig.
Végül 1902-ben törik meg az addigi terméketlen csend, amikor az Opéra Comique-ben bemutatják egy újonnan feltűnt szerző művét:
- Claude-Achille Debussy / 1862 - 1918 /
Pelléas és Mélisande című ötfelvonásos lírai drámája felkavarja a kedélyeket és újabb operaháborút robbant ki, ezúttal Wagner és Debussy hívei között.
Az opera - amely Maeterlinck szimbolista drámáját dolgozza fel - az opera konvenciók ellen fordul, s egy új, meglehetősen ködös artisztikumot igyekszik hangsúlyozni.
A mértéktelen és antiteátrális mű eseménytelen történetet elevenít fel hét szereplővel, akik szinte félálomban mozognak a színpadon.
Debussy operájának legfőbb jellemzői:
- nincs kórus, nincs balett, nincs vezérmotívum, sem duett sem terzett,
- a szereplők természetes dialógus formájában nyilatkoznak meg énekelve vagy recitativo,
- a szereplők gyakorta a hallgatás némaságába burkolóznak,
- a zenekar hangfogóval játszik.
A mű szokatlan megoldásai miatt csak kevesek zenéje maradt, s tulajdonképpen nincs is stílusbeli folytatása az operairodalomban.
- Maurice Ravel / 1875 - 1955 /
A pásztoróra című egyfelvonásos vígoperáját 1911-ben mutatták be.
Szereplői bábok, ami azért érdekes, mert a kornak a bábjáték iránt felébredt érdeklődését tükrözi.
Az énekesek recitativóban beszélgetnek egymással színpompás zenekari kíséret mellett.
Ravel nem volt igazán jelentős színpadi komponista.
- Arthur Honegger / 1892 - 1955 /
Vele kezdődik az az irányzat, amely a Wagner, Verdi vagy akár a kortárs Puccini operáinak színpadi eszközeit mintegy szégyellve, lemond a színházi interpretációról.
Ezért művei nem is valódi operák, inkább csak szcenírozott oratóriumok.
- Darius Milhaud / 1892 - 1974 /
Ő visszatér a színpadilag érdekesebb, frissebb levegőt árasztó teátrális hagyományokhoz.
Kolumbus Kristóf című alkotásának érdekessége, hogy prózai narrátor szerepel benne, akinek szövegét ütőhangszerek moraja kíséri.
Ő találta fel a "perc-operákat ", melyekben egy szellemes ötlet zenei megfogalmazása jelenik meg.
- Francis Poulenc / 1899 - 1963 /
Cocteau és Apollinaire írói világához áll közel.
Könnyed, bájos, dallamos zenéjének ötletei az avantgarde-nek ebben az irodalmi változatában gyökereznek.
Leghíresebb operája a Tiresias emlői című vígopera.
A francia balett megújhodása a Gyagilev-féle orosz balett 1909-i párizsi vendégjátékához kapcsolódik.
A pétervári együttes olyan produkciókkal lepte meg a francia közönséget, amely az egész művészvilágot felkavarta.
1910-ben a péterváriak Monte Carlóban telepedtek le s állandó nemzetközi művészeti központot alakítottak ki.
Rendkívüli teljesítményei felkeltették a francia zenészek érdeklődését és szoros együttműködés alakult ki közöttük.
Később a párizsi írók és festők is bekapcsolódtak az orosz balett munkájába.
Néhány évvel később megjelentek az országban a Svédek is, akik tovább terjesztették a balett művészetét.
A két nagy külföldi balett-társulat hatásának elterjedését nagyban elősegítette Jacques Rouché / 1862 - 1957 /
az Opera igazgatója, aki készséggel nyitotta meg kapuit minden újításnak.
Az 1930-as évek elején egy régi francia műfaj kelt új életre: a pantomim.
Életre keltője: - Etienne-Marcel Decroux / 1898 - 1991 /
Pályáját Jouvet irányítása alatt kezdte, majd Dullinnél volt színész és rendező.
Valószínűleg az orosz és svéd balett 1920 utáni párizsi előadásainak hatása alatt fordult a figyelme az elfelejtett pantomim felé.
1931-ben Barraulttal együtt bemutatták a Primitív élet című pantomimjét.
Közben Decroux iskolát nyitott, amelyből az idők folyamán számos kiváló pantomimművész került ki.
- Marcel Marceau / 1923 - 2007 /
Decroux legkiválóbb tanítványa volt.
A műfaj modern változatát magas művészi színvonalra emelte és az egész világon elterjesztette!
Barrault társulatában kezdett mint színész, majd 1946-ban önálló társulatot alapított és bemutatta a Praxitelész és az aranyhal című némajátékot.
A következő évben megalkotta híressé vált alakját, melynek a Bip nevet adta.
Ez egy csavargó poéta figurája volt, aki esetlen ügyességével és bárgyú humorával győzi le az élet nehézségeit és paradox helyzeteit.
- Az abszurdok és a politikai színház
A második világháborút követő másfél évtized során a nagy francia avangarde második nemzedéke szinte teljesen eltűnt.
A nagy generáció egyetlen akkor még élő tagja Jean Vilar, aki viszont az Avignoni ünnepi játékok megszállottja volt, s emiatt 1968 lázadó ifjai múzeumba kívánták.
A nagy öreg 1971-ben bekövetkezett haláláig már nem találta meg helyét a megváltozott művészi környezetben.
' Avignon hídját elvágták az újak és régiek között. " - írta erről egyik kritikusa.
A nemzedékváltás tehát teljes volt, s ez egyúttal teljes szemléletváltást is hozott, mely viszont alapjaiban forgatta fel egész Franciaországot.
Megjelenik a francia avantgarde harmadik generációja, melyet összefoglaló nevén abszurdnak nevezünk.
Jelentősebb képviselők:
- Jean-Paul Sartre / 1905 - 1980 /
Filozófus, regény-és drámaíró.
Az abszurd dráma egyik előfutára!
A Lét és a Semmi című egzisztencialista filozofiai írásában lényegében már minden benne van, amit az abszurdok teatralizálnak:
- az ember magányossága
- az élet értelmetlensége,
- a világ irracionalitása.
De Sarte esetében még mindez egyfajta optimizmussal párosul, amint azt ő maga is megfogalmazta Az Ördög és a Jóisten című darabjában:
" ha Isten nem létezik, az ember létezik, nem önmagáért, hanem a többi emberért, nem mint arisztokratikus egyéniség, nem mint a szabadság gőgös képviselője, hanem a forradalmi proletáriátusnak konkrét és névtelen egyede, azé a társadalomé, amely a szabadság felé halad. "
Élesen szembefordul a már halott Giradoux-val és az egész irodalmi drámaírással, s ezzel mintegy utat nyit az őt követő új nemzedék irodalomellenességének!
Idővel viszont összeütközésbe kerül az abszurdokkal is, mert azok egzisztencializmusból sokkal radikálisabb, pesszimistább és kompromisszum nélküli következtetéseket vontak le!
Főbb művei: - Legyek / 1943 /
- Zárt tárgyalás / 1944 /
- Temetetlen holtak / 1946 /
- A tisztességtudó utcalány / 1946 /
- Piszkos kezek / 1948 /
- Az Ördög és a Jóisten / 1951 /
Az abszurd gyökerei visszavezethetők egészen Antonin Artaud A színház és hasonmása című művéig vagy Alfred Jarry Übü király című művéig.
Egy bizonyos: az abszurd kialakulását nagymértékben segítette elő a hitlerizmus és a második világháború szörnyűségei és az egész polgári társadalom belső ellentmondásai.
- Eugen Ionesco / 1909 - 1994 /
A kopasz énekesnő című darabjának bemutatásától / 1950 / számítjuk az abszurd drámák megjelenését!
A darabot először értetlenség fogadta és megbukott.
Majd az elkövetkező 10 évben egyfolytában játszották a párizsi színházak, s a mai napig világszerte előveszik.
A darab egy kispolgári családról szól, akik csak a legprimitívebb közhelyeket tudják egymásnak mondani, s így az eredetileg komédiának szánt darab az emberek közötti kommunikáció tragikus lehetetlenségének drámájává vált.
További lényeges művei: - A lecke,
- A székek,
- A rinocérosz
A székek című darab bemutatásakor megsemmisült a teljes régi drámai és színpadi modell!
A darabban nincs cselekmény, se jellemek, se konfliktus, a színpadon nincs díszlet és jelmez, a darab eljátszható bárhol és bármikor, sőt bárkivel, mert igazi színészi feladatok sincsenek benne!
- Samuel Beckett 1906 - 1989 /
Godot-ra várva című darabja az abszurd dráma etalonja, mely 1963-as bemutatója után szerzőjét az abszurdok élvonalába emelte!
Két öreg csavargó egy sivár tájon egy bizonyos Godot-ra vár, aki nem jön.
Az alap probléma, hogy várjanak vagy ne várjanak, menjenek vagy ne menjenek, miközben össze-vissza beszélnek, hogy elüssék az időt.
A mű visszatérő dialógusa: " Menjünk " - " Nem lehet! " - " Miért? " - " Godot-ra várunk. "
Soha sem derül ki, hogy ki is az a Godot. / Lehet, hogy a halál, vagy talán az Isten. /
Mint ahogy az sem derül ki, hogy miért is várnak rá.
Az elhatározás bizonytalansága, a cselekvés értelmetlensége, a helyzet abszurditása a darab tulajdonképpeni mondanivalója!
Az előadásnak két óra múlva vége de a darabnak nincs befejezése...
Becket darabja méltán lett világhírű, s az író méltán kapta meg 1969-ben az irodalmi Nobel-díjat!
- Jean Genet / 1910 - 1986 /
A francia abszurdok harmadik jelentős képviselője!
Mint csavargó végigjárta Európát, s többször börtönbe került lopásért.
Börtönben írta első jelentős regényét is A tolvaj naplója címmel.
Szintén börtönben született két másik nagy alkotása: A főfelügyelet, amely egy cellába zárt három bűnözőről szól, és A cselédek című, amelyet 1947-ben Jouvet mutatott be óriási botrányok közepette.
A balkon című műve, amely a társadalmi forradalom igényéből indult ki, nem kerülhetett színre 1956-ban, mert a hadsereget és az egyházat támadta benne.
Csak 1960-ban mutatták be Párizsban Peter Brook angol rendező közreműködésével.
Hasonló okok miatt Németországban került színre Spanyolfalak című utolsó műve 1960-ban, míg Párizsban csak hat évvel később engedélyezték a bemutatót.
A Genet körül támadt állandó botrányokat a darabjaiban feltűnő végletes profanizáció, feketemise és a gyűlölet kultusza váltotta ki.
Az abszurdokhoz is csak bizonyos tekintetben és mértékben, leginkább formai okokból szokták sorolni, mert fentebb vázolt agresszív társadalomkritikája és politikai dühe világosan elárulja, hogy ő már túljutott a lét értelmetlenségén és az ember tehetetlenségén elmélázó filozofálgatáson!
- Arthur Adamov / 1908 - 1970 /
Az abszurdok kiemelkedő egyénisége!
Örmény származású.
A színházzal csak negyvenéves korában kezdett foglalkozni, Strindberg tanulmányozása után.
Általában irreális tér-és időviszonyokat alkalmaz, és művei alapszituációja a névtelenségre, a lázálmok váltakozásaira és az emberi állapot abszurditásaira redukálódik.
Darabjaiból egyfajta neurotikus megszállottság árad.
Később szakít az abszurdok hagyományos stílusával és mindinkább a realitás felé orientálódik!
Hivatásának érezte korának problémáit bemutatni, s mintegy klinikai tanulmányként vizsgálni, de szemléletében kicsit mindig dogmatikus maradt.
Műveinek konfliktusait, társadalmi problémáit annyira személyes ügynek vette, hogy végül öngyilkosságba menekült azok elől!
Az abszurd hanyatlását végül is saját felfogásának lényege okozta!
Filozófiájuk szerint ugyanis az embert, a létet és a társadalom minden vonatkozását értelmetlennek tekintette, s eljutott arra a pontra, hogy ha semminek nincs értelme a világon, akkor a színháznak sincs értelme, ha csak az nem, hogy megmagyarázza másoknak is az élet és önmaga értelmetlenségét.
Az értelmét vesztett színház pedig miért csináljon színházat...
Ennek ellenére az abszurdok hatása ma is érződik a színházművészetben, s bár lehetővé tette a dilettantizmus gátlástalan beáramlását is a színházba, nagyon sok jeles képviselője színesíti korunk színjátszását!
/ Folytatás a 20. részben /
