Bár jártam szavalóversenyekre és élveztem a szereplést, az igazi önmegvalósítást akkor még az írás jelentette számomra. Mindegy volt, hogy vers vagy próza, csak papírra vethessem a gondolataimat és az érzéseimet. Sokkal meghittebbnek tartottam ezt az önkifejezési formát, mint a színpadi "magamutogatást".
Az irodalmi érdeklődésem miatt fogadtam el az egyik barátom meghívását a helyi amatőr színpad oratórikus műsorának próbájára is.
Kíváncsi voltam, hogy miként mondanak verset a megyében oly jónevű irodalmi színpad tagjai.
Mesterkélten túlhevítettnek tűnt amit csináltak, és ezt szóvá is tettem.
/ Ez a szókimondásom később sokszor sodort még bajba, de a mai napig az a véleményem, hogy inkább kimondom, amit gondolok, és nem vagyok hajlandó sunyi módon bárki háta mögött véleményt formálni, és főleg nem magamban tartani, ha valami nem tetszik! A különbség csak annyi, hogy akkor a jövőm múlott rajta, ma pedig már nem igazán van mit veszítenem.../
- Kritizálni könnyű! Mutasd meg, hogy te hogyan mondanád! - mondta G. a csoport vezetője.
Megmutattam.
Egy szóval sem mondta, hogy igazam van, de felajánlotta, hogy dolgozzak velük.
/ Illetve csak vele, mert az ő szemében a csoport csak általa létezett! /
Hosszas győzködés után ráálltam arra, hogy annak az egy műsornak az erejéig velük maradok, de tovább semmiképpen sem, és akkor ezt komolyan is gondoltam.
Nem számítottam arra, hogy egy életre "megfertőződöm" a színház csodálatos világától...
A produkció sikeres lett.
Életemben először éreztem meg az igazi siker ízét.
/ Az iskolai ünnepségek és különböző szavalóversenyek udvarias, szinte kötelező tapsait soha nem tekintettem annak. /
A műsort követő személyes gratulációk és kézfogások jóleső érzéssel töltöttek el, és felébresztették bennem a később oly sok gondot okozó hiúságot...
Mivel az előadás után olyan ajtók is kinyíltak előttem - például tagja lettem a városi Fiatal Költők Társaságának -, és olyan emberekkel ismerkedhettem meg, akiket addig csak messziről láttam, egyetlen tiltakozó szó nélkül fogadtam el a G. által kezembe adott következő műsor - egy Örkény-Karinthy válogatás - forgatókönyvét.
Ujabb siker, még nagyobb önbizalom és nagyképűség következett.
Ez utóbbinak persze semmi alapja sem volt, mert akkor még annyit értettem a színházhoz, mint a tyúk az ábécéhez...
Kritizálni azonban már tudtam és mertem is.
Olyan voltam, mint az ostoba politikus, aki anélkül hangoztatja a másik párt hibáit, hogy bármilyen jobb megoldással tudna előállni.
Szemtelen és kibírhatatlan emberré váltam.
Ennek pedig egyenes következménye lett, hogy hamarosan el kellett hagynom a csoportot.
Ahelyett, hogy levontam volna a következtetéseket a viselkedésem eredményéből, inkább sértődött daccal vonultam el.
Elhatároztam, hogy "csakazértis" létrehozok egy színházat, ahol mindent sokkal jobban fogunk majd csinálni.
Létre is hoztam.
Minden különösebb siker és közönség-visszhang nélkül.
Mindkét előadásunk végén csak a múvelődési ház gondnoka, a takarítónéni, és néhány ismerős vagy hozzátartozó "tapsolt".
A sikertelenség elvette az emberek kedvét, és szép lassan kezdtek elmaradozni mellőlem.
A "csakazértis színház" rövid pályafutása véget ért...
Ezek után hónapokig semmi mást nem csináltam, csak csavarogtam a haverokkal, ittam és minden balhéban benne voltam, hogy feledni tudjam a kudarcot.
De minnél jobban csavarogtam, minél jobban ittam, és minél többet balhéztam, annál inkább hiányzott a színház.
/ Számomra is érthetetlen módon hiányzott az, ami életem első, legnagyobb kudarcát okozta... /
Mivel friss volt még a seb, amely visszatartott egy újabb színházi csoport létrehozásától, a hiányérzetemet azzal igyekeztem enyhíteni, hogy ezzel a témával foglalkozó szakkönyveket hoztam ki a könyvtárból. Akkor még nem igazán a tanulás volt a célom, inkább csak szimpla érdeklődés...
Molnár Gál Péter Izgága Színház című könyve volt az "első falat", amelyet azóta is ujra-és ujra "elfogyasztok", mert még mindig találok benne kiaknázatlan értékes gondolatokat.
A könyv óriási hatással volt rám.
Megfogalmazva láttam mindazt, amit én nem tudtam elmagyarázni G.-nek, az elhagyott csoport vezetőjének, aki gyakran kapott idegrohamot, amikor azt hajtogattam, hogy "valami nem jó...valami nem jó...de nem tudom, hogy mi...".
Persze M.G.P. könyvének első elolvasása után még nem tudtam igazán többet, hiszen szakmai mondanivalóját kellő elővégzettség nélkül meg sem értettem, de kezdett valami derengeni a fejemben lévő "sötét alagút" végén, és ez még kíváncsibbá tett.
Ujabb könyvek következtek, szinte válogatás nélkül.
Elolvastam valamennyi színházi irányzat képviselőjének a tanulmányait, aminek az lett a következménye, hogy még nagyobb káosz alakult ki bennem. A zűrzavart úgy igyekeztem enyhíteni, hogy mindegyikből kijegyzeteltem a szerintem jónak tartott részeket, és hozzátettem a saját elképzeléseimet, megjegyzéseimet.
A kitartó munka eredményeként lassan kezdett kialakulni a fejemben valamiféle egységes elképzelés arról, hogy milyen is a jó színház.
Aztán rábukkantam Sztanyiszlavszkíj A Színész Munkája című könyvére.
Megdöbbentő volt a felfedezés.
Szinte ugyanazokat a következtetéseket kaptam vissza a könyvből, amelyeket én vontam le a jegyzeteimben.
Ezután - érthető módon - következetesen csak az ő munkásságával foglalkozó írásokat kezdtem keresni, mint hozzám legközelebb állót.
Sztanyiszlavszkíj könyve lett az én "Színházi Bibliám".
/ Nem vettem figyelembe, hogy bizonyos megállapításai fölött elszállt az idő, más állításai pedig soha nem lettek kipróbálva a gyakorlatban, mert a Mester halála ezt már nem tette lehetővé. Mindez a későbbiek folyamán végzetes következményekkel járt.../
Amikor már úgy gondoltam, hogy sikerült teljes egészében elsajátítanom az elméletet, fékezhetetlen vágyat éreztem, hogy a színpadon is kipróbálhassam.
Uj csoport szervezésébe kezdtem, de egészen más szempontok alapján, mint korábban. Olyan embereket akartam magam mellett tudni, akik nem elégednek meg a műkedvelői színvonallal, akik komoly, elmélyült munkára is készek annak érdekében, hogy igazi művészi alkotást hozzanak létre. Komoly hangsúlyt fektettem arra, hogy megértsék minden szavamat, hogy tisztában legyenek azzal, mi is az a színvonal, amit kérek tőlük, és mi a lényege a Módszernek, amely alapján dolgozni fogunk. Ezért - még ha ezt az időt a próbától kellett is elvennem - rendszeresen tartottam számukra elméleti oktatást a színész és a rendező munkájának szemszögéből egyaránt.
Fejezetről-fejezetre vettük át a Mester könyvét, megbeszéltük az általa javasolt Módszer lényegét, majd mindent rögtön ki is próbáltunk a színpadon, különböző improvizációs gyakorlatokon keresztül.
Tehát igazi színházi műhelymunka folyt.
Sokan viszont nem erre számítottak. Szerettek volna minél előbb színpadra kerülni, és előadni valamit, hogy aztán learathassák a tapsot.
Mások nem bírták az általam diktált munkatempót, és azért mentek el.
Ezért kezdetben olyan volt a csoport, mint egy átjáróház. Jöttek-mentek, cserélődtek az emberek, de mindezért kárpótolt az, hogy akik maradtak, azoknál komoly fejlődés volt tapasztalható, és nagy volt bennük a lelkesedés.
Ezzel az állandó "maggal" aztán nekivághattunk konkrét feladatoknak is.
A megfeszített munka meghozta a gyümölcsét. Sikert sikerre halmoztunk, beneveztünk amatőr színházi fesztiválokra, és jó néhányat meg is nyertünk. A csoport egyre ismertebb lett az amatőr színházi körökben.
A Mester hazánkban méltatlanul mellőzött Módszere ujra élt és hatott...

Free Music at divine-music.info>