Bár jártam szavalóversenyekre és élveztem a szereplést, az igazi
önmegvalósítást akkor még az írás jelentette számomra. Mindegy volt,
hogy vers vagy próza, csak papírra vethessem a gondolataimat és az
érzéseimet. Sokkal meghittebbnek tartottam ezt az önkifejezési formát,
mint a színpadi "magamutogatást".
Az irodalmi érdeklődésem miatt fogadtam el az egyik barátom meghívását a
helyi amatőr színpad oratórikus műsorának próbájára is.
Kíváncsi voltam, hogy miként mondanak verset a megyében oly jónevű irodalmi színpad tagjai.
Mesterkélten túlhevítettnek tűnt amit csináltak, és ezt szóvá is tettem.
/ Ez a szókimondásom később sokszor sodort még bajba, de a mai napig az
a véleményem, hogy inkább kimondom, amit gondolok, és nem vagyok
hajlandó sunyi módon bárki háta mögött véleményt formálni, és főleg nem
magamban tartani, ha valami nem tetszik! A különbség csak annyi, hogy
akkor a jövőm múlott rajta, ma pedig már nem igazán van mit
veszítenem.../
- Kritizálni könnyű! Mutasd meg, hogy te hogyan mondanád! - mondta G. a csoport vezetője.
Megmutattam.
Egy szóval sem mondta, hogy igazam van, de felajánlotta, hogy dolgozzak velük.
/ Illetve csak vele, mert az ő szemében a csoport csak általa létezett! /
Hosszas győzködés után ráálltam arra, hogy annak az egy műsornak az
erejéig velük maradok, de tovább semmiképpen sem, és akkor ezt komolyan
is gondoltam.
Nem számítottam arra, hogy egy életre "megfertőződöm" a színház csodálatos világától...
A produkció sikeres lett.
Életemben először éreztem meg az igazi siker ízét.
/ Az iskolai ünnepségek és különböző szavalóversenyek udvarias, szinte kötelező tapsait soha nem tekintettem annak. /
A műsort követő személyes gratulációk és kézfogások jóleső érzéssel
töltöttek el, és felébresztették bennem a később oly sok gondot okozó
hiúságot...
Mivel az előadás után olyan ajtók is kinyíltak előttem - például tagja
lettem a városi Fiatal Költők Társaságának -, és olyan emberekkel
ismerkedhettem meg, akiket addig csak messziről láttam, egyetlen
tiltakozó szó nélkül fogadtam el a G. által kezembe adott következő
műsor - egy Örkény-Karinthy válogatás - forgatókönyvét.
Ujabb siker, még nagyobb önbizalom és nagyképűség következett.
Ez utóbbinak persze semmi alapja sem volt, mert akkor még annyit értettem a színházhoz, mint a tyúk az ábécéhez...
Kritizálni azonban már tudtam és mertem is.
Olyan voltam, mint az ostoba politikus, aki anélkül hangoztatja a másik
párt hibáit, hogy bármilyen jobb megoldással tudna előállni.
Szemtelen és kibírhatatlan emberré váltam.
Ennek pedig egyenes következménye lett, hogy hamarosan el kellett hagynom a csoportot.
Ahelyett, hogy levontam volna a következtetéseket a viselkedésem eredményéből, inkább sértődött daccal vonultam el.
Elhatároztam, hogy "csakazértis" létrehozok egy színházat, ahol mindent sokkal jobban fogunk majd csinálni.
Létre is hoztam.
Minden különösebb siker és közönség-visszhang nélkül.
Mindkét előadásunk végén csak a múvelődési ház gondnoka, a takarítónéni, és néhány ismerős vagy hozzátartozó "tapsolt".
A sikertelenség elvette az emberek kedvét, és szép lassan kezdtek elmaradozni mellőlem.
A "csakazértis színház" rövid pályafutása véget ért...
Ezek után hónapokig semmi mást nem csináltam, csak csavarogtam a
haverokkal, ittam és minden balhéban benne voltam, hogy feledni tudjam a
kudarcot.
De minnél jobban csavarogtam, minél jobban ittam, és minél többet balhéztam, annál inkább hiányzott a színház.
/ Számomra is érthetetlen módon hiányzott az, ami életem első, legnagyobb kudarcát okozta... /
Mivel friss volt még a seb, amely visszatartott egy újabb színházi
csoport létrehozásától, a hiányérzetemet azzal igyekeztem enyhíteni,
hogy ezzel a témával foglalkozó szakkönyveket hoztam ki a könyvtárból.
Akkor még nem igazán a tanulás volt a célom, inkább csak szimpla
érdeklődés...
Molnár Gál Péter Izgága Színház című könyve volt az "első falat",
amelyet azóta is ujra-és ujra "elfogyasztok", mert még mindig találok
benne kiaknázatlan értékes gondolatokat.
A könyv óriási hatással volt rám.
Megfogalmazva láttam mindazt, amit én nem tudtam elmagyarázni G.-nek,
az elhagyott csoport vezetőjének, aki gyakran kapott idegrohamot, amikor
azt hajtogattam, hogy "valami nem jó...valami nem jó...de nem tudom,
hogy mi...".
Persze M.G.P. könyvének első elolvasása után még nem tudtam igazán
többet, hiszen szakmai mondanivalóját kellő elővégzettség nélkül meg sem
értettem, de kezdett valami derengeni a fejemben lévő "sötét alagút"
végén, és ez még kíváncsibbá tett.
Ujabb könyvek következtek, szinte válogatás nélkül.
Elolvastam valamennyi színházi irányzat képviselőjének a tanulmányait,
aminek az lett a következménye, hogy még nagyobb káosz alakult ki
bennem. A zűrzavart úgy igyekeztem enyhíteni, hogy mindegyikből
kijegyzeteltem a szerintem jónak tartott részeket, és hozzátettem a
saját elképzeléseimet, megjegyzéseimet.
A kitartó munka eredményeként lassan kezdett kialakulni a fejemben
valamiféle egységes elképzelés arról, hogy milyen is a jó színház.
Aztán rábukkantam Sztanyiszlavszkíj A Színész Munkája című könyvére.
Megdöbbentő volt a felfedezés.
Szinte ugyanazokat a következtetéseket kaptam vissza a könyvből, amelyeket én vontam le a jegyzeteimben.
Ezután - érthető módon - következetesen csak az ő munkásságával
foglalkozó írásokat kezdtem keresni, mint hozzám legközelebb állót.
Sztanyiszlavszkíj könyve lett az én "Színházi Bibliám".
/ Nem vettem figyelembe, hogy bizonyos megállapításai fölött elszállt
az idő, más állításai pedig soha nem lettek kipróbálva a gyakorlatban,
mert a Mester halála ezt már nem tette lehetővé. Mindez a későbbiek
folyamán végzetes következményekkel járt.../
Amikor már úgy gondoltam, hogy sikerült teljes egészében elsajátítanom
az elméletet, fékezhetetlen vágyat éreztem, hogy a színpadon is
kipróbálhassam.
Uj csoport szervezésébe kezdtem, de egészen más szempontok alapján,
mint korábban. Olyan embereket akartam magam mellett tudni, akik nem
elégednek meg a műkedvelői színvonallal, akik komoly, elmélyült munkára
is készek annak érdekében, hogy igazi művészi alkotást hozzanak létre.
Komoly hangsúlyt fektettem arra, hogy megértsék minden szavamat, hogy
tisztában legyenek azzal, mi is az a színvonal, amit kérek tőlük, és mi a
lényege a Módszernek, amely alapján dolgozni fogunk. Ezért - még ha ezt
az időt a próbától kellett is elvennem - rendszeresen tartottam
számukra elméleti oktatást a színész és a rendező munkájának
szemszögéből egyaránt.
Fejezetről-fejezetre vettük át a Mester könyvét, megbeszéltük az általa
javasolt Módszer lényegét, majd mindent rögtön ki is próbáltunk a
színpadon, különböző improvizációs gyakorlatokon keresztül.
Tehát igazi színházi műhelymunka folyt.
Sokan viszont nem erre számítottak. Szerettek volna minél előbb
színpadra kerülni, és előadni valamit, hogy aztán learathassák a tapsot.
Mások nem bírták az általam diktált munkatempót, és azért mentek el.
Ezért kezdetben olyan volt a csoport, mint egy átjáróház.
Jöttek-mentek, cserélődtek az emberek, de mindezért kárpótolt az, hogy
akik maradtak, azoknál komoly fejlődés volt tapasztalható, és nagy volt
bennük a lelkesedés.
Ezzel az állandó "maggal" aztán nekivághattunk konkrét feladatoknak is.
A megfeszített munka meghozta a gyümölcsét. Sikert sikerre halmoztunk,
beneveztünk amatőr színházi fesztiválokra, és jó néhányat meg is
nyertünk. A csoport egyre ismertebb lett az amatőr színházi körökben.
A Mester hazánkban méltatlanul mellőzött Módszere ujra élt és hatott...
Természetesen az elméleti munkát sem hagytuk abba, tovább boncolgattuk a Mester Módszerét, és egyre mélyebben ástuk bele magunkat.
Aztán eljutottunk a halál eljátszásának problémájához...
Hogyan készüljön fel a szerepére az a színész, akinek a halált kell eljátszania, de nem az elterjedt ripacs fogásokkal, hanem a Mester által megkövetelt igazi átéléssel?
Megpróbáltunk végigmenni a Módszer kínálta lehetőségeken, de már az alapoknál elakadtunk.
Ekkor éreztük először, hogy Sztanyiszlavszkij Módszerének is vannak korlátai...
Szerinte ugyanis a színész csak olyan szerep eljátszására képes - igazi átéléssel -, amelyet, vagy amelyhez hasonlót korábban már a saját életében átélt.
Ezt az érzést kell aztán magában megkeresni, felszínre hozni, és ujra átélni a színpadon.
/ "Akit még soha életében nem pofoztak meg, az képtelen lesz eljátszani, hogy megpofozzák" - írja a Mester. /
Joggal merült fel bennünk a kérdés, hogy a színész, aki még soha nem halt meg, miként tudna eljátszani egy olyan érzést, amely nincs a lelkében?
Vajon van-e erre megoldás?
Ad-e erre választ valahol Sztanyiszlavszkíj?
/ Tudom, hogy nem azért kezdtétek el olvasni ezt a könyvet, hogy színház-elméleti fejtegetéseket olvassatok, és nem is akarlak ezzel untatni benneteket. Akit részletesebben is érdekel, az úgyis utána tud nézni ugyan ezen a honlapon a Színház és Halál című menüpontban! Ezért ígérem, hogy csak annyira térek ki ezekre a dolgokra, amennyire az események szempontjából okvetlen szükséges! /
Hetekig tartó viták után arra a következtetésre jutottunk, hogy a megoldás kulcsát a Mester által Érzelmi Emlékezetnek nevezett jelenség adja. Az a mindennap tapasztalható igazság, mely szerint az emlékezetünk minden korábbi érzésünket elraktároz, és akár évtizedek múltán is képes azt ugyan olyan erővel, vagy gyakorta még erősebben ujra átéletni velünk.
Javaslata szerint olyan körülményeket kell kialakítani, és olyan lelkiállapotba kell hozni a színészt, amelyek segítségével elhiszi, hogy mindaz, ami történik, valóban igaz. Abban a pillanatban, amikor elhitte, máris előtörnek a lelkéből a régen átélt érzések.
Itt visszajutottunk az alap problémához, ugyanis a halál esetében nincsenek régen átélt érzések...
Roppant dühítő volt, hogy nem találtuk a megoldást.
Heteken keresztül beszéltünk róla, elemeztük, míg végül úgy éreztük, hogy rátaláltunk...
Úgy gondoltuk, hogy meg kell fordítanunk a Mester tételét, és nem a régi érzések között kell kutatnunk - hisz az, az adott esetben nincs is -, hanem létre kell hozni egy újat, egy addig soha nem létezőt, amelyet aztán majd annak rendje és módja szerint elraktároz az érzelmi emlékezet, és akkor már a későbbiek folyamán ez bármikor elővehető lesz.
Olyan körülményeket kell tehát teremtenünk, amiben a színész - ha csak néhány pillanatra is - de elhiszi, hogy az élete valóban veszélyben forog. Mert ha ez sikerül, akkor soha többé nem jelent majd problémát számára annak eljátszása.
Automatikusan merült fel bennünk a kérdés, hogy vajon miként lehetne ezt megoldani úgy, hogy közben ne bántsuk a színészt? Mi legyen az a szituáció a helyzetgyakorlatban, amely kellőképpen megviseli ahhoz, hogy később bármikor feltudja magában ídézni, de ugyanakkor ne legyen semmi baja.
Sorra vettük a lehetőségeket.
Ha azt kellene eljátszania a helyzetgyakorlatban, hogy lelövik, akkor valóban le kellene lőni ahhoz, hogy megtudja, milyen érzésekkel is jár...
Ha azt játszaná, hogy leszúrják, akkor valóban le kellene szúrni....
Ha mérgezés okozta halállal próbálkoznánk, akkor meg kellene mérgezni...
Sorolhatnám még a különböző szituációkat, amiket végigvettünk, de nincs értelme, mert mindegyiknél ugyanabba a zsákutcába jutottunk.
Lehetetlen dolog ugyanis valakit csak kicsit meglőni, kicsit megszúrni vagy kicsit megmérgezni, mert sem a golyó, sem a kés, sem a méreg nem állítható meg abban a pillanatban, amikor mi szeretnénk, nem áll meg azon a határon, ami még nem veszélyes, de már elegendő ahhoz, hogy a színész érezze a kívánt érzést.
Így jutottunk el a fojtáshoz.
Az egyetlen olyan szituációhoz, amelyet általunk ellenőrizhetőnek és irányíthatónak tartottunk, hiszen a szorítás erősségét mi határozzuk meg. Itt már megtudunk állni abban a pillanatban, amikor kell, amikor már a színész számára kellemetlen, és aztán a színész fantáziájára bízzuk az érzés továbbgondolását.
/ Rettenetes és végzetes tévedés volt ezt hinnünk!!!!! Sok ember életét tönkretevő tévedés, amelyet azonban ott és akkor nem is sejtettünk...Örültünk, hogy végre megtaláltuk a megoldást, és eszünkbe sem jutott továbbgondolni, és még jobban kielemezni ezt az ötletet...Utólag visszagondolva - amikor pedig már általában "bölcsebb" az ember - sem értem, hogy miként lehettem annyira ostoba, hogy elmentem egy ilyen ötlet veszélyessége mellett. Sem a fiatalságom, sem a tapasztalatlanságom nem lehet mentség...Sokkal inkább a hiúságom okozott minden további bajt! A büszkeség, hogy "íme kitaláltunk valamit, amit előttünk még senki! És beértem ennyivel..." /
Az elmélet kifejezetten jónak tűnt.
Nem maradt más hátra, mint kipróbálni a színpadon, gyakorlatban is.
Szinte minden utólag visszakérdezett színészem úgy érezte, hogy valamiféle fal omlott le benne, megszüntetve korábbi gátlásait, szorongásait.
Soha nem gondolt energiákat, adottságokat szabadított fel az agyukban és lelkükben egyaránt. Határozottabbá, magabiztosabbá vált a színpadon, jobban át tudta élni a szerepét, és ami a legmeglepőbb volt: nem csak a tragikus jellegű szerepeket, de minden más - bármilyen jellegű - szerepet is.
A hatást látva úgy döntöttem, hogy ennek a gyakorlatnak mindenképpen szerepelnie kell az ujonnan érkező tagok alkalmasságát eldöntő felvételi gyakorlatok között is.
/ Minden okom meg volt, hogy így döntsek, hisz éveken keresztül valóban hiba nélkül működött a dolog, és komoly szerepe volt abban is, hogy sikereket értünk el. És bizonyára ez volt a másik ok, amely miatt eszembe sem jutott átgondolni a benne rejlő veszélyt.../
Így aztán minden ujonnan érkezővel elvégeztem a gyakorlatot, még akkor is, ha egyáltalán nem terveztük olyan darab előadását, ahol megfojtanak vagy bármilyen más formában megölnek valakit.
/ Bizonyára emlékeztek, milyen előszeretettel támadott emiatt az ügyész a tárgyaláson.../
Az elkövetkezendő években nagyon sok emberrel végeztem el a gyakorlatot, bízva annak 100%-os helyességében.
/ Később ez adott lehetőséget a sajtó számára a "fojtogató" jelző használatára, hisz aki többször "fojtogat", az csakis "fojtogató" lehet.../
Erre az időszakra estek a legnagyobb sikereink, ekkor nyertük a legtöbb színházi fesztivált, és ekkor kezdődtek az összetűzéseink a rendőrséggel is.
A színházi laboratóriumi munka agyat és lelket mozgató tevékenysége közben akaratlanul is ujra-és ujra beszélgetéseink tárgyává vált a politika, konkrétan az akkori rendszer hibái, romlottsága és korruptsága, és mivel mindannyian elégedetlenek voltunk ezekkel a negatív jelenségekkel, elhatároztuk, hogy ha burkoltan is, de a lehetőségeinkhez mérten igyekszünk a színpadon küzdeni ezek ellen.
Következetesen olyan darabokat választottunk, amelyekbe belecsempészhetőek voltak a társadalomkritikai elemek.
/ Schwajda György Rátóti Legényanya című darabját például úgy teletűzdeltük ilyen elemekkel, hogy talán már ő sem ismert volna rá a saját írására...Később - a rendszerváltás után - Garas Dezső rendezésében volt filmen is látható, de még akkor is jóval szelídebben, mint a miénk volt! /
A közönség először félve, majd egyre bátrabban ünnepelte ezeket az előadásokat, adta tovább ismerőseinek a látottakat, így aztán sikerült mindig megtöltenünk a nézőteret, mert mindenki látni és hallani szerette volna azokat a gondolatokat, amelyek benne voltak a köztudatban, de kevesen merték még kimondani.
A legjobban talán a besúgók tapsoltak, akik minden előadásunkkor ott ültek a nézőtéren, hogy aztán - mégjobban kiszinezve és felnagyítva - megírhassák jelentésüket a rendőrség vagy a pártbizottság felé.
/ Érdekes dolog volt például visszahallani Z. elvtárstól - a már említett irodában - jónéhány a darabban elhangzó mondatot, pedig ő ott sem volt az előadáson.../
Az egy előadás-egy kihallgatás "játék" olyan rendszeressé vált, hogy már meg sem lepődtünk, ha megállt mellettünk egy rendőrségi autó és megkértek, hogy szálljunk be.
/ Érdekes, hogy ezekről a kihallgatásokról sohasem készült jegyzőkönyv - hisz bizonyíthatóan nem követtünk el semmit -, inkább mindig megmaradt a sima, fenyegetésekkel tűzdelt elbeszélgetés keretein belül.../
Persze a hatalom kiszolgálói nem elégedtek meg az egyszerű fenyegetésekkel, hanem mindent elkövettek, hogy minél ritkábban juthassunk fellépési lehetőségekhez.
Mivel nekünk akkor még nem igazán volt veszítenivalónk, így a kultúrházak igazgatóit szorongatták meg, akik egyrészt mind párttagok voltak - hiszen másként nem is lehettek volna ilyen pozícióban -, tehát kötötte őket a "párthűség", másrészt féltették az állásukat és az egzisztenciájukat.
A bátrabbak egy darabig ellenálltak - mert a teltházas előadások azért szép összeget hoztak nekik -, de végülis engedniük kellett a nyomásnak, és különböző indokokkal - de sohasem az igazi indokkal! - elküldtek minket.
Helyzetünket még tovább rontotta, hogy G. akinek valaha a csoportjában kezdtem, és igencsak haraggal váltunk el - mint azt már írtam, az én hibámból -, olyan pozícióba került, ahonnan minden területen akadályozni tudta az érvényesülésünket.
/ Ráadásul akkor már nem csak egykori összetűzésünk hajtotta, hanem a sikereinkre való szakmai féltékenység is, hisz ő a csoportjával sohasem jutott el addig a szintig, mint mi.../
Minden fontosabb, középpontban lévő és széles látogatottsággal rendelkező művelődési ház ajtaja becsukódott előttünk.
Maradt számunkra a külváros és a környező falvak.
Ezeken a településeken viszont az embereknek vagy igénye vagy ideje nem volt megnézni az előadásainkat.
/A gyárban ledolgozott kötelező 8 óra után siettek a földekre vagy a jószágokhoz, ahol az igazi pénzt megtermelték maguknak.../
Faluról-falura vándoroltunk, mert azért mindig találtunk egy szegényes kis művelődési házba eldugott népművelőt, akivel együtt reménykedtünk, hogy ott talán sikerül majd véghezvinnünk valamiféle kultúrális áttörést, és becsalogatjuk az embereket az előadásokra...
/ Talán sikerült volna, ha lejebb adunk az előadásaink színvonalából, és felvállalunk például egy szüreti-báli bohóckodást, de erre nem voltunk hajlandóak.../
Mivel pedig a művelődési háznak nem érte meg a próbáinkon elfogyasztott fűtést, villanyt és egyéb költségeket fizetni a semmiért, ujra távoznunk kellett...
Aztán egy szép napon G.-t "megszállta a jólélek".
/ Sajnos nem isteni sugallatot kapott, mert az bizonyára tartósabb és őszintébb tettekre ösztönözte volna.../
A "jólélek" a helyi ujság egy fiatal, agilis ujságírónője volt, aki felfigyelt a tevékenységünkre és készített velem egy riportot " Magukra hagyott színjátszók" címmel.
A cikk felvetette azt a kérdést, hogy egy ilyen tehetséges emberekből álló csoport miért szorult ki a városból, miért kell eldugott kis falusi művelődési házakban tartani az előadásaikat...?
G.-t annyira kellemetlenül érintette a dolog - főleg, hogy utaltam is rá a cikkben -, hogy két nap elteltével úgy döntött, hogy beszélni akar velem.
Hát nem volt semmi az a találkozás.
Kényszeredett, fogcsikorgató mosolyokkal udvariaskodtunk, ahogy az "igazi úri emberekhez" illik.
Közölte, hogy rég óta figyelemmel kíséri a távolból - mi tagadás, valóban jó távolról! - a működésünket és úgy gondolja, eljött az ideje annak, hogy mi is helyet kapjunk a Művelődési Központban.
Ennél jobban az sem lepett volna meg, ha a szemem láttára el kezd a vizen járni...
Ennek ellenére egyetlen porcikám sem kívánta, hogy egy általa vezetett intézményben tevékenykedjek.
/ Már megint az az átkozott hiúságom és büszkeségem.../
Kényszerhelyzetbe kerültem.
Ha elfogadom az ajánlatát, attól a pillanattól kezdve ő irányít és csak az általa kiválasztott darabokat adhatjuk elő.
Ha viszont visszautasítom, akkor már hivatkozhat arra,hogy ő igenis akart segíteni, de én ellöktem magamtól a "baráti jobbot"...
Időt kértem, hogy megbeszélhessem a csoporttal, bár sejtettem előre, hogy nekik mi lesz a döntésük...
Hősiesen viselték ugyan a "száműzetést", de valójában semmire sem vágytak jobban, mint végre ujra sikeres és teltházas előadásokat csinálni, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy én nem így voltam ezzel.
Egy héttel később igent mondtam G.-nek.
Kezdetben olyan szép volt minden, mint a mesében.
G. sűrűn bejárt a próbáinkra, gratulált és dícsért, fellépési lehetőségeket szerzett nekünk, mégpedig olyanokat, ahol fontos emberek ültek a nézőtéren.
Így kívánta bemutatni, hogy már nem vagyunk "magukra hagyott színjátszók"...
Aztán amikor már minden irányba kellőképpen bizonyította, hogy ő mennyire felkarol mindennemű kezdeményezést, elkezdtek ritkulni a lehetőségeink.
Először mindenben hibát talált, majd közölte, hogy a heti próbanapjaink számát egyetlen alkalomra - pontosan heti 2 órára - csökkenti, mert kell a hely egy régi barátjának, aki színtén vezet egy amatőr színpadot.
Átlátszó hivatkozás volt ez, mert nagyon jól tudtam, hogy az általunk használt termen kívül még legalább három üres terem közül választhatott volna a másik csoportnak.
Ezáltal tulajdonképpen ugyan olyan helyzetbe kerültünk, mint amilyenben korábban voltunk, sőt talán még rosszabba, mert azt a szabadságunkat is elveszítettük, hogy azt adhassunk elő, amit szeretnénk.
/ Ekkor értettem meg, hogy miért nem tiltakoztak a minket korábban elüldöző elvtársak az ellen, hogy bekerüljünk a Művelődési Központba. Teljes ellenőrzés alatt tudtak tartani, mert G.-nél jobb és párthűbb cenzort el sem lehetett képzelni.../
Kiválaszthattuk ugyan, hogy mit szeretnénk előadni, de a forgatókönyvet minden esetben le kellett adnunk G.-nek, és ha az szerinte nem felelt meg, akkor nemet mondott rá.
Ráadásul - a lecsökkentett próbaidő ellenére - ugyan olyan magas színvonalú előadásokat követelt tőlünk, mint korábban, nem törődve azzal, hogy erre milyen kevés idő áll rendelkezésünkre.
Mindent elkövettünk, hogy megfeleljünk a követelményeinek, mert egyrészt nem tehettünk mást, másrészt pedig nem akartuk megadni neki azt az örömöt, hogy rossz és sikertelen darabokkal állunk ki a közönség elé.
Úgy döntöttünk, hogy a képzési és felvételi gyakorlatokat nem a színpadon, a próbaidő alatt, hanem más napokon és más helyeken csináljuk meg, hogy ezzel is időt nyerjünk a felkészüléshez.
/ Később ez a kényszermegoldás nagyon jól jött az ügyészségnek és a Médiának, mert csodálatosan festett a vádiratban és az ujságok oldalain annak felsorolása, hogy hol, milyen "kísérteties és eldugott" helyeken "fojtogattam" szegény színészeimet.../
G. "jóindulatú" támogatása kezdett olyanná válni, mint egy mindig szorosabbra záródó satu.
Sokáig úgy látszott, hogy nincs kiút a csapdából, és a csoport szép lassan megszünik létezni.
Aztán megismerkedtem H.-val, aki legalább annyira utálta G.-t, mint én, és ez már komoly alapot jelentett a közös együttműködésünkhöz.
H. komoly funkciót töltött be a helyi KISZ Bizottság Kultúrális Osztályán, ezért könnyen tudott fellépési lehetőségeket szerezni számunkra, és ezek ellen G.-nek sem lehetett ellenvetése, mert a KISZ / Kommunista Ifjusági Szövetség, hogy a mai fiatalok is értsék, miről is van szó.../ volt olyan erős része a hatalmi apparátusnak, hogy nem tűnt szerencsésnek ujjat húzni velük.
H. ellenszenve G. iránt egészen más jellegű volt, mint az enyém. H. ugyanis az akkor reform-kommunistáknak nevezett csoporttal értett egyet, és ki nem állhata a G. féle régimódi felfogást, főleg pedig diktatórikus módszereit utálta.
Így aztán - ha nem is mindenben - de a rendszer megreformálásának szükségességében velem értett egyet, és ezért is segített mindenben, amiben tudott.
Az általa szervezett előadásainkba újra lehetőségünk volt belecsempészni reform gondolatainkat, és ez jóleső érzéssel töltötte el a poraiból feltámadó csoportot.
H.-val volt találkozóm azon az elátkozott szeptember eleji napon is...
Délelőtt felhívott azzal az örömteli hírrel, hogy nem csak újabb fellépési lehetőséget, de állandó próbatermet is sikerült szereznie számunkra, így végleg ott hagyhatjuk G.-t.
Pontban háromkor ott voltam a megbeszélt helyen.
Sörrel és féldecivel és széles vigyorral várt.
Mozdulata, ahogy üdvözlésemre emelte a poharát, elárulta, hogy már nem az első felesnél tart.
Amikor közöltem vele, hogy nem iszom, mert öt órától próbám van, a vigyor eltűnt az arcáról.
- Dehogy lesz ma neked próbád! Ötkor M.-el van találkozónk! Meg kell beszélnünk, hogy milyen feltételekkel adja ki nektek a próbatermet. Nyugodtan megihatod, legalább jobban tudsz vele tárgyalni. - mondta szinte utasító hangnemben.
- Kösz, de ezt most inkább kihagyom. Olyan gyógyszert szedek, amire nem lehet inni.
A válaszom néhány másodpercre elgondolkodtatta, aztán ugyan olyan határozottsággal folytatta.
- Hülyeség. Minden gyógyszerre lehet inni. Én is szoktam.
- Erre nem lehet.
- Mi a neve annak a csodagyógyszernek?!
- Klion.
Letette a kezében tartott poharat.
- Valamilyen fertőzésed van?
- Miért lenne fertőzésem?
- Mert a kliont arra szokták felírni. Én is szedtem, és közben nyugodtam piáltam.
Nagyon bambán nézhettem rá, mert ujra elvigyorodott.
- Most mit nézel? Azt hiszed, hogy át akarlak vágni? Komolyan mondom, hogy semmi bajod sem lesz tőle...
/ Akkor már harmadik hete látogattam az alkohol elvonót, önkéntes alapon, mindennapos bejárással. Magamtól választottam ezt a megoldást, mert éreztem, hogy ideje megállnom a lejtőn, amelynek végén az alkoholizmus réme integetett felém. Sokat segített az is, hogy már nem éreztem kiúttalannak a G.-től való függést, mely nagymértékben közrejátszott abban, hogy az italhoz menekültem...
Negatív példa bőven volt a baráti körömben, így azt is láthattam, hogy milyenné nem akarok válni.
Az alkohol elvonó vezetője régi ismerőse volt a családunknak, így aztán sikerült teljes diszkrécióval elintézni a dolgot. Minden nap bementem hozzá, és ő bevetette velem a kliont.
Figyelmeztetett, hogy ha ráiszok, annak nagyon súlyos következményei lehetnek, akár bele is halhatok.
Ezért bámultam olyan csodálkozva H.-ra, aki egészen mást állított erről a gyógyszerről.../
Miközben mindez átfutott az agyamon H. ujra megszólalt.
- Tudod, hogy mit szoktam mondani?! Aki nem iszik velem, az ellenem!
Ellene lenni semmiképpen sem akartam, mert úgy kellett az a próbahely és a fellépési lehetőségek, mint egy falat kenyér.
Egyetlen kiút mutatkozott: elmondani neki az igazat.
- Összezavartál azzal, amit a klionról mondtál...Nekem ugyanis nem fertőzés miatt írták fel, hanem az alkohol elvonóban adták...Minden nap be kell vennem egy szemet, és azt mondták, hogy ha ráiszok, akkor feldobom a talpam...
A nevetése olyan hangosra sikeredett, hogy a terem másik feléből is felénk néztek.
- Ezt mondták?
- Ezt.
- Hát téged jól átvágtak! Akárki mondta is ezt, jó pszichológus volt! Elhitette veled, hogy ha iszol, akkor bajod lesz. Ezzel sikerült annyira megijesztenie, hogy ne merjél inni, viszont megkímélt az erős mellékhatású, igazi elvonós gyógyszerek szedésétől! Hát ez baromi jó! Erre a valakire inni kell!
Megemelte a poharát, de egy ujabb rátörő nevetési rohamtól le kellett tennie.
Valamivel komolyabb hangon folytatta.
- Egyébként is...attól a kevéstől, amit megiszogatunk, még egyáltalán nem vagyunk alkoholisták!
Mai napig sem értem, hogy miért, de megbíztam benne. Felemeltem a féldecis poharat és kiürítettem.
/ Később a tárgyaláson az orvosszakértő megerősítette, hogy valóban nem tipikus alkohol elvonó gyógyszer a klion, de nem ajánlatos rá inni, mert fejfájást, szédülést és koncentráció illetve reflexcsökkenést okoz. Véleménye szerint ez lehetett az oka annak, hogy a próba során túl későn reagáltam a veszélyhelyzetre.../
Három hét kihagyás után jóleső érzéssel áradt szét bennem az alkohol.
Rosszullétnek nyoma sem volt, így egyre bátrabban kortyolgattam utána a sört is.
Politizáltunk, tervezgettük a jövőt és ittunk az eljövendő sikerekre.
Beszélgetésünket egy női hang szakította félbe.
A járdáról, a nyitott ablakon keresztül E. köszönt ránk.
- Szia, Attila! Most megyek a próbára. Megvárjalak? - kérdezte.
Ő volt az a lány, aki miatt az aznapi találkozót összehívtam.
Free Music at divine-music.info>
