Színészképzés Másképp-Minden ami színház ! - Színházi Események, Verseim,Verset mondok,Politikai szatíra,Dráma,Vígjáték,pszichodráma,Színház ,Színházi Alapfogalmak,Színitanoda,Színitanodáról,Színházi emberek,Színház ,Sztanyiszlavszkij,Grotowski,Reformerek klubja,magyar színháztól,francia színháztól,norvég színháztól,dán színházig,amerikai színházig,sturm und drang,vásári komédiától,zenés dráma,lapozható változatban

SZÍNÉSZKÉPZÉS MÁSKÉPP! - HOGYAN LETTEM 9.
Add a Facebook-hoz

FORDÍTÓ

Körkérdésünk
Értékeld honlapomat
Összes válasz: 248





HONLAP FŐ MENŰJE


ÍRÁSAIM,GONDOLATAIM


SZÍNHÁZTÖRTÉNET


MINDEN AMI SZÍNHÁZ


















HOGYAN LETTEM.... / Kilencedik rész /


L. kijelentette, hogy ezt is megoldja - hisz mint vendéglátós szinte mindenkit ismer a környéken -, de számítsunk arra, hogy annak a bérleti díja biztosan drágább lesz, mint a korábbi.
A fiatalok azonnal felajánlották, hogy ők is beszállnak a költségekbe, csak kezdjük már el minél előbb.
- Nem kell, gyerekek. Ezt majd mi rendezzük Attilával. - mondta L., gondolván, hogy ennyi emberrel azért még sem köthet szerződést a kiadások utólagos egyeztetéséhez...
- Egy hetet kérek. Az alatt biztosan találok helyet. Annyit kibírtok még?...-kérdezte tőlük mosolyogva.
- Hát nehezen...De mi addig is tudunk gyakorolni a koleszban, elvégre egy helyen vagyunk mind...- mondta F., a jól megtermett, izmos fiú, akinek a darabban a rendőrkapitány szerepét szántam.
Az L. által ígért egy hétből végül is kettő lett, de csak megoldotta, hogy találjon helyet, és nem is olyan drágán, mint gondolta.
Örömmel hívott fel, közölve, hogy mikor mehetünk először próbálni...
A két hét alatt mi sem tétlenkedtünk.
A kollégiumi szobám most már próbateremmé alakult.
Ha szűkösen is, de megoldottuk, hogy gyakorolni tudjuk azokat a jeleneteket, amelyekben majd játszani fognak.
Közben persze nem feledkeztünk meg a beszédgyakorlatokról és a különböző szituációs gyakorlatokról sem.
- És mi lesz azzal a különleges gyakorlattal, amiért megbüntettek? - kérdezte váratlanul az egyik próba alkalmával S., a szép, szőke Média-tagozatos lány.
- Igen! Arra én is kíváncsi lennék! Még egyszer sem vetted elő, amióta próbálunk...- csatlakozott hozzá CS., a barátja.
Igencsak meglepett ennek a témának az elővétele.
Azt hittem, hogy akkor amikor elmeséltem nekik mindent, le is záródott részükről a dolog.
- Azért nem csináltuk, mert nem volt rá szükség...Különben is amikor csak lehet már tartózkodok tőle...Csak nagyon különleges esetekben veszem elő...- mondtam zavartan.
- Hát akkor ez most legyen egy különleges alkalom! - javasolta az előzőekhez csatlakozva T., akinek az Igazságügyminiszter szerepét szántam.
- Ne hülyéskedjetek már...Most nincs rá szükség tényleg...Majd ha kell, akkor megcsináljuk... - próbáltam kitárni.
- Nem fogadunk el ellenvetést! Még tegnap este megbeszéltük a többiekkel, hogy mi nem félünk ettől, viszont kíváncsiak vagyunk rá, és megakarjuk csinálni! Ennyi!- jelentette ki határozottan ZS.
- Biztos, hogy abból is sokat fogunk majd tanulni! - vette át a szót ismét S.
Nem lehetett kitérni.
Mivel egyöntetűen és határozottan követelték, meg kellett mutatnom nekik.
Ráadásul nyugalommal töltött el a tudat, hogy ismerik a múltamat, ismerik a gyakorlat lényegét, tehát különösebb problémám nem származhat belőle.
Először természetesen velem csinálták meg mindannyian, aztán pedig egymással is, váltogatva a partnereket.
A feladat ujszerűsége annyira izgatta a fiúkat és a lányokat egyaránt, hogy kiválóbbnál-kiválóbb improviozációkkal álltak elő.
Az a délutánunk ezzel telt el, és jóleső érzésel töltött el, amikor teljes egyetértésben kijelentették:
- Nem értjük, hogy miért nem csinálod ezt? Nincs ezzel semmi gond...Nagyon is hatásos és jó gyakorlat...Csak persze fel kell fogni ésszel, hogy miért is kell ezt megcsinálni...Ha olyannal csinálod, aki nem éri fel éssze, az biztos, hogy megijed...
Nem is sejtették, hogy mennyire rátapintottak ezzel az utolsó mondattal a lényegre...
- Ezentúl csináljuk mindig ezt elsőként, bemelegítő-gyakorlatként! Aztán jöhet a színdarab! - mondta F.
- Hát annyira gyakran azért nem kell... - válaszoltam óvatosan, de valójában örültem, hogy így gondolják.
Ennek ellenére természetesen nem csináltuk minden gyakorlás alkalmával, mert az csak a többi dologtól vette volna el az időt, és vészesen közeledett az L. által megadott első színpadi próba napja.
A két hét alatt talán kétszer ismételtük még meg.
A lelkesedésük azonban - amelynek olyan nagyon örültem - később negatív következményekkel járt.
Ahogy az a fiatalokra jellemző, büszkék voltak a többiek előtt, hogy egy ilyen jó színházi csoport tagjai lehetnek, lelkendezve mesélték jövőbeli terveinket, és mindazokat a gyakorlatfajtákat, amiket a szobában csinálunk, beleértve a halál eljátszásával foglalkozót is.
Voltak, akik irígykedtek, voltak, akik csak a vállukat vonogatták, és voltak olyanok is, akik felfigyeltek az ominózus gyakorlatra, mert valahonnan ismerősnek tűnt nekik...
Néhány jogász hallgató - akik értelemszerűen odafigyeltek az ilyen ügyekre - visszaemlékezett a fél évvel korábbi riportra, és úgy gondolták, hogy utána néznek a dolgoknak, hátha én vagyok az, aki szerepelt abban a műsorban.
/ Számukra "szakmailag" ez legalább olyan izgalmas és érdekes feladatnak számított, mint a csoportba jelentkezőknek a képzési gyakorlatok, így aztán nem késlekedtek.../
Amíg nem voltak biztosak a dologban, addig nem szóltak senkinek, amikor viszont eredményre jutott a "nyomozásuk", annál nagyobb port kavartak.
Azon a délutánon is a darab egyik jelenetét próbáltuk, amikor kopogtak az ajtón.
A kollégium portása volt.
Tisztelettudó, de határozott hangon mondta:
- Megkérem, hogy azonnal, a lehető leghamarabb hagyja el a kollégium területét!!
Ahogy a velem lévő fiatalok, úgy én sem értettem az elhangzottakat.
- Miért kellene távoznom? Nem rég fizettem ki ujabb 1 hónapra ezt a szobát. Szerintem Ön rossz helyen jár...
Most jobban megemelte a hangját.
- Nagyon is jól tudom, hogy hol járok, és kivel beszélek!! Tíz percet kap, hogy összepakoljon, aztán hívom a rendőrséget!! Gondolom, ezt nem szeretné megvárni...?!
Arra sem hagyott időt, hogy tovább kérdezzek.
Becsapta maga mögött az ajtót és elviharzott.
- Mi baja volt ennek? - kérdezte F.
- Nem tudom...De sejtem...- mondtam, és valóban sejtettem.
- Kinek beszéltetek a halál eljátszását célzó gyakorlatról? - kérdeztem.
- Mindenkinek. - mondta F.
- Kár volt...-hajtottam le a fejem.
- Miért lett volna kár, és miért ne beszéltünk volna?! Nem titok! És mi akartuk megcsinálni! Senkinek semmi köze hozzá! - jelentette ki T. határozottan.
Elkezdtem pakolni.
Biztos voltam benne, hogy nem maradhatok, hiába áll ki mellettem ez a tíz ember.
Pakolás közben mondtam.
- Emlékeztek, hogy mit mondtatok a múltkor? Aki nem éri fel ésszel, az megijed tőle...Nos azt hiszem, hogy most is ez történt...
- Nem az a lényeg, hogy ők mit gondolnak! Mi vagyunk veled és akarjuk ezt! Csak azt tudnám, hogy ki kavarta meg a szart?! - háborgott tovább F.
- Teljesen mindegy, hogy ki volt...Itt már úgy sem maradhatok...
Behúztam a táskámon a cipzárat és ledobtam az ágyra.
- És most te valóban el karsz menni?! - kérdezte majdnem sírva S.
- Igen. Muszáj....
- De mi lesz velünk? A terveinkkel?! Ezt nem teheted!! - mondta S. és ekkor már ki is csordult a könnye.
- A terveinket megvalósítjuk. Úgy, ahogy akartuk. Nem azt mondtam, hogy abba hagyunk mindent, csak azt, hogy innen el kell költöznöm. L. biztosan segít albérletet találni, ti pedig ugyan úgy kijártok innen próbára. Mindössze nem találkozunk minden nap...Ennyi az egész...- válaszoltam határozottan, hogy vissza adjam a hitüket és erejüket.
- Az más...úgy már jó...- mondta S. és már mosolygott is.
- Gondoltam, hogy nem hátrálsz meg! Csalódtam volna benned! - veregette meg a vállam T.
Telefonszámot cseréltünk, hogy bármikor beszélhessünk, aztán kisétáltam a kollégium ajtaján.
A portás, akit köszönésre sem méltattam, gyanakodva figyelte, hogy fiatalok csoportja kísér a kijáratig...
Az első dolgom az volt, hogy felhívjam L.-t.
Röviden vázoltam neki a történteket, aztán megkértem, hogy had aludjak náluk, amíg nem talál nekem albérletet.
Biztos voltam abban, hogy megoldható a dolog, de csalódnom kellett a válaszától.
- Hát ez sajnos most nem megy. A nagyobbik fiam ide költözött hozzánk a barátnőjével abba a szobába, amelyik eddig üres volt. Nem tudlak hova tenni.
- Elalszok a földön is egy matracon...-próbálkoztam.
- Hülye vagy! Ő is szeretne kettesben lenni a csajával éjszakánként meg én is az asszonnyal...Csak zavarnál.... - mondta nyíltan, ahogyan gondolta.
Ekkora csalódás már régen ért.
Abban a pillanatban valóban nem tudtam, hogy hogyan tovább.
L. megoldotta helyettem is.
- Utazz addig haza a szüleidhez. Néhány nap és szerzek albérletet. Aztán visszajössz. Ilyen egyszerű....
- És mi lesz a holnap utáni próbával?- kérdeztem.
- Mi lenne? Szólok, hogy később kezdünk. Nekik végülis mindegy, hogy mikor megyünk...
Nem volt más megoldás, bármennyire is szerettem volna.
A vasútállomásról felhívtam F.-et a kollégiumban, és elmondtam nekik, hogy másként alakult a dolog, ezért csúszik egy kicsit a kezdés. Nem igazán örült neki, de megegyeztünk hogy amint visszautazok L. falujába, azonnal szólok nekik az első próba időpontjáról.
- Nagyon várjuk a telefonodat! - mondta, és érezni lehetett a hangján, hogy őszinte.
A vonaton volt időm átgondolni a történteket, és arra a következtetésre jutottam, hogy végülis nincs nagy baj. Készen áll egy csoport, amely csak arra vár, hogy elkezdhesse a próbát, meg van a próbaterem is, és abban is biztos voltam, hogy L. tud szerezni albérletet.
Mire haza értem, már egészen jól éreztem magam a bőrömben.
Egészen két napig.
Akkor ugyanis a televízióból értesültem arról, hogy köröznek, hogy engem keres az ország minden rendőre...
/ Ezt a valamikori Kék Fény adását pótló, az emberek szokásos heti borzongását kielégítő müsorból tudtam meg. A fényképemmel együtt olyan "realitással" mutatták be összeszerkesztett riportjukat, hogy még " én is félni kezdtem önmagamtól".../
Az aznap éjszakámat talán nem kell részleteznem nektek. Képtelen voltam lefeküdni az ágyamba, és minden az utcán megálló autóra azt hittem, hogy értem jönnek.
De nem jött senki...
Reggel aztán, ahogyan az egy "becsületes bűnözőtől", " az ország legveszélyesebb emberétől" elvárható, felhívtam az érintett megye rendőrkapitányságát, és elmondtam, hogy én vagyok az, akit köröznek, akit akár azonnal főbe is lehet lőni, csak először legaláb mondják meg, hogy miért...
- Jó, hogy hívott. Úgy is szerettem volna beszélni magával. - mondta egy férfihang a vonal másik végéről. - Holnap feltud utazni hozzánk?
- Gondolom, úgy sem mondhatok nemet...?-kérdeztem.
- Hát...jobb, ha nem....
Erről nem volt mit beszélni a továbbiakban.
Letettem a telefont és gyomorforgató érzésekkel vártam a másnapi utazást.
/ Korábbi tapasztalataim alapján visszafelé nem váltottam meg a jegyemet. A magammal vitt táskában pedig minden ott volt, ami egy előzetes letartóztatás esetén nélkülözhetetlen egy fogvatartott számára.../
Középkorú rendőrtiszt fogadott.
Első látásra szimpatikusnak tűnt, de már rég túl voltam azon a naivitáson, hogy higgyek az első benyomásaimnak, főleg ha nyomozóval ültem szemben...
Egy ideig feszülten méregettük egymást, aztán ő szólalt meg hamarabb.
- Örülök, hogy itt van, Attila...Rég óta kíváncsi vagyok magára...
- Hát...Én nem örülök ennyire...Talán érthető, hogy nem szeretek ilyen helyekre járni...De ha egyszer körözést adtak ki ellenem, akkor jobb ha önként jövök és nem várom meg, amíg az utcán vagy az otthonomban rohannak rám és úgy tartóztatnak le...- mondtam még mindig feszengve.
Átfutott az arcán egy enyhe, alig észrevehető mosoly.
- Ez okos hozzá állás...Nos...Eltitkolhatnám a lényeget, de ez megrontaná a további beszélgetésünk hangulatát...Ezért mindjárt az elején közlöm magával, hogy semmiféle körözés nincs kiadva maga ellen. Nem tudom, hogy, hogy honnan vette ezt az információt a riport készítője, de azt tudom, hogy nekünk, a rendőrségnek jelenleg semmi bajunk magával...Ha nem telefonált volna tegnap, nem is kerestük volna...De ha már felhívott, gondoltam, hogy megismerkedek magával...
Hirtelen az egész iroda megfordult velem.
Ha már nem ültem volna, biztosan lerogyok a székre.
- De hát akkor...akkor...nem is tudom...hogyan történhetett meg akkor, hogy leadták azt a riportot...Csak úgy kitalálták az egészet?...Minden alap nélkül?... - dadogtam majdnem összefüggéstelenül.
- Azt nem mondanám, hogy minden alap nélkül, inkább úgy fogalmaznék, hogy a valóságot alaposan felnagyítva és eltorzítva...De, hogy most már valóban megértse és megnyugodjon, elmondom, hogy mi is történt...Kaptunk egy információt a ..... kollégiumból, amelynek alapján azt a következtetést vontuk le, hogy megint az úgynevezett ózdi fojtogatóval van dolgunk. Ne haragudjon, hogy így mondom, de maga már sajnos így vonult be a köztudatba...
Nem szóltam semmit, ezért ő folytatta.
Villámgyorsan kellett eldöntenünk, hogy egy veszélyes bűnözővel, vagy csak egy ujra és ujra próbálkozó sértett művésszel van dolgunk. Az ügyészség segítségével beszereztük a régebbi ügyeinek az aktáit is, hogy találjunk valamiféle összefüggést vagy magyarázatot a korábbi és a mostani tettei között. De minél jobban beleástuk magunkat azokba a régi jegyzőkönyvekbe, annál inkább úgy éreztük, hogy zsákutcába jutottunk.
Ugyanis egyáltalán nem passzoltak össze azokkal, amiket mi készítettünk azzal a tíz emberrel a kollégiumból, akikkel kapcsolatba került. Meghallgattunk ugyanis mindenkit, aki jelentkezett a most szervezendő színházába...És minél tovább hallgattuk ki ezeket az embereket, annál inkább rá kellett jönnünk, hogy valamit nagyon elrontottak a maga korábbi ügyeiben...Valamit nagyon félreértettek vagy félremagyaráztak a kollégák...Erre jutottunk, ez a mi véleményünk, és ezért nem indítottunk semmilyen eljárást maga ellen. Szerettük volna persze titokban tartani ezt a vizsgálatot, amíg el nem döntjük, hogy történt-e bűncselekmény vagy sem, de a Média, ha szenzációról van szó, mindig gyorsabb mint az igazság...Nekik elég volt a maga neve és egy ujabb színház alakítási kísérlet, és a kettőt rögtön összekötötték egy ujabb bűncselekmény elkövetésével. Aztán, hogy hatásosabb legyen a híradás, kitalálták azt is, hogy körözzük magát, mint az ország egyik legveszélyesebb bűnözőjét...Nos, ez az ő dolguk, az ő felelőségük...Erre én nem tudok mit mondani...Ha akarja, bepereli őket, ha akarja nem...De azt tudom, hogy nagyon nehéz ellenük pert nyerni, mert mindig kibújnak valahogy a következmények alól és ritkán ismerik el a felelőségüket. Meg aztán, ha magára haragítja őket, úgyis megtalálják a lehetőségét annak, hogy bosszantsák...Szerintem a legokosabb az lesz, ha most haza megy és igyekszik túltenni magát azon, ami történt...
- Maga szerint ezt el lehet felejteni? Ismét meghurcoltak és megaláztak egy egész ország előtt...Tudja hányan nézték azt az adást? Az emberekben pedig az fog majd megmaradni és nem az, amit most Ön elmondott itt nekem...- mondtam keserűen.
- Nem azt mondtam, hogy felejtse el...Azt tanácsoltam, hogy igyekezzen túltenni magát a dolgon... A kettő nem ugyanaz...Mert a tűske természetesen mindig ott marad majd magában. Mindig fájni fog az ami történt, és amit maga ellen tettek...Nem tud ez alól kibújni...Maga mindig is az ózdi fojtogató marad az emberek szemében. Szomorú, de így van...Én csak annyit tudok vigasztalásként mondani, hogy az ügyészség az általunk elküldött jegyzőkönyvek alapján megszüntetett maga ellen minden további vizsgálatot! Vagyis haza mehet és továbbra is szabad ember marad....
Azt hittem, hogy rosszul hallok. Szinte nem is akartam elhinni, hogy ezek a szavak egy nyomozó szájából jönnek ki, és főleg azt nem, hogy haza mehetek. Egészen más végkifejletre számítottam a régebbi tapasztalataim alapján.
- Akkor most valóban elmehetek? - kérdeztem még mindig hitetlenkedve.
- Igen...És örülök, hogy megismertem...- mondta.
- Én is...- válaszoltam alig hallhatóan és egy gyors kézfogás után sietve távoztam a rendőrség épületéből...
Évekkel később sikerült hozzájutnom a kollégiumból meghallgatott emberek vallomásaihoz, és az ott olvasottakból értettem meg igazán a nyomozó jóindulatát.
Sem ő, sem az ügyészség nem tudott mit kezdeni az olyan vallomásokkal, mint például az, amit most szó szerint ídézek:
"Mindenki csak arról szövegelt körülöttünk, hogy ez az ember egy fojtogató és gyilkos és neki az volt a szándéka, hogy minket megfojtson. A ..... című műsorban elhangzott riportban is majdhogynem a számba adták, hogy mit kell mondanom, és ez leginkább a .... nevű műsorvezető műve volt. Ők egy hírhajhászok és igen eltorzították ők ezt a dolgot és úgy adták elő szerintem, hogy ez félelmetes dolog legyen. Én egyszer sem éreztem azt, hogy ez az Attila engem megakar fojtani. A TV. fújta fel nagyon ezt a dolgot. Én tudom, hogy ez az Attila milyen ember, de azt is tudom, hogy sokan nem tudják és csak beszélnek mindent, hogy ilyen gyilkos, meg minden. Nem éreztem olyat, hogy ő megakart fojtani. Nem is volt ilyen gondolatom a próbák során... Kérdésre még elmondani kívánom, hogy én nem vettem észre olyat, hogy az Attila felizgult volna azon, hogy ő velem mit tesz, hogy ő engem fojtogathat!"
A rendőrség épületéből kilépve azonnal felhívtam L.-t és közöltem vele, hogy nincs semmi baj, nagyvonalakban elmondtam neki, hogy mi történt és kértem, hogy minél hamarabb kerítsen már egy albérletet.
Örült, hogy folytathatjuk a terveinket, és ígérte, hogy hamarosan meg lesz az albérlet is, csak amiket eddig nézett, azokat drágának találta.
A következő telefonommal a kollégiumban lévő tagokat kerestem meg, és rákérdeztem, hogy számíthatok-e rájuk továbbra is, ilyen negatív reklám ellenére.
Szó szerint lehülyéztek amiért olyat feltételezek, hogy ők emiatt elállnának mellőlem, és kijelentetették, hogy már alig várják, hogy végre színpadon állhassanak.
Megnyugtattam őket, hogy hamarosan lesz albérletem és akkor nekilátunk a munkának, és ennek a tudatában, megnyugodva tértem haza én is a szüleimhez...
Az ügyészség döntése, amely nem talált okot ellenem a további vizsgálatra, nagy jelentőséggel bírt az életemben!
Tulajdonképpen először ismerték el azt, hogy amit teszek, az nem bűncselekmény!
Úgy gondoltam, hogy ez a hivatalos álláspont nem csak az akkori jelenre, de a jövőre is vonatkozik, ezért megsokszorozódott erővel, bátrabban, és sajnos óvatlanabbul folytattam elképzeléseim megvalósítását!
/ Ennek következményeként - annak tudatában, hogy amit teszek az nem minősül bűncselekménynek - mentem bele abba az éktelen hülyeségbe, amely ezután következett.../
Két nappal az előtt, hogy fel kellett volna utaznom L. falujába - mert végre talált egy megfelelő albérletet - furcsa kinézetű, vagány viselkedésű lány lépett mellém a büfében, ahol éppen a barátommal söröztünk.
- Végeztél? - kérdezte.
- Igen. Parancsolj...-feleltem, és gyorsan kifizetve a két üveg sörünket, félre álltam a pulttól.
A lány vett egy doboz cigarettát, megivott valamit és távozott.
Kb. húsz perc múlva láttam ujra, amikor hazafelé indultam.
A Buszpályaudvar váróterme előtti padon ült és a walkmanjával bajlódott.
- Elromlott? - szóltam oda hanyagul.
- Igen. Begyűrte a kazettát. Mindig ezt csinálja ez a szar...- mondta dühösen.
- Legalább értékes kazetta volt az, amit megevett? - kérdeztem.
- Hát persze! Jó drágán vettem!
- Nem úgy gondoltam...Milyen zene volt rajta? Mert egy kazetta értékét mindig a tartalma határozza meg.
- Techno. Az egyik legmenőbb techno!
- Hát én azzal soha nem tudtam megbarátkozni. Én a rock zenét szeretem. Az igazi, dögös rock zenét! Abban még vannak érzések és indulatok! Ezért használom mindig a rendezéseimben is ezt a stílust.
- Milyen rendezésekben? - nézett rám csodálkozva.
- A színdarabokban, amiket rendezni szoktam.
- Miért? Te rendező vagy? - kérdezte.
- Úgy is mondhatjuk...
- Az jó...Én is mindig színésznő akartam lenni...Csak nem jött össze... - mondta enyhe szomorúsággal a hangjában.
- Mert nem akartad eléggé! Az ember mindig eléri amit akar, csak igazán akarnia kell!
- Szerettem volna jelentkezni a színművészetire, csak nem tanultam elég jól ahhoz, hogy megpróbáljam....
Az addigi beszélgetést csak olyan félvállról, lazán vettem, mint egy futó társalgást, aztán lépek is tovább, de ezek a mondatai már érdekessé tették számomra a személyét.
- Nem muszáj színművészetire járni ahhoz, hogy valaki színpadra léphessen. Vannak más utak is. Az amatőr csoportok munkájának a színvonala is lehet olyan - sőt talán még jobb is - mint a hivatásosoké! Azt a csoportot is ilyenné szeretném majd tenni, amelyikkel nem sokára elkezdem a munkát.
Tágra kerekedett szemeiben egyre nagyobb helyet kapott az érdeklődés.
- Itt, ebben a városban? - kérdezte.
- Nem. Sajnos nem. Túl messze ahhoz, hogy te oda el tudj jönni.
Csalódottan nézett rám, mint a gyerek, aki nem ehet az elé tett csokoládéból, aztán egy nagy sóhaj kíséretében ujra megszólalt.
- Nem baj. Most akarunk menni dolgozni a barátnőmmel X.-be. Ott több lehetősége adódik az embernek...Majd ott megpróbálok keresni valami ilyesmit...
- X.-be? - kérdeztem vissza hitetlenkedve, mert meglepett a dolgok ilyen egybeesése.
- Igen. Ott talán jobb lesz...Itt nincs semmi munka...
Ekkor már néhány lépéssel közelebb mentem hozzá, mert addig csak olyan távolságra álltam, mint aki nem sokára úgy is menni akar.
- Ha azt mondom neked, hogy X.-től alig húsz kilométerre van az a falu, ahol indítom azt a színházat, akkor mit szólsz?
- Komolyan?
- A lehető legkomolyabban.
- Ez óriási! Ez nagyon király!
Alig bírta türtőztetni magát, hogy fel ne ugorjon.
Aztán hirtelen eltünt az arcáról a mosoly.
- Csak az a baj, hogy még nem biztos az a munkahely...A barátnőm intézi és vele csak most fogok találkozni, hogy megtudjam, mi a helyzet...Épp őt várom...
- A barátnődet is érdekli a színház? - kérdeztem.
- Hát...Nem hiszem...Ő más...De meg lehet tőle kérdezni...
- És mikor jön?
- Fél óra múlva itt van a busza. Meccsre megyünk, és onnan nem szeretünk elkésni.
- Ha valóban komolyan gondolod, hogy belépsz a csoportba, akkor azt a félórát még megvárom...- mondtam az órámra nézve.
- Hát persze, hogy komolyan! Ha sikerül a munka és elmegyünk X.-be, akkor mindenképpen szeretném!
Hallgattunk egy kicsit, de nem sokáig bírta kérdések nélkül.
- És te ezért fizetést is kapsz?
- Nem. Azt nem. Majd ugyan úgy találnom kell egy munkahelyet, mint neked. De később, ha besikerül a dolog, talán meg is élhetek belőle...
- De híres emberekkel biztos szoktál találkozni!
- Előfordul néha...Legutóbb a .... műsorában szerepeltem. Lehet, hogy láttad is...
Szándékosan jegyeztem ezt meg, hogy talán beugrik neki, hogy ki is vagyok és vagy meggondolja magát vagy ennek tudatában is kitart az elhatározása mellett.
Ő azonban átugrott a téma fölött.
- Te ismered Őt? Beszéltél is vele?! - kérdezte lelkesen.
- Hát persze. Különben hogyan szerepelhettem volna a műsorában...
Jegyeztem meg ujra, még nagyobb nyomatékkal.
- Hát...ismerős is vagy egy kicsit...Lehet, hogy láttam a műsort...Nem tudom...
Végre témánál vagyunk, gondoltam, de nem így történt.
- Megjött a barátnőm! Úgy látszik a korábbi busszal jött! - mondta, és integetett a lánynak, hogy észrevegye.
Férfiasan rövidre nyírt hajú lány állt meg előttünk.
- Na mi van? Indulunk?! - kérdezte köszönés helyett is.
- Még nem. Először még meg kell beszélnünk valamit...
- Megbeszélni? - kérdezte a barátnő csodálkozva, és most először nézett rám, mint aki sejti, hogy miattam lesz ez a megbeszélni való.
- Igen. De először mond, hogy mi van a munkahellyel?! - szólította fel M., mert mint később megtudtam így hívták.
H., a barátnő még mindig értetlen arccal, de válaszolt neki.
- Meg van. Minden el van intézve. Szállás is lesz. A jövő héten mehetünk...
- Ez nagyszerű!!! Akkor most már biztosra veheted, hogy benne szeretnék lenni!! - mondta felém fordulva M.
- Miben akarsz benne lenni? - nézett rá értetlenül H.
- Mindjárt elmondom!
Elmondta.
- És ez biztos? - kérdezte H.
- Hát persze! Kérdezd meg őt, ha nem hiszed!
Mindketten felém néztek és nekem ujra el kellett mondanom mindent a csoportról és a terveinkről.
- Látod?! Ezért ujjongtam annyira! Tudod, hogy mindig is szerettem volna kipróbálni magam a színpadon! És most összejött minden! A munka is és ez is! - magyarázta a barátnőjének M.
- Én nem igazán hiszek abban, amit ez az ember mond...És nem is akarok színésznő lenni...Szerintem inkább menjünk a meccsre, azzal többet érünk... Ott várnak a többiek is... - mondta unottan H.
- Én viszont megakarom próbálni és meg is fogom! - jelentette ki határozottan M.
- Honnan tudod, hogy egyáltalán tehetséges vagy?! Lehet, hogy csak elmégy kiröhögtetni magad! - érvelt H.
- Hát ebben igaza van a barátnődnek...Az akarás még nem minden...Attól még nem biztos, hogy tehetségesnek bizonyulsz, és akkor viszont nem tudok neked szerepet adni...- mondtam az igazságnak megfelelően.
- Na látod! Induljunk! - kapott az alkalmon H.
- Az tényleg ciki lenne, ha leégnék ott, a sok ember előtt...- gondolkodott el M.
- De egyáltalán hogyan állapítod meg, hogy tehetséges vagyok-e? - kérdezte hirtelen.
- Hát erre megvannak a megfelelő gyakorlatok és feladatok... - válaszoltam.
Ujra elgondolkodott, mielőtt megszólalt.
- És azt nem lehet korábban megnézni, hogy van-e bennem tehetség? Mielőtt még oda megyek?
- Éppenséggel lehet...Maradjunk abban, hogy megadom a számomat, aztán ha X.-ben leszel felhívsz és megegyezünk egy idpontban, amikor felmérem a tehetségedet. Addig pedig haggyuk függőben ezt a dolgot... - ajánlottam.
- Én nem úgy gondoltam! Most nem tudod eldönteni?! Szétvet a kíváncsiság, hogy mire vagyok képes! - türelmetlenkedett M.
- Itt? - kérdeztem, és körbenéztem a zsúfolt pályaudvaron. - Szerintem igen csak furcsán néznének ránk...
- Ez igaz... - mondta elgondolkodva, majd szinte rögtön folytatta.
- Akkor menjünk valahová, ahol nincsenek ennyien.
- Nem igazán tudok olyan helyet, ahol nyáron, kora délután kevesen járnának...- jegyeztem meg, aztán az addig hallgató H. felé fordultam. - Te tudsz ilyen helyet?
- Engem ez marhára nem érdekel! Én inkább megyek a meccsre, ti meg oda mentek, ahová akartok! - válaszolta elutasítóan.
- Hát...ha így áll a dolog, akkor valóban jobb lesz, ha elhalasztjuk ezt felmérést máskorra. Mert mindenképpen szükséged lenne egy partnerre, akivel csinálod a szituációs gyakorlatot. Majd, ha X.-ben leszel, akkor adok melléd egy régebbi tagot, aki segít neked... - mondtam M.-nek.
- Veled is meg tudom csinálni, nem? Nem fogok H.-nak könyörögni! Ha nem jön, hát nem jön! - háborgott M.
- Persze. Velem is megtudnád csinálni, de jobb amikor kívülről látok egy jelenetet. Jobban látom a hibákat, mint amikor benne vagyok. - magyaráztam, és reméltem, hogy elfogadja ezt az érvemet, de nem így történt.
Inkább H.-val kezdett veszekedni.
- Nem lehetsz ennyire szemét! Ha téged nem is érdekel, legalább a kedvemért megtehetnéd! Én biztos, hogy megtenném érted! De rád sosem lehet számítani...
- Rám nem lehet számítani?! Te vagy az, aki mindig bekavar ha valamit eltervezünk! Most is meccsre akartunk menni, te meg jössz ezzel a hülyeséggel! - vágott vissza H.
Közbe kellett szólnom, mert éreztem, hogy a végén még csúnyán összevesznek emiatt a dolog miatt.
- Figyelj! Elfogadom, hogy téged nem érdekel ez a dolog, sőt azt is, hogy hülyeségnek tartod...Nem is kérem tőled, hogy tagja légy a színházi csoportnak, ha nincs hozzá kedved...M. sem ezt kéri tőled. Mindössze annyit, hogy segíts neki eldönteni, hogy tehetséges-e. Ennyi az egész. Minden további kötelezettség nélkül.... - mondtam H.-nak.
- Így van! Ennyit igazán megtehetnél! - toldotta meg a mondandómat M.
H. töprengett egy kicsit, aztán hatott a két oldalról történő rábeszélés.
- Jól van...Elmegyek veled M....., de nem azért, mert annyira nagy kedvem van, csak nem akarlak egyedül elengedni ezzel a férfival...
- Bánom is én, hogy miért jössz! Csak gyere! - mondta M.
- Na, akkor ezen túl vagyunk...Most már csak azt kellene eldöntenünk, hogy hová menjünk? - kérdeztem.
- A kórház mögötti dombra! Az elég csendes. Alig jár valaki. - javasolta M.
- Az lehet, hogy csendes, de nagyon messze van. Legalább félóra gyalog...- vetettem el az ötletét.
- Akkor a Centrum Áruház mögötti parkolóhoz. Az messze sincs, és padok is vannak, ahová leülhetünk. - ajánlotta H.
- Hülyeség! Ott majdnem annyian vannak mindig, mint itt! - torkolta le M.
- Végülis, ha kimegyünk a pályaudvarról, akkor rögtön az első utca közepén van egy park. Ott is jár néhány ember, aki a temetőbe megy, de attól még megcsinálhatjuk...és mindössze öt perc az út... - álltam elő az én ötletemmel.
- Szuper! Már mehetünk is! - állt fel lelkesen a padról M.
Néhány perc múlva rá kellett jönnöm, hogy az ötletem még sem volt olyan jó.
Amióta nem jártam a városban, a parkot beépítették, a helyén egy üzlet és egy parkoló volt.
Csalódottan nézegettünk körbe.
- Tudjátok mit? Most már csak azért sem fordulunk vissza! Keresztül megyünk a temetőn, és a mögötte lévő dombon fogunk próbálni! - mondtam mérgesen.
- Oké. Menjünk. - válaszolták szinte egyszerre.
- És mi ez a gyakorlat? - szólalt meg H., miközben felfelé kapaszkodtunk a dombon.
- Mi van? Még is el kezdett érdekelni? - kérdezte tőle kicsit csípősen M.
- Még szép, hogy érdekel, hogy mit kell majd csinálnom...- vágott vissza H.
Elmondtam nekik.
- Olyan, mint egy krimi! Azt imádom! - lelkendezett M.
- Legalább megfojtalak, amiért kihagytuk a mai meccset. - mondta H.
- Majd én téged, amiért először nem akartál segíteni! - vágta rá M.
- Csak finoman lányok! Ne feledjétek! Nem igazi fojtogatásról van szó! Csak szerepjátékról! - jegyeztem meg.
- Tudjuk...Csak vicceltünk... -válaszolták.
A szokásos, közel félórás elméleti rész után, rátértünk a gyakorlatra.
Elmondtam nekik az első jelenetet, ők pedig eljátszották.
Kritizáltam, javítottam, tanácsokat adtam, és a játékuk egyre jobb lett.
Nem véletlenül használtam a többes számot, ugyanis nem csak M. játszott jól, de H. is, és időközben láthatóan megjött hozzá a kedve is.
Nem is hagytam ezt szó nélkül.
- Még te mondod, hogy nem érdekel a színház? Szerintem használható és csiszolható tehetség van benned...
- Lenne ez jobb is, csak M. mindig elröhögi magát! - mondta H. büszke csillogással a szemében.
- Nem is én nevetek, hanem te! - kezdte a szokásos vitájukat M.
- Hát persze! Mert amikor rád nézek és látom, hogy mit csinálsz, hogy milyen pofákat vágsz, rögtön röhögnöm kell! Pedig, ha nem zavarnál meg, még ennél is jobban tudnám eljátszani! - jelentette ki határozottan H.
- Még ennél is jobban?! - kérdeztem direkt provokálva.
- Igen! Még ennél is jobban! - vágta rá gondolkodás nélkül.
- Jó...Akkor bizonyítsd be, hogy úgy van, ahogy mondod! Ha úgy érzed, hogy M. mindig megnevetett, ami egyébként szerintem oda-vissza igaz, akkor csináld meg velem! Kicsit lejebb megyünk, hogy ne lásd M.-et, aztán meglátjuk, hogy úgy hogyan sikerül...
- Oké! Ez tetszik! - mondta H.
- És én nem próbálhatom így meg? - kérdezte M.
- Dehogy nem. H. után te következel. - válaszoltam.
- Az szuper! - szólt még utánunk, miközben mi már elindultunk kicsit lejjebb a dombon.
A domb egyenetlensége miatt nem kellett sokat mennünk - talán 20 métert - ahhoz, hogy M. már ne lásson minket.
H. először jóval visszafogottabban játszott, mert szokatlan volt neki, hogy én vagyok a partnere, de aztán egyre jobban elengedte magát, és kb. tíz perces gyakorlás után valóban jobbat nyújtott, mint M-mel.
- Hát, nem csak a nagyképűség beszélt belőled...Ez tényleg jobb volt, mint odafent. Mint mondtam, tehetséges vagy...Hogy aztán akarsz-e a csoport tagja lenni, ha X.-ben lesztek, az már rajtad múlik... Most pedig megnézem, hogy mit produkál M. amikor velem kell játszania...
Viszamentünk a domb tetejére, de M. nem volt sehol.
Ott volt a dzsekije meg a walkmanje, de ő nem...
Minden úgy tűnt, mintha csak néhány pillanatra vonult volna félre, elvégezni a dolgát.
A percek azonban múltak, és ő nem jelentkezett.
Elkezdtük keresni.
Először halkan, majd egyre hangosabban szólongattuk, de nem jött válasz.
- Te érted ezt? - kérdezte H.
- Nem...De szerintem itt kell lennie valahol... Azt hiszem, hogy szórakozik velünk... Mindjárt szétnézek jobban...- mondtam, és elindultam a keresésére.
Végig néztem az összes belátható és be nem látható bokros részeket is, de nem találtam.
- Nem tudom...Nem tudom, hogy hol lehet...Mindenhol megnéztem, és nincs... - mentem vissza tanácstalanul H.-hoz.
- Akkor most mit csináljunk? - kérdezte a lány.
- Nem tudom...Fogalmam sincs...
Hallgattunk néhány pillanatig, miközben a szemünk egyre pásztázta a környéket, hátha észrevesszük valahol, aztán ujra én szólaltam meg.
- Induljunk lefelé...Lehet, hogy ott megtaláljuk...
- Minek ment volna annyira le? Itt van mindene...
- Nem tudom...Valami azt súgja, hogy induljunk el lefelé...Hozd a cuccait is...- mondtam.
Elindultunk.
A lefelé vezető út felénél járhattunk, amikor először felhangzott a rendőrségi sziréna.
Nem tulajdonítottunk neki jelentőséget, hiszen csak egy megszokott városi zaj volt.
Már majdnem kiértünk a temetőből, amikor láttuk, hogy a bejáratnál egymás után állnak meg a rendőr autók.
Kiugráltak belőlük a rendőrök és felénk tartottak...
- Igazolja magát! - szólított fel az elsőként oda érkező rendőr.
Benyúltam a zsebembe és oda adtam az igazolványomat.
Ekkor pillantottam meg a rendőr mögött néhány lépéssel álló M.-et, aki vádló, villogó tekintettel mutatott rám.
- Igen! Ő az! Ő fojtogatott meg minket!
- Mit csináltam? - kérdeztem értetlenül.
- Megfojtogattál! - ismételte meg M.
A néhány másodpercre beálló csendben hosszú évek emlékei pörögtek vissza az emlékezetemben.
- Tegye hátra a kezeit! - utasított az egyik rendőr, és villámgyorsan rám tette a bilincset.
- Szálljon be a kocsiba! Igyekezzen! - mondta a másik, és már tolt is az autó felé.
Az értetlenségtől és a döbbenettől tiltakozni sem tudtam - és egyébként sem lett volna semmi értelme.
Több, mint két órát töltöttem a rendőrségi előállító helység fehér, rideg falai között, mire ujra hozzám szóltak.
- Térjünk a lényegre, Attila! - mondta az alacsony, köpcös nyomozó.
- Térjünk...
- Gondolom, nem kell mondanom, hogy miért van itt...
- Fogalmam sincs...- mondtam közönyösen, mert még mindig úgy tekintettem magamra, mintha mindazt, ami történik kívülről látnám. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy mindez a valóság...
- Fogalma sincs?! Hát akkor elmondom! A fojtogatás miatt!!! Amit már nem először követ el!!!
- Értem...
- Mit ért?! - emelte meg még jobban a hangját.
- Hogy miért vagyok itt...
Ő szemtelenségnek vette ezeket a válaszaimat, de nem annak szántam. Mindössze arról volt szó, hogy teljesen leblokkoltam, és többre nem voltam képes...
- Szóval érti...Az nagyszerű...Akkor vegye úgy, hogy le van tartóztatva!
- Ezt viszont már nem értem...Miért tartóztatnak le?...
Most már ordított.
- Azt kérdezi, hogy miért tartóztatjuk le?! Ekkora pofátlanság hallatán legszivesebben jól belerugdosnék magába!! Ahányszor csak találkozunk magával, maga mindig megfojtogat valakit!! És az engem kurvára nem érdekel, hogy maga erre milyen hülye magyarázatokat talál ki, hogy miért csinálja! Az a lényeg, hogy ujra elkövette, és megölhette volna, mint régen azt a lányt!!! És ezért felelni fog!!!!
Ő befejezte, nekem pedig semmi kedvem sem volt válaszolni.
Szavai visszazökkentettek a valóságba, abba a valóságba, amelyet már nagyon jól ismertem a múltból...
Ugyan abban a városban voltam, ahol az első eset történt, és ez nem sok jóval kecsegtetett...
Olyan volt, mintha több, mint egy évtized távolából megelevenedett volna a múlt, és minden ott folytatódna, ahol akkor abba maradt...
Másnap ujabb rövid kihallgatás következett - amely inkább csak adategyeztetésnek volt nevezhető, mivel a történtekre nem igazán tért ki -, aztán közölték velem, hogy az ügy súlyosságára való tekintettel átszállítanak a megyei rendőrkapitányság fogdájába.
Oda már két magasabb rangú megyei nyomozó vitt.
Méregettek egy ideig a visszapillantó tükörből, aztán az egyik megszólalt.
- Remélem tudja, hogy bármilyen szökési kísérlettel útközben, csak rontana a helyzetén! Ha nyugton marad, talán még van esélye arra, hogy elkerülje az életfogytiglant! Ellenkező esetben viszont biztos, hogy megkapja!
- Soha nem próbáltam megszökni...De gondolom ezt tudják a korábbi anyagomból...Viszont nem értem, hogy miért kapnék életfogytiglant? Mi ellenem a vád?... - kérdeztem, mert ezt még "elfelejtették" közölni...
- Két rendbeli aljas indokból elkövetett emberölés kísérlete. Magánál, mint többszörös, különös visszaesőnél a maximálisan adható ítélet az életfogytiglan. Bár, ha kifog egy jóindulatú bírót, talán megússza tizenöt évvel...- világosított fel, és a szavai méginkább megerősítették bennem azt az érzést, hogy valóban onnan akarják folytatni, ahol annakidején abba hagyták.
Az, hogy ügyészség mindenáron megpróbálja majd kiköszörülni a kudarcot, amit tízegynéhány évvel azelőtt vallott, már a két nappal későbbi bírói meghallgatáson kiderült, amikor arról kellett döntenie a bírónak, hogy továbbra is előzetes letrartóztatásban tart-e.
Az ügyész olyan félelmetes körítést kerekített az előzetes letartóztatás indoklása köré, ami túltett minden elődjén.
Talán az elkeseredés, talán a már minden-mindegy érzése hozta ki belőlem a cinizmust. Ezt a mai napig sem tudom, de az biztos, hogy nagyon szemtelenül válaszoltam.
- Tisztelt Bíró Úr! Bár eddig nem igazán érdekelt senkit, hogy mi az én véleményem arról, ami itt elhangzott, de mivel tudom, hogy jogom van szólni, szeretnék is élni ezzel a lehetőségemmel!
- Mondja...De igyekezzen, mert nem érünk rá...különben sem a mi dolgunk eldönteni, hogy mi is történt...Arra ott lesz majd az ítélő bíróság...Mi csak az előzetes letartóztatásáról döntünk...
Vettem egy mély levegőt, és szinte egy szuszra kimondtam, ami bántott.
- Csak annyit szerettem volna mondani, hogy az ügyész úr által elmondott történet kifejezetten tetszett! Akár Hitchcook is írhatta volna! Ennél kerekebb és tökéletesebb horror történetet kevesen lennének képesek kitalálni! Ezért azt javaslom, hogy az ügyész úr változtasson pályát, és menjen el regényírónak! Az ott kitalált történeteivel sokkal több pénzt keresne, és kevesebb kárt okozna, kevesebb ártatlan embert juttatna börtönbe!
Nagyon szemtelen viselkedést produkáltam, ezzel tisztában voltam, de tudtam azt is, hogy mindaz, amit az ügyész ott összehordott, egyáltalán nem igaz. Mivel más védekezési módom nem volt, így ezt választottam.
Egy pillanatig sem bíztam abban, hogy ezzel majd meghatom a bírót, és jobb belátásra bírom.
Nagyon is tudtam, hogy szavaim után kitör majd a vihar, de hogy akkora, arra nem számítottam...
Az alacsony kis ügyész - aki a korából ítélve nem rég jöhetett ki az egyetemről - úgy pattant fel, mint akit tüzes trónra ültettek.
Így vele még nem beszélt senki, és valószínűleg a jogi karon sem tanították neki, hogy ilyen helyzetek is előfordulhatnak...
Minden mondatánál ráütött az asztalra, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak.
- Tisztelt Bíróság! Ez a megnyilvánulás is bizonyítja a gyanúsított szemtelen elvetemültségét!!! Semmi tisztelet nincs benne a törvény és annak képviselői iránt!!! Ezért azt javaslom, hogy még mielőtt bármilyen további gondot okozna, a lehető leghamarabb szállítsák át a rendőrségi fogdáról a megyei börtönbe, és ott is a legszigorúbb őrzési fokozatban vigyázzanak rá!!! Olyanban, amilyenben egy életfogytiglani ítéletre váró fogvatartottat szoktak!!!!
A látvány olyan parodikus volt, hogy még szorult helyzetemben sem tudtam megállni egy mosolyt...
Néhány óra múlva azonban már nem mosolyogtam.
Amikor átvittek a megyei börtönbe, és belöktek a számomra kijelölt zárkába, már csak sírni lett volna kedvem...
Azt hittem, hogy ismerem a börtönben uralkodó körülményeket. Úgy gondoltam, hogy már megtapasztaltam minden lehetséges formát, a legszigorúbbtól a legenyhébbig, ehhez hasonlóval azonban még nem találkoztam...
A szokásos vas ajtó mögött rács fogadott, amely mögött karnyújtásnyira egy másik rácsot helyeztek el.
A helységben volt egy wc. - amely már régen elfelejtette, hogy valaha tartozott hozzá ülőke is -, volt egy lebetonozott fekvő alkalmatoság, valamint egy szintén lebetonozott stoki. / négylábú ülőalkalmatosság börtön nyelven! /
Lebetonoztak mindent, nehogy a nagyon veszélyes bűnöző megtámadja velük az őröket.
És ez még nem volt minden...
A bejárati ajtó fölött kamera figyelte minden mozdulatomat, minden lélegzetvételemet.
/ Hogy mindig mindent jól lássanak, a világítást sem nappal, sem éjszaka nem kapcsolták le! /
A talapzattól a mennyezetig hófehér csempével kirakott zárka olyan hideg volt még nyáron is, hogy azt nehéz leírni annak, aki még sosem próbálta.
Amíg más rabok "normális" körülmények között kapták meg az ennivalójukat, vagyis bedugták nekik az ajtón lévő "tátikának" nevezett nyíláson, addig nekem három őr felvigyázó tekintetének kíséretében a dupla rács legkisebb nyílásához tolták oda a műanyag tálat. A rács mérete persze nem engedte meg, hogy csak úgy simán, vízszintesen elvegyem a felém tolt ételt. Meg kellett dönteni az edényt ahhoz, hogy beférjen, így az ennivaló jó része kiborult a földre.
Aztán persze el is kellett volna mosni a "kutyatálat", hogy a következő ételt viszonylag tiszta tálba kaphassam, de víz az nem volt.
/ A normál zárkákban mindenhol van hideg vizes csap, és adnak némi mosogatószert is erre a célra! /
A börtönben kialakult szokás szerint, ha valamelyik zárkában gond van, akkor a fogvatartottak az ajtón kopognak, és a smasszer ebből tudja, hogy oda kell mennie.
/ Illetve kellene, de erre sokszor félórát is várni kell, mert általában csak oda ordítanak, hogy "fejezze be a kopogást!!!" Pedig a kopogás oka lehet egy verekedés vagy egy életveszélyes állapot, mint pl. infarktus, agyvérzés, stb. ahol minden perc számít.../
Nekem még ez a kopogási lehetőség sem adatott meg.
A dupla rács miatt ugyanis az ajtó közelébe sem fértem.
Így aztán amikor már nagyon büdösnek éreztem magam, vagy nagyon szomjas voltam, akkor ordítottam, üvöltöttem, hátha meghallja valaki.
De a smasszerok általában "halláskárosodott" emberek...
/ Ennek az egyedüllétnek egyetlen előnye volt számomra. Volt időm gondolkodni. Mindenek előtt azon, hogy mennyire különbözik ebben az országban az igazságszolgáltatás...Megyénként - sőt szinte városonként - különbözik bizonyos ügyek megítélése. Ennek következményeként ugyan azon cselekményért az egyik helyen egészen más ítélet születik, mint a másikon. Gondoljatok csak vissza: alig egy hónappal korábban egy másik megye rendőrsége és ügyészsége nem mínősítette bűncselekménynek azt, amiért ez a másik a legsúlyosabb vádat hozta fel ellenem. Mennyivel áttekinthetőbb és jobb az amarikai precedens jog, amelynél, ha egyszer kijelentik valamiről, hogy az nem bűncselekmény, akkor az más bíróságokon sem fog annak minősülni. Szóval lenne még mit ezügyben tanulni a törvényalkotóinknak...
A másik dolog, ami talán még ennél is jobban foglalkoztatott, az volt, hogy vajon miért ment el a próba helyszínéről H. és hogyan került oda a rendőrség. Erre a kérdésemre azonban csak a tárgyaláson kaptam meg a választ, amelyet a hetedik részben fogok nektek részletesen leírni.../
Szerencsére nem tartott sokáig ez az állapot.
A börtön parancsnoka, aki átnézte a korábbi börtönökben tanúsított magatartásomról készült nevelőtiszti jelentéseket, saját felelősségére áthelyezett egy másik, két személyes K.V.-s zárkába.
/ A K.V. rövidítés azt jelenti, hogy Különösen Veszélyes, de már korántsem őrzik olyan szigorúan, mint azt a zárkát, ahonnan kikerültem. /
Ez ismételten bizonyította számomra, hogy mennyivel józanabbul és logikusabban képesek dönteni és hozzá állni bizonyos ügyekhez az ítélet végrehajtói, mint az ítélet meghozói!
Az idő múlásával fokozatosan enyhült a "kezemen lévő lánc", - a velem szemben tanúsított őrzési szigorúság.
Néhány hónap elteltével már egyedül is lemertek engedni a két emelettel lejjebb lévő szintre, hogy átvehessem a szüleim által küldött csomagot, és a többiekkel együtt mehettem fürödni.
Aztán egy napon megszüntették velem szemben a kölönösen veszélyes minősítést, és áthelyeztek egy nagyobb, hat személyes zárkába, ahol hamarosan zárkafelelős lehettem, ami mindennek a csúcsa volt mert ez ott már egy bizalmi "állásnak" számít.
Alkalmanként pedig - mivel éppen nem volt könyvtáros - teljesen egyedül kimehettem a könyvtárba elvégezni az aktuális adminisztrációs munkákat.
Talán apró dolgoknak tűnnek ezek számotokra, de abban a zárt világban rendkívüli jelentőségük van, és kivételes kedvezményezettnek számít, aki mindebben részesül...
Hiába enyhültek azonban a fogvatartási körülményeim, az ügyészség számára még mindig én voltam az elsőszámú közellenség.
Továbbra sem változtattak az engem terhelő gyanúsításon, és mindent elkövettek, hogy bizonyítani tudják anak jogosságát.
Még azzal is megpróbálkoztak, hogy az egy hónappal korábbi kollégiumi eseményeket is átvegyék a másik megyétől, és hozzácsatolják az övékhez, de ez nem járt eredménnyel.
/ Komoly becsületére vált ez annak az előző ügyészségnek, mert kitartott korábbi álláspontja mellett, és nem engedett semmiféle ellennyomásnak! /
Szinte lépésról-lépésre pontosan ugyan úgy dolgozott az ügyészség, mint egy évtizeddel korábban, amin persze nem nagyon csodálkoztam, hisz még ugyan azok az emberek ültel a vezetői székben, akik korábban.
/ Némelyikük már rég elmúlt hatvan éves is, de esze ágában sem volt átadni a helyét a fiatalabb generációnak. Ennek viszont az volt a következménye, hogy képtelenek voltak szabadulni a beléjük rögződött - előző politikai rendszerben megtanult - nézetektől és módszerektől.../
Következtek a szokásos elmeorvosi és szexuál-pszichológiai vizsgálatok, amelyeknek - talán már mondanom sem kell - ugyan az lett az eredménye, mint bármikor korábban, vagyis nem találtak rám nézve semmi terhelő adatot.
Na és persze gondoskodtak arról, hogy a sajtónak adott sorozatos nyilatkozataikkal ébren tartsák az ügyemet a közvéleményben.
Ujabb fantáztiadús cikkek láttak napvilágot.
Főcímben tudatták az emberekkel, hogy az ózdi fojtogató most a temetőbe csalta áldozatait, mégpedig filmforgatás ürügyén, és az egyik áldozat csak annak köszönhette az életét, hogy a rendőrség gyors volt és kimentette a kezeim közül.
Ujra tényként közölték, hogy ez semmi más nem lehet, csak szexuális indíttatású cselekmény, főleg, hogy az áldozatok - szerintük - elmondták a rendőrségen, hogy látták rajtam, amint élvezek és izgulok azon, hogy fojtogatom őket.
Természetesen minden cikk elején leírták a korábbi eseteket is, de nem úgy, hogy utánna néztek volna a valóságnak, hanem egyszerűen elővették az archívumból a régebbi cikkeket és lemásolták.
Ennek eredményeként közölték az emberekkel, hogy már az első esetben is aljas indokból elkövetett emberölésért lettem elitélve, és a második ügyben pedig megint majd nem meghalt az áldozatom.
/ Mint az az előző fejezetekben leírtakból is kitűnik, ezeknek az állításoknak semmi alapja sem volt, sem az első, sem a második esetben, ahol nem hogy majd nem meghalt valaki, de még sérülés sem történt.../
Kezdetben teljesen egyedül álltam szemben az egész jogi gépezettel, mert tulajdonképpen nem is volt ügyvédem.
A törvény által előírt jogszabály alapján ugyan a rendőrség kirendelt mellém két védőt is, de mindkettőt elküldtem.
Az egyiket azért, mert korábban nyomozó volt, és ez már eleve gyanakvást keltett bennem, de a dolgokat azzal koronázta meg, amikor úgy kezdte a beszélgetésünket, hogy jobb ha önként beismerő vallomást teszek, mert ha elismerek minden vádat, akkor azt majd enyhítő körülményként mérlegeli a bíróság.
A másikat pedig azért, mert ő maga elismerte, hogy az én ügyem maghaladja az ő képességeit, hiszen addig leginkább csak polgári perekkel foglalkozott.
Szóval a rendőrség "komoly alapossággal" válogatta meg számomra a védelmemre kijelölt ügyvédeket...
A harmadik ügyvédet már a szüleim küldték be hozzám, egy ismerős ajánlása alapján.
Az idős férfi fáradt mozdulatokkal közeledett felém.
Messziről úgy tűnt, mintha csak azért jött volna, mert megkérték rá és ezt követeli a munkája, de amikor leült velem szemben, a szeméből hatalmas, a korát meghazudtolóan fiatalos energia, és melegség áradt.
- Bűnös? - kérdezte rögtön a lényegre térve.
- Nem. - mondtam határozottan.
- Akkor mondja el, hogy miért nem?!
Elmondtam.
Nem szólt közbe, nem tett fel kérdéseket.
Meghallgatott anélkül, hogy a kételkedés legkisebb szikráját is észrevettem volna a szemében.
- Amit elmondott az szépen hangzik...Nem tudom, hogy igaz-e, de annak tűnik...Átnézem a rendőrségi iratait, összehasonlítom azzal, amit mondott, aztán majd meglátjuk...- közölte.
- Minden szavam igaz! Higgyen nekem, ügyvéd úr! - szóltam szinte könyörögve.
Soha, egyetlen ügyvéd részéről sem éreztem még ekkora mértékű bizalmat áradni felém, pedig a szavai egészen mást mondtak.
- Nézze...Az, hogy itt vagyok, még nem jelenti azt, hogy el is vállalom az ügyét! A szülei megkértek, hogy jöjjek be magához és én megtettem, de egyenlőre mindennemű kötelezettség nélkül!...Sőt! Az az igazság, hogy komoly fenntartásokkal jöttem ide! Mert bárkivel is beszéltem a maga ügyéről, mindenki azt mondta, hogy maga bűnös és a börtönben van a helye! Óva intettek attól, hogy elvállaljam egy ilyen ember védelmét!...Még a feleségem is ezen a véleményen volt!...Én viszont annak a híve vagyok, hogy mindenkinek meg kell adni az esélyt a védekezésre, és minden ember ügyét tárgyilagosan, az igazságnak megfelelően kell kivizsgálni!...Ezért is jöttem be magához...
- Köszönöm, hogy bejött! - mondtam, mert éreztem, hogy ha valaki, akkor ő bizonyosan kiharcolja majd az igazságos döntést.
- Még ne köszönjön semmit! Még nem vagyok a védője...És ha az leszek, akkor is csak a végén köszönje, amikor majd bizonyítottuk a maga egyenlőre nagyon hihetetlennek túnő igazságát...
Felállt és a kijárat felé indult.

/ Folytatás a 10. Részben /
 


Get Free Music at www.divine-music.info
Get Free Music at www.divine-music.info

Free Music at divine-music.info>








KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ


Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.



NETpark.hu linkkatalógus

eKereso katalógus



Ingyen hirdetés
Ingyenes hirdetés feladás.



ALTERNATÍV SZÍNITANODACylex Silver Díj
 

 

   LINKCSERE PARTENEREIM



Linkelo.net linkgyujtemeny




Meteora Linkgyujtemeny

Hasznosoldalak

Linkcsere.eu


Hahe.hu Online Tudakozo


HUN-WEB Magyar cimtar es kereso


WEBLAP katalogus

VIP Linkkatalogus

SEO KERESOBARAT LINKGYUJTEMENY

Ingyenweblapok.hu

NETpark.hu

LinkDr.hu

CegMAX cegkatalogus





ÉLETEM ÉS A BÖRTÖN


NE FELEDJÜK: ŐK IS SZÍNHÁZAK!


SZÍNHÁZI IRÁNYZATOK,STÍLUSOK


SZÍNHÁZI ÉS FILMES EMBEREK




NEVEZETES ALTERNATÍV ELŐADÁSOK




TRAGIKUS SORSÚ SZÍNÉSZEK




Barátaink:
  • Honlap létrehozása
  • Ingyenes online játékok
  • Az Ön Munkaasztala
  • Oktató videók
  • uCoz Rajongók Oldala


  • Statisztika

    Online összesen: 1
    Vendégek: 1
    Felhasználók: 0

    Belépés



    Lap tetejére /


    Copyright MyCorp © 2018Szeretnék ingyenes honlapot a uCoz rendszerben