Állandó problémát
jelentett az üzemeltetési költségek kifizetése, ezért általában
fűtetlen teremben próbáltunk, és a gondnok minden szünetben azt
figyelte, hogy leoltottuk-e a villanyokat. Nem
volt pénz díszletre, kellékekre és reklámanyagokra, hogy a közönség
felé hírt adhassunk létezésünkről, hogy becsalogathassuk őket az
előadásainkra. Semmi sem volt, ami egy színház alapvető működéséhez kellett volna. Mégis működött a dolog! Működött,
mert a pénz hiányát pótolta egy sokkal értékesebb valami: az emberi
akaraterő és lelkesedés, ebből pedig szerencsére jól elvoltunk látva. Az
idő múlásával egyre több fiatal művésszel ismerkedtem meg, beleértve a
társművészetek képviselőit is. Voltak közöttük festők, költők, zenészek
és táncosok, valamint a hozzájuk csapódó szépszámű szimpatizáns. Ilyen sokrétű és lelkes társaság számára nem létezett megoldhatatlan feladat. A
jól rajzoló grafikusok és festők elvállalták a háttér-díszletek
megfestését és a reklám-plakátok elkészítését, a zenészek vállalták,
hogy az addigi gépzene helyett élő zenével szinesítik a műsort - ebben
nagy szerepe volt Á.-nak is! -, a táncosok ritmikusabbá, hajlékonyabbá
formálták a szereplők mozgását, mások vállalták a fénymásoltatást, a
ruhák megvarrását, a kellékek beszerzését, vagy a plakátok széthordását. Mindenki azt hozott, amit tudott, azzal járult hozzá a produkció megszületéséhez, amire tehetségéből futotta. Mindez
alig került pénzbe, mert az ismerős ismerősének az ismerőse szinte
mindig hajlandó volt szivességből megtenni, amit kértek tőle... Lelkesedésünk az igazgatóra is átragadt. Amíg korábban mindig azt válaszolta, hogy "sajnos nincs rá pénz", később már önként járult hozzá a költségekhez. /
Csekély összegek voltak ezek, de munkánk és erőfeszítéseink erkölcsi
elismerését tükrözték és ez mindennél többet jelentett számunkra! / Úgy tűnt, hogy az életem végre egyenesbe jutott. Azt csinálhattam, amit szeretek, amire mindig vágytam, és a magánéletem is "pozitív" fordulatot vett... A házinéni, akinél laktam, lakásának minden lehetséges helységét kiadta albérletbe, hogy kicsiny nyugdíját kiegészítse. Az én szobámmal szemben K. lakott. Tizenkilenc éves, a szüleivel való állandó viták elől menekülő lány volt. Hamar
feltünt neki, hogy milyen sok fiatal látogat hozzám, és a szobámból
kihallatszó vidám nevetések és beszélgetések felkeltették az
érdeklődését. - Milyen jó neked, hogy ilyen sok barátod van. - mondta egy reggel, amikor összefutottunk a konyhában. - Hát igen. A színház összekovácsolja az embereket...Vidámmá és felszabadulttá teszi őket. - válaszoltam. Ettől a rövid párbesszédtől kezdve napi rendszerességgel kérdezett. Minden érdekelte, ami a színházzal kapcsolatos volt. Kíváncsi volt a próbákon folyó munkára, és beleolvasott a műsor forgatókönyvébe is. Aztán egy hét után azzal a kéréssel állt elő, hogy szeretne eljönni velem egy próbára. Eljött és ott is maradt. Kijelentette, hogy ez neki nagyon tetszik, és szeretne belépni a csoportba. Szerencsés
helyzetben volt, hiszen valahányszor problémája adódott a szereppel,
csak bekopogott hozzám, és túlsegítettem az akadályon. Az egyre sűrűbb bekopogások eredményeként még szorosabb kapcsolat kezdett kialakulni közöttünk. Néhány
hét elteltével olyanok lettünk, mint az élettársak. Mivel én együtt
laktam Á.-val, - aki ekkor már igencsak zavaró tényező volt - többet
voltam K. szobájában, mint a sajátomban... Nála
tartottuk a csoport fontosabb megbeszéléseit - hogy ne terheljük a
művelődési ház amúgy is tetemes közüzemi számláit - és a képzési
gyakorlatokat is, többek között a halál eljátszását célzó, akkor már
teljesen átdolgozott és balesetmentessé tett változatát. Természetesen,
mint a csoport többi tagja, ő is elvégezte ezeket a gyakorlatokat,
együttélésünkből fakadóan nem is egyszer. Azt szerette volna ugyanis,
hogy ne egyedül kelljen bajlódnom ezekkel a gyakorlatokkal, hanem ő is
segíthessen. Ehhez viszont tökéletesebben tisztában kellett lennie
minden részlettel, mint másoknak. Nagy
segítséget jelentett ez számomra, mert ha szükséges volt, nem csak
bemutatta, de el is játszotta az újonnan jelentkezőkkel a
gyakorlatokat, így kívülállóként szemlélve a dolgot, olyan hibákat is
észrevettem, amelyek egyébként elkerülték volna a figyelmemet. / Ettől kezdve vált szokásommá, hogy párokra osztottam a gyakorlatot végzőket, és igyekeztem külső szemlélő maradni! / /
Később K. mindent letagadott a tárgyaláson! Még azt sem volt hajlandó
elismerni, hogy egyáltalán jelen volt a gyakorlatoknál, nem hogy azt,
hogy vele csinálták! Annak ellenére kitartott ezen állítása mellett,
hogy a többiek a szemébe mondták az igazságot. Rezzenéstelen arccal
jelentette ki, hogy a többiek nem jól emlékeznek. A bíró
"pártatlanságát jelzi", hogy a többséggel szemben mégis az ő vallomását
fogadta el.../ Bizonyára
felmerül most bennetek a kérdés, hogy miért kellett ujra elővennem azt
a gyakorlatot, amelyből korábban oly végzetes tragédia következett be. Mint kívülállóktól teljes egészében jogosnak tartom a kérdést. Én
viszont nem voltam kívülálló, hanem szerves része az eseményeknek,
telve bizonyítási vággyal, mely bizonyításnak az alapkövét jelentette
annak igazolása az emberek felé, hogy a halál eljátszásának gyakorlása
- a megjelent ujságcikkekkel ellentétben - nem holmi perverzióból
fakad, hanem pusztán színházi gyakorlat, amelyből már semmi baj sem
lehet! /
Tulajdonképpen egy kényszerpályán mozogtam, mert a rám rakott sok
mocsok miatt mindenképpen bizonyítani akartam, viszont éppen ez a konok
ragaszkodás az elképzeléseimhez tett gyanússá és támadhatóvá a
későbbiek folyamán.../ Hazudnék,
ha azt állítanám, hogy a gyakorlatok végzése közben nem tolultak fel
bennem a korábbi tragédia emlékei, és nem volt bennem félsz attól, hogy
vajon az átdolgozás tökéletesen sikerült-e, és valóban nem lehet már
belőle semmi baj. Ezért olyan óvatosan és olyan körültekintéssel
csináltam, mintha törékeny tojásokat tartottam volna a kezemben. Az
átdolgozásnak ugyanis éppen az volt a lényege, hogy soha többé ne
alkalmazzuk a Sztanyiszlavszkíj által javasolt fizikai ráhatást, hanem
csakis a kialakított körülményekkel, és pszichikai ráhatással érjük el
a várt hatást. Legalább tíz próbának kellett eltelnie ahhoz, hogy megnyugodjak a gyakorlat átdolgozását illetően. A
színészeken semmiféle sérülést nem lehetett tapasztalni, és ők sem
sérelmezték annak elvégzését, sőt kifejezetten hasznosnak és hatásosnak
érezték és tartották, hiszen ha nem így lett volna, nem csinálták volna
meg több alkalommal is, és nem mondták volna ezt a későbbi tárgyaláson!
- A bírósági jegyzőkönyvekben ez bármikor visszanézhető! - /
Talán emlékeztek még a tavaly ősszel megjelent ujságcikkekre, amelyek
szerint a második eset során is majdnem megfojtottam valakit...Nos, ez
körülbelül annyira igaz, mint azt állítani, hogy Afganisztán
Magyarországgal határos ország...Ennyit a sajtó szavahihetőségéről.../ Minden olajozottan és zökkenőmentesen, hiba nélkül haladt előre, mind a színházban, mind a magánéletemben. Egyetlen "apró" konfliktus zavarta csak meg a nyugalmamat, melynek akkor még alig tulajdonítottam jelentőséget... Egyik reggel arra ébredtem, hogy a szoba úgy néz ki, mint egy kirakodó vásár. Volt ott minden. Különböző márkájú cigaretták, italok, kávék és néhány különlegesnek számító élelmiszer. Á. a szoba közepén ülve éppen azon fáradozott, hogy szétválogassa őket. - Mi az Istent csinálsz?! - kérdeztem. - Leltározok. Muszáj szétszednem fajtánként, hogy könnyebben eltudjam adni. - Honnan a francból szerezted ezt a sok szart? - Ezt most komolyan kérdezed? - mondta vigyorogva. Nem
kérdeztem komolyan. Nagyon is jól tudtam, hogy egy újabb betörés
végtermékeit látom magam előtt. Csak az időt akartam húzni az ostoba
kérdéssel, hogy eldöntsem, miként reagáljak arra, amit látok. - Segíthetnél átszámolni, hogy miből mennyi van. Kezdhetnéd mondjuk a cigivel... - mondta a világ legtermészetesebb hangján. - Nem kezdek semmit! Számold meg egyedül, aztán minél hamarabb tüntesd el innen! - Most mit vagy úgy oda? Úgy csinálsz, mintha nem tudnád, hogy merre járok éjszakánként. - Más dolog tudni, és megint más az, hogy ide hordod a lopott árút! Nem akarok bűnrészes lenni! Tulajdonképpen már így is az voltam. Mert mint minden becsületes állampolgárnak, jelentenem kellett volna a tudomásomra jutott bűncselekményt. Csakhogy
én nem voltam becsületes állampolgár, és erről még hivatalos
"igazolásom" is volt! Nyilván voltam tartva, mint büntetett előéletű
személy, aki az általánosan elfogadott felfogás szerint megbízhatatlan,
erkölcsileg teljesen romlott, és mint ilyen, eltiltottak mindennemű
közügy gyakorlásától. Egy ilyen társadalmon kívülre helyezett embertől
hogyan várhatná el a hatóság, hogy eleget tegyen állampolgári
kötelezettségének?... A
fenti mondatokat csak cinizmusom hozta ki belőlem, de valójában egészen
más oka volt annak, hogy nem szaladtam a rendőrségre lebuktatni Á.-t. Mindenek
előtt köszönettel tartoztam Á.-nak, hiszen ő segített gyökeret
ereszteni a városban, és neki köszönhettem azt is, hogy színházzal
foglalkozhatok. - Furcsa módja lett volna a hálának, ha börtönbe
juttatom..../ Másodsorban - a korábbi események miatt - csalódtam a rendőrségben, és örültem, ha nem látom őket... Rábíztam hát a szerencsére, hogy meddig tudja lebukás nélkül csinálni... - Azt hittem, hogy jobb barátom vagy, de úgy látom, hogy nem számíthatok rád. - jegyezte meg sértődötten - Ilyesmiben ne is számíts rám. Ez már nem barátság kérdése... Látta, hogy hajthatatlan vagyok, ezért hangot váltott. - Legalább addig viseld el, amíg sikerül eladnom. Néhány napról van csak szó... Tudtam,
hogy kellemetlen helyzetbe került, hiszen hirtelen hová is vihette
volna azt a rengeteg cuccot. Ennek megfelelően válaszoltam.
- Oké. A néhány nappal nincs semmi bajom. De legközelebb előre beszéld
meg a kajferral /orgazda/, hogy mi kell neki, és rögtön oda vidd az
árút. Ebben maradtunk. Egy
üveg bor mellett elnézést kért, és biztosított arról, hogy még egyszer
nem lesz olyan könnyelmű, hogy engem is bajba sodorjon... Néhány
hétig ujra felszabadultnak és boldognak érezhettem magam. Á.-t
leállítottam, a csoport munkája kiválóan alakult és K.-val is kellemes
napokat és éjszakákat töltöttünk együtt. Á. azonban nem tartotta az ígéretét. A szekrény aljába dugva egy nagy katonai hátizsákot találtam, gondosan elrejtve a ruhák alatt, hogy elrejtse előlem. Tele volt video és audio kazettákkal, valamint autóba való rádiómagnókkal. Kiemeltem az egészet a szekrényből, a szoba közepére tettem, és ráírtam egy füzetlapra: " Nem ebben egyeztünk meg!!!!" Mikor elmentem, kétszer is megnéztem, hogy jól bezártam-e az ajtót. Nem akartam, hogy a házinéni véletlenül is benyisson... Délben értem haza. A szőnyeg alig látszott a szétrakosgatott kazettáktól. Éppen azon vitatkoztak az orgazdával, hogy mennyit fizessen érte. Mivel egy ilyen üzletbe nem illik beleszólni, megvártam amíg megegyeznek és lerendezik az anyagiakat. Igyekeztem
nyugodt maradni, de amikor elindultak kifelé, és a házinéni szeme
láttára egy tucat kazetta borult a földre, nem bírtam megállni
káromkodás nélkül.
- Video szaküzlete van a barátomnak...Ezek már nem fértek el a
raktárban, ezért néhány napig itt tároltuk...De már visszük is...-
magyarázta Á. zavartan a csodálkozva néző asszonynak. Még hazudni sem tudott normálisan, bár egy ilyen váratlan szituációban nem is igazán lehetett értelmes dolgot mondani.
- Nem tetszik nekem a barátja, Attila...Valamelyik éjszaka is egy ilyen
nagy zsákkal jött haza. Olyan, mint egy betörő... - mondta a nénike,
miután Á. és haverja mögött becsukódott az ajtó. Kérdőn nézett rám, választ várt tőlem, de mit is mondhattam volna. Igyekeztem viccel elütni a dolgot. - Sok krimit tetszik nézni, Irma néni... Szerencsére visszajött Á., és megmentett a további kényelmetlen magyarázkodástól. Megvártam, amíg a néni betipeg a szobájába, és csak azután szóltam Á.-hoz, akkor is egészen hallkan. - Menjünk. Üljünk be valahová. Azt hiszem, hogy van mit megbeszélnünk... Nem bírtam ki, hogy a közeli szórakozóhelyre érjünk. A felgyülemlett düh már az utcán kitört belőlem. /
A következő párbeszéd során sokkal durvább szavakat használtunk
azoknál, mint amiket - kellő öncenzúrázás után - leírok. Amiket mégis
kénytelen vagyok megismételni, azok nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy
vissza adhassam akkori beszélgetésünk hangulatát.../
- Nem lehetsz ekkora fasz! - támadtam neki. - Fényes nappal, mindenki
szeme láttára viszitek a szajrét! Ezzel az erővel ide hívhattad volna a
rendőrséget is! - Nem értesz te ehhez... - mondta pofátlanul - Így kevésbé feltűnő, mintha éjszaka cipekednék egy bazi nagy zsákkal. - Gondolod? Akkor vajon miért kérdezte tőlem az előbb az öregasszonyí, hogy nem vagy-e betörő?! - Ezt kérdezte? - Igen. És azt is mondta, hogy máskor is látott már ilyen zsákkal haza jönni. - Mert mindig lesekedik a vén kurva! Idegesen beleszívott a cigarettájába, aztán gyanakvóan kérdezte. - És te mit mondtál neki? - Semmit. Mit mondhattam volna? Azt, hogy " igen, Irma néni, egy betörővel lakik egy fedél alatt"?...Ne félj, nem dobtalak fel. - Valamit azért csak mondtál...- gyanakodott tovább. - Mondom, hogy semmit. Néhány lépésnyi szótlanság után megjegyezte: - Azért legalább megvédhettél volna. Ennyit elvártam volna egy baráttól... Kezdett még jobban felmenni a vérnyomásom. Már nem igazán válogattam a szavakat.
- Hogy a picsába védjelek meg, bazd meg, amikor lebuktatod saját
magad?! Leülted a nagy éveket, mégis olyan vagy, mint egy elsőbüntényes
köcsög! Ráadásul engem is beleviszel a szarba!! -Ne kiabálj velem. Nem kell mindenkinek hallani, hogy miről dumálunk. - mondta és körbetekintett. - Hallani nem szabad, de látni igen?! Kutya egy hapsi vagy te...-válaszoltam visszafogottabban, mert tudtam, hogy igaza van. A buszmegállóból már így is furcsán méregettek minket. Még hallkabbra vettem a hangomat, amikor folytattam.
- A múltkor megígérted, hogy nem hozol oda semmit. Erre mi történik?
Most már az üzletet is ott bonyolítod le. Jó, hogy nem kezded el
árúsítani a szomszédoknak a lopott holmit... - Gondoltam rá, csak az a baj, hogy alattunk egy bíró lakik, felettünk meg egy ügyvéd. Így nem frankó a dolog... Vigyorogva mondta, de nem tudtam vevő lenni a poénjára. Főleg azért nem, mert egyáltalán nem volt poén. Az említett személyek valóban velünk laktak egy épületben....
- Lehet, hogy ez neked vicces, bazd meg, de nekem nem! Nagyon jól
tudod, hogy kedvezménnyel vagyok kint, és milyen könnyen
visszakerülhetek! Nem gondoltam, hogy ilyen gyökér vagy! Úgy gondolta, hogy a legjobb védekezés a támadás, ezért most ő emelte meg a hangját. - Mi a faszt játszod meg magad?! Ugyan olyan senkiházi bűnöző vagy, mint én! - Lehet. Sőt a törvény szemében biztos. De a jövőben nem akarok az lenni!
- Akkor ne legyél...Én már nem tudok megváltozni, és nem is akarok!
Szarok az egész társadalomra, mert az is szarik rám! Bárhová megyek
munkát keresni, sehol sem vesznek fel, mert büntetve voltam. Még
rendszeres szociális segélyre sem vagyok jogosult, mert hiába
dolgoztam, hiába húztam ki a belem a sitten, azok az évek nem
számítanak munkaviszonynak, pedig ugyan olyan munkát végeztünk, mint a
civilek. Nyugdíjt sem fogok kapni emiatt! Társadalmon kívülivé váltam,
ezért úgy is viselkedek. Enni viszont kell, apukám! A levegőből nem
élhetek...Mindig is megfogom csinálni a magam kis okosságait, akár
tetszik neked, akár nem! Ha megbukok, nyugodt lehetsz, hogy nem
rántalak magammal... Tudtam, hogy igaza van. Egy csöppet sem túlzott, amikor a társadalom és a bűntetett előéletűek viszonyát jellemezte. Azt, hogy nekem sikerült dolgozni, csak annak köszönhettem, hogy idegen voltam a városban. Őt viszont mindenki ismerte... Sajnáltam a tönkre ment életéért, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy nem akartam vele együtt bukni. Már nem láttam értelmét veszekedni vele.
- Oké. Tudom, hogy nincs más lehetőséged. Azt is tudom, hogy semmilyen
erkölcsi alapom nincs beleszólni a dolgodba, mert mint mondtad, én is
csak egy szemét bűnöző vagyok az emberek szemében. Viszont úgy érzem,
hogy most még van lehetőségem elfogadtatni magam, és ha nehezen is, de
megtalálhatom a helyem a társadalomban. Ezt a lehetőséget veszíteném
el, ha most miattad ujra visszakerülnék a börtönbe. Mert, hogy én is
veled buknék, az tuti. Az Isten se mosná le rólam, hogy nem együtt
csináltuk, ha ott találják meg a cuccot a szekrényemben. Még akkor is
rá varrják a gombot a bőrömre, ha te azt mondod, hogy nem voltam veled.
Gondolom, ezt nem kell magyaráznom...Ismered a zsarukat... A visszafogottabb hangnem, és az amit mondtam, őt is lenyugtatta. Néhány pillanatig elgondolkodott mielőtt ujra megszólalt. - Akkor most mi a megoldás? Én nem akarom abbahagyni, te nem akarsz visszabukni... Nem válaszoltam. Vártam, hogy talán magától is rájön a megoldásra, de nem így történt. - Oké. Megígérem, hogy soha többé nem viszek oda cuccot. - mondta, és szívére tett kézzel esküt mutatott. - Miért? Van hova vinned? - kérdeztem. - Nincs... De majd megoldom... Elmosolyodtam. Tudtam, hogy az esküje nélkülöz minden realitást, és csak azért mondja, mert nem akar összeveszni velem. Én sem akartam. Legközelebb már csak a söröző asztalánál szólaltam meg.
- Én tudom a megoldást...Elköltözök egy másik albérletbe...Így
nyugodtan csinálhatod a saját bulijaidat, és nem fogunk állandóan
balhézni egymással...Legalább megmarad a barátságunk. Ez a legokosabb,
amit tehetünk... Úgy nézett rám, mintha anyáztam volna. Letette az üveget.
- Ne csináld ezt velem. Az öregasszony egyből kidob, ha te elmész.
Főleg az után, amit ma kérdezett tőled... Hol találok megint ilyen
olcsó kéglit? - Nem fog kidobni. Majd én megnyugtatom. Különben is, kell neki a pénz, és nem akar hirtelen albérlő nélkül maradni... - Miért maradna albérlő nélkül? - Azért, mert K.-t is magammal viszem. Összeköltözünk. Minek fizessünk külön-külön, ha úgyis mindig együtt vagyunk? Nem válaszolt. Lenyelt
néhány kortyot, aztán lassú mozdulatokkal rágyújtott. Mély, erőteljes
slukkot szívott, miközben kibámult a kosztól szürke ablakon. Láthatóan
erőteljesen gondolkodott. - Ezt mikor találtad ki? - szólalt meg hirtelen.
- Napok óta foglalkoztat a gondolat. Nem jó így...Az öreglány azt
mondta, hogy házaspárnak nem ad ki szobát, márpedig, ha összeköltöznénk
K.-val, az az ő szemében ugyan az lenne, sőt még rosszabb, mert
törvénytelenül élünk együtt...Ismered ezeket a régi
erkölcsöket...Nekünk viszont anyagilag nem éri meg, hogy két helyért
fizessünk, amikor úgyis együtt alszunk... - Akkor nem miattam akarsz elmenni?
- Igen is, meg nem is...Hazudnék neked, ha azt mondanám, hogy nem, de
akkor sem mondanék igazat, ha azt válaszolnám, hogy igen...Maradjunk
annyiban, hogy ez a mai nap csak feltette az i-re a pontot... Ujabb cigaretta füstje mögé bújt, hogy legyen ideje átgondolni mindent. Most nem tartott olyan sokáig.
- Végülis te tudod, hogy mit csinálsz...Én nem tenném ilyen szorossá a
kapcsolatomat azzal a nővel...De ígérj meg valamit! Ha az öreglány
mégis elküldene, néhány napig meghúzhatom magam nálad, amíg nem találok
másik helyet. - Ez természetes. - mondtam, és innentől kezdve már kedélyesebben folytattuk az iszogatást. A másnap délutánt új albérlet keresésével töltöttem. Kibővült ismerettségi körömnek köszönhetően hamar eredménnyel jártam. Tágas, világos, bútorozott, külön bejáratú lakást találtam, kicsit drágábban, mint az egy szoba volt, de ez nem számított. A házinéni szakasztott mása volt Irma néninek. Öreg,
magányos, saját maga által felállított erkölcsi normák mögött megpihenő
asszony, aki semmi mást nem akart már az élettől, csak nyugalmat. Teljesen külön, másik házban lakott, és házaspároknak is adott ki albérletet. Mindez tökéletesen megfelelt az elképzeléseimnek. Alig vártam, hogy elmondhassam K.-nak. Felhívtam
egy utcai fülkéből, de mielőtt még bármit is mondhattam volna, közölte
velem, hogy csak később ér haza, mert elhúzódik egy tárgyalás. K. ugyanis a bíróságon dolgozott, mint jegyzőkönyv vezető... /
Furcsa páros voltunk...Egy börtönviselt férfi és egy bíróságon dolgozó
nő...Sokat gondolkodtam azon, hogy nem bonyolódok komolyabb kapcsolatba
vele, amikor megtudtam, hogy hol dolgozik, de már túl közel került
hozzám akkora. Inkább a véletlenre bíztam a dolgot. Vártam, hogy mikor
tudja meg a múltamat, vagy mikor jön már el az az idő a múvelődési ház
vezetője szerint, amikor elmondhatom a csoportnak, és ezáltal neki
is...Ez legalább olyan rossz döntés volt részemről, mint korábban az
igazgatóval megkötni a hallgatás szerződését.../ Azt mondta, hogy csak este nyolc óra felé ér haza, mert a tárgyalás után még sok adminisztrációs munkája lesz. Igyekeztem hasznosan eltölteni az addig hátralévő időt. Lerendeztem néhány színházzal kapcsolatos dolgot, aztán úgy gondoltam, hogy haza megyek és olvasok addig, amíg meg nem érkezik. Amikor beléptem a lakásba, a szobájából fény szűrődött ki. Fény és zene. Boldognak éreztem magam, hogy mégis hamarabb megjött és vele lehetek. Az örömöm azonban az ajtó nyitásával egyidejűleg foszlott szét. K. egy számomra ismeretlen, soha nem látott férfival szeretkezett... Még csak zavarba sem jött. Az arcán nem látszott sem szégyen, sem megbánás. Rám nézett nagy, ártatlannak tűnő szemekkel, és megkérdezte: - Már haza jöttél? Nem szoktál ilyen hamar... A
férfi azonnal abbahagyta az ölelést, kiugrott az ágyból, és idegesen
próbálta magára dobálni a ruháit. Közben mindvégig olyan tartást
erőltetett magára, mint aki várja a verekedés pillanatát.
- Ne félj, köcsög! Húzd fel nyugodtan a zoknidat. Veled nincs semmi
bajom, mert ha a nő nem akarja, a férfi soha sem jut célba... Mély levegőt vettem, aztán kimondtam azt is, amit igazán gondoltam. - Csak húzz el innen minél hamarabb a büdös picsába! A
katonaságnál, teljes harci készültség elrendelésekor sem láttam ilyen
gyorsan öltözni senkit. Felkapta a szoba közepén lévő cipőjét és már az
előszobában igyekezett magára erőltetni, közben olyan bárgyú mosollyal
nézett rám, mint egy barát, aki csak véletlenül sértett meg. Sokkolt a pofa. A sarkammal belöktem a szoba ajtaját, hogy ne lássam. Az ágyban heverő látvány azonban még dühítőbb volt. K. kényelmesen nyújtózott el, mint aki most ébred egy édes álomból. - Régi adóság volt csak...Érzelmek nélkül...De azért én csak téged szeretlek...- mondta és ölelésre emelte a karjait. Szerencsére sikerült legyőzni az indulataimat... Lassan,
nagyon lassan, végig az ajtónál állva, átpörgettem magamon mindent.
Mérlegre tettem, hogy vajon megéri-e bármilyen balhét is csinálnom.
Elhárítottam az ölelését, aztán ugyan olyan nyugalommal szólaltam meg,
mint ahogy azt ő tette.
- Már nem igazán van jelentősége a dolognak, de azért jó ha
tudod...Szerettem volna összeköltözni veled, és már találtam is egy
albérletet...Szerencsére te időben rádöbbentettél, hogy nagy hülyeség
lett volna... Így aztán egyedül költözök oda. Legalább nyugodtan fogadhatod a pasidat... Csodálkozva nézett rám. - Te már albérletet is kerestél? Csodálatos vagy... - Szerintem inkább hülye... - Miért lennél az? Bármi történt is én nagyon szeretlek, és veled akarok menni! Nem tudtam eldönteni, hogy ennyire buta, vagy csak engem néz annak. - Gondolod, hogy tudnék még ezek után bízni benned, és együtt élni veled?...
- Ne vedd már ennyire a szívedre. Tartoztam ennyivel ennek a pasinak. Ő
szerezte nekem a mostani munkahelyemet...Ennyi az egész...De szeretni
téged szeretlek! Kezdett veszélyesen viszketni a tenyerem: érlelődött benne a pofon. Jobbnak láttam, ha gyorsan lezárom ezt a beszélgetést. - Sajnálom, de ez már nem működik...Soha többé nem akarlak látni...Sem magánemberként, sem a próbákon. Elvörösödött a dühtől, hogy nem bír hatni rám. - A szerepet is elakarod venni tőlem?! Ezt nem teheted!!! - Te is tudod, hogy megtehetem, és meg is teszem...Nincs tovább közünk egymáshoz... - De én szeretlek! Hidd már el! Elindult felém. - Én már nem...-válaszoltam, és közénk csuktam a szoba ajtaját. - Ezt még nagyon megfogod bánni, te rohadék!!! - ordította még utánam. Gondolom mondott még mást is, de addigra már kiléptem a lépcsőházba... /
Tudtam, hogy a női bosszú korlátlan tud lenni, még sem tulajdonítottam
kellő figyelmet az utolsó mondatának. Pedig kellett volna.../ Néhány
nap múlva váratlanul megjelent az új albérletemben Á., akinek a
házinéni - a nekem tett ígérete ellenére - mégis felmondott. Azért jött, hogy meghúzza magát nálam egy ideig, kihasználva a korábban tett ígéretemet. - Semmi gond, csak időben szólj, hogy mikor jössz, mert előtte meg kell beszélnem a főbérlővel is. - mondtam. - Jó lenne már ma este... - Oké. Akkor gyere ma este. - Akkor megyek és összeszedem a cuccom. Hat óra felé itt vagyok. Biztos, hogy letudod addig rendezni a tulajjal? - Biztos. Az a néhány nap nem lesz gond. Ahogy elmész, már beszélek is vele... Nem kellett addig várni. A házinéni, korát meghazudtoló gyorsasággal robogott ki az ajtón. Szavaiból rögtön kiderült, hogy hallgatózott. - Szó sem lehet arról, hogy maga ide jöjjön! - kiabálta. Hirtelen szólni sem tudtunk a meglepetéstől, de nem is kellett, mert beszélt ő helyettünk is. - Ismerem én magát! Tudom, hogy kicsoda! Nem emlékszik?! A felesége takarított nálam! .
