István:
Az ég fölöttünk nem felhős, Kata, hanem olyan, mint a kottapapír: sűrűn
vonalkázott. A tömött sorokban támadásra vonuló nehézbombázók hosszú,
párhuzamos vonalakat húznak maguk után... Ezek a kondensz csíkok
rondítják fölöttünk az eget. Kata: Mindig ugyan ara a témára térsz vissza... István:
Mert abban élünk, és nem szökhetünk ki belőle. Mindent elborít a háború
és annak tartozékai! Páncélos rohamok keleten, és Magyarországon egy
készülő új törvény, amely hamarosan hatályba lép.... És vajon mit fog
majd tartalmazni...? Kata: Hagyd már ezt, István! István:
Nem tudom hagyni! Nem tudom, mert már most érint minket is!
Mindkettőnket! A már érvényben lévő fajvédelmi törvény megtiltja a
házasságkötést nem zsidó és zsidónak minősülő személyek között, és
szigorú büntetéssel sújtja a zsidónak tekinthető férfit, aki nem zsidó
nővel házasságon kívüli nemi kapcsolatot tart! Ez alapján mi már bűnt
követünk el, Kata! Kata: / Nagyon ingerülten. / Mi közöd hozzá?! Te nem minősülsz zsidónak!!! István: Még nem. Majd csak a ki tudja hanyadik törvény után... Mert jönnek majd a törvények szépen, sorban, egymás után.... Kata:
Ez egyáltalán nem biztos! A világ három legerősebb nagyhatalma fog
össze a nácik ellen! Végre nyíltan kimondták, hogy a náci rendszert nem
tűrik tovább! A németek el fognak bukni! István: Ugyan! Amerika még csak szavakkal harcol! Kata: És szállításokkal! De biztos, hogy előbb-utóbb ténylegesen is beavatkozik! István:
Ha megérjük... Mocsárban fuldoklunk...Bár abban igazad van, hogy ez
azért mégis csak egy szalmaszál... De sajnos nagyon vékony... /
Feláll és járkálni kezd, hátratett kézzel, mint egy kis diktátor.
Látszik, hogy nagyon gondolkodik valamin. Hirtelen megáll a lány előtt / Kata... Szeretném, ha a feleségem lennél. Kata: / Csodálkozó arccal. / Erről eddig nem volt szó.... István: Most van.... Kata: Hm... Most mit is feleljek erre.... Én is szeretném.... Semmit sem szeretnék jobban! / Átöleli Istvánt, fejét a fiú mellkasára fekteti. / István: / Simogatja kicsit a lány fejét, aztán maga felé fordítja az arcát és mélyen a szemébe nézve mondja. / Beszélnünk kell majd a szüleiddel! ... És apámmal...Jogász... Meghallgatjuk, mit tanácsol... / bizonytalanabbul. / Visszatérek a hasonlatomhoz: megpróbálunk a szalmaszálba kapaszkodva evickélni. Kata: Nem, István! Nem szalmaszálba! Egymásba kapaszkodva!!!! / SÖTÉT /
Negyedik kép
Szín: a próbaterem. István ül és a forgatókönyvön dolgozik. Megjönnek a többiek. Mintha foglyot kísérnének, úgy fogják közre a katonaruhában belépő Mihályt.
István: / Feláll / Nahát, alig telt el három hónap és máris szabadságot kaptál? / Meghajol. / Örülök, hogy egy frontot megjárt hőst üdvözölhetek a köreinkben! Megkaptad már a vaskeresztet? Mihály: Nem a legalkalmasabb a hangulatom, hogy elviseljem a gúnyolódásodat. Dénes: Miért lenne ez gúny? Mindenki hős valahol, aki önként vállalja a front és a halál közelségét... Vagy talán már visszakoznál? Mihály: / Némi gondolkodás és vívódás után. / Bevallom
nektek... mert őszinte akarok hozzátok lenni..., hogy megbántam... de
most már nem lehet változtatni rajta... Álmomban se lássam, hogyan
rándul meg egy tarkón lőtt ember teste... Ha egy katona esik el... / Nyersen felnevet. / azt
tudomásul kell venni. Mert ez a dolga... De azok a csoportokban terelt
emberek a rongyos civil ruhájukban... Amelyikük felbukik vagy
kitántorodik a sorból, az rögtön megkapja a golyóját.... Dénes: Hová viszik őket? Mihály:
Sehová... Egy német őrmestert megkérdeztem erről. Bajtársiasan
átkarolta a vállamat, megveregette a lapockámat és megnyugtatott: nem
kell messzire menniük.... István: / Félve kérdezi. / Magyar zsidók? Mihály:
A parancsnokom szerint olyanok, akiknek nincs rendben az
állampolgárságuk. De hozzátette, hogy majd sorra kerülnek azok is,
akiknek ma még jók a papírjaik.... Gábor: És mindenkit megölnek? Mihály: / Ránt egyet a vállán. / Mit tudom én... Egyvalami biztos: zsidónak oda kerülni... / Legyint. / Miklós: Neked kellett már ölnöd? Márta: Ne bántsd ezzel Mihályt! Mihály: Azt csak a németek csinálják. Egyenlőre.... Miklós: Értem.... egyenlőre.... Mihály:
De nekünk is... nekünk is van dolgunk. Hivatalosan nem vagyunk harcoló
alakulatok, csak megszállók. A mögöttes részben kell rendet
teremtenünk... Elfogni bujkáló partizánokat, kémeket, szabotőröket...
Legalábbis így hangzik hivatalosan... De egy fenét! Valójában öreg
ukrán parasztokat, elnyűtt asszonyokat, még alig serdült kamaszokat!...
Nincs sok komédia. A helyi parancsnok tízperces tárgyalást rendez...
Aztán a puskák vízszintesbe emelkednek, két rövid vezényszó és
roppannak a lövések... A paraszt elesik, kunkorodva rángatózik egy
pillanatig, aztán megdermed... El sem tudjátok képzelni, hogy az öt
lépésről kilőtt nyolc darab kilenc milliméteres puskagolyó mit művel
egy emberi mellkasban... A test kinyílik... kinyílik, mint a rózsa... / Fejét ráhajtja görcsbe szorult ökleire. / / Néhány másodperc után igyekszik más hangon elterelni a szót. / Még két nap a szabadságom. Márta: Holnapután kell visszamenned? Mihály: Holnapután kellene... István: Lehet, hogy meghosszabbítják a szabadságod? Mihály: Két nap alatt sok minden megtörténhet... István: / Nézi egy darabig Mihályt, aztán közelebb lép hozzá és a vállára teszi a kezét. / Próbáld meg, Mihály... Talán sikerül... / SÖTÉT /
Ötödik kép:
Szín: Ugyanott. A
szereplők a sötét alatt nem hagyják el a színt: leülnek a földre és
mozdulatlanul, lehajtott fejjel hallgatják a beolvasott híreket.
Beolvasás:
Halálos vasúti baleset. A szabadságáról csapattestéhez bevonuló
hadapród őrmester, Kovács Mihály, vonatára várakozva figyelmetlenül
ment át a pályatesten, és az éppen befutó gyorsvonat elütötte és
halálra gázolta....
Egy ideig még csend és sötét a színpadon, aztán teljes fény.
István: / Felemeli a fejét. / Azt hiszem, ő akarta így.... Kata: / Felemeli a fejét. / Öngyilkosság? István:
Így nem mondanám... Az öngyilkossághoz vagy tudatos felkészülés kell
vagy egy váratlan, mindent felforgató megrázkódtatás, egy bomlasztó
pillanat... Ha Mihály elhatározta volna magát, nem ilyen ronda módon
csinálja... hisz ott volt nála a pisztolya... Károly: / felemeli a fejét / Egy
szavára emlékszem... Egy furcsa szóra... Azt mondta, hogy holnapután "
kellene " visszamennie... Mit jelenthetett az a " kellene " ? István: Ezért mondom, hogy akarta.... Nem kereste, csak várta a halált. Mert más kiutat nem látott. Márta: / Felemeli a fejét és sír. / Amit
mesélt...szakadozottan...szinte összefüggés nélkül... abban benne
foglaltatott, hogy miben kell részt vennie, amikor visszamegy... Nem
akart hát visszamenni... De a dátum és a parancs kényszerítette, ezért
kiment a vonathoz... És soha nem fogjuk megtudni, hogy a pályaudvaron
mi történt vele... Kábult volt a szorongástól és nem látta hová lép?
Vagy látta és szándékosan tántorgott a sínekre?... István:
Sokat foglalkoztatott engem... Persze csak elméletileg... az
öngyilkosság problémája... Azóta, hogy elkezdtem igazán elmerülni a
Hamlet szövegében... A nagy monológ... Hogy az ember minden rossztól
megszabadíthatja magát... " Egy puszta tőrrel. ", mondja Hamlet... Mert
Hamlet még hisz a halál utáni életben... Mihály talán nem hitt
ilyesmiben. Csak azt tudta, hogy ha visszamegy, ott az iszonyat várja... Dénes: / Felemeli a fejét. / Lehet, hogy valamiben hazudott nekünk? Nem merte megmondani, hogy már ő maga is részes volt... ? Tettestárs?... Kata: Bennem is volt olyasféle érzés, hogy talán elhallgat valamit... A félbehagyott mondatok, amikor hirtelen elnémult szó közben... Márta: Megtudjuk-e valaha, valakitől? Gábor: / Felemeli a fejét / Mihály halott. Mire jó megismernünk az okát? István:
Én azt hiszem tudnunk kellene mégis. Talán az egész élet más lesz, ha
egy halálnak... egy ilyen halálnak az okát, az odáig vezető folyamatnak
a lényegét megismerjük... Mert ok nélkül még véletlenül sem léphetett a
sínek közé. Ha pedig volt rá ok: az mindannyiunkat érint. Barátok
voltunk, és ami még talán több: kortársak. Ha valaki elhullik közülünk,
és feltehetőleg saját elhatározásból, hát az a mélyben lappangó ok
bennünket is hasonló irányba lökhet. Talán nem is jól fogalmaztam... Az
ok nem lappang! Teljesen világos és egyre világosabbá válik! Korunkban
gyökerezik és a körülmények táplálják! A bőrét senki sem vetheti le, és
valamennyiünk bőrére ugyan azok az események és jelenségek zuhognak!
Mihály levonta a végső következtetést... Mert ha az ember telítődik
keserűséggel és undorral, nem igen marad más, mint a sínpáron közeledő
gyorsvonat! Kata: / Riadtan nézi Istvánt, amint egyre jobban belelovalja magát. / Te most... Mihályról beszélsz? István: Most őróla beszélek. De ő nem magányos Robinsonként élt egy puszta szigeten, hanem közöttünk... Kata: Ez nem igaz! Mi itt élünk egymással és a könyveinkkel! Ő a háborúba ment... István: Nem is figyel Kata közbeszólására. Maga elé bámulva mondja. / Ha
igaz a sejtelmem: Mihály megbüntette magát. De nem is ez a lényeges a
halálában, ha csakugyan öngyilkosság történt... Hanem a tüntetés! Ha
nem volna olyan rettenetes a szó azt mondanám: a tüntető példaadás! Az
egyetlen bátor ember volt közöttünk, aki a kerekek elé lépett, hogy
ezzel mutassa ki: elég volt, nem csinálja tovább! Kata: / Felugrik / Most
már elég! Őrültségeket beszélsz! Gondold csak végig! Tüntetést és
példaadást emlegetsz! Ha ezt tovább visszük: netán tömeges
öngyilkosságot prédikálsz?! István: / Nevet. / Nem.
Megmondom, hogyan értettem a példát. Ha sokakban, ha mindenkiben
felébredne az ellenszegülés akarata, nem kellene sínre lépni. Százezer
embert, egymilliót nem lehet agyonlőni, még csak bebörtönözni sem, ha
mind azt mondanák, amit Mihály, hogy ELÉG! Kata: Ez ábránd. Magad is tudod, hogy lehetetlenről álmodozol. István:
Persze... Tudom... A lelkük mélyén ellenkezők nemigen találnak
egymásra... és ahol csak kevesen érzik, hogy torkig vannak, ott marad a
vasúti sín... Kata: Ez butaság! Mihály tettének mozgatórúgói teljesen személyesek voltak! István: Ugyan! Ezt Husz Jánosra, Giordano Brunóra, sőt talán Jézus Krisztusra is mondhatnád... Sándor: / Felemeli a fejét / De ők nem lettek öngyilkosok. István:
Nem-e?! Hát minek nevezzük, ha valaki egy aláírással vagy egyszerű
szökéssel megmenekülhetne, és mégis inkább elfogadja a halált?! Péter: / Felemeli a fejét / Mihály nem volt sem eretnek, sem vallásalapító. István:
Persze, hogy nem. Egyszerű ember volt, mint mi magunk. De kimerte
mondani, megmerte cselekedni a szót, hogy NEM! Levonta a következtetést. Kata: Valódi tüntetés az lett volna, ha ledobja magáról az egyenruhát és szökni próbál. István:
Valamivel nem számolsz, Kata. A nemzedékek hosszú sorának
neveltetésével... A belénk rögzített hiedelmekkel... Mert még a
legvilágosabban gondolkodó ember sem tud megszabadulni bizonyos
előítéletektől... Katonaszökevénynek lenni, "árulónak" lenni:
férfinemzedékek hosszú sora óta valami visszataszító szörnyűség...
Árnyék ellen nem lehet botot emelni... Az árnyékot csak lámpa vagy
reflektorfény oszlathatja el! De hol van fény ebben az elsötétített
országban?!... Sajnálom Mihályt: iszonyatos lehetett a pillanat, amikor
a testét lecsapta a mozdony...De hát... Ő az egyén útját választotta...
És nem tudhatjuk, vajon van-e másik út... Kata: A menekülésre? István: Ne így mond! A tiltakozásra! Az ellenszegülésre! Kata:
Mindig visszatérsz ugyan ahhoz a rögeszmédhez... Azt hiszem, nincs
értelme a további beszélgetésnek... Holnap estig sem tudunk meggyőzni... Márta: / Feláll. / Ne haragudjatok, de én elmegyek... Nem bírom ezt így tovább... / Istvánnak mondja. / Én
úgy szerettem Mihályt, hogy elvesztésekor az őrületbe süllyedek! Ahogy
a színpadon kérted, emlékszel? Legszívesebben eltemettetném magamat
vele! ... Én nem politizálok mint ti!... Én szenvedek.... / Zokogva kiszalad. / István: / Mogorván. / Hát menjetek mind! A meghátrálásotok számomra győzelem! Kata: Szomorú győzelem ez, István....
/ Mindenki távozik, csak István marad a színen, lehajtott fejjel. / / SÖTÉT /
Hatodik kép
A színen átláthatatlan sötétség. A színpad nézők felé eső sarkain álló őrtornyok reflektorai átlós fénycsóvát vetnek a széksorokra. A fénycsóvák úgy pásztáznak a sorok között, hogy közben bántó módon meg-meg állnak egy-egy néző arcán. Kis késleltetéssel egy férfi keserű, szomorú énekhangja hallatszik, egyre erősödve. Az énekbe korbácsütés csattanásai vegyülnek, minden csattanás után ki gyúl egy színpadi világítás.
A szereplők ebben a képben négy csoportra oszthatók!
1. Fekete ruhások / A hatalom képviselői / :
- Táborparancsnok - A Mihályt alakító szereplő - Parancsnok helyettes - A Mártát alakító szereplő
2. Zöld ruhában / A hatalom kiszolgálói, az őrök. / :
- Őrmester - A Károlyt alakító szereplő - + kb 6 fő !
3. Piros ruhában / A foglyok kiemeltjei ( Prominensek ) és a hullaszállítók /
- A Dénest alakító szereplő - Az apa barátját alakító szereplő / Sándor / - + kb. 4 fő
4. Szürke ruhában / A foglyok. / :
- A Sándort alakító szereplő - A Gábort alakító szereplő / Ő az énekes / - A Miklóst alakító szereplő / Ő a Lengyel / - A Pétert alakító szereplő / Ő az Olasz / - A Katát alakító szereplő - Az Istvánt alakító szereplő / Egyedül ő van hétköznapi öltözetben ! / - + kb. 4 fő
A színpad előterében fekszenek a szürke rongyokba burkolózó, kopaszra nyírt foglyok. A háttérben István, amint alszik.
I. Fogoly: Énekes! Most már minden reggel ezt a cirkuszt akarod csinálni? II. Fogoly: Azt akarod, hogy szétverjék a fejed?! Vagy mindannyiunkét? Énekes:
Hát az biztos, hogy nem lenne nagy büntetés... Legalább reggel döglenék
meg... Napfényben, szememben a visszaálmodott otthoni napfényes
regelekkel... III. Fogoly: És legalább sorakozó előtt. Énekes:
Nem azért énekelek, hogy betörjék a fejünket... Meghalni ráérünk... Nem
is azért köszöntöm dallal a reggelt, hogy az Úrnak hálát adjak, ahogy a
parancsnok hiszi. Az az Isten, aki nem hallja meg a jajkiáltásokat,
süket a dalokra is... Én azt akarom, hogy értelmet kapjon a reggeli
napfény! Nem vettétek észre, hogy itt nincsenek madarak?! Elmenekültek.
Félek, hogy ha egy reggel senki sem üdvözli, nem süt ki többé a nap....
Hát ezért énekelek, még ha egyszer meg is fizetek a rendzavarásért. Azt
akarom, hogy értelme legyen a reggeli napfelkeltének! Már ezzel
kuporodom le este, erről álmodom egész éjjel, ezért lesem már sötétben
a legelső pillanatokat olyan szomjasan. Ne haragudjatok érte... IV. Fogoly: Ezek szép szavak voltak, Énekes... Talán túl szépek ahhoz, ami most következik.... I. Őr: / Belép az Őrmesterrel együtt. / Kuss legyen már! A Jóistenit a pofátoknak! De jó kedvetek van már kora reggel! Majd meglátjuk, hogy tart-e belőle estig is! Őrmester: Sorakozó, tetűfészkek!!!!!
/
A sorakozót jelző kiáltás után zavaros rohangálás kezdődik. Nehezen áll
össze a sor, a később érkezők nem tudják lefékezni lendületüket, amitől
meginog az egész, már egybe állt sor. A rohangálás alatt folyamatosan ismétlődik az őrmester sorakozást jelző ordibálása. Őrök
rohannak be, akik az ágyon alvó Istvánt lelökik a földre, majd
felrángatják, oda vonszolják az őrmesterhez, aki belöki a foglyok közé./
Őrmester: Melyik barom volt ma az utolsó?! II. Őr: Na ne húzzuk azt az Istenverte időt! Lépjen ki! Ne várja meg, hogy én rángassam ki, mint a bába az anyjából! / István kilép a sorból. / Na, ugye! Álljon oda külön!!! / István félre áll /
/ Belép a parancsnok. /
Őrmester: / Amint meglátja a Parancsnokot / Sapkát le! Parancsnok: Ez magának sapkalevétel????!!!!
/
A Parancsnok hátat fordít a vezénylő őrmesternek, ezzel jelzi, hogy
nincs megelégedve a combhoz csapódó, sapkát tartó kezek ütemével. Az
őrmester rémülten veszi ezt tudomásul, és rémületét a foglyokon vezeti
le. /
Őrmester: Sapkát fel!... Sapkát le!..... Sapkát fel!....Sapkát le! Parancsnok: / Visszafordul a foglyok és az őrmester felé. / Na, ez már valami! Hallottam benne a ritmust! Őrmester: / Tisztelegve jelent / Táborparancsnok
úrnak alázatosan jelentem, a hármas számú tábor létszámellenőrző
eligazításra felsorakozott! Különös esemény az éjszaka nem történt!
Fogyaték egy fő! Parancsnok: / Végig sétál a sor előtt. / Utoljára
figyelmeztetek mindenkit, hogy a koncentrációs tábor nem szanatórium!
Van, aki egy napot, van aki egy hetet, sőt egy hónapot is kibír itt! Mi
azon leszünk, hogy ennél többet soha! Kell a hely másoknak is!
Megértették?!
/ Az őrmester felemeli a kezét, a foglyok mereven figyelik, majd jelt ad Foglyok együtt: Igenis megértettük, táborparancsnok úr!
/ A táborparancsnok távozik. /
I. Őr: Kávé! Kávéra!!!
/ Mind oda rohannak a betolt kondérhoz, csak a félreállított István áll tovább vigyázzban. /
István:
Ma rám került a sor... A héten már másodszor. Egész éjjel az tartotta
bennem a lelket, hogy reggel majd magamba önthetem ezt a meleg
löttyöt... A kenyeret már este megettem... Nem lett volna szabad...
Legalább a felét el kellett volna tenni... Ma még kibírom... Kettőt
kiszoktak bírni... De ha ezen a héten még egyszer kimaradok az
ételosztásból, nem lesz erőm dolgozni, s akkor befejeztem... Mindenkire
sor kerül....
/ Ezalatt a többiek megitták a "kávéjukat", és kezükben egy darab kenyeret szorongatva álldogálnak. /
Őrmester:
Sorakozó! Sorakozó!!! ... Foglyok, figyelem! Menet közben betartani a
legszigorúbb rendet! Tilos széthúzni a sort, előre szaladni,
beszélgetni, tilos félrenézegetni! Egy lépés a sorból jobbra vagy balra
szökésnek minősül! A kísérő őrség figyelmeztetés nélkül tüzet nyit!
Lépéssss.... indulj!!!!
/ Néhány pillanatra kivonulnak a
színről, aztán mázsás köveket cipelve térnek vissza. Fáradt, letargikus
munkafolyamatot végeznek, miközben az őrség ülve vigyáz rájuk. Az
őrmester magához inti az egyik prominenst, mond neki valamit, mire az a
többiek felé kiáltja. /
I. Prominens: Ebédszünet!!!
/
A foglyok összeroskadnak. Egy ideig ott fekszenek mozdulatlanul, ahol
épp leroskadtak, aztán fáradt mozdulatokkal egy darab kenyeret kezdenek
majszolgatni, amit a zsebükből vesznek elő. Közben megjelenik a
parancsnok. Az őrök összekapnák magukat de a parancsnok leinti őket.
Elindul a foglyok felé, akik észre sem veszik érkezését. /
Parancsnok:
Pihengetünk?... Csak nem fáradtak bele ebbe a semmibe?... Ma még annyit
se csináltak, mint tegnap... Persze ha valaki fáradt, ha valakinek
nehéz a munka, vagy rosszul érzi magát, az nyugodtan szóljon... No...
Van valaki? I. Fogoly: / Ijedten. / Nem...nem vagyunk fáradtak... II. Fogoly: / Szintén félve. / Bírjuk még! III. Fogoly: / Kicsit megemelkedik. / Igyekszünk ám mi.... Parancsnok: / Járkál egy kicsit. / Azt
hiszem az a baj, hogy maguk nem jól pihennek... Csak így hanyatt vetik
magukat, amitől csak elmerevednek az izmaik... Ahelyett, hogy okosan
tornáznának egy kicsit... Átmozgatnák a megfáradt izmokat... Miért nem
szökdécselnek egy kicsit? Na, nem bánom...meghosszabbítjuk a
szünetet... És tornázunk egyet...
/ A foglyok nem mozdulnak. Dermedten nézik a parancsnokot. /
Parancsnok:
Na mi lesz? Nem akaródzik?! Vagy azt sem tudják, hogy hogyan kezdjenek
hozzá?! Rendben van. Majd én vezetem a tornát... Állásba fel!
/
A foglyok vánszorgó, elgyötört mozdulatokkal állnak fel. Az őrök
közelebb húzódnak, mintha moziban lennének. Kaján vigyorral bökdösik
egymást, jelezve, hogy kitűnő tréfa következik. /
Parancsnok:
Álljanak terpeszbe, emeljék karjukat a fülük mellé! Úgy... Most
hajoljanak kétszer a jobb lábukhoz% Egy-kettő... Kétszer a bal
lábukhoz! Egy-kettő.... Értve vagyok?! No, rajta!
Egy-kettő-három-négy... Elég! Maradjanak így, terpeszállásban! Emeljék
maguk elé a kezüket, így, lefelé fordított tenyérrel, és kétszer húzzák
hátra a könyöküket! Egy-kettő, egy-kettő, most háromra így, kinyújtott
karral, és négyre még egyet! Rajta!... Jól, van barátocskáim...Egész
jó... Most ugráljanak egy kicsit! Lazán, kényelmesen, egyik lábon,
másik lábon, most egyszerre mindkettőn!
/ Hirtelen még jobban ordítani kezd. /
Repülő!!!! Feküdj!!!! Bújjanak a földbe, ha mondom!!! Fekvőtámaszhoz felkészülni, rajta!!!! Egy-kettő, egy kettő....
/ Járkál a kínlódó foglyok között és pálcájával hol a hátukra, hol a kezükre, hol pedig a fenekükre üt. /
Elég!
Álljanak fel! Futás körbe, élénken, élénken!!! Futás közben ugorják át
azt a kőhalmot!!! Ne kerülgesse azt az ügyetlen barmot! Mozgás,
élénkebben, élénkebben!!!
/ Többen felbuknak vagy lihegve,
oldalukhoz szorított kézzel leguggolnak. Csak egy fogoly mozog
viszonylag élénken, de a fáradtság rajta is látszik. A parancsnoknak
fel is tűnik, és magához inti a férfit. /
Hé, maga! Egész jól mozog! Mi volt maga ezelőtt?! Lengyel: Táborparancsnok úrnak alázatosan jelentem, mérnök. Építészmérnök. Parancsnok:
Igen? No álljon vissza a helyére!... Mi van?! A többi miért állt meg?!
Adtam parancsot a megállásra?! Nem bírják emelni a lábacskájukat?! Csak
nem fáradtak el?! Bezzeg, ha azt mondanám, hogy irány a szabadság, tán
még repülni is tudnának!
/ Az egyik őr szárnycsapásokat imitál a
kezével, mire a többi nyers, durva nevetésben tör ki, és ők is a repülő
madarat utánozzák. /
Parancsnok:
Nem is rossz! Tudnak maguk, ha akarnak! Megrendezhetjük majd a tábor
magasugró versenyét! Na, mit szólnak hozzá?! Első díj, mondjuk 24 óra
előny... Mármint annak, aki át tud ugrani a kerítésen....hahaha...
/ A Parancsnok helyettes jelenik meg, kezében levelekkel, melyeket oda ad a parancsnoknak. /
Parancsnok: Na elég ebből a szerencsétlenkedésből! Sorakozó!!!!
/ A foglyok ugyan úgy, mint reggel, felsorakoznak, közben izgatottan mondogatják egymásnak. /
Foglyok: Levél...levelek.... levelek jöttek.... Őrmester: Kuss, a jóistenit maguknak! Sorakozó alatt nincs pofázás!!! Parancsnok: Na, emberek, levelek jöttek! Akinek a nevét a táborparancsnok helyettes úr olvassa, az kilép és hozzám jön!
/
A parancsnok a színpad hátterében lévő akasztófához hátrál. A helyettes
olvassa az első nevet, a fogoly kilép, de megáll, arcán rémület. /
Parancsnok: Na jöjjön már! Miért van úgy beijedve?! Nem akasztatom fel egy levélért!
/
A fogoly megindul, közben a parancsnok, háttal a közönségnek, matat
valamit. Mire a fogoly oda ér, a parancsnok félre lép és a boríték
fejmagasságban függ az akasztófa kötelén. /
Parancsnok: Itt a levélke...a levelecske... Ugorjon érte, ha kell! Hopplá! Ugorjon az istenit!
/
A fogoly a levél után kap, mire a parancsnok feljebb rántja. Ugrál még
egy darabig, aztán sikerül elkapnia. Ez még két-három fogollyal
megismétlődik. Az egyik nem bír felugrani, a parancsnok dühösen a
földre dobja a borítékot. A következő név a Lengyelé. Felkapja a fejét,
de nem lép ki. A helyettes megismétli a nevet, miközben a parancsnok
feltűzi a levelet. /
Parancsnok: / Oda lép a Lengyelhez. / No, ugróbajnok, ez nem a te leveled? Lengyel: Nekem senki nem ír levelet. Parancsnok: Szóval a parancsnok helyettes úr hazudik?! Lengyel: Nem, mondtam, hogy hazudik... Parancsnok: De gondoltad, te aljas kutya! Kell a levél vagy nem?! Ugrassz érte vagy nem?! Lengyel: Nem ezt ígérte, táborparancsnok úr. Parancsnok: Hogyhogy nem ezt ígértem? Hát mit ígértem én? Lengyel: Azt, hogy aki átugorja a kerítést.... Parancsnok: Megbolondult? Lengyel: Szeretném megpróbálni.... Parancsnok: / Némi gondolkodás után. / Na jó... Ha mondtam állom is... Huszonnégy óra előnyt kap, addig nem kergetjük... De aztán, ha elkapom....
/
A Lengyel hátra szalad és egy rúddal jön vissza. Gyorsan, még mielőtt
bárki észbe kaphatna, egy nagy lendülettel átugrik a kerítésen (
kiugrik a színről! ). A foglyok felordítanak örömükben,
összeölelkeznek, ugrálnak, az Énekes belekezd a Marseille-be, amit
néhányan bátortalanul vele énekelnek. /
Parancsnok: / Az őröknek. / Csináljanak rendet az istenit neki!!!!!
/ Az őrök korbácsokat vesznek elő és azzal ütik a foglyokat, akik félelmükben mind a földre hasalnak. /
Parancsnok: Most pedig kapják el azt a szarházit! Nincs semmiféle előny! Azonnal utána!!!! Itt akarom látni, ahogy megdöglik!!!!
/
Teljes sötét a színpadon, majd néhány másodperc múlva beindulnak a
reflektorok. A nézőteret pásztázzák, úgy, mint korábban, aztán
megállnak egy ponton és onnan már nem mozdulnak. A sötét színpadról
fegyveres őrök ugrálnak le a nézőtérre, befutnak a sorok közepéig, nem
udvariaskodva a nézőkkel, hanem keresztülmászva rajtuk. Felrángatják az
ott megbúvó Lengyelt és vonszolni kezdik a színpad felé, miközben
egyfolytában ordítva ütik és rugdossák. A fénycsóvák követik a
mozgásukat. A színpad közepére érve a földre lökik a csupa vér embert.
Újra teljes világítás, reflektorok kialszanak. /
Lengyel: Vizet! Vizet adjatok!!!! Őrmester: Kuss legyen! Senki ne merjen vizet hozni!!!! Parancsnok: Hát hazajöttél?... Azt hittem, már nem látlak többé.... Kár lett volna....
/ A Lengyel felemeli a fejét, mondana valamit, de nem tud, aztán visszahanyatlik. /
Parancsnok: / Az egyik Prominenshez. / Doki! Nézze meg mi van vele!
/ Az orvos oda megy, megvizsgálja, aztán lehajtott fejjel félrelép. /
Parancsnok: Na mi van? Csak nem halt meg? II. Prominens: Még nem.... Parancsnok: Akkor jó... Sajnáltam volna, ha nem gratulálhatok neki... / Lábával megbökdösi a testet. / Hé,
Lengyel! Hallasz engem?! Nem tudsz élni nélkülünk, hogy visszajöttél?!
Vagy féltél az erdőben?! Netán boszorkányt is láttál?! Lengyel: / Újra felbírja emelni a fejét. / Nem... Nem ezt ígérte...parancsnok.... Parancsnok:
Mi az, hogy parancsnok?! Neked én Táborparancsnok Úr vagyok, te mocsok,
még akkor is, ha a következő percben megdöglessz! És te csak ne
figyelmeztess engem a szavamra! Amit én ígérek, azt meg is tartom! Még
ha nektek ígérem is!... A kutyák viszont nem ígértek neked semmit....
Azok utánad mentek... Velük kellett volna beszélned.... Lengyel: Beszéltem velük... Megígérték... Megígérték, hogy téged is... szétfognak tépni.... / Hátra hanyatlik, feje nagyot koppan a földön, és meghal. / Parancsnok: / Féktelen dühvel ütlegelni kezdi pálcájával a Lengyelt, közben ordít. / Engem
is megegyenek a kutyák?! Megbeszélted velük, te szarházi zsidó?! Adok
én neked kutyákat! Megkeserítem a rohadt életed nyomorult utolsó
másodperceit is!!!!! Parancsnok helyettes: / Oda lép és lefogja a kezét. / Már halott, Parancsnok úr.... Parancsnok: / Lassan tud csak visszatérni az elvakult dühből. / Igen?.... Meghalt?... Nagy szerencséje van... Tüntessék el! A jegyzőkönyvet pedig javítsák ki! Az elhullás nem négy, hanem öt!
/ A Prominensek elkezdik kihúzni a hullát, közben a fog Énekes: / Előre jön a színpadon, a többiek a földre kuporodnak. / Ó,
Nap! Te őrült! Hát, hogy mertél ide is utánunk jönni?! Hogy nem
szégyellsz itt is elköszönni?! Gyászunkat és gyalázatunkat részvét
nélkül nézni?! Mindegy lenne neked, hogy mit látsz kimért utadon?! A
boldog, békés tájakat éppúgy bearanyozod sugaraiddal, mint a halál
völgyét?! Ó, te áldott, jóságok-jósága, aki itt sem hagysz magunkra
minket, aki rámosolyogsz a megalázottakra, átmelegíted dermedt
tagjainkat és glóriát rajzolsz halottainknak megkínzott feje köré,
maradj tovább is velünk! Legalább te maradj azokkal, akiket Isten és
Ember elhagyott, akik gonoszok kezére kerültek, hiszen lásd: senkink
sincs már rajtad kívül, csak te, Istenek Istene, fényt, meleget, hitet,
életet adó Napisten! Ámen.
/ A színpadvilágítás újra erősödik,
jelezve, hogy egy másik nap történései következnek. Megérkezik a
Parancsnok helyettes, a Prominensek kicsit hátrébb lemaradva követik. /
Parancsnok helyettes: / Hátra szólva mondja. / Holnap
ti is kimentek a többiekkel követ hordani! Nincs annyi munkátok, hogy
egész nap itt lógjatok! Hányan vannak ma a listádon? Hullaszállító: Ma csak négy. Parancsnok helyettes: És a Lengyel? II. Hullaszállító: Nem négy, hanem öt, te idióta! A lengyellel együtt öt! / Koszos papírt húz elő a kabátjából és sorolni kezdi. / Dawid Rubin, Wladislaw Lubek, Stephan Herczog, Joseph Grűnwald... Parancsnok helyettes: Írnok, feljegyezted? Írnok: Ez a barom négy nevet sem képes betűrendben mondani! Hullaszállító: Nem négy, hanem öt! Parancsnok helyettes:
Elég a vitából! Kartonjaikat kiemelni és átküldeni a központba! A halál
oka: szívgyengeség! Most pedig írd, amit mondok!... A
hozzátartozóknak.... " Az ön fia, Julien Hermann, született 1912-ben,
Strassburgban, a mai napon szökési kísérlet közben kapott lövés okozta
sérüléseibe az itteni kórházban belehalt. A testet az állami
krematóriumban elhamvasztjuk. Az esetben, ha a helyi temetőgondnokság
igazolása arról, hogy szabályszerű temetésről gondoskofnak, leküldetik,
a hamveder / alumíniumból 3 márka, díszes sárgarézből 12 márka /
kiszolgáltatásának nincs semmi akadálya. A halotti bizonyítvány
mellékelve... Dátum... Koncentrációs tábor Parancsnokság..." Holnap
reggelre letisztázod és behozod az irodába lebélyegeztetni! / Még
alig fejezte be a mondatot, már szórakozottan keres valakit a
tekintetével. Elindul az odébb dolgozó csoport felé, mozdulatait
igyekszik minél hétköznapibbá tenni, ezzel jelezve, hogy látogatása
most nem hivatalos. Súg valamit az ott álló Prominens fülébe, mire az
elkiáltja magát. / II. Prominens: Feri, kicsi Feri!
/ Világos hajú, kerek képű fiatal suhanc fut oda. Mikor meglátja a helyettest, léptei lassulnak, majd szótlanul megáll előtte. / Parancsnok helyettes: Szervusz Ferike. Hol voltál délelőtt? Ferike: Hol lettem volna? Kimentem a többiekkel munkára. Parancsnok helyettes: Persze, persze... De hát én sem tudlak minden nap az irodába kérni.... Nagyon elfáradtál? Ferike: Jókat tud maga kérdezni! Nézzen rám! Úgy nézek ki, mint aki bálba készül?! Parancsnok helyettes: Tudom, szörnyűség... de azért kérlek, ne beszélj ilyen ingerülten velem... Nem vagy éhes? Ferike: Mit hozott? Parancsnok helyettes: Van nálam egy kis szalonna, meg pár szem cukor. Elfogadod? Ferike: Köszönöm. Adja csak ide. Parancsnok helyettes: És... Holnap bejössz az irodámba? Ferike: Mintha itt oda menne az ember, ahova szeretne.... Parancsnok helyettes: Tudod, hogy azt én elintézem neked, hogy jöhess...csak azt akarom tudni, hogy szívesen jössz-e? Ferike: Azt akarja, hogy még én könyörögjek? Parancsnok helyettes: Jó, jó... ma nagyon fáradt vagy látom... Szervusz, Ferike... Akkor holnap várlak... Légy jó kisfiú.... Ferike: Viszontlátásra, táborparancsnok helyettes úr! Parancsnok helyettes: Kértelek, Ferike, hogy ilyenkor kettesben szólíts Gusztávnak. Ferike: Viszontlátásra... Gusztáv.
/ A Parancsnok helyettes távozása után egy fogoly idegesen kezd kérdezősködni, emberről emberre haladva. /
III. Fogoly: A doktor nem volt itt? IV. Fogoly: Még nem ért ide. III. Fogoly: / Tovább lép / Nem láttátok a doktort? II. Fogoly: Itt még nem járt... De azt hiszem épp ott kötöz valakit. Doktor: / Kötözi az egyik fogoly karját. / Maradj
már nyugton, kérlek! Tudom, hogy fáj, ha nem rángatod, akkor is. De mit
csináljak? Muszáj bekötni. Örülj, hogy van ez a darab tiszta rongy...
Kapsz fél kalmopirint és egyél meg mindent, akárhogy undorodsz tőle...
Idd meg a levet, gyűrd magadba a fűrészpor kenyeret, mert itt csak az
maradhat életben, aki mindent magába töm, mindent eléget magában,
mindenből kicsikarja az életet adó energiát.. Megértetted? III. Fogoly: / Közelebb lép a dokihoz. / Doktor, egy pillanatra légy szíves. Doktor: Mi van? Mi a bajod? III. Fogoly: Egészséges vagyok... Egyenlőre... Kérni akarok valamit tőled.... / Megfogja a doktor karját és kicsit odébb húzza a többiektől. / Doktor... nekem van egy aranyfogam.... Doktor: Neked? III. Fogoly: Igen... És egy hónapja nem merek mosolyogni, nem merek ásítani, hogy észre ne vegyék... Doktor, húzd ki a fogamat! Doktor: Nem érdekel! Én nem is tudok róla! Nem is akarok tudni róla! III. Fogoly:
Állj meg, Doktor! Ma az őrmester észrevette... Azt mondta, ad érte egy
kenyeret, meg egy darab szalonnát... Muszáj belemennem! Ha nem adom
magamtól, addig lesz a nyakamon, amíg valamiért agyonverhet. És akkor
majd ingyen szedheti ki a fogamat... Doktor:
Ide figyelj, te szerencsétlen! Semmi műszerem nincs, még egy fogóm se!
Ha csak úgy kitöröm, egész biztos lehetsz benne, hogy kiszakad az ínyed
is. Emellett a táplálkozás mellett úgyis olyan már, mint a tapló... A
seb begyullad, pokoli fájdalmaid lesznek... Ezt talán még kibírnád, de
legalább három napig egy falatot sem bírsz majd megrágni... Három nap
éhezést pedig itt nem élsz túl, ezt te is tudod... III. Fogoly:
Doktor, könyörögve kérlek! Nem érted?! Így legalább marad némi esélyem!
Ha nemet mondok, az a biztos halál! Esküszöm, hogy nem tudja meg senki,
hogy te szedted ki! És neked adom a fél kenyeret! Doktor: / Gondolkodik kicsit. / Rendbe van, te őrült, de te akartad. Vacsora után keress meg. És ha üvölteni fogsz, agyonütlek. I. Fogoly: / Fojtott kiáltással. / Gyertek, a kis Olasszal baj van! Egyedül nem bírok vele! IV. Fogoly: Mi van már megint? I. Fogoly: Feladta. Nem bírja tovább. Beszéljetek vele, vagy csináljatok valamit!
/
A beszélgető foglyok átérnek a színpad másik oldalán lévő Olaszhoz, aki
maga alá húzott lábakkal ül, fejét maga elé lógatva, felsőtestét
ütemesen himbálva, nagyon halkan dúdol valami dallamot. / I. Fogoly: Szervusz, kis Olasz! IV. Fogoly: Na, hogy vagy, kis Olasz? II. Fogoly: Mi baj van, kis Olasz? Olasz:
Szervusztok... Ti még éltek?... Mit kérdezgettek? Tudjátok úgyis, hogy
elegem van... Elég volt az egészből. Nem akarom tovább látni magam
körül ezt az egészet, és kész! IV. Fogoly: Ne bolondozz, kis Olasz! Ezt nem teheted! Olasz: Mi az, hogy nem tehetem?! Éppen, hogy ez az, amit megtehetek! Ha már úgyis meg kell halni, legalább most legyen! I. Fogoly: Nem csak magad miatt nem teheted! II. Fogoly: Igen, gondolj a bátyádra! Tőle el sem búcsúznál? Sose bocsájtana meg neked! Olasz:
Ki tudja, hogy él e még? Ki látta közületek? Ki beszélt vele? Csak
hitegettek itt hónapok óta, hogy értünk jönnek, kiszabadítanak és ő is
köztük lesz! Közben rég kinyírták már valahol! Mi már elbúcsúztunk
akkor, amikor felhajtottak minket a teherautóra... Azt mondta a
bátyám...no öcsi, most már minden könnyebb lesz... Apánk, anyánk már
nincs, mi egymásnak már nem sok bajt okozhatunk, hát isten veled... És
ha EZEK közül valamelyiknek a nyakát megszoríthatod, hát úgy szorítsd,
hogy helyettem is teszed! Bennem biztos lehetsz, én mostantól kezdve
már csak erre a percre vágyom! I. Fogoly: No látod, hát éppen ez az! A bátyád is azt mondta, hogy tarts ki! Olasz: De azt nem mondta, hogy úgy éljek, mint egy állat! Mint egy rühes állat! IV. Fogoly: Hányat öltél meg azóta? Olasz: Itt? Még egyet sem... Minek kérdezel ilyet, amikor úgyis tudod... IV. Fogoly: Hát akkor mi lesz? Apádért, anyádért! Olasz: Ne izgulj értem. Mielőtt elmegyek, magammal viszek egy párat.... II. Fogoly: Ne bomolj, kis Olasz! Tudod te, mit beszélsz?! Akkor helyetted az egész tábor fizet! Minket halomra ölnek dühükben! I. Fogoly: Na, elég volt a fecsegésből! Ide figyelj, Olasz! Még ma, érted, takarodó előtt vissza adod a fegyvert! Olasz: Nem adok vissza semmit! Az nem a tied! Én rejtegettem, én kockáztattam érte! Nem adok senkinek semmit, érted?! II. Fogoly: Nem a tiéd, hanem a miénk! Nem azért adtuk oda neked, hogy ha rád jön a bolondóra, tönkre tegyél mindannyiunkat! Hol tartod? Olasz: Nem mondom meg! És nem adom vissza! I. Fogoly: Hol tartod?! Azonnal mond meg, mert itt fojtalak meg rögtön! Olasz: Te hülye, még ők sem tudnak kiszedni belőlem semmit, nem hogy te! I. Fogoly: Nesze te rohadék, a fene egye meg a pofádat, mond meg, mond meg, add ide!!!!! / Fojtogatja, pofozza, ököllel veri, közben zokog. / IV. Fogoly: Hagyd! Engedd el! Ehhez nincs jogod! Ezt nem teheted! / I. Fogoly abbahagyja az
ütlegelést és átöleli az Olaszt, aki viszonozza az ölelést.
Összeborulva zokognak, a többiek némán állnak mellettük. /
II. Fogoly:
Itt már mindenki megbolondult? Az isten verje meg az egészet... Egy
ember összecsinálja magát és vége a felkelésnek? Hát ennyit érnek a hős
esküdözések? IV. Fogoly: Ne legénykedj, ne hősködj, még veled is előfordulhat... I. Fogoly: Nincs már semmi baj...igaz, kis Olasz? Olasz: Hagyjatok! Hagyjatok békén, nem értitek?! Nem akarok élni! Élni nem akarok! Értitek?! II. Fogoly: Élned kell, kis Olasz! Olasz: Miért? II. Fogoly: Nem csak magadért, nem csak a bátyádért, hanem értünk: mindannyiunkért! Hogyha eljön a nap, akkor eggyel többen legyünk!
/ Folytatás a 4. részben /
KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ
Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.
