Édesapja vasúti tisztviselő volt, hat gyereket nevelt. A későbbi
színészfejedelem többször ellógott hazulról, hogy mindenféle
társulatokban felléphessen. Apja egy ideig járt utána, hazavitte, de egy
idő után belenyugodott abba, hogy fiából színész-komédiás lesz.
A negyvenes évek végén, a kitelepítések kezdetekor, a művész számos
nehéz helyzetbe került színészkollégája mellett állt ki. Az akkor
időszak kulturális főhatalmassága, Révai József, eleinte még hallgatott Somlay kérésére, egy idő után azonban már kiüzent az előszobába: nem ér rá.
Somlay hazament, fogott egy üveg konyakot és egy doboz altatót, s az
éjszaka folyamán mindkettőt elfogyasztotta; 1951. november 10-ének
hajnalán így érte a halál.
Ezt követően 1922–23-ban, 1925-ben, 1929–30-ban a Belvárosi Színházban, 1923-ban, 1926-ban, 1929-ben, 1933-ban a Magyar Színházban, 1924–26-ban pedig a Renaissance Színházban lépett színpadra. 1927-től 17 éven át a Vígszínházban szerepelt.
1935–36-ban a Nemzeti Színházhoz szerződött, 1929-ben meghívták az
Új, 1923-ban, 1928-ban, 1930–31-ben és 1939-ben az Andrássy úti,
1942-ben a Nemzeti, 1944-ben az Új Magyar Színház egy-egy bemutató előadására.
1925. júliusában a bécsi Kammerspiele
színpadán, 1931-ben magyarországi és erdélyi városokban lépett fel
alkalmi társulatával. 1945-ben a Víg- és a Márkus Parkszínház
foglalkoztatta. 1946–1951 között ismét a Nemzeti Színház tagja volt.
1948-tól 1950-ig tanított a Színművészeti Főiskolán.
Elsődlegesen hősszerepekben voltak kiemelkedő eredményei, de
társadalmi kérdéseket feldolgozó, dialógusos színművekben és népi
drámákban is jelentőset alkotott. Elsöprő lendületével, hibátlan
játékával, érzelmes, szenvedélyes metakommunikációjával megújította a
magyar színművészetet. Aprólékosan kidolgozott lélekábrázolásait a
külsőségek pontos megjelenítésével párosította.
1912–től, a némafilm időszakától kezdve több filmet forgatott, és
fellépett a rádióban és pódiumon is. Regény- és drámaírással is
próbálkozott.
