HAROLD PINTER
/ 1930 - 2008 /



Angol drámaíró, forgatókönyvíró, színész, rendező, polgárjogi aktivista. Pályája kezdetén Harold Pinta álnéven írt, és mint színész, David Baron néven szerepelt. A második világháborút követő drámaíró nemzedék egyik nemzetközileg is legismertebb képviselője. Jelentősebb művei: "A gondnok", "Az étellift", "Árulás" és a "Holdfény" című drámák.

Ifjúsága és korai művei  

Harold Pinter London munkásnegyedében, Hackney-ban született. Szülei Angliában született, lengyel származású zsidók voltak. Édesanyjával jó volt a kapcsolata, szabó foglalkozású apjával azonban már annál kevésbé. Tanulmányait a Downs Grammar School-ban kezdte Hackney-ban, ahol az iskolai előadásokban is játszott. Érdeklődését korán felkeltette a költészet, és általában az irodalom (mint például Franz Kafka és Ernest Hemingway művei). Két boldogtalan évet követően otthagyta a londoni Royal Academy of Dramatic Arts-ot.

A II. világháború kitörése után Pinter családja Cornwallba menekült, ami traumát okozott a fiatal Haroldnak. A háborút követően visszatértek Londonba. London bombázásának élménye soha nem múló emlékké vált számára. Harold Pinter a II. világháborút követő drámaíró nemzedék egyik nemzetközileg is legismertebb képviselője. Darabjainak ismertetőjegyei a megnevezhetetlen veszély, a feszültségnövelő csönd, az erotikus fantázia, a megszállottság és a féltékenység. Saját bevallása szerint a klasszikus zene és a jazz egyaránt hatott művészetére, írás közben folyamatosan „érzi” a zene értelmét.

1949-ben megtagadta a katonai szolgálatot, amiért perbe fogták. A bírósági tárgyalások alkalmával mindig magával vitte fogkeféjét arra az esetre, ha esetleg bebörtönzik. Végül a bíró együttérzésének köszönhetően 30 fontra megbírságolták, amelyet apja nehezen ugyan, de kifizetett, a börtönt viszont sikerült elkerülnie.

1950-ben publikálta első verseit Harold Pinta néven. Részmunkaidős színészként a BBC Rádiónak kezdett dolgozni. Rövid ideig a Central School of Speech and Drama hallgatója volt, majd 1951-52-ben egy Shakespeare-társulattal Írországban lépett fel. Az 1953-54-es szezont a Donald Wolfit Társulattal, a King's Theatre-ban töltötte Hammersmith-ben.

Első darabját, "A szoba" (The Room) címűt 1957-ben mindössze négy nap alatt írta a Bristoli Egyetem Dráma Tanszékének. Első egész estét betöltő darabja "A születésnap" (The Birthday Party) című dráma volt 1957-ben, melynek ősbemutatója szintén a Bristoli Egyetemen volt, majd egy évvel később előadták a West Enden is. Pinter első hangjátékát a BBC sugározta 1959-ben "Egy csöppnyi fájdalom" (A Slight Ache) címmel.

A kritikusok nem fogadták kitörő lelkesedéssel Pinter első munkáit. A drámaíró néhány évtizeddel később egy interjúban azt nyilatkozta, hogy „Nincs szükségünk arra, hogy a kritikusok megmondják a közönségnek, hogy mit kell gondolniuk”.

Dicsőség és világhír 

Pinter jelentősebb művei gyakran egyetlen erőteljes vizuális képből indulnak ki; mint például egy egyágyas szoba, amelynek bérlőit ismeretlen erők vagy emberek fenyegetik, és amely fenyegetés pontos okait sem a szereplők, sem a nézők nem tudják kideríteni. A szereplők tetteit a túlélésért vívott harcuk határozza meg. A nyelvet nem csak mint a gondolatok kifejezésének eszközét használják, de fegyverként is. A szavak mögött félelem rejtőzik, a csendjük a félelem, a harag és az uralom csöndje, félelem a meghittségtől, a valóságos érzelmek és gondolatok feltárásától.

Martin Esslin azt mondta Harold Pinter írásmódjáról, hogy „...a szereplők a lehető legsilányabb és legalacsonyabb színvonalú angol nyelven beszélnek, amely színpadról valaha elhangzott”.^[1]

1956-ban feleségül vette Vivien Merchant színésznőt, akivel egy ideig a Notting Hill Gate nyomornegyedében éltek. Miután Pinternek sikerült kölcsönt felvennie, tűrhetőbb lakásba költöztek. 1966-ban egy interjúban Pinter azt nyilatkozta, hogy ő ugyan soha nem írt senkinek konkrét szerepet (így magának sem), feleségével több darabban is játszottak együtt.

Világhírnevét az 1959-ban íródott és egy évvel később megjelent, több nyelvre lefordított és Magyarországon is többször bemutatott "A gondnok" (The Caretaker) című drámával szerezte. A darab a düsseldorfi bemutatón megbukott; a nézők kifütyülték, de Pinter neve ismertté vált.

Az 1965-ös "Hazatérők" (Homecoming) Pinter talán legrejtélyesebb darabja. A mű több díjat is nyert Angliában és az Egyesült Államokban. Ezt követte a motívumaiban hasonló "Tájkép" (Landscape) és a "Csönd" (Silence), mindkettő 1969-ben. 1971-ben született a "Régi idők" (Old Times), melynek kulcsmondata: „Normális, mi a normális?”. "A hazatérők" (Homecoming) megírása után Pinter a következőket mondta: „...nem tudnék továbbra is egy olyan szobában maradni, ahol egy csomó ember nyitogatja az ajtót és sétál ki-be”.

Pinter több darabot is írt a brit televíziónak és rádiónak. Az 1960-és és '70-es években több saját darabját is megrendezte. Az "Árulás" (Betrayal) 1978-as megírásától egészen a "Holdfény" (Moonlight) bemutatásáig. Az 1982-ben íródott A kind of Alaska című művét Oliver Sack Awakenings című 1973-as alkotása inspirálta. 1977-ben Marcel Proust "Az eltűnt idő nyomában" című művéből készített forgatókönyvet. Szoros barátságot kötött Peter Hall rendezővel, majd elnyerte a National Theatre társigazgatói posztját. Az 1980-ban írt A francia hadnagy szeretője (The French Lieutenant's Woman) című film forgatókönyvéért Oscar-díjra jelölték.

1980-ban elvált Vivientől, majd újra megházasodott, ekkor az életrajzíró Lady Antonia Frasert vette feleségül. Vivien Merchant 1982-ben meghalt. A válást követően Pinter és fia—az író és rendező Daniel—között a kapcsolat megromlott.

Az 1990-es években Pinter a drámaírást némileg elhanyagolta, a rendezést helyezve előtérbe. Rendezte többek között David Mamet Oleanna című darabját és Simon Gray több művét is. Saját műveiért az évek folyamán számos díjban részesült Angliában, az Egyesült Államokban és Németországban. 1996-ban munkásságáért elnyerte a Laurence Olivier-díjat.

2002 januárjában Pinternél gégerákot diagnosztizáltak, melyet sikeresen kezeltek. Ugyanebben az évben az angol királynő lovaggá ütötte.

2005-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Horace Engdahl, a Svéd Akadémia elnökének indoklása szerint: „színdarabjaiban feltárta a hétköznapok fecsegése alatt tátongó mélységeket, és behatolt az elnyomott érzelmek és gondolatok zárt térségeibe”.

Politikai szerepvállalás  

1973 óta művészi elhivatottsága mellett aktív polgárjogi harcos is volt, noha gondolatai gyakran ellentmondtak egymásnak. Ilyen irányú véleményének Salvador Allende chilei elnök uralmának megdöntését követően adott először hangot. Az 1999-es koszovói válság idején Pinter elítélte a NATO beavatkozását és azt mondta, ez csak súlyosbítani fogja a nyomorúságot és a rémületet, míg végül az ország elpusztul. 2001-ben csatlakozott a Slobodan Milošević védelmében alakult nemzetközi bizottsághoz, melynek tagja volt többek között Ramsey Clark, korábbi amerikai igazságügyi miniszter is. Miloševićet letartóztatták és az ENSZ háborús törvényszéke elé állították.

2002 novemberében beszédet tartott az angol parlament alsóházában, melyben állást foglalt az Irak elleni úgynevezett „megelőző háborúról”. Bush a következőket mondta: „Nem fogjuk megengedni, hogy a világ legrosszabb vezetőinek kezében a világ legszörnyűbb fegyverei legyenek”. „Helyes” – mondta Pinter. „De nézz a tükörbe, haver. Te vagy az.”

Háborúellenességének adott hangot a 2003-ban megjelent Háború: Nyolc vers és egy beszéd című verseskötetében is. 2005 februárjában – a Nobel-díj elnyerésének évében – Pinter bejelentette, hogy felhagy a drámaírással. „Írtam 29 darabot – nyilatkozta. – Ez nem elég?”

/ FORRÁS. Wikipédia /