SINKOVITS IMRE
/ 1928.szeptember 21. - 2001,január 18 /

Vas megyei szülők gyermekeként Budapesten született, Göndöcs Terézia és Sinkovits Jenő főpincér elsőszülött fiúgyermekeként. Kispesten nagyapja meséi mellett nőtt fel. Sinkovits Vince folyton mesélt: Attiláról, Csaba királyfiról, a hadak útjáról, 1848-ról és az első világháborúról. Azonban a gazdasági válság csődbe juttatta szülei vállalkozását. Ebből a gyermek Sinkovits csak annyit fogott fel, hogy kisebb lakásba kellett költözniük, ahol később öccse is megszületett. Édesanyja varrással próbálta kiegészíteni a család jövedelmét és közben németül tanítja fiát. Ennek majd a háborúban nagy hasznát veszi.

Lassan stabilizálódott a család helyzete, édesapja főpincéri állást szerez a híres Ilkovics étteremben, ő pedig az Árpád Gimnázium diákja lesz. Az iskolában egész életére szóló élményekben volt része. Itt lett cserkész, ami kitöltötte ifjúsága minden percét. Állítása szerint életre, erkölcsre, hazafiságra, bajtársiasságra, hitre, hűségre, önállóságra, és önfegyelemre, kézügyességre és talpraesettségre, szorgalomra és leleményre nevelte, magyar népdal- és népmesekincshez, természetismerethez és -szeretethez, madárvédelemhez és természetjáró kultúrához szoktatta. Katolikus hittanára, dr. Könözsy Lajos hatására még a papi pályán is elgondolkodott. A Felvidék visszacsatolás után Ipolyság mellett cserkésztáborozott. A háború alatt kelletlenül, de a levente-mozgalomban is részt vett. Nem szerette, mivel cserkésznek vallotta magát és szerinte a két mozgalom olyan volt akár a tűz és víz. Egy leventegyakorlat után, mikor diáktársai előtt egy oktató a neve miatt megalázta édesapja felvetette, hogy meg kellene változtatniuk a családnevüket. Sinkovits azonban így reagált: „Nem! Édesapám! Most már csak azért is ezzel a névvel mutatom meg!”

A második világháború alatt – mint cserkész – kármegfigyelő szolgálatot teljesített a margitszigeti víztoronyban és a szemlőhegyi víztározónál. Később édesanyjával és két testvérével Somogy megyébe mentek nagybátyjához, ahol mint levente-korút befogták kötelező hadimunkára. Galambok határában ásott tankcsapdát, lövészárkot, géppuskafészket, olykor napi tíz kilométert gyalogolva sárban, fagyban. De edzettsége és istenadta humora ezen is átsegítette még társaiban is ő tartotta a lelket. A háború vége felé egyre több visszavonuló német katonával találkozik (itt veszi hasznát édesanyja német nyelv tanításának), sőt egyszer még egy Németország felé tartó vonatra is felrakták, azonban szerencséjére Szentgotthárdnál véletlenül "lemaradt" szerelvényről. Amikor a németek kivonultak, a néhány napos békét kihasználva "ástak". De már nem lövészárkot, hanem családi ezüstöt, lesütött húsokat, bödön zsírt, mézet, hordónyi pálinkát és bort. Több családtagját elvitték az oroszok, sőt, magának Sinkovitsnak is háromszor kellett megszökni tőlük, mivel malenkij robotra akarták fogni. 1945 őszén újra indult a tanév az Árpád Gimnáziumban. 1947-ben érettségizett, majd felvették a Színiakadémiára. 1951-ben szerezte meg a diplomáját és ugyanebben az évben már el is szerződött a Nemzeti Színházhoz, sőt ebben az évben is nősült. 2011-ben utcát neveztek el róla Budapesten.

1948-tól a Belvárosi Színházban, 1949-től az Ifjúsági Színházban játszott. 1950-től a Nemzeti Színházban szerepelt. 1951-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett. 1958-tól a József Attila Színház tagja volt. 1963-ban visszatért a Nemzeti Színház társulatába, amelynek évtizedeken át meghatározó tagja volt. 2000-től haláláig a Pesti Magyar Színházban játszott.

Felesége Gombos Katalin volt. Egyik legismertebb szerepe A tizedes meg a többiek felejthetetlen alakítása.

1956. október 23-án Sinkovits Imre tízezres tömeg előtt szavalta el a Nemzeti dalt.

Halála előtt alig fél nappal a Magyar Színházban lép fel, Vörösmarty Csongor és Tünde című darabjában játssza a Tudós szerepét. Azon az estén légszomjjal küszködik, szemmel láthatóan nincs jól, alig tud színpadra lépni, Kozák András vezeti kézen fogva a színpadig, de minden erejét megfeszítve teszi dolgát. Az előadás után a színpadról lejövet az öltőzőig is alig tud elmenni, ereje elhagyja. Néhány óra múlva otthonában éri a halál. A jóbarát, Agárdi Gábor mondja: "... harminchét éven át öltöztünk egy öltözőben. A testvéremet veszítettem el, a barátomat. Nem tudom felfogni. Ez döbbenet. Ez nem igaz. Most ment volna a Balkáni gerle, amiben együtt játszunk. S ilyen hirtelen...Délelőtt telefonáltak a színházból, hogy nem érzi jól magát, s lemondta még a hétvégi Ármány és szerelem előadását is. De mindent titkolt, még azt is, hogy ki az orvosa...Az is fájt neki, hogy a Nemzeti Színháztól elvették a nevét. Nem mutatta, nem beszélt róla, mert azt mondta, nem érdemes. Nem tudom elképzelni, mi lesz, ha bemegyek az öltözőbe, s ott látom majd az elárvult helyét".

Az említett előzmények okán a temetése valódi nemzeti esemény. A közszolgálati televízió a tervezett hatvanhárom perc helyett kilencvenkilenc perc időtartamban, és élő adásban sugározza Sinkovits búcsúztatását az Óbudai temetőből, ahol Sinkovitshoz méltó egyszerű, csendes és korántsem pazarló külsőségekkel teli szertartás zajlik. A képernyőn pusztán a képeket látjuk, senki nem közvetíti, kommentálja az eseményeket, amelyek megrendezettek ugyan, de végig Sinkovits szellemében. Csodálatos verstolmácsolásaival kísért bejátszásokon az ő 1956-os bátorságát és színészi maradandóságát, emberi egyszeriségét dokumentálva. Sinkovits Csillag: 2002-ben özvegye, Gombos Kati színművésznő kezdeményezésére az égen a 135 592 00 279 számmal jelölt csillagot Sinkovits Imre csillagra nevezik el. Az eljárást az International Star Registry cég végzi és a név svájci széfjében kerül megőrzésre örök időkre.

Végső üzenetül az ifjaknak, s talán nem csak az ifjaknak

Elhangzott az óbudai Árpád Gimnáziumban:

"Egy hetven esztendős véndiák az óbudai Árpád Gimnáziumból kéri türelmeteket néhány mondat erejéig. Legelébb is, sohasem felejtsétek el iskolátok névadójának, Kőrösi Csoma Sándornak élete példáját. No nem kell ezért világutazókká válnotok, hogy a magyarság eredetét, őshazáját felkutassátok. Akad felfedezni, megőrizni való e 75 esztendeje Csonka Hazában is! (Elég ha Csoma Sándor szülőfalujára, a háromszéki Kőrösre gondolunk.) Nem kell elzarándokolni a távoli Dardzsiling régi angol temetőjébe sem, ahol végre megpihen "...egy szegény, árva magyar pénz és taps nélkül! Ki nemzetének bölcsejét kereste és a maga sírját találta itt - de halhatatlanságát is! ", miként sírfeliratán olvasható. Élete példáját kutassátok s kövessétek! Önfegyelmét és szorgalmát, keresztény hitét és edzett testét, puritán életvitelét, hatalmas műveltségét! S mindezeket a Haza és Emberiség szolgálatába állítva! Ez a mai harsogó-csápoló-idegrángásos, lélektelen "fogyasztói társadalom", diszkóival, hamburgerjeivel, drogos-alkoholos tömeghisztériájával, mint a hínár húz le a tartalmatlan, csenevész élet mocsarába! Az így elsatnyult testben, milyen lélek lakozhat? Márpedig Magyarországnak testben és lélekben is erős, egészséges, keresztény Ifjúságra és Családokra van szüksége, ha fenn akarunk maradni a jövő századokban, évezredekben! De feladat vár Rátok a nyelvápolás terén is. Nem a tibeti nyelvtan s szótár elkészítése, csupán Édesanyátok nyelvének tisztántartása, megőrzése, hogy szeplőtlen gazdagságában adhassátok tovább gyermekeiteknek, unokáitoknak! Mert ez az egyik, tán legerősebb kapocs, mely összeköt Valamennyiünket, élő és holt magyarokat! Végezetül! Nem az Őshazát kell keresnünk! (De azért ismerjük meg a tudósok, nyelvészek, régészek s néprajzosok eddigi kutatásait, eredményeit.) Ezt a mostani, megcsonkított, fenyegetett sorsú Hazát kell megismernünk, felemelnünk, becsülnünk és megvédenünk, magunknak s a Jövendőnek! Tamási Áronnal szólva: "Mi végre vagyunk a világon? Hogy valahol otthon legyünk benne!" Ez a "valahol", itt van a talpunk alatt! Magyarország! Fiatal Barátaim! Tudom, nem kevés, amit kértem Tőletek. De csak így, s csak ezért érdemes élni! Márpedig e Nemzetnek annyi hősi halottja volt, most hősi élőkre van szüksége! Hiszem, Ti azok lesztek! Megfáradt, öreg, de szeretetet, hitet sugárzó karommal ölellek Benneteket! "- Sinkovits Imre.

Díjak és kitüntetések 

• Jászai Mari-díj (1955, 1962)
• Filmkritikusok díja (1961, 1965)
• Kossuth-díj (1966)
• Érdemes művész (1970)
• Kiváló művész (1974)
• Kazinczy-díj (1983)
• A Nemzeti Színház örökös tagja (1989)
• A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1992)
• Magyar Örökség-díj (1996)
• Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában (1997)
• A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal /polgári tagozat/ (1998)
• Sík Ferenc-emlékgyűrű (1998)
• A Nemzet Színésze (2000)
• Súgó Csiga díj (2001) (posztumusz)