Lee Strasberg 1901-ben, a mai Ukrajna területén, Budzanowban született, zsidó szülők harmadik fiaként. Édesapja az 1900-as évek elején emigrált New Yorkba, ahol ruhatisztítóként dolgozott. 1909-ben családja is követte. A fiatal Strasberg imádta a könyveket, és rajongott bátyjáért, Zalmonért. Amikor Zalmon az 1918-as influenzajárványban meghalt, Strasberg olyan mélyen depressziós lett, hogy kiváló tanulmányi eredményei ellenére abba kellett hagynia a középiskolát. Egy rokona kérésére részt vett a Progressive Drama Club nevű zsidó színház produkciójában, ahol egy kisebb szerepet kapott. Később csatlakozott a Christie Street Settlement Housecsoporthoz. Színészethez való tehetségét Philip Loeb, az Amerikai Színházak Szakszervezetének
elnöke fedezte fel, de Strasberg akkor még nem gondolkodott színházi
karrierről - ügyintézőként és könyvelőként dolgozott egy parókaüzletben.
Huszonhárom évesen mégis beiratkozott a Clare Tree Major School of the Theater-be.
Amikor Konsztantyin Sztanyiszlavszkij 1923-ban a moszkvai Művész Színházzal az Egyesült Államokban
vendégszerepelt, Strasberg élete gyökeresen megváltozott. A társulat
előadásaiban a színészek egytől egyig lehengerlő intenzitással és
alázattal játszottak, manír és póz nélkül. A karakterek megformálásakor
saját élettapasztalataikat használták fel, így játékuk hiteles volt.
Ehhez hasonló színjátszás azelőtt nem, vagy csak kis mértékben volt
jelen az amerikai színpadon. Strasberg tisztában volt színészi jövőjének
bizonytalanságával - sovány és csúnya férfinak tartotta magát -, de
tudta, hogy elméleti szakemberként és az "új módszer” tanáraként az
amerikai színház megújításának úttörője lehet.
Miután elvégezte a Clare Tree Major School of the Theater-t, Sztanyiszlavszkij két tanítványával, Maria Ouspenskaya-val és Richard Boleslavsky-val létrehozta az American Laboratory Theater-t,
ahol relaxációs, koncentrációs, valamint érzet- és effektív
emlékezet-felidéző gyakorlatokat dolgoztak ki. Ez utóbbi Strasberg
legtöbb vitát kiváltó gyakorlata volt, melyben a színész életének
meghatározó lelki élményeit eleveníti fel, s használ a
karakterépítéskor.
Miután a New Yorki Színházi Szakszervezetnél ismerettségre tett szert, 1931-ben részt vett a Group Theater
megalapításában, ahol kifejlesztette azt a színésztechnikát, mely
később a "Módszer”-ként (Method) vált híressé. Strasberg tanítási
stílusa sok mindenben hasonlított Stanislavskiéhoz, akinek A színész
felkészül című könyve az értelmezés pszichológiáját boncolgatta.
Munkáját rendezőként kezdte, de egyre több időt és energiát szánt a
színészek képzésére. A Group Theatert "Amerika első valódi színházi
csoportjaként” kezdték emlegetni, ahol később az "ígéretes tehetségek”
ösztöndíjat kaphattak a hároméves programhoz.
A Publishers Weekly szerint: "A Group Theater önmaga által
meghatározott küldetése újra kapcsolatba hozni a színházat a
gondolatiság és cselekvés világával, ahol morális és szociális
kérdésekkel szembesülünk. A tagok, Harold Clurman, Lee Strasberg, Stella Adler, Luther Adler, Clifford Odets, Elia Kazan
és néhány idealista színész szerencsétlenül összeválogatott csoportja
között láthatólag kreatív együttműködés jött létre, de a munkát
megmérgezte a féltékenység, a csoporton belüli szerelmi viszonyok és a
folyamatos feszültségek. Az amerikai drámaíró, Arthur Miller véleménye szerint azonban a Group Theater egyedi volt és megismételhetetlen.”
Harold Clurman társalapító, arról, hogy Strasberg mit hozott a Group Theater-be, a következőt írta:
"Lee Strasberg egyike az amerikai színházrendezők kicsiny
csoportjának. Az emésztő önuralom által megfékezett, a lelki törékenység
által elhallgattatott erős érzelmek, a büszkeség-, félelem- és
szégyenérzet megzabolázásának rendezője. Lee módszerének eredménye egy
kontrollált, feszült, tragikus és állandó belső konfliktus, melynek
gyökerei egy mély és bonyolult lelki élmény tudatállapotához vezetnek
vissza, ellentmondásokhoz és szenvedéshez.”
Strasberg, Kazan, Clurman és a Group Theater nyaranta a Pine Brook Country Club épületében dolgozott, Connecticut államban, egy vidéki kisvárosban, Nicholsban.
1947-ben Elia Kazan, Robert Lewis és Cheryl Crawford - szintén tagjai a Group Theater-nek - létrehívták az Actors Stúdiót,
mint non-profit színházi műhelyt, önmaguk fejlesztésére törekvő profi
színészek számára, akik saját képességeikre és adottságaikra akartak
koncentrálni, távol a kommercionális színházi közeg nyomásától.
Strasberg 1951-ben lett művészeti vezető. Mint tanár és a színjátszás
megújítója, forradalmasította az amerikai színészképzést; mellette olyan
színészek kötelezték el magukat, mint Kim Hunter, Marilyn Monroe, Julie Harris, Paul Newman, Geraldine Page, Ellen Burstyn és Al Pacino. Megalakulásától kezdve az Actors Studio minden támogatást megkapott New York államtól. "Minden körülmény biztosított, hogy olyan színházat csináljunk, mely az ország büszkesége lehet.” - jelentette ki Strasberg 1959-ben. A UCLA egyetem színészpedagógusa, Robert Hethmon
írta: "Az Actors Studio egy menedék, melynek titka rejtve van az
alkalmi betolakodók, kíváncsiskodók és haszonlesők elől. A Stúdió
megismerteti a színészt saját, belső ellenségével, és hozzásegíti
Strasberg pragmatikus látásmódjának elsajátításához, a tréningeken és a
színész belső problémáinak megoldása közben egyaránt. Szándékosan
szerény körülmények közt folyik a munka, az Actors Studio lényege a
bensőséges légkör, melyben Lee Strasberg és néhány tehetséges színész
dolgozhat.”
Strasberg a következőt írta: "A Studio-ban mi nem azzal töltjük el az
időt, hogy körbeülünk és egymás egoját dagasztjuk. Az emberek néha
csodálkoznak, mennyire szigorúak vagyunk egymáshoz.” Az Actors Studio-ba
való felvétel egy meghallgatás által történt, és évente több mint ezer
színészből csupán öt-hat jelentkezőt választottak ki a rendezők. "A
Studio sui generis (latin, saját műfajának megteremtője) volt és ma is
az” - büszkén hangoztatta Elia Kazan. A kezdetekben egy szűk kis
ösvényen haladva, megtartva az intim, zárt közösségi formát, a műhely
hamar jó hírnevet szerzett magának színházi körökben. Ez lett az a hely,
ahol a legígéretesebb, a hagyományostól eltérő kezdő színészek fiatal,
lendületes rendezőktől tanulhattak. Akik az Actors Studio-ban dolgoztak:
Julie Harris, Paul Newman, Joanne Woodward, Geraldine Page, Maureen Stapleton, Anne Bancroft, Dustin Hoffman, Patricia Neal, Rod Steiger, Mildred Dunnock, Eva Marie Saint, Eli Wallach, Anne Jackson,Ben Gazzara, Sidney Poitier, Karl Malden, Shelley Winters, Dennis Hopper és Sally Field.
James Lipton filmtörténész szerint az Actors Studio a világ egyik
legtekintélyesebb intézményeinek egyike lett, a színészképzés "magasabb
színvonalú” oktatására való törekvésével. Az alapítók, beleértve
Strasberget, teljes elkötelezettséget és rendkívüli tehetségre való
törekvést követeltek a diákoktól. Jack Nicholson ötször felvételizett, mielőtt a Stúdióba került; Dustin Hoffman hatszor; Harvey Keitel tizenegyszer. Minden egyes elutasítás után a jelentkezőnek egy évet kellett várnia, míg újra felvételizhetett. Martin Landau és Steve McQueen voltak az egyedüli színészek, akik a több mint kétezer felvételiző közül első próbálkozásra felvételt nyertek.
Strasberg nagy fegyelmet követelt színészeitől valamint mély pszichológiai jelenlétet. Így magyarázta:
"Az ember, aki játszik, ugyanaz az ember, aki valódi életet él. Ez
fontos körülmény. A színész egy kitalált történetet él át, egy álmot; az
életben pedig mindig valós ingerekre reagálunk. A színésznek
folyamatosan képzeletbeli impulzusokra kell válaszolnia. Ennek nem
csupán úgy kell végbemennie, mint az életben, hanem intenzívebben és
kifejezőbben. Bár a színész könnyen tesz meg dolgokat civilben, amikor
ugyanazt kell színpadon, kitalált körülmények között megismételnie,
nehézségekbe ütközik, mert nincs felkészülve az élet lemásolására.
Hinnie kell. Ahhoz, hogy a színpadon cselekedni tudjon, meg kell győznie
magát annak érvényességéről, amit csinál.”
Mel Gussow filmkritikus: "Strasberg arra kéri a színészeket,
hogy felkészülésük közben ne csak a karakter színdarab-beli életén
gondolkodjanak, hanem ami még fontosabb, mi történt, mielőtt a színdarab
elkezdődött. A próbán megbeszélik a karakter különböző életszakaszait,
és el is játsszák azokat. A színdarabban történtek már csak a karakter
addigi életének következményei.”
1982. február 17-én, nyolcvanadik életévében, Lee Strasberg New Yorkban halt meg, szívinfarktusban. A kórházban végig vele volt felesége, Anna és két fiuk. A new yorki Westchester Hills Cemetery-ben temették el. Egy nappal váratlan halála előtt nyilvánosságra hozták jelölését az Amerikai Színházi Hírességek Csarnokában. Utolsó nyilvános megjelenése február 14-én volt a Száz sztár éjszakáján, a Radio City Music Hall-ban. A Rockettes showján együtt táncolt Al Pacino-val és Robert de Niro-val.
Ellen Burstin színésznő így emlékszik vissza az estére:
"Késő este a Zöld szobánál bolyongtam, és megláttam Lee-t, aki ott
ült Annával, és a rendezvényt közvetítő képernyőt nézte. Melléjük ültem
és beszéltünk pár szót. Lee nem volt a rövid csevegések embere, úgyhogy
nem maradtam sokáig. De mielőtt indultam volna, mondtam, ‘Lee, felkértek
a Színészszakszervezet elnökségére.’ Odanyúlt és megveregette a hátam,
‘Ez csodálatos, kedvesem! Gratulálok!’ Ezek voltak az utolsó szavak,
melyekkel valaha illetett. Két nappal később, kora reggel, még aludtam,
amikor barátom és asszisztensem, Katherine Cortez benyitott a szobámba.
‘Most hívtak, hogy Lee Strasberg meghalt.’ ‘Nem, az nem lehet -
jajgattam újra és újra - még nem vagyok kész’ - és a takarót a fejemre
húztam. Korábban azt mondtam magamnak, föl kell erre készülni, de én még
nem voltam fölkészülve. Nem tudtam, mihez kezdjek, kihez szaladjak, ha
elakadok egy szerep tanulásakor. Búcsúztatása a Shubert Theater-ben
volt, ahol az A Chorus Line-t játszották. Lee koporsóját a padsorok
közti folyosón hozták el és a színpad közepére helyezték. A színház
képviselői mind tiszteletüket tették - színészek, írók, rendezők,
producerek és, ha nem is az összes diákja, de legtöbben közülük. Lee a
színházi világ óriása volt. Azok a szerencsések, akik tőle tanulhattak,
örökké érezni fogják a hiányát.”
Nyolcvanadik születésnapján Strasberg egy interjúban azt mondta,
izgatottan tekint színházban töltött következő húsz évének elébe.
Barátai szerint élete utolsó napjáig jó egészségnek örvendett. "Annyira
váratlanul ért bennünket...” - mondta Al Pacino. "Fiatalossága mindig
feltűnő volt. Sosem tűnt annyinak, mint amennyi valójában volt. -
nyilatkozta Jane Fonda,
amikor értesült Strasberg haláláról. Nem vagyok benne biztos, hogy nem
miatta lettem színésznő. Hiányozni fog, de csodás örökséget hagyott maga
után.”
Az amerikai filmkészítésre gyakorolt hatása
"A Method színjátszás akár közvetlenül hatott az új férfi sztárokra,
akár nem, mindannyian Strasberg forradalmának részesei voltak... A
romantikát a férfi mentális érzékenységének drámájaként értelmezte újra,
a férfi szerepek karakterré formálódása példátlanul hiteles volt.” -
írta Pamela Wojcik. Alison Hodge színészpedagógus, író így magyarázta:
"Munkájuk látszólag spontán, intuitív, merengő, személyes, erős
konfliktustól és ellentmondásoktól vezérelt, példája a fokozott naturalizmusnak, melynek feltárásának és előre mozdításának (Brando egyetért vagy sem) Lee Strasberg az életét szentelte.”
Pamela Wojcik:
"Az a módszer, hogy saját személyes érzéseiket a karakter érzéseibe
helyettesítették be, az Actors Studio színészeit tökéletesen felvértezte
annak a lehetőségével, hogy hollywoodi sztárokká váljanak... Röviden,
Lee Strasberg átalakította a színészet társadalmi egyenlőségre törekvő
eszméjét egy sztárgyártó gépezetté... Teljesen mindegy, ki "alkotta meg”
Marlon Brando-t, vagy hogy ő mennyire volt hű Strasberghez; hogy Dean
és Clift bekerültek-e a Studio-ba vagy sem. Legendás alakításaik során -
az amerikai filmtörténet legmeghatározóbb alakításai - ez a három
színész felfedezett egy újfajta testbeszédet, és egy új módját a
dialógusok létrejöttének. A szavak közti szünetekben, a szem és az arc
kifejezései pszichológiai valóságot és példátlan tartalmat adtak a
játéknak. Artikulátlan beszédükkel ők voltak az érzelmek ékesszólói.
Férfi dominanciájukat jóval kevésbé féltve a megalázástól, mint a
korábbi színészek, megalkották az érzelmileg sebzett, sérülékeny idegen
karakterét, aki önmaga megértéséért küzd és lealacsonyodó bűntudattól
szenved. A Method-on nevelkedett filmszínészek az ötvenes években
fokozott verbális és geszturális természetességet hoztak a
színjátszásba, valamint élénkebb belső életet.”
Tanítványok, kortársak visszaemlékezései:
Al Pacino
"Az Actors Studio nagy fordulatot hozott az életembe. Lee Strasberg jóval kevesebb megbecsülést kapott, mint amennyit érdemelt. Marlon Brando egyáltalán nem tisztelte őt. Charles Laughton-nal
együtt ez engem is felháborított. A Studio közvetlenül hatott rám
abban, hogy bármi egyéb munkával felhagyjak és csak a színészetre
koncentráljak.”
Marlon Brando
A filmsztárok Strasberg Actors Studio-jából a színésztársadalom egy új rétegét teremtették meg, melyet a "lázadó hős” címkével jelöltek - írta Pamela Wojcik. Sam Staggs véleménye szerint Marlon Brando volt az Actors Studio vonatának felforrósodott kazánja, a Method
színjátszás megtestesítője. Ám mielőtt a Studio-hoz került, Brando a
Group Theater egyik alapítójánál, Stella Adlernél tanult, aki némileg
másképp értelmezte Staniszlavszki módszerét, mint Strasberg. Brando
színésztechnikáját a Method-ra alapozta, mint állította, "Ez tett valódi
színésszé. Karaktereim megformálásában e módszer segítségével tanultam
meg a tudatalattim mélyére menni, és fölhasználni minden élményt, ami
valaha ért.” Brando életrajzában, a Dalok, melyeket anyám tanított-ban a színész nem ismeri el, hogy Strasbergtől bármit is tanult volna.
"Miután valamelyest sikeres lettem, Strasberg megpróbálta elhitetni
az emberekkel, hogy ő tanított a színészetre. A csillagokat is letagadta
volna az égről, ha biztosra vehette volna, hogy megússza.
Színészguruként próbálta bemutatni magát. Néhányan imádták őt, sosem
tudtam, miért. Ha néha szombat reggel beugrottam az Actors Studio-ba, az
azért volt, mert Elia Kazan tartott órát, és mert rengeteg csinos lány
járt oda, de Strasberg nekem semmit nem tanított. Stella, ő igen, és
később Kazan.”
James Dean
James Dean életrajzírója, W. Bast a következőt írta: "1952-ben,
huszonegy évesen Dean egy levélben büszkén írt családjának az Actors
Studio-ról: A színház legeslegjobb iskolája. Csodás emberek vannak itt,
Marlon Brando, Julie Harris, Arthur Kennedy, Mildred Dunnock, csak néhányan közülük. Ez a legjobb, ami egy színésszel történhet. Én vagyok köztük a legfiatalabb.”
Marilyn Monroe
Maurice Zolotov filmrendező Monroe-ról: "A Hét év viszketés és a Van, aki forrón szereti között csupán négy év telt el, de Marilyn Monroe teljesen megváltozott. A világ egyik legünnepeltebb személyisége lett. Elvált Joe Di Maggio-tól.
Aztán hozzáment Arthur Millerhez. Lee Strasberg tanítványa lett és
komolyan kezdett a színészettel foglalkozni. És: jó könyveket kezdett
olvasni...”
Tennessee Williams
Színdarabjai az Actors Studio végzős színészei által váltak
népszerűvé, akikről azt mondta, "Erősebb és őszintébb színjátszási
stílust követnek. Belülről kifelé játszanak. Valódi érzéseket
közvetítenek. Az élet savát-borsát mutatják meg.” Tennessee Williams szintén alapítója volt a csoportnak, valamint kulcsfigurája a színjátékíró tagozatnak; később megírta A vágy villamosát, melynek filmváltozatában Brando legnagyszerűbb korai alakítását nyújtotta.
Jane Fonda
Egy interjúban arról beszélt, hogy ötéves korában bátyjával, Peter Fonda-val édesapjuk, Henry Fonda filmjeihez hasonló western-történeteket játszottak el. Előbb a Vassar College-ba járt, majd két évig általános művészetet tanult Párizsban.
Mikor visszatért az Egyesült Államokba, találkozott Lee Strasberg-gel,
mely találkozás megváltozatta addigi életét. "Elmentem az Actors
Studio-ba és Lee Strasberg azt mondta, tehetséges vagyok. Egy valódi
tehetség. Ez volt az első alkalom, hogy bárki, kivéve apámat - akinek ez
volt a kötelessége -, azt mondta, jó vagyok. Bármiről is volt szó. Ez
volt életem nagy fordulópontja. Elalvás előtt a színészeten
gondolkodtam. Mikor fölkeltem, a színészeten gondolkodtam. Olyan volt,
mintha felszabadultam volna addigi életem nyomása alól!”
A diák Elia Kazan
Az Oscar-díjas
Elia Kazan életrajzában így írt tanárával, Strasberggel kapcsolatos
legelső emlékeiről, a Group Theater "tábori” élményeinek felidézésekor:
"A kisugárzása egy prófétáé volt, egy varázslóé, egy
boszorkánydoktoré, és egy megfélemlített zsidó családfőé. Ő volt a tábor
tevékenységének mozgatórugója, az örvény centruma. Minden köré
szerveződött. Készülve a következő évad nyitó darabjának rendezésére,
minthogy az évad előtti nyáron megkapta mindhárom szövegkönyvet, melyen
aztán dolgozott, megadta az alapvető instrukciókat színészeinek, és az
irányokat, melyek mentén a csoport dolgozott. Ő volt az erő, amely
összetartotta azt a harmincegynéhány embert, és gyúrta később állandó
közösséggé. Ezt nemcsak kivételes szakmai tudása eredményezte, hanem
hirtelen természete is. Élvezte ezt az állapotot, akár egy admirális. A
színészek csupán annyi előnyben részesültek, mint bárki más részesült
volna, és olybá tűnt, munkájuk tökéletes elvégzéséhez egy mindenki által
elismert tekintély jelenlétére volt szükség - akitől féltek. Nem volt,
ki megkérdőjelezte volna vétójogát és vezető szerepét a nyári
műhelymunka során; amit mondott, szentírás volt. Kegyeinek elnyerése
mindenkinek elsődleges célja lett. Robbanékony viselkedésével tartotta
fenn a fegyelmet egy tábornyi, indulatokkal teli ember közt. Rájöttem,
hogy ha a csoportban nincs meg a tőle való félelem, a Group Theater
idejekorán darabjaira hullik, tagjai ellenkező irányba indulnak, mint
amelyet Strasberg kijelölt nekik. Még ha csodáltam is őt, én is
tartottam tőle. Lee művészi forradalmat csinált. Egy olyan csoport, mint
a Group Theater - mely még második évében is csak formálódott,
kísérletezett - egyedül egy Strasberghez hasonló fanatikus vezetésével
maradhatott életben. Egy ilyen ember eltántoríthatatlan, nem ismer
kompromisszumot és nem irányítható. Tudta, hogy szükség van erre a
forradalomra, és feltüzelte a feladat, melyet küldetésében látott.”
James Dean
1955-ben Strasberg tanítványa, a huszonnégy éves James Dean, akit
rövid élete során kétszer jelöltek Oscar-díjra, sportautójával halálos
balesetet szenvedett. Nem sokkal a baleset után, Strasberg egyik
előadásán Dean-ről beszélt. Alább néhány részlet olvasható az előadást
rögzítő hangfelvételből:
"...pokolba vele! Nem volt szándékomban ezt mondani, mert nem tudom,
ilyenkor hogyan viselkedem; nem hinném egyébként, hogy zavarna. De
valamelyik este láttam Jimmy-t az Óriásban,
és ezt kell, hogy mondjam (sírni kezd). Na látják, ettől féltem...
(hosszú szünet) Amikor beültem a kocsimba, sírtam... A veszteség miatt,
ami bennünket ért... Ha van bármi, amire érzékenyebben reagálok - talán
mert öregszem vagy mert egyre szentimentálisabbá válok -, az a
veszteség, mely a színházat érte, a tehetség, mely épp’ csak szárnyalni
kezdett, és a munka, mely ezt a tehetséget felemelte oda, ahol lennie
kellett. És mire odaért, mi történt vele?! Az értelmetlen rombolás,
szökellés egyik dologról a másikra, a tehetség és az élet elpazarlása,
az a furcsa magatartás, ami nemcsak Jimmy-nek volt - hisz’ láthatják,
megannyi színész keresztül megy ezen. Amint valaki színésszé lesz és
elér valamit, ugyanaz történik, ivás és annak következményei, mintha
csak az ösztönök vinnék rá az embert, s ez számomra félelmetes. Nem
tudom, mit kell tenni... Talán az egyetlen megoldás, ha megpróbáljuk nem
csupán az egyén fejlődését ösztönözni, amiről, azt hiszem, mi
gondoskodtunk, hanem hogy az egyéni fejlődés elsősorban a színházat
szolgálja, és a siker vagy sikertelenség ne a véletlenen múljon. De
sajnos nagyon félek, hogy próbálkozásaim ellenére semmi sem lesz
másképp, rohanunk tovább, hogy utolérjük magunkat egy idegen ösvényen,
melyen képtelenek vagyunk a saját életünket élni. A Studio jövőjét abban
látom, hogy a csoport egy emberként küzd, következetes és folytonos
erőfeszítéssel. Mindig is erről álmodtam. Ez az, ami első pillanattól
kezdve a színházba vitt engem. Ez motivált, amikor az Actors Studio-ban
dolgoztam. És most itt az ideje, hogy kicsit többet gondolkodjunk a
tehetség egyéni felelősségén. De elakadtam. Nem tudom. Ez egy létező
probléma a Studio-ban.”
Marilyn Monroe
Strasberg egyik legsikeresebb tanítványa, Marilyn Monroe 1962-ben, harminchat éves korában, feltehetőleg öngyilkosságban,
életét vesztette. Strasberg azt állította, Monroe volt az egyik, aki
messzemenően meghaladta az összes színészt, akivel addig együtt
dolgozott, a másik pedig Marlon Brando. Halála idején karrierje csúcsán
volt. Az Amerikai Film Intézet 1999-ben minden idők hat legkiválóbb női sztárja közé emelte. Temetésén Strasberg búcsúztatta.
"Marilyn mindannyiunk odaadó és hűséges barátja volt - egy kolléga,
aki mindig a tökéletességre törekedett. Megosztotta velünk bánatát,
nehézségeit és örömét. Családtag volt. Nehéz elfogadni, hogy
életvidámsága ezzel a borzasztó balesettel ért véget. Fényes sikerei
ellenére tervei voltak a jövőt illetően. Izgatott volt, valahányszor új
feladatot kapott. Az ő szemében s az enyémben is, pályája épp csak
elkezdődött. Ragyogó tehetség volt. A benne lévő vágyakozás, ragyogás és
sóvárgás megkülönböztette őt másoktól; mindenki szeretett volna részese
lenni e gyerekes naiva életének, aki egyszerre volt félénk és vibráló.
/ FORRÁS: WIKIPÉDIA /
KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ
Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.