A börtönök egészségügyi
ellátásának központja a Tököli Rabkórházban található, ahová az ország
minden börtönéből szállítják azokat a fogvatartottakat, akiknek a
betegségét helyileg nem tudják kezelni.
Ennek a kórháznak az ellátottsága - úgy orvosilag, mint műszerek
tekintetében - semmiben sem marad alul a civil kórházakétól, sőt
gyakorta sokkal lelkiismeretesebb gyógyító munkát végeznek.
Nagy szakmai tudással rendelkező orvosok tesznek meg mindent azért,
hogy a hozzájuk szállított elitélteket ujra egészséges emberekké tegyék.
Munkájuk - sajnos -bőven akad, mert az elitéltek egészségügyi állapota
lényegesen rosszabb, mint a szintén jónak nem mondható országos átlag.
/ Nem tartom túlzásnak azt leírni, hogy egyetlen teljesen egészséges ember sem található a rácsok mögött.../
A hosszú évek bezártsága, és a közben rájuk nehezedő állandó stressz
már eleve olyan mindenre kiterjedő egészségromlást eredményez, amely
önmagában is elég volna.
Mindehhez még hozzáadódik a vitaminszegény táplálkozás, valamint a
stressz-oldóként elfogyasztott rengeteg kávé, méreg erős tea, és
cigaretta.
/ Ez utóbbiakat persze nem muszály fogyasztani, gondolhatja most az,
aki még soha nem próbálta ki azt a helyzetet, és nem ismeri ezeknek a
szereknek a "körülmények tűlélését" könnyítő hatását.../
A leggyakoribbak a gyomor, a szív és a tüdő megbetegedései, amelyek a
bent töltött évek számával arányosan mindinkább súlyosbodnak.
Nagymértékben járul hozzá az emésztőrendszeri megbetegedésekhez az
elitéltek fogazatának nagyon rossz állapota, amely a vitaminhiányos
étkeztetéshez vezethető visza.
A hosszú éveket rácsok mögött töltött fogvatartottak vagy teljesen
fogatlanná válnak, vagy rettenetesen leromlott állapotú, hiányos
fogazattal rendelkeznek.
Nincsenek a birtokomban pontos adatok - ezért nem is szeretnék olyat
írni, ami nem fedi az igazságot -, de véleményem szerint - a fent leírt
súlyos egészségügyi helyzett ellenére - a Központi Rabkórházban semmivel
sem magasabb a halálozási arány, mint bárhol máshol.
Ez pedig egyértelműen az őket ellátó orvosok szakmai tudását és hozzáállását dícséri...
A kórház dolgozói nincsenek könnyű helyzetben, amikor el kell
dönteniük, hogy a hozzájuk szállított elitélt valóban olyan beteg, mint
azt állítja, vagy pedig csak szimuláns, aki pihenni érkezett.
Mert erre is van példa bőven.
A fogvatartottak különböző okok miatt próbálkoznak meg betegséget
produkálni, és ezáltal eljutni a rabkórházba, de a leggyakoribb ok
általában a menekülés.
Menekülés a felgyülemlett rengeteg adóság miatt, menekülés a
sanyargatások és megaláztatások elől, és természetesen menekülés az
egyhangú és sivár napokból, hiszen már maga a szállítás, és a kórházi
körülmények - az uj események - felüdülést nyújtanak elsivárosodott
lelküknek.
Aztán vannak olyanok, akik csak azért szimulálnak, hogy a szállítás
során, illetve a rabkórházban töltött napok alatt "megszedjék magukat",
vagyis lerabolják a náluk gyengébb, valóban beteg és védekezésre
képtelen embereket.
További ok lehet még a találkozás lehetősége egy rég nem látott
baráttal vagy barátnővel, vagy egyszerűen csak egy nővel - teljesen
mindegy, hogy kivel.
Mert igaz ugyan, hogy a férfi és női elitélteket külön kórházi
körleteken kezelik, de a korrupció a börtönkórházat sem kerüli el, így
minden megfizethető és megoldható.
/ Arra is volt példa, amikor a kórházban dolgozó nővér árulta a kegyeit
- kellő ellenszolgáltatás fejében - a kiéhezett elitélt-férfiaknak.
Idővel persze lebukott, mert az elitéltek egymásnak adták a lehetőség
hírét, és a besúgók egy jó jutalom fejében annak rendje és módja szerint
el is árulták őket...Nem lett belőle nagy botrány, nem lett sajtóhír -
hisz védeni kell a Bv. becsületét -, mindössze szép csendben
megköszönték az addigi munkáját és elbocsájtották.../
A szimulánsok kiszűrése persze csak azokra az elitéltekre vonatkozik,
akik önmaguktól, mindennemű háttér nélkül próbálkoznak a dologgal.
Egészen más a helyzet azoknál, akiknek az érkezését - felsőbb szintről - már előre jelzik a kórház számára.
Ők azok, akiknek a hozzátartozói megtudják fizetni, vagy magas rangú
barátai el tudják érni, hogy a fogvatartott ne a börtönök sanyarú falai
között, hanem a rabkórház sokkal jobb körülményei között töltsék le
büntetésük nagy részét, vagy éppen az egészet.
Azok az elitéltek, akik nem tudnak semmilyen betegséget produkálni -
más ötletük nem lévén - öngyilkossági kísérletet követnek el, hogy így
juthassanak kórházi körülmények közé.
Sok fajtája van ezeknek a kísérleteknek, de általában három fő kategóriát különböztethetünk meg.
Vannak a "falcosok", akik össze-vissza vagdossák a kezüket, arcukat, komolyabb esetben a nyakukat.
Vannak a "nyelősök", akik a zsilettpengétől kezdve mindenféle hegyes
fémtárgyakat nyelnek le, hogy az gyomor vagy bélvérzést okozzon náluk.
A harmadik kategória pedig az "akasztósok", amit azt hiszem, hogy nem kell különösebben megmagyaráznom.
Ezeknek az "öngyilkossági kísérleteknek" persze túlnyomó része
egyáltalán nem nevezhető komolynak, csak pusztán céltudatos
színjátéknak.
Az erek felvágásánál gondosan ügyelnek arra, hogy ne túl mélyen és ne
veszélyes helyen vágjanak, a fémtárgyakat lenyelők már azelőtt jelzik a
gyomorfájásukat, mielőtt az még valóban fájna, hogy így időben orvoshoz
kerüljenek, az akasztósok pedig mindig gondoskodnak arról, hogy időben
legyen, aki levágja őket.
Előfordulnak extrém esetek is, akik egyik kategóriába sem sorolhatók,
ilyen volt például az az elitélt, aki szöget vert a saját fejébe.
Valahonnan szerzett egy százas szöget, amelynek a hegyes végét a
homlokához tette, és olyan hatalmas erővel "bólintott" rá a falra, hogy a
szög negyede behatolt a koponyájába.
Aztán - homlokából kiálló szöggel - verni kezdte az ajtót, hogy jöjjön valaki, mert ömlik a vér a fejéből...
Ezekkel a trükkökkel természetesen a bv. dolgozók is tisztában vannak,
viszont a szabályzat szerint mégis minden esetben orvoshoz kell vinni az
elitéltet, nehogy később őket terhelje a felelősség, ha komolyabb baj
lenne.
Vannak persze olyanok is, akik idegileg és lelkileg valóban összeroppannak, és igazából a halálba akarnak menekülni...
Ez azonban rögtön meglátszik az öngyilkosság elkövetési módjából, a sérülés súlyosságából.
Először őket is a Központi Rabkórházba szállítják, onnan azonban -
miután megmentették az életüket és stabilizálták az állapotukat -
átviszik a másik nagy egészségügyi központba, az Igazságügyi Elme
Megfigyelőbe, ahol pszichológusok és pszichiáterek foglalkoznak velük.
Ott aztán eltölthetnek heteket, de akár hónapokat is, mielőtt ujra visszaszállítják őket a letöltő házba.
Visszatérésükkör úgy néznek ki, mint az élő halottak.
Olyan erős nyugtató hatású gyógykezelésben részesülnek, hogy nem egy
emberrel találkoztam, aki visszaérkezésekor napokig csak ült, bámult
maga elé, és folyt a nyála, mint a megveszett kutyának.
/ Megjegyzem, hogy ezt a drasztikus kezelési módot leginkább azoknál
alkalmazzák, akikről kiderül, hogy szándékuk nem igazán volt komoly. Így
kívánják elvenni a kedvüket a további próbálkozásoktól. Mégis vannak
olyanok, akik két-három havi rendszerességgel, ujra-és ujra ott kötnek
ki..../
Az Elme Megyfigyelő több részlegre van osztva, és a legfőbb
tevékenységi köre nem a szimuláns vagy valódi öngyilkosok "kikezelése",
hanem a bírósági ítélet előtt álló - erőszakos bűncselekményt elkövető
fogvatartottak - elmeállapotának vizsgálata, vagyis annak eldöntése,
hogy az illető büntethető-e vagy sem.
Amennyiben az derül ki, hogy az elkövető elmebeteg, akkor a bíróság nem
börtönre ítéli, hanem úgynevezett kényszergyógykezelésre, amelyet ebben
az intézetben kell végrehajtani.
Ez lehet néhány év, de előfordul olyan is, hogy soha többé nem kerül vissza a társadalomba.
Mivel a körülmények itt is lényegesen jobbak, mint a börtönben, nagyon
sokan megpróbálkoznak azzal, hogy nem beszámíthatónak minősítsék őket,
így ugyanis az esetleges 15-20 éves ítélet helyett meg van arra a
lehetőségük, hogy mondjuk öt év után gyógyultnak minősítsék és
kiengedjék.
Ez azonban csak nagyon kevés embernek sikerül, mivel az intézetben
dolgozó orvosok és professzorok európai hírnevű szakemberek, akiket nem
könnyű becsapni.
Ráadásul duplán is veszélyes játékba kezd az, aki szimulálni próbál.
Elszőr is azért, mert ha erre rájönnek - márpedig nagyrészt igen -,
akkor eleve olyan szakértői véleményt adnak róla, amellyel még súlyosabb
börtönbüntetésre számíthat.
Másrészt, akinek esetleg mégis sikerül, arra rettenetesen nehéz évek
várnak, hiszen gondoljunk csak bele, hogy milyen lehet normális ésszel
hosszú éveket eltölteni valódi elmebetegek között...
Mindan éjszaka "nyitott szemmel aludni", és arra figyelni, hogy mikor
kapja el valemelyiket a dühroham, és mikor támad rá igazi ölési
szándékkal.
Naponta végignézni a dühkitöréseiket, hallgatni ahogy hangosan de
önmaguknak beszélnek, ahogy a fejükre borogatják az ételt vagy a falra
kenik - esetleg megeszik - saját ürüléküket.
Látni, ahogyan az ápolók - egyáltalán nem finom módszerekkel -
megfékezik őket, az ágyhoz szíjjazzák és telenyomják olyan injekciókkal,
amelyektől - túlzás nélkül - nyálcsorgató, vegetáló állati szintre
süllyednek.
Nos, komolyan fennáll annak a veszélye, hogy aki ilyen körülmények
között eltölt néhány évet, az önmaga is elveszíti épelméjűségét...
A két nagy egészségügyi központ mellett természetesen minden börtönben
van egészségügyi ellátás, ahol a kisebb, helyben is kezelhető betegekkel
foglalkoznak.
Nos, ezeknek a színvonala intézetenként eltér, attól függően, hogy az
orvos mennyire képzett és mennyire lelkiismeretes, de a leginkább
jellemző az, hogy ez az ellátás messze alulmarad a civil életben
megszokottól.
Nyugodtan kijelenthető, hogy a börtönök orvosainak egy része azért
választotta ezt a munkahelyet, mert a civil kórházakban alulképzetteknek
minősültek és nem állták meg a helyüket.
Elképzelhető, hogy milyen "tökéletes" diagnózis-megállapító
képességekkel rendelkeznek, amikor azt kell eldönteni, hogy mennyire is
súlyos egy-egy betegség...
A börtönben töltött éveim alatt jónéhány fogvatartott halt meg azért,
mert az intézet orvosa nem ismerte fel a szívinfarktus tüneteit, és vagy
visszaküldte az illetőt a zárkájába azzal, hogy nem komoly a dolog,
vagy valamilyen egészen más gyógyszert adott, mint amit kellett volna.
Ezek komoly orvosi hibának minősülnének a civil életben, a rácsok mögött azonban soha nem indul vizsgálat ilyen esetekben.
Meghalt egy fogvatartott, és kész...
Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem minden esetben az orvos tehet a halálesetről.
Gyakran fordul elő, hogy a fogvatartottat, aki jelzi a rosszullétét, a
smasszerek egyszerűen nem hajlandók elkísérni az orvoshoz, vagy pusztán
lustaságból, vagy azért, mert besorolják a szimulánsok kategóriájába, és
nem hisznek neki.
Ahogy bárhol az életben, a börtönökben is vannak olyan emberek, akik
állandó gyógyszeres kezelésre szorulnak, mert cukorbetegek, vagy éppen
szívbetegek.
Nos, ők általában meg is kapják a gyógyszereiket, a gond csak az, hogy
mire addig eljutnak, hogy rendszeresen hozzájussanak a tablettáikhoz,
addig gyakorta napok vagy hetek múlnak el.
Amikor ugyanis bekerül valaki a rácsok mögé, mindent elvesznek tőle,
legfőképpen a gyógyszereit, nehogy öngyilkosságot kövessen el vele.
/ Már ha egyáltalán volt ideje magával vinni a gyógyszerét, amikor letartóztatták.../
Hiába hivatkozik arra, hogy azokat neki minden nap rendszeresen szednie kell, az őröket ez nem érdekli.
Közlik vele, hogy majd az intézet orvosa eldönti, hogy valóban kell-e az neki.
Igen ám: csakhogy nagyon sok intézetben nem állandó az orvosi
felügyelet - mindössze egy ápoló van benn minden nap, aki viszont nem
orvos, és leginkább csak arra korlátozódik a tudása, hogy kiosztja
azokat a gyógyszereket, aiket az orvos felír.
Így aztán, ha épp rossz időpontban került a fogvatartott az intézetbe,
előfordul, hogy akár egy hetet is várnia kell, mire orvos elé jut.
/ Hivatalosan persze van orvosi befogadás az ujonnan érkezőknek, de ezt a már említett ápoló végzi, és nem az orvos.../
"Szerencsésnek" mondható az az elitélt, aki a gyógyszer hiánya miatt
hirtelen rosszul lesz, és - intézeti orvos hiányában - kiviszik egy
civil kórházba, ahol az ottani orvos megállapítja, hogy valóban kell
neki az a tabletta.
Viszont a civil kórházba szállítás sem egyszerű dolog!
Annyi ember döntésén múlik, hogy mire realizálódik, addigra már lehet, hogy késő.
Mindenek előtt megnézik azt, hogy az illető fogvatartott milyen
bűncselekményt követett el, illetve ebből eredően milyen őrzésbiztonsági
kategóriába tartozik, illetve előkeresik a kartonját és megnézik, hogy
korábban volt-e már szökési kísérlete.
Ha volt, és ráadásul szigorú őrzési fokozatba tartozik, akkor a
mindenkori biztonsági tisztnek és még néhány erre illetékes embernek
kell összeülnie annak eldöntésére, hogy vállalják-e a kockázatot az
elitélt kiszállításával.
Ritkán szoktak rögtön egyetérteni, mert mindig van közöttük olyan, aki
nem szeret döntést hozni - nehogy később ő legyen a felelős - ezért elég
hosszú idő, amíg eldöntik a dolgot.
Aztán ha úgy döntenek, hogy kiszállítják, akkor még keresni kell olyan
őröket, akik éppen "ráérnek", illetve előkeríteni a bv. "mentőjének"
sofőrjét, aki ki tudja merre jár...
Amikor már minden tényező összeállt, és az elitélt kijut a kórházba,
akkor még mindig nem lehet biztos abban, hogy tökéletes ellátást kap.
Nagyon sok civil kórházi orvos ugyanis tele van előítéletekkel -
ellentétben a letett Hipokratészi esküjével! -, és már eleve félválról
veszi az összebilincselt kézzel érkező beteget.
Félve közelít hozzá, nehogy megtámadja, és alig várja, hogy túl legyen a megvizsgálásán.
/ Elképzelhető, hogy milyen az a vizsgálat, ahol összebilincselt kézzel áll a beteg az orvos előtt.../
Vannak azonban igazi orvosok is, akik - nem törődve az őrök
ellenkezésével - levetetik a bilincset a beteg kezéről - hiszen nagyon
sok vizsgálat pl. EKG, stb. nem igazán végezhető el enélkül -, és
lelkiismeretesen megvizsgálják, mintha az utcáról jött volna be a
beteg!...
Könnyebb a helyzete azoknak a fogvatartottaknak, akik nem betegek,
viszont van elegendő pénzük vagy összeköttetésük ahhoz, hogy "beteggé
váljanak".
Nekik mindössze annyit kell tenniük, hogy állandóan eljátszák a beteget
- hogy mindenki tanúja legyen állapotuk súlyosságának -, aztán
kivárják, amíg megérkezik az a bizonyos telefon, bizonyos helyről, hogy ő
igenis nagyon beteg és különleges bánásmódban kell részesíteni.
Ennek a csúcsa az, amit már említettem, hogy az intézet orvosa beutalja
őt a már szintén értesített Központi Rabkórházba, de ellehet érni ennél
kisebb előnyöket is - kevesebb pénzzel és kisebb összekötettéssel -,
mint például azt, hogy az intézet gyengélkedőjére kerüljön be néhány
hétre vagy akár hónapokra.
Ennek eléréséhez általában elég, ha az orvos, illetve ápoló mellett
dolgozó elitélt egészségügyi írnokot fizeti meg kellőképpen.
Az ár persze így sem kicsi, hiszen amit elér vele, az sem kevés.
Mindenekelőtt sokkal kultúráltabb körülmények közé kerül, mint ami a
zárkákban van, minden nap melegvízben fürödhet, egész nap nézheti a
tévét, kényelmes "kórházi" ágyban alhat, és ami a leglényegesebb,
kiszabadul a többi fogvatartott kegyetlen tömegéből.
Összességében véve azt kell mondani - bármilyen szomorú is ez a
megállapítás -, hogy a börtönök egészségügyi ellátása tökéletes
tükörképe a civil életben uralkodó egészségügyi káosznak, az
alulképzett, lelkiismeretlen és megfizethető orvosokkal, az ágy és
gyógyszerhiánnyal, illetve annak minden negatív jelenségével együtt!
Az elitéltek helyzete csak annyival rosszabb, hogy nekik nem áll
módjukban másik orvost választani, ha elégedetlenek azzal, aki addig
kezelte őket...
