Tizenhárom hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy kitűzzék az első
tárgyalást, és az ott elhangzó vallomásokból végre megtudjam, hogy mi
is történt körülöttem a letartóztatásomat megelőző napokban. Addig azonban még nagyon sok mindenen kellett keresztül mennem... A
rendőrség - "természetesen" ügyészségi irányítással -, jobb ötlet
híján, tulajdonképpen ugyan azt az utat járta végig, amelyet a korábbi
ügyemben eljáró hatóságok már kitapostak. A különbség mindössze annyi volt, hogy sokkal óvatosabb nyilatkozatokat tettek a sajtó és a külvilág felé. Bár
azt a tényt, hogy ujra le vagyok tartóztatva, nem tudták titokban
tartani - hisz minden rendőrségen van egy beépített ember, aki híreket
szivárogtat ki a Médiának -, viszont gondosan ügyeltek arra, hogy
egyetlen szó se essen szexuális aberrációról, elmebajról vagy
pszichopátiáról. / Alaposan áttanulmányozták a korábbi ügyem jegyzőkönyveit, és nem szerettek volna hasonló kudarcot vallani ezen a téren.../ Ennek
ellenére persze ujra megvizsgáltattak elmeorvossal és pszichológussal,
reménykedve abban, hogy talán mégis találnak nálam valamiféle
aberrációra utaló nyomot, és akkor már nyugodtan lehet majd ezt is
közölni a közvéleménnyel, illetve lényegesen súlyosabb vádat
összeállítani. / Arról, hogy néhány "éles elméjű" ujságíró - elővéve
a régi cikkeket, és szinte szó szerint lemásolva azokat - mégis ujra
tényként írt a szexuális indíttatásról és aberrációról, ebben az
esetben nem az eljáró nyomozó hatóság tehetett! / Óvatosságuk
kifizetődőnek bizonyult, mert a szakvélemények most is egybehangzóan
állapították meg, hogy a lelkemben és az agyamban semmiféle kóros
elváltozás nincs, vagy legalábbis semmivel sem több, mint rohanó
világunk túlterhelt átlagemberében... Így aztán később, a vádiratban sem szerepelt vádként és indítóokként sem a szexuális eltévelyedés, sem az elmebaj. Ennek a vádiratnak az elkészültére azonban nagyon sokat kellett várni. Nehezen készült, mint általában az olyan dolgok, amelyekhez kevés az "építő anyag"... Ujabb orvosi véleményeket kértek, de most már arról, hogy a képzési gyakorlatot elvégző "sértettek" élete veszélyben forgott-e. Pestiesen szólva: ez sem jött össze. Az
orvosok elolvasták a csoport tagjainak ezzel kapcsolatos vallomásait,
ahol részletesen kitértek arra, hogy miként zajlott a próba és mit
éreztek közben, és arra a véleményre jutottak, hogy szó sem lehetett
életveszélyes helyzetről. Ennyi kudarc után nem csoda, hogy a vádirat összeállításához tizenegy hónapra volt szükség. /Ennyi idő kellett ahhoz, hogy megtalálják a "cselekményemhez megfelelő" vádat.../ "Mindössze" súlyos testisértés kísérletével vádoltak meg. /
A kísérlet szó azt jelentette, hogy senkinek még egy karcolásnyi
sérülése sem keletkezett, tehát valójában nem történt meg a testi
sértés, de megtörténhetett volna! Egy ujabb érdekes, mindenre ráhúzható
kiskapuja a jognak.../ Az ügyész konkrétan így fogalmazta ezt meg:
"Az egyáltalán nem számít, hogy lett-e baja valakinek! A lényeg az,
hogy lehetett volna, tekintettel arra, hogy évekkel korábban volt..." /
Ha mélyebben belegondolunk ebbe az indoklásba, tulajdonképpen ugyan
azért szeretett volna elitéltetni, amiért egyszer ezt már megtették,
vagyis azért, ami korábban történt...! / Látva ezt a hozzá állást,
joggal tartottam attól, hogy a bíróság is hasonló automatizmussal
kezeli majd az ügyemet, és nem a konkrét tényekkel foglalkozik majd,
hanem a múltbeli események hatása alatt dönt. Ráadásul ez ugyanaz a bíróság volt, amelynél K. dolgozott, tehát már eleve nem számíthattam semmi jóra. Ezért
elfogultságot nyújtottam be a Bíróság ellen, indokként megjelölve, hogy
az egyik "sértettem" az ő dolgozójuk, tehát már eleve nem tudnak
tárgyilagosan dönteni. Olyan kérés volt ez, amelyet jogilag nem lehetett sem letagadni, sem megtagadni. Kikerülni viszont igen. A
tisztaság látszatának érdekében kijelöltek egy másik bíróságot, amely
azonban ugyan annak a megyei bíróságnak a hatáskörébe tartozott, amely
ellen az elfogultságot bejelentettem. / Tulajdonképpen tehát nem
változott semmi az ügyemhez való hozzá állást illetően...Később tudtam
meg, hogy lehetőségem lett volna a megye valamennyi bíróságával szemben
benyújtani az elfogultságot, és akkor a Legfelsőbb Bíróság jelölt volna
ki egy másik megyét. Erről azonban akkor nem világosított fel a
hatóságilag kirendelt "védő"ügyvédem, aki sem anyagilag, sem
meggyőződésből nem volt érdekelt ügyem igazi képviselésében.../ A tárgyalás végtelenül egyszerűen és gyorsan zajlott le, mint általában az előre eldöntött ügyeknél lenni szokott. /
Végülis egy jól megírt és eljátszott színdarabnak tűnt , amelyre
szükség volt, hiszen ítélet nélkül mégsem küldhettek vissza a börtönbe.
Ezt a gondosan megszerkesztett forgatókönyvet mindössze egyetlen
momentum zavarta meg - nem is kicsit -, de erről majd később.../ Már
meg sem lepődtem azon, hogy "sértettként" most is csak a lányokat
jelölték meg, és a gyakorlatot elvégző fiúkról "megfeledkeztek". Mint
ahogy az sem lepett meg, hogy az ügyész - annak ellenére, hogy a
vádiratban ezzel nem is vádolt! - mindannyiuknak feltette a számomra
már oly sokszor hallott kérdést: "Észre vette-e esetleg, hogy a vádlott
szexuálisan is kívánt közeledni magához?" / Látszott, hogy milyen
gondosan áttanulmányozta az előző ügy vádiratát. Nem is tudott tőle
elszakadni, és végig reménykedett, hogy a vallomásokban talán elhangzik
valami terhelő mondat erre nézve is, aztán lehet vádat módosítani és
súlyosabb ítéletet kérni.../ Az viszont igazi meglepetésként ért, hogy minden meghallgatott lány maximálisan mellettem beszélt! Az
utoló próbán tanúsított magatartásuk alapján erre igazán nem
számítottam, de úgy látszik, hatott rájuk mindaz, amit J.-nek
elmeséltem és ő tovább adott nekik. Elmondták, hogy a képzési
gyakorlat során semmilyen fizikai ráhatást nem alkalmaztam - tehát nem
szorongattam a nyakukat -, és különben is nagyrészt egymással végezték
a képzési feladatokat. Ebből eredően semmilyen sérülést sem szenvedtek,
és hozzátették, hogy a szexuális közeledésnek a legapróbb jelét sem
érezték nálam. / Az ügyész mindannyiuknak elmondta, hogy ebbe a
gyakorlatba egyszer már belehalt egy lány, és ők is csak a véletlennek
köszönhetik, hogy nem lett semmi bajuk...és természetesen továbbra is
állította, hogy a testi sértés kísérlete fennált a részemről.../ Az egyetlen ellenem valló "sértett" K. volt. Ő viszont kitette az összes többit... Mindegy volt, hogy mit kérdeztek tőle, ha úgy érezte, hogy azzal ártani tud nekem, azonnal igennel felelt. Vallomása
szerint a gyakorlat végzése közben fuldoklott, néhány másodpercre az
eszméletét is elveszítette, és csak a véletlenen múlott, hogy nem halt
meg. Arra az általam feltett kérdésre, hogy ha valóban ilyen
borzalmas élményben volt része, akkor miért csinálta meg még ujabb
három alkalommal, mindössze annyit tudott mondani, hogy azért mert én
megkértem rá... Nem tudott viszont egyáltalán magyarázatot adni arra
a kérdésre, hogy egy ilyen "kellemetlen élmény után" miért segített
abban, hogy mások is elvégezzék a gyakorlatot...Miért nem igyekezett
inkább lebeszélni őket eről? Ezt a kényelmetlen kérdést úgy kerülte
meg, hogy egyszerűen letagadta, hogy ő bármikor is segített volna
bármiféle, mások által végzett gyakorlat lebonyolításában. Négyen
állították és mondták a szemébe, hogy igenis ott volt és aktívan
kivette a részét az ő képzésükből, de mindannyiukat szemrebbenés nélkül
hazudtolta meg. / Egy normálisan és elfogulatlanul működő bíróság
előtt ilyenkor szokott a tanú vagy sértett szavahihetetlenné válni! Itt
persze nem így történt.../ A bíró sikertelennek minősítette a
szembesítéseket, és mint utólag kiderült az ítélet indokolásából - ha
nem is olyan vadul, ahogyan azt K. előadta -, de az ő vallomását
fogadta el. / Különben hogyan tudott volna elmarasztaló ítéletet hozni?.../ K.
a második meghallgatásakor még megtoldotta egy kicsit a korábbi
vallomását, és elmondta, hogy olyan erősen szorítottam a nyakát, hogy a
szeme is bevérzett. Komoly vád volt ez, hiszen egy szembevérzéshez
már olyan erős szorítás kell, amely kimerítheti akár az emberölés
kísérletének a kategóriáját is! Tudtam, hogy ez ugyan olyan
hazugság, mint minden korábbi állítása, és éreztem azt is, hogy ha azt
nem cáfolom meg, akkor nagyon rosszul járhatok. A megcáfolást azonban egy olyan bíróság előtt, mint amilyen előtt álltam, egyáltalán nem volt könnyű megoldani. Ráadásul
egyedül rám várt ez a feladat, mert a kirendelt ügyvédem - akinek nem
állt módomban pénzt adni, és csak az államilag neki járó néhány ezer
forintért pocsékolta rám az idejét - némán ülte végig a tárgyalást. / Ezzel az erővel beülhetett volna a hallgatóság közé is.../ Mindenek
előtt azt a logikus kérdést tettem föl K.-nak, hogy ki látta a
szembevérzését, hiszen a próba után még rögtön elment a barátaihoz. Azt válaszolta, hogy azok nem láthatták, mert végig sötétben beszélgettek az utcán... Ekkor
megkérdeztem tőle, hogy akkor ki látta másnap reggel, amikor bement
dolgozni a bíróságra. Egy olyan munkahelyre, ahol azonnal rákérdeznének
egy ilyen sérülésre! Erre azt felelte, hogy másnap reggelre már elmúlt, azért nem láthatták... A
végső csapást ezen állítására az orvosszakértő mérte, aki kijelentette
- természetesen az én kérdésemre, mert erről az ügyész és a bíró
egyöntetűen "megfeledkezett" -, hogy nem tartja lehetségesnek a szem
bevérzését, mert az másnapra biztosan nem múlt volna el. / Ujabb megcáfolt állítás, ujabb szavahihetetlenné válás, és ujabb közöny a bíróság részéről.../ /
Csak "érdekességként" jegyzem meg, hogy a későbbi ítéletindokolásban
szó szerint leírták, hogy K.-nak igenis bevérezhetett a szeme, csak a
barátai nem látták ezt, mert sötétben találkoztak, a munkahelyén pedig
azért nem, mert addigra elmúlt! Mintha nem is nyilatkozott volna erről
egészen mást az orvos.../ K. vallomása csupán abból a szempontból
volt "jó" számomra, hogy végre megtudhattam, miképpen is történhetett
meg, hogy ujra ilyen helyzetbe kerültem. Elmondta, hogy egy este,
amikor hazament az általam ott hagyott albérletbe, bekopogott hozzá Á.
és elmesélte neki, hogy ki is vagyok én tulajdonképpen. Á. közölte
vele, hogy együtt voltunk börtönben, ezért biztos forrásból tudja, hogy
azért ültem, mert színházi ürüggyel csaltam el lányokat, akiket
megerőszakoltam, és az egyiket, aki nem engedte magát, meg is fojtottam. /
Ez természetesen azután történt, miután Á. a házinéni akadékoskodása
miatt nem tudta meghúzni magát nálam, és olyan csúnyán váltunk el
egymástól! / Ennél jobban semmi sem jöhetett volna az önérzetében megsértett, elhagyott, és bosszúra éhes K.-nak.... Másnap azonnal utánna nézett a bíróságon, és megbizonyosodott róla, hogy valóban voltam már büntetve. A részletek - hogy pontosan miért is - nem érdekelték. Rögtön
átment a rendőrségre - akikkel egyébként is napi munkakapcsolatban állt
- és elmondta nekik mindazt, amit Á.-tól hallott, valamint hozzá tette,
hogy őt is fojtogattam, és jelenleg is ilyen dolgokat csinálok a
művelődési házban. / Ezt követően jelentek meg a nyomozók az igazgatónál, hogy felőlem érdeklődjenek.../ Vallomásából
azt is megtudtam, hogy az ismeretlen telefonáló - aki a megyei
müvelődési központot hívta fel - nem más volt, mint Á., aki el is
dicsekedett ezzel a másnap hazatérő K.-nak. Döbbenten hallgattam a mondatait, ahogy rezzenéstelen arccal mindezt elmesélte a tárgyaláson. Ekkor világosodott meg előttem, hogy két, önmagát megsértettnek érző ember bosszúvágyának az áldozatává váltam... És fogalmam sem volt, hogy miként tudok majd a nekem állított csapdából kimászni, vagy egyáltalán sikerül-e. A bíróság hozzá állását látva nem sok reményem volt... /
Ujabb érdekesség, hogy az egész tárgyalási időszakban nem tudták
előkeríteni Á.-t! Én ugyanis kértem a meghallgatását és szembesítését
velem illetve K.-val. A bíró közölte, hogy az idézést senki sem vette
át, mert Á. ismeretlen helyen tartózkodik. És ezzel le is volt tudva a
dolog. Úgy látszik, hogy a rendőrség "éppen nem ért rá" előkeríteni egy
fontos tanút.../ A második tárgyalásra minden lehetséges színházi
szakkönyvet magammal vittem, amit csak betudtam szerezni a kinti
ismerőseimtől, akik csomagban bejutatták nekem. Neves szakemberektől
származó idézetekkel és magyarázatokkal igyekeztem megértetni a
bírósággal a képzés lényegét, és bizonyítani, hogy a jelenlegi
formájában már egyáltalán nem balesetveszélyes. Bármit is mondtam,
csak unott arccal néztek rám, majd a bíró azzal intett le, hogy ez nem
felolvasó est, és erre ők nem érnek rá. Különben sincs ezeknek a
dolgoknak jelentősége az ügy szempontjából. / Ismerős mondat volt
ez! Ezzel érvelt a korábbi ügyemben is az ügyész! Pedig össze sem
beszéltek...Csak félelmetesen egyformán járt az agyuk, és ugyan az a
cél vezérelte őket: elmarasztaló ítéletet kell hozni!.../ Összecsuktam
hát a könyveimet, és megadva magam a sorsnak, már nem védekeztem, nem
tiltakoztam semmi ellen, mert rájöttem, hogy nincs értelme. Ekkor történt az a bizonyos "forgatókönyvet megzavaró" esemény, amelyre korábban már utaltam. A hallgatóság köréből felállt egy idős, hatvanas évei végét taposó férfi. Elnézést
kért a bíróságtól a közbeszólásért, bemutatkozott, elmondta, hogy ő
főrendező a helyi színháznál, és szeretné elmondani a szakmai
véleményét a dolgokról, hogy ezzel segítse a bíróság tisztánlátását az
ügyben. Ha bombát dobott volna a bírói pulpitusra, az sem robbant volna ekkorát... A
bíró először határozottan kijelentette, hogy semmi szükség Sz. úr
vallomására, de mivel ekkor - ma sem értem, hogy milyen indíttatásból -
az addig csak üldögélő ügyvédem is indítványozta a meghallgatását,
valamint Sz. úr is eléggé követelőzően lépett fel, a bíróság a váratlan
helyzetekben megszokott módszert vette elő: szünetet rendelt el annak
eldöntésére, hogy kell-e ez a vallomás vagy sem. Kb. tizenöt perc kellett ennek a kérdésnek az eldöntéséhez. Ezt követően kegyes, engedékeny arccal még is csak hozzá járult a főrendező meghallgatásához. Sz. Úr mindenek előtt azt kérte, hogy feltehessen nekem néhány szakmai kérdést. Közel
negyed órán keresztül faggatott arról, hogy mit, miért és hogyan
csináltam, illetve mit akartam elérni a képzési gyakorlattal. Nagyon kemény szakmai kérdésekbe mentünk bele, melyekből a köröttünk lévő emberek szinte semmit sem értettek.
- Tisztelt Bíróság! - fordult hirtelen a bíró felé - Végig ültem a
hallgatóság között az előző tárgyalást is, és ezt is, mert kíváncsi
voltam erre az emberre, akiről mindeddig csak rosszat lehetett hallani
és olvasni. Kíváncsi voltam, hogy valóban ért-e a színházhoz, vagy csak
szélhámos, ahogyan azt állítják róla...Nos, az előbbi vele folytatott
kérdezz-felelekből kiindulva nem tagadható, hogy néhány dologban
valóban egyéni módon fejlesztette tovább Sztanyiszlavszkíj világhírű
módszerét...El kell ismernem, hogy számomra is meglepő felismerésekre
ébredt rá...A hallottak alapján viszont bátran és büntetőjogi
felelősségem tudatában jelenthetem ki, hogy mindaz, amit tett, és
ahogyan tette, mindennek nevezhető, csak ártó szándéknak nem!...Volt
szerencsém végig hallgatni ezeknek a fiataloknak a vallomásait is,
akiket a Tisztel Bíróság sértetteknek nevez...És azt kell mondanom,
hogy ők csak az önérzetükben lettek megsértve, mert koruknál és
színházi tájékozatlanságuknál fogva összezavarta őket az a tény, hogy
Attila nem közölte velük részletesen sem a művészi elképzeléseit, sem a
múltjában rejlő sötét foltot, a korábban bekövetkezett baleset tényét.
Hogy ezt miért nem mondta el azoknak, akiktől valójában a közös munka
gyümölcsét várta? Erre csak Attila tudná megadni a választ...Ismételten
azt kell mondanon Önöknek, hogy ez a fiatalember nem szélhámos, és nem
csak hivatkozási alap nála a színház! Színházi szempontból mindenben
helyesen és a szakma szabályainak megfelelően járt el. Olyannyira
helyesen, hogy én sem tehettem volna jobban! Ezért, ha őt elitélik,
bármikor kattanhatna az én kezemen is a bilincs...Ennyit szerettem
volna mondani...A többit...a döntést, természetesen a Tisztelt
Bíróságra bízom... Szavai után ujabb, de most már sokkal hosszabb szünet következett. A bíróság itélethozatalra vonult vissza. A
hallgatóság soraiban ülő emberek először csendben, majd egyre
hangosabban kezdték megtárgyalni a folyosón mindazt, amit a teremben
hallottak. Néhány kétkedő kivételével minden ember szájából ugyan
azt lehetett hallani: ha valóban így van, ahogy a szakértő mondta,
akkor fel kell menteni! Ez a hangulat olyannyira általánossá vált,
hogy az engem kísérő börtönőrök már nem is tették vissza a kezemre a
bilincset. Biztosak voltak abban, hogy úgy sem akarok megszökni, hiszen
perceken belül törvényesen is szabad leszek... / Mi tagadás, arra a fél órára én is elhittem, hogy a sorsom jobb irányba fordulhat.../ Aztán
megérkezett a bíróság és közölte velem, valamint a teremben lévőkkel,
hogy minden vádpontban bűnösnek talált, és ezért két év börtönre ítél.
Továbbá ehhez a két évhez még hozzá adja az előző büntetésemből
elengedett négy év két hónapot, és így a büntetésemet összességében hat
évben és két hónapban állapítja meg. - Bíró Úr! Maga komolyan
gondolja ezt?! - kérdeztem a termen átfutó morajon keresztül. - Több,
mint hat évet adott nekem a semmiért?!!! - Nem értem, hogy miről
beszél. - válaszolta nyugodtan. - Én csak két évet adtam magának. A
többiről nem én tehetek...Azt vissza kellett adnom, mert a törvény így
írja elő! - De nekem ezeket az éveket az utolsó napig le kell
ülnöm! Mert a törvény szerint még feltételes szabadlábra sem vagyok
bocsátható!!! Én kiabáltam ő nyugodt maradt. / Elvégre nem neki kellett leülnie az éveket.../ - Sajnálom. A törvényt nem én alkotom...Én csak alkalmazom...- mondta, és elhagyta a termet. Néhány perccel később engem is kikísértek, most már gondosan bilincsbe verve. A
folyosón álldogáló emberek közül elém lépett Sz. Úr, és csak annyit
mondott: Sajnálom, hogy így alakult, Attila. Ezt nem érdemelte...Én
mindent megtettem...Remélem, még találkozunk...- Iszonyú volt látni a nemzetközi hírű rendező szemében a felháborodással keveredő sajnálatot... Ezután az ítélet után történt meg először, hogy a sajtó néhány képviselője is mellém állt. Természetesen
csak az a néhány, aki vette a fáradtságot, hogy jelen legyen mind a két
elsőfokú tárgyaláson, hogy szem és fültanúja lehessen mindennek,
mielőtt tollat ragad. / Akik ott sem voltak, azok is írtak róla,
mégpedig ujra ismételgetve mindazt, amit korábban már oly sokszor
leírtak a beteges fojtogatásról, aberrációról, és egyéb
fantázia-szüleményekről... És sajnos ők voltak többen.../ Az egyik
országos lap ujságírója, aki szeretett volna interjút készíteni velem a
tárgyalás után, így emlékezett vissza írásában a történtekre: "A......Városi
Bíróság elnöke, aki Liebe ügyével foglalkozik, ezt írta kérvényünkre:
"A Városi Bíróság a súlyos testi sértés kísérlete miatt Liebe Attila
ellen indított bűnügyben engedélyezi a szerkesztő úrnak azt, hogy a
vádlottat a kért időpontban meglátogassa a .....Bv. Intézetben. A
vádlott nyilatkozatát azonban az eljárás jogerős befejezéséig
nyilvánosan közölni nem lehet." / Micsoda demokratikus hozzá állás
ez egy Városi Bíróság elnökétől...Persze mindjárt nem annyira furcsa,
ha belegondolunk abba, hogy mindez a "rendszerváltás" után néhány évvel
történt, amikor az igazságszolgáltatás minden területén még a régi
generáció képviselői ültek, akik képtelenek voltak levetkőzni a
kommunizmus diktatórikus és minden szemetet eltitkoló hozzá állását. / A
titkolózó magatartás azomban mindig gyanús, és nem csak találgatásokra
ad okot, de ellenreakciót is vált ki azokból, akik szeretnék tudni az
igazságot. Így volt ezzel a cikket megíró ujságíró is. Nem közölte részletesen az általam elmondottakat, de még is leírta azt, amit akart. Eképpen folytatta az előbb idézett cikkét: "Ez
utóbbi - tiltó - mondat kissé furcsa volt, ám az ember igyekezzen állni
adott szavát. Liebe Attila nyilatkozatát nem közöljük, viszont
személyes benyomásunkat igen. Az volt az érzésünk, hogy ez a közel
harmincéves fiatalember változatlanul megszállotja a színháznak.
Történjen vele bármi, értékrendjében első helyen mindig is a színpad
szerepel. S hogy miért kezdte ujra az említett veszélyes módszert?
Kizárólag dacból, hiszen másként hogyan bizonyíthatná: az a bizonyos
tragikus baleset véletlen volt, semmi más." Ennél tömörebben és
lényegretörőbben nem is lehetett volna összefoglalni mindazt, amit én a
közel egy órás beszélgetésünk során elmondtam neki... Egy másik ujságíró a tárgyaláson történteket örökítette meg: "Sérülés
nem történt, még egy karcolás sem volt kimutatható a nyakon...A
tárgyaláson kihallgatták....neves színházi rendezőt. Ő Liebe Attila
mellett tört lándzsát, szakvéleménye szerint a fiatalember mindenben
helyesen járt el, amikor a Sztanyiszlavszkíj-módszert alkalmazta a
próbák során...Nem tilos, hogy ketten próbáljanak egy jelenetet, s
egyáltalán nem ritka a profi színpadon sem a sérülés, baleset, éppen a
túlzott beleérzés, a nagyfokú átélés miatt. Liebe Attila jó színházat
teremtett társulatával. Kiderült, hogy az ifjú rendező nem csupán a
fojtogatást gyakoroltatta a lányokkal, más jelenetek is színpadra
kerültek...Csak azért, mert 1985-ben tragikus baleset történt, nem
lenne szabad előítéleteinkre hagyatkozni. Ezt a konkrét ügyet kell
vizsgálni, s ebben nem találok kivetnivalót." / EZ VOLT AZ A
BIZONYOS MÁSODIK ESET, AMELYRŐL NÉHÁNY HÓNAPPAL EZELŐTT AZT ÍRTA A
SAJTÓ, HOGY MÁSODSZOR IS MAJDNEM MEGFOJTOTTAM VALAKIT! HÁT ENNYIT A
MÉDIÁRÓL..../ Az igazságszolgáltatás döntésének jogosságát bíráló
cikkeknek egyetlen "eredménye" lett: a másodfokú tárgyalásról
egyszerűen kitiltották az ujságírókat... A terem legalább félig
megtelt érdeklődőkkel, amikor elkezdődött a fellebviteli tárgyalás.
Akkor még mindenki nyugodtan bejöhetett és helyet foglalhatott. Aztán
kb tíz perces késéssel három ujságíró lépett a terembe. Elnézést
kértek, aztán bemutatkoztak, elmondták, hogy milyen céllal és melyik
ujságtól jöttek. / Ugyanazok voltak, akik az elsőfokot is végig ülték, és a fentebb idézett cikkeket írták.../ A tárgyalást vezető bíró ekkor - mindennemű magyarázat nélkül! - zárt tárgyalást rendelt el, és kiküldött a teremből mindenkit. Rövid
vita alakult ki emiatt a sajtó képviselői és a bíró között, melynek
végén a bíró, hogy lezárja a kényelmetlen helyezetet, a megyei bíróság
elnökéhez irányította az ujságírókat. Ott is hasonló elutasításban volt azonban részük, így vissza sem jöhettek a terembe, egészen az ítélet kihirdetéséig. Természetesen az ujságírók ezt a sérelmüket is papírra vetették, amikor a tárgyalásról tudósítottak. Egyikük
így írt: "A másodfokú tárgyalás /is/ viharos gyorsasággal zajlott -
nemrégiben tartották.....-ban. Ráadásul a sajtó képviselőit dr. .....
bíró kitessékelte a teremből: hirtelen ötlettől vezérelve zárt
tárgyalást rendelt el. Megkerestük Dr. ....., a megyei bíróság elnökét,
aki ezt így indokolta: - Bíráink maximális önállóságot élveznek.
Egyikük szereti a nyilvánosságot, másikukat feszélyezi a sajtó
jelenléte." Hát...higgyük el, hogy így van...Mást úgy sem tehetünk... Viszont érdekes módon egy másik ujságírónak már egészen mással indokolta a zárt tárgyalást. Ez
az ujságíró így örökítette ezt meg: "Dr. .....tanácsvezető bíró zárt
tárgyalást rendelt el. Panaszra megyünk dr. ......-höz, a megyei
bíróság elnökéhez. Mutatja a büntetőeljárásról szóló 1973-as törvényt.
E szerint a bíróság kizárhatja az állami titkok vagy szolgálati titkok
megőrzése végett, illetve erkölcsi okokból a nyilvánosságot." Érdekes indoklás volt ez. Érdekes és egyben érthetetlen is. Ugyanis
az én ügyemben szó sem volt semmiféle állami vagy szolgálati titokról,
amelyet a nyilvánosságnak nem lehetett volna hallani. Mivel pedig nem kiskorú megrontásával vagy nemi erőszakkal vádoltak, az erkölcsi ok sem állta meg a helyét. /
Sokkal inkább arról lehetett szó, hogy a tisztelt bíróság a saját
erkölcseit, a saját erkölcsi tisztaságának a látszatát kívánta
megőrizni! / A sajtó kitiltása természetesen csak olaj volt a tűzre. A másodfokú tárgyalást követően ujra megjelent néhány - sajnos a közvélemény pontos tájékoztatásához nagyon kevés! - ujságcikk. Mindegyik hasonló módon bírálta a bíróság döntését, ezért elég, ha csak egyet idézek közülük. "A
másodfokú tárgyaláson hiába volt minden. Ügyvéd és színházi szakember
bizonygatta Liebe ártatlanságát, mégis két évre ítélték, ráadásul a
korábban elengedett négy évet is "elővették"...A nyilvános
ítélethirdetésen a bíró helybenhagyta az elsőfokú ítéletet: Liebe
Attilára hat év börtön vár...Tiszteletben tartva a független magyar
bíróság jogerős ítéletét, azon mindenesetre elgondolkodhatunk, mit is
jelent a tárgyalóterem ajtaján a "súlyos testi sértés kísérlete" gépelt
szöveg. Ezúttal ugyanis a kísérlet valóban kísérlet maradt, senki sem
sérült meg." "Természetesen" ezeknek a cikkeknek semmilyen pozitív hatása nem lett. A bírálatok úgy hullottak le a Tisztelt Bíróságokról, mint kutyáról a bolha. A
"gépezet" még mindig ugyan úgy működött, mint az előző politikai
rendszerben, mert a lecseréletlen régi emberek képtelenek voltak
szabadulni a korábban beléjük ívódott beidegződésektől. / Az egyik
legnagyobb hibája éppen az volt a hazánkban lezajló "rendszerváltásnak"
nevezett akárminek, hogy a hatalomban - vagy annak közelében -
felejtették azokat az embereket, akiket nem kellett volna! Sokkal
előrébb tartanánk ma minden téren, ha ez nem így történik.../ Az
elkövetkezendő hat évben rengeteg perújítási és felülvizsgálati
kérelmet nyújtottam be, de mindegyiket közönyös automatizmussal
utasította el a Legfelsőbb Bíróság. / Könyvem írása közben elővettem
ezeket az elutasító határozatokat, és ujra csak azt tudtam
megállapítani, hogy olyanok, mintha fénymásolatok lennének. Szinte
szóról-szóra megegyeznek. Pedig a megírásuk között esetenként egy év is
eltelt, és mindig más írta alá. Igazán "jó" lehet az a munkahely,
amelynek dolgozói ennyire egyformán tudnak gondolkodni.../ Sajnos
ezeknek a kérelmeknek az elbírálása olyan "szépen" és "okosan" van
kitalálva, hogy már eleve bukásra van ítélve mindennemű jogorvoslati
próbálkozás. Ugyanis kivétel nélkül valamennyi perújítási és
felülvizsgálati kérelmet előszőr ahhoz a bírósághoz kell küldeni, amely
az elsőfokú ítéletet meghozta. Tehát ahhoz kell a panaszomat küldeni, aki ellen panasszal akarok élni! Aztán ők továbbítják feljebb, megvéleményezve. Gondolom nem kell részleteznem, hogy milyenek ezek a mellékelt vélemények... Nem hiszem, hogy azt tartalmaznák, hogy "igen, itt és itt tévedtünk, és kérjük ennek módosítását"....
A hat évemet ugyan abba a börtönbe vittek vissza letölteni, ahonnan korábban szabadultam. /
Jól bevált gyakorlat ez a mai napig, melynek az a nézet az alapja, hogy
az adott intézetben dolgozó nevelő-tisztek és őrök már ismerik az ujra
hozzájuk irányított elitéltet - ismerik a szokásait, a viselkedését, a
jó és rossz tulajdonságait, a gyenge és erős pontjait - és ezáltal
lényegesen könyebben tudják irányítani vagy féken tartani. / Az
előzőleg ott töltött évek alatt engem is jól megismertek, és a
munkámmal sikerült kivívnom a megbecsülésüket és elismerésüket. Ennek
köszönhetően ismételten bizalmat szavaztak nekem, és ujra rám bízták a
könyvtár valamint az intézet kultúrális életének szervezését. Mivel
már ismerős területen mozogtam, nem kellett sok idő ahhoz, hogy az
elitélt állományból kiválogassam a tehetséges embereket, és életre
keltsek egy miniatűr színházat. / Itt is bebizonyosodott számomra, hogy a tehetség és az iskolázottság nem mindig függvénye egymásnak.../ A
csoport megalakulása után három hónappal már plakátok hirdették a
börtön minden létező folyosóján, hogy J.P. Sartre: Főbelövendők Klubja
című darabjának két felvonásra leszűkített adaptációját adjuk elő,
Reformerek Klubja címmel. Merész vállalkozás volt ez a darabválasztás. Egy
politikától átitatott szatíráról van szó, amelyben olyan társadalmi
utalások vannak, amelyek megkövetelnek némi előolvasottságot úgy az
adott korszakról, amelyben íródott, mint az akkori jelenről, amikor mi
előadni kívántuk. Legnagyobb meglepetésemre a színészeim sokkal tájékozottabbak voltak, mint gondoltam. /
A börtön igazán "jó hely" arra, hogy aki szeretné, az képezze magát, és
rengeteget olvasson, hiszen addig sincs lélekben és gondolatban a
rácsok mögött.../ Az olyan rendezvényeken, mint egy előadás - ahol
egyszerre több elitélt van együtt - mindig jelen van néhány őr, és az
éppen ügyeletes nevelőtiszt, hogy megakadályozhassák az esetleges
rendbontásokat. Ebből kiindulva támadt az az ötletünk, hogy ne csak
jelképesen, a rend érdekében legyen ott néhány bv. dolgozó, hanem minél
többen, amennyien csak tudnak és akarnak. Fénymásolt meghívókat
juttattunk el az intézet legfelsőbb vezetőihez, valamint írásban
kértük, hogy az őrség éppen ráérő tagjai is megnézhessék az előadást. Az eredmény minden várakozásunkat felülmúlta! A
börtön dolgozói közül olyan sokan jelezték vissza, hogy megszeretnék
nézni az előadást, hogy az elitéltekkel együtt nem fértek volna el a
kicsiny színházteremben. Ezért egy külön előadást kellett beiktatni, kifejezetten az ő részükre. / Természetesen az illem és a rangsor úgy követelte, hogy övék legyen az első bemutató.../ A felfokozott érdeklődés felsőbb vezetői körökben is meglepő engedékenységgel járt. Parancsnoki
szintről engedélyt kaptunk arra, hogy a darabban kellékként szereplő
pisztolyokat ne csak a kezünkkel imitáljuk, hanem játék pisztolyok
legyenek a színészeknél. / Persze az éberségük megmaradt, mert
minden egyes műanyag pisztolyt, minden előadás előtt ujra-és ujra
átvizsgált az intézet biztonsági tisztje, annak ellenére, hogy azokat
éppen az őrök hozták be otthonról.../ Továbbá engedélyezték azt - a
magyar börtönök történetében először! -, hogy a darabban résztvevő
fogvatartottak civil ruhában játszhassanak! / Akik nem ismerik azt a zárt világot, talán elképzelni sem tudják, hogy micsoda biztonsági kockázatot vállaltak ezzel.../ Akinek
a letétben lévő saját ruhái között nem volt a szerepéhez szükséges
ruhadarab, az válogathatott az intézeti raktárban lévő, megfelelő
ruházat nélkül szabaduló elitéltek számára fenntartott ruhakészletből. Az olyan különleges darabokat pedig, mint például egy turbán, stb. megvarrták a börtön varrodájában dolgozó fogvatartottak. Ha
nem lehetett sem megvarratni, sem a ruha raktárból elővenni, akkor
maguk a nevelők vagy az őrök hozták be otthonról, a saját ruhatárukból. Az
addig egészen kicsi színpadot napok alatt megnagyobbították az asztalos
üzemben dolgozó elitéltek, a villanyszerelők gondoskodtak a megfelelő
világításról, a kultúrális célra fenntartott - sajnos elég csekély -
pénzből pedig vásároltak számunkra egy hatalmas és gyönyörű előfüggönyt. Ez
a soha nem tapasztalt támogatás rám is ösztönzőleg hatott, és hirtelen
ötlettől vezérelve kérelmet nyújtottam be a Parancsnok Úrhoz, melyben
azt a kívánságomat fejeztem ki, hogy az előadásra meghívhassam a
tárgyalásomon mellettem szóló Sz. főrendezőt. / A főrendező úrral
folyamatos levelezési kapcsolatban álltam, így természetesen tudott
arról, hogy mire készülünk, és nagyon érdekelte, hogy mire képesek a
színpadon az elitéltek, és mire vagyok képes én.../ Szerencsére az intézet élén egy modern és haladó gondolkodású parancsnok állt, akitől már másnap megkaptam az engedélyt. / Nélküle egyébként talán még az előadás sem valósulhatott volna meg.../ Óriási örömmel és várakozással telve küldtem el a főrendező úrnak a meghívót. Válasza még azon a héten megérkezett. Amit írt, felülmúlta minden elképzelésemet. "
Kedves, Attila! Örömmel vettem kezembe leveled, és még nagyobb
jóérzéssel olvastam ki belőle azokat a híreket, amelyek sorsod jobbra
fordulását jelentik. A hazalátogatásaid lehetőségei, de főként az, hogy
újra megtaláltad és megteremtetted magadnak a színházcsinálás
feltételeit, az értelmes álmodozás örömeit - mindez csodálatos. Csak
gratulálni tudok neked és sok-sok sikert kívánni! Meghívásodat köszönöm
és elfogadom! Ha időben értesítel - és Istenke nem gördít akadályt
elébe - meg fogom nézni rendezésedet...Megható számomra, ahogy te
átérzed a te kis színpadi laboratóriumod ódiumát, amelyben az a
legizgalmasabb és legreménykeltőbb, hogy lényegében semmitek sincs: az
origótól kell elindulnotok. Ez az igazi lehetőség, hogy színházat
teremtsetek, olyat, ami még soha nem volt...Jó, hogy írtál. És jó, hogy
belelendültél rémísztő kötöttségeid ellenére a kultúrális és könyvtári
munkába. Jó, hogy ismét tudsz álmodozni színházról, előadásról,
szabadságról...igazságról. Kívánom neked szívemből, hogy a te igazad
jogilag is valóra váljék...Szeretettel üdvözöllek:........ / Ez az én becenevem. Szivesebben venném, ha a ..... helyett így szólítanál meg. Barátibb és kollégiálisabb! / " Azt hiszem, hogy ez a levél magáért beszél. Egy
olyan színházi szaktekintély fogadott el barátjának és tekintett
kollégájának, aki nemzetközi szinten elismert rendező volt, és
számtalan külföldi - többek között Angol és Francia - színházakban
rendezett, és oktatott. / Pedig akkor még egyetlen percet sem látott
a rendezéseimből! Neki elég volt az a közel negyedóra, amelyet a
bíróság engedélyezett számunkra, hogy eldöntse, érdemes vagyok-e a
bizalmára és megbecsülésére.../ Az előadás hatalmas sikert aratott. Az
intézet vezetése, a mögöttük ülő börtönőrök, valamint Sz. úr és
felesége - a színházi dramaturg, aki szintén engedélyt kapott, hogy
bejöhessen megnézni az előadást - felállva tapsoltak. A rendező
úrtól egy színházról szóló könyvet kaptam emlékbe, melynek elejére az
előadást követően ezt írta: " Mélységes gratulációm és elimerésem
Attilának - a színésznek és rendezőnek -, de ami a legtöbb, a különös
alternatív színházteremtőnek, és szereplő színészeinek! " Az ezt követő két bemutató kevésnek bizonyult. A
fogvatartottak körében futótűzként terjedt a hír, hogy igazi színházi
előadást láthatnak, tele olyan mondatokkal, amik nekik is szólnak. Ezért egyre többen fordultak azzal a kéréssel a vezetőséghez, hogy ők is megnézhessék a darabot. A parancsnok úr ujabb két előadásra adott engedélyt. A
szokatlanul aktív kultúrális tevékenységet néhány ujságíró is
"megszagolta", valószínűleg a Börtön Ujság című sajtótermékben
megjelent cikkeknek köszönhetően. A megjelent dícsérő cikkeket büszkén olvasták az ilyenhez addig még nem szokott fogvatartottak. / Azt hittük, hogy a nyilvánosság a javunkra szolgál majd, de hamarosan rá kellett jönnünk naivitásunkra.../ A
Sartre darab bemutatóival párhuzamosan már elkezdtük próbálni Lengyel
Menyhért Földnélküli János című vígjátékát, hogy mire az előző darab
lefut, máris valami ujjal állhassunk elő. / A vígjáték mondanivalója
minden tekintetben a börtön viszonyok közé illett, csak egy kicsit
kellett módosítanom - közelebb hozva a mához -, és "Betörők és egyéb
jóemberek" címmel már el is nyerte aktualitását. / Ujabb próbálkozásunkról természetesen értesítettem Sz. Urat is, kikérve véleményét a darabválasztás helyességéről. Válaszában így fogalmazott: "
Örülök, hogy ismét a jó ügy szolgálatába szegődtél a Lengyel Menyhért
vígjáték átírásával és előadásával. Kívánok neked hasznosan eltöltött
könyvtári napokat. Keserves napjaidnak - gondolom - csak a könyvek a
vígasztalói és álmodozásod, rendezési elképzeléseid. Szeretettel
gondolunk rád idehaza és Skóciában, mindenütt, ahová elvisz a sorsunk
és munkánk. Add át üdvözletemet mindazoknak a fogvatartottaknak, akik
megtiszteltek leveledben aláírásukkal, nevükkel, üdvözletükkel. Jó
érzésekkel gondolok rájuk és sok-sok jókívánsággal: ha felmennek még a
színpadra, legyen sikerük és ha kimennek az életbe, legyenek
szerencsésebbek, mint voltak. " Az események - mindenki számára - váratlan gyorsasággal kezdtek pörögni. A
Lengyel Menyhért darab első sikeres előadása után a városi televízió
azzal az ötlettel állt elő, hogy a Sartre darabot mutassuk meg a
börtönön kívül élőknek, a város lakosságának is, mégpedig a városi
művelődési házban, amelyet aztán ők felvennének, és leadnának, hogy
mégtöbben láthassák. Minden elképzelést felülmúló, sorsokat formáló lehetőség nyílott előttünk! /
Soha az előtt nem volt példa arra, hogy börtönben lévő emberek egy
színházi előadás keretében - a falakon kívül! - mondhassák el
gondolataikat a falakon túli világnak! / Mivel az akkor érvényben
lévő jogszabályok már lehetővé tették a fogvatartottak csoportos
kimaradását, természetesen megfelelő számú kísérettel, a Parancsnok Úr
mindenben támogatta az ötletet. Semmi más nem hiányzott ennek az álomnak a megvalósulásához, csak egy Országos Parancsnoki aláírás. Ilyen kaliberű döntéshez ugyanis egy intézet parancsnoka már kevés volt. Azon a szinten azonban már óvatosabban és lassabban döntenek az emberek... Mielőtt engedélyezték volna az előadást, náluk magasabb helyeken is puhatolóztak, és várták a visszajelzéseket. Nem kellett sokáig várni. Alig
két hét elteltével utasítás érkezett, amely szerint engem azonnal át
kell szállítani egy másik börtönbe, és ott a lehető legjobban
elszigetelni mindennemű kultúrális tevékenységtől... A végrahajtás villámgyorsan történt. Olyan
formában szállítottak el, ahogy azokat a fogvatartottakat szokták, akik
valamilyen törvénysértést vagy az intézet rendjét és biztonságát
veszélyeztető cselekedetet hajtottak végre... Az akkori idők egyik legmocskosabb, legelmaradottabb és egyben legszigorúbb börtönébe kerültem. Egyetlen lehetőségem maradt a lelki túlélésre: az agyam működésének minimálisra, szinte állati szintre csökkentése. Enni, vegetálni, és az aktuális parancsokat végrehajtani - ennyi volt a dolgom... Egy
évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az addigra barátságosabbá és
közlékenyebbé váló bv. dolgozóktól megtudjam, hogy miért is történt
mindez. Elmondták, hogy a megjelent ujságcikkek nem tetszettek
azoknak, akik elítéltek, illetve elítéltettek. Az ujságcikkekben
gyakorta felmerült az a kérdés, hogy azokat a sikereket, amelyeket a
rácsok mögött érek el, és amelyek vitathatatlanul a tehetségemet
bizonyítják, miért nem hasznosíthatom a szabad életben is. Kényes jogi részletek kerültek volna napvilágra, ha ezeket a kérdéseket meg kellett volna válaszolniuk az érintetteknek... /
Ha engedélyezték volna a városi művelődési házban a fellépésünket, az
már olyan visszhangot keltett volna, hogy a közvélemény biztosan egyre
sűrűbben tette volna fel ezeket a kérdéseket... / Ezért inkább a probléma mentesebb megoldást választották: eldugtak, mint egy szégyelni való jelenséget... Ekkora
már némileg enyhültek a velem szemben alkalmazott tiltó utasítások is,
mert ha színházat nem is, de szellemi vetélkedőket legalább
szervezhettem a fogvatartottak részére. / Persze mindezt nem
hivatalosan, nem mint kijelölt munkakört, hanem csak úgy "fű alatt",
hogy még véletlenül se menjen híre az országos parancsnokság felé.../ Talán
másfél év lehetett még hátra az ítéletemből, amikor váratlanul maga elé
rendelt az intézet parancsnoka, aki koránt sem volt olyan haladó
gondolkodású, szelíd ember, mint az előző bv. intézetben. Ez már az első mondataiból kiderült.
- Na ide figyeljen, Liebe! Ez a .... nevű tv-s bohóc mindenáron
beszélni akar magával. Én ugyan kétszer már elutasítottam, de végülis,
nem tudom, hogy hogyan, de megkapta az engedélyt az országos
parancsnokságtól...Holnap után jönnek magához...Remélem tudja, hogy
miről beszélhet és miről nem?! A benti körülményekről egy szót sem!!
Gondolom ez tiszta és érthető... - Érthető, Parancsnok Úr. Bár nem
hiszem, hogy a benti élet érdekelné őket...Inkább az ügyemmel
kapcsolatban jönnek...- válaszoltam tisztelettudóan, mert igencsak
harapós kedvében volt. - Az valószínű...de sosem lehet tudni, hogy
ezek a sztorira éhes emberek mire kérdeznek rá...Egyébként ha rám
hallgat, jobb ha az ügyével kapcsolatban sem mond semmi olyat, amit
később megbánhat...Nem véletlenül szállítottták át ide hozzánk. Itt jól
el volt dugva eddig...Tehát viselkedjen úgy, hogy nekem is tetszen! Ez
nem a ... intézet, ahol ezelőtt volt! Itt mások a szabályok! Érthető?! - Érthető, Parancsnok Úr. - Akkor ehhez tartsa magát! Elmehet! Örültem, hogy kiléphettem a helységből. Az
a fajta ember volt, akinek a közelében nagyon rosszul érzi magát a
másik ember, főleg ha helyzeténél fogva ki van neki szolgáltatva. Másnap
fogvatartottak tucatjai mosták, takarították és fényesítették a börtön
kopott folyósóját, de leginkább azt a zárkát, amelyet a riport
helyszinéül kijelöltek. Ez a "kirakat zárka" természetesen a legalsó
szinten volt, hogy a tévéseknek ne legyen lehetősége végig menni a
többi emeleten, amelyek mocskosak és büdösek voltak a széntüzelésű
kályháktól. Tettek abba a zárkába mindent! Volt egy kisméretű hűtőszekrény, virágok, és szines televízió. Had lássák az emberek, hogy milyen jó dolga van Magyarországon egy elitéltnek. A
parancsnok, hogy biztos legyen a dolgában, még egyszer maga elé
rendelt, és utasított, hogy ha kérdezik, azt kell mondanom, hogy én
abban a zárkában töltöm az ítéletemet. És még ez sem volt elég! Csak
úgy járult hozzá a riporthoz - amely élő adás volt, és azért tartottak
tőle annyira, mert utólag nem lehetett kivágatni semmit abból, amit
mondok! -, ha neki is beszereltek egy monitort az irodájába, ahonnan
végig kísérheti az elhangzottakat... A rutinos tévéseket persze nem lehetett becsapni. Nem először jártak bv. intézetben, és tisztában voltak a valóság kozmetikázásának tényével. Ezért a kamerával csak annyit mutattak, amennyit ők akartak. Látszott egy gyűrött lópokróccal letakart ágy, és egy kopott, öreg öntöttvas radiátor... A
riport - a lehetőségekhez mérten - az első olyan televíziós adás volt,
amely valóban igyekezett minden oldalról megközelíteni második
elitéltetésem körülményeit. / Az első ügyembe ők sem mertek igazán belepiszkálni.../ A
stúdióba meghívták a rendőrkapitányt - akinek, mivel nem is ő
foglalkozott az ügyemmel, fogalma sem volt a részletekről és mindig
csak úgy nagyvonalakban bizonygatta, hogy ők milyen törvényesen jártak
el -, valamint ott volt még néhány színjátszócsoport tag / egykori
"sértetteim /, illetve a pszichológus, akivel megvizsgáltattak, és nagy
meglepetésemre Sz. főrendező úr is. Rövid időn belül heves vita alakult ki a rendőrkapitány és a két szakértő között. Míg
az előző azt bizonygatta, hogy én egy veszélyes ember vagyok, és a
színházat csak álcaként használom - holott másodszorra ezzel nem is
vádoltak! -, addig a pszichológus kijelentette, hogy erről szó sincs,
Sz. úr pedig maximálisan kiállt mellettem, és igyekezett a rendőrnek
elmagyarázni, hogy mindez csak színház, és még sokan alkalmaznak hozzám
hasonló módszereket, csak az ő esetükben nem következett be egy
véletlen baleset. Sz. úr sérelmezte, hogy egy színházi ügyet jogilag
akarnak megítélni, a rendőr pedig azt, hogy egy bűncselekményt
művészettel akarnak megmagyarázni. A rendőrkapitány és Sz. úr a
végén annyira egymásnak esett - természetesen csak szóban -, hogy a
műsorvezetőnek kellett félbeszakítania a vitát. Az egykori
színészeim - hasonlóan a tárgyaláshoz - egyetlen rossz szót sem mondtak
rólam, mindössze - annyi év távolából - azt a következtetést vonta le
az egyik fiú, hogy az egyetlen hibám az volt, hogy túl fiatalokat
választottam terveim megvalósításához, vagyis olyanokat, akik ezt még
akkor nem értették meg. És ott volt K. is - elkülönülten ülve a
többi volt színjátszótól -, és a műsorvezető kérdésére szemrebbenés
nélkül tagadta le még azt a tényt is, hogy egyáltalán viszonyunk volt
egymással, és bosszúból jelentett volna fel... Szóval tulajdonképpen
minden oldal megszólalhatott a műsorban, de érezhetően - akkor először
a Médiában! - az én javamra billent a megítélés mérlege... A riport után komoly pozitív változás állt be a fogvatartási körülményeimben. Minek volt mindez köszönhető? Sok tényezőből tevődött ez össze. Mindenek
előtt a parancsnok meg lehetett velem elégedve, hiszen tartottam a
szavamat, és semmi kompromitálót nem mondtam az intézetről. Ez az engedelmesség pedig jutalmat érdemelt... Valószínűleg
hatott rá az is, hogy az ügyemmel kapcsolatban most először hallhatott
pozitív véleményeket, és így másként kezdett rólam, mint emberről
gondolkodni. A legfontosabb ok viszont feltételezhetően az óvatosság
volt, hiszen el sem tudták képzelni, hogy milyen ismerettségi
viszonyban állhatok azzal a tévés személyiséggel, aki annyit harcolt
azért, hogy riportot csinálhasson velem, és ráadásul jórészt mellettem
szóló riportot. Tartottak attól, hogy ha bármilyen további retorziót
alkalmaznak velem szemben, azt bármikor - ha máskor nem a szabadulásom
után - tudathatom a Médiával. / A nyilvánoságtól való félelem mindig is jellemezte a diktatórikusan működő rendszereket és intézményeket! / Mivel
az ilyen "veszélyes kapcsolatokkal rendelkező" személy általában sehol
sem kívánatos, ahol van takargatnivaló, úgy döntöttek, hogy - bv. bírói
döntéssel - átminősítenek fogházas végrehajtási fokozatba, és
átszállítottak a legenyhébb végrehajtási fokozatú börtönbe. Ez már szinte nem is börtön volt, inkább olyan jellegű, mint egy munkásszálló. Alig
védett, csak jelképes rácsokkal körülvett intézmény volt, ahol a
fogvatartottak jelentős hányada a civil életben dolgozott, és szinte
csak aludni járt be, mindenki magánál tarthatta a fizetését, és
általában két hetente haza mehetett a családjához. Itt ismerkedtem meg L.-lel, a rock zenésszel, és zeneszerzővel, aki virtuóz módon bánt a gitárral és a szintetizátorral! Először volt büntetve, valami visszafizetetlen kölcsön miatt, amit csalásnak minősített a bíróság. Már egy rövid beszélgetés is elég volt ahhoz, hogy megérezzük, igencsak gyümölcsözően tudnánk együtt dolgozni. Elkezdtem neki dalszövegeket írni, ő pedig megzenésítette azokat. Szinte versenyeztünk, és ösztönöztük egymást ujabb és ujabb alkotások létrehozására. Elolvasta
a Jézus második küldetése című színdarabomat, és legnagyobb
meglepetésemre tizenkét betétdalt írt hozzá, melyekhez már csak a
szöveget kellett megírnom. Olyan tökéletes lett a zenéssé vált,
korábban teljesen prózai darab, hogy eldöntöttük: ezzel kezdenünk kell
valamit a szabadulásunk után. Mivel én néhány hónappal korábban szabadultam, telefonszámot és
levélcímet cseréltünk, és megegyeztünk, hogy mindenképpen megvalósítjuk
a terveinket. Szabadulásomról és legújabb terveimről természetesen
tájékoztattam főrendező barátomat is, akinek akkori válaszát olvasva
csak hálát és meghatottságot éreztem, és nem figyeltem igazán a benne
rejlő kritikákra, figyelmeztetésekre...
