JEAN-LUC GODARD
/ 1930 - /
francia-svájci filmrendező, a francia új hullám élő legendája.
Első felesége Anna Karina, francia származású színésznő, második felesége Anne Wiazemsky, akit Robert Bresson Vétlen Balthazár című filmjéből ismert meg a rendező, jelenlegi, harmadik felesége (és alkotótársa) Anne-Marie Miéville. Godard életművét a három Anne korszakaira bonthatjuk, minden egyes szakaszban ezen nők határozták meg munkásságát, filmjeit.
Godard azon kevés filmrendező közé tartozik, akik képesek újra és újra megújulni. Nem csak a hatvanas évek nagy korszakának volt meghatározó alakja, de a mostanában készült filmjei is a filmművészet élvonalába tartoznak, nem csupán halovány utánérzései a régieknek. Godard késői filmjei legalább olyan izgalmasak, frissek és újszerűek, mint a hatvanas években rendezett munkái.
Egy régi anekdota szerint az egyik cannes-i filmfesztiválon egy hosszas vita végén Henri-Georges Clouzot a következőt kérdezte Jean-Luc Godard-tól:
– Azt ugye azért Ön is elismeri, hogy egy filmnek kell, hogy legyen eleje, közepe, vége?!
– Hát persze! Csak nem feltétlenül ebben a sorrendben.
Filmrendezőktől a legritkább esetben fél valaki: Charles Chaplin neve is inkább hisztérikus dührohamot, mint félelmet váltott ki a Führerből. Az ellenkezőjére már inkább van példa, a filmtörténet másik legnagyobbja, Eizenstein például falfehéren várta a vetítő előtti folyosón a népek bölcs atyjának lesújtó pillantását. Godard szerencsésebb korban él, mint nagy elődei, ő maga ezt a világért sem ismerné el, vagy ha titkon elismeri, valószínűleg iszonyú szerencsétlenségnek tartja. „Ki fél Godard-tól?” – kérdi a Nouvel Observateur cikkírója, s maga sem tud igazán felelni figyelemébresztő kérdésére. Talán azért nem, mert manapság azt sem lehet pontosan tudni, hogy kicsoda ez a Jean-Luc Godard…
Volt egyszer egy francia új hullám. Még az eredeti kifejezést: Nouvelle Vague, még ezt is tudta minden valamirevaló mozinéző úgy a hatvanas évek elején. Alain Resnais, François Truffaut, Claude Chabrol, Éric Rohmer, Jacques Rivette, Louis Malle, Jacques Demy, Agnès Varda, s főként persze Jean-Luc Godard, a legújítóbb, a legszokatlanabb, a legforradalmibb. Az elavult klisékkel dolgozó „papa mozijának”, a fáradt francia álmocskagyárnak még ideje sem volt félni tőlük, olyan hirtelen és olyan gyorsan diadalmaskodott ez a Filmmúzeum vetítőtermeiből, friss hangvételű művészeti lapok szerkesztőségeiből, filmklubokból jött társaság. Nem volt ez „iskola”, még csak „nemzedék” sem, de néhány filmjükkel megújították a francia kinematográfiát, s jótékonyan pezsdítették meg szerte a világon a film állóvizét. Még Brazíliában, még Csehszlovákiában, s persze Magyarországon is hatottak: sokan utánozták őket, néhányan meg – más társadalmi környezetben – úgy tudtak nyomokba lépni, hogy jobb, mélyebb, zaklatóbb filmeket rendeztek náluk.
Godard a filmnyelv egyik legfelszabadítóbb forradalmára volt, több mint újító. Nála másképpen szólaltak meg a színészek, mint addig, más szöveget mondtak, mint addig, a történet semmiféle addig érvényes szabálynak nem engedelmeskedett, s a képek, a jelenetek furcsán, bakugrásszerűen, saját logikával, majdhogynem fejen állva követték egymást. Hosszú feliratokat és hosszan elmondott filozófiai traktátusokat iktatott filmjeibe. Ott volt a francia film rongycsomóvá gyűrött, limonádéval cukrozott alapközhelye: a párizsi utca meg a bisztró. Godard kamerája rögtön élővé varázsolta, rögtön friss titkokat, lappangó veszélyeket mutatott be. Nála másként mozgott a kamera, másként, más ritmusban álltak össze a „snittek”, mint előtte. Ma is tanítják jobb főiskolákon a Kifulladásig nagy találmányát, vagyis azt, hogy a rendező „belevágott” azonos, fix beállításba, s persze nem „ellensnittet”, szokványos és álmosító „vágóképet”… ellenkezőleg: ugyanaz a beállítás folytatódott, apró, ritmust adó, formateremtő zökkenéssel. Ott voltak az amerikai tucat detektívregények, melyekből Godard meg Truffaut az algériai háború gyötörte Franciaország hangulatát, a hatvanas évek elejének társadalmi igazságait, feltáratlan új összefüggéseit villantották fel, mint a Lőj a zongoristára! vagy a Bande à part (Külön banda). Ott voltak a megunt, közhelyes krimi- meg giccshistóriák, mint a sodródó és elhulló prostituált – ebből csinálta meg Godard az Éli az életét, az új hullámok – minden új hullám – egyik alapfilmjét. S ott volt Truffaut Négyszáz csapásának egykori csodagyereke, Jean-Pierre Léaud, aki épp egy Godard-filmben, a Hímnem-nőnemben adta a legtöbbet önmagából. (Még ennél is jelentősebb Jean-Pierre Léaud művészetéből a Magyarországon kevéssé ismert – és ritkán vetített – Jean Eustache film A mama és a kurva címmel, amely a legmeghatározóbb '68-as életérzést kifejező monumentális alkotás.)
Godard hatalmas vitafórumot teremtett, minden filmjében vitatkoztak, és minden filmje után vitatkozni lehetett volna.
68/69 után Godard eltűnt. Majdnem belehalt egy autóbalesetbe. Visszavonult a filmgyártástól. „Tanulják meg új nevemet – rikoltotta, amikor előbukkant –, a nevem Godard-Gorin!” Gorin – ez a név egy valóban létező személyt jelölt, egy marxista–leninista-maoista fiatalembert, akivel, s csoportjával, közösen Godard évekig gyártotta a főleg csak maoista klubokban játszott 16 milliméteres politikai rövidfilmjeit. Ebben a korszakában (amely tulajdonképpen egészen 1979-ig, a Mentse, aki tudja (az életét) című "új" mozifilmjének a bemutatójáig tartott) alakította ki az új stilus-eszköztárát, amely azóta is teljesen egyedülálló. Ennek lényegi koncepciója, hogy a korábbi filmformanyelvét teljesen lecsupaszította. Ezért mondják ezekre a filmjeire, hogy "primitív"-ek. Ebből épített egy teljesen új filmesszé-formanyelvet. Mik ezek a filmek? … Filmesszék. Önreflexiók. Filmköltemények. … Egyetlen igazi követője sincsen. Teljesen egyedül áll a világ filmművészetének színpadán (talán csak Agnès Varda kísérletezik – közérthetőbben (?) – valami hasonlóval…
Godard hitt abban, amit csinál: Palesztinában burnuszos (vagy harisnyaálarcos) harcosok között tűnt fel, nevét Maóra esküvő balos lapok írták hátsó oldalukra, nevét törölték a producerek. Godard ekkor épp ezt akarta. Nyilatkozott, beszélt mindenről: politikai harcról, kizsákmányolásról, Brechtről, sztálinizmusról.
Amikor, a "Gorin-Godard korszaka" végén, mégiscsak bemutatták a párizsi mozik egy filmjét, a korabeli néző nemcsak a film kudarcának lehetett tanúi, hanem a rendező hívei kétségbeesett reakcióinak is. A Kettes számban maga Godard beszélt körülbelül félórát érdekesen, de összefüggéstelenül, aztán szereplői folytatták – a legtöbbjük munkanélkülit játszott, sok üres szóval.
Mindez talán bizonyítja, hogy milyen nehéz megközelíteni Jean-Luc Godard 1968 után készített alkotásait.
Jean-Luc Godard utolsó korszakában (1979 után) készült filmjeire általánosan jellemző, hogy olyan dolgokat próbál meg filmre vinni, amik filmre vihetetlenek. Ezen korszakában keletkezett művei mind esszéfilmek, de már nem a korai korszakában megalapozott (Éli az életét – tizenkét képben) esszéfilm formanyelvének általa kialakított szabályai szerint, hanem a Gorin-Godard korszak végére kikísérletezett új formanyelven. (E formanyelv különlegessége és egyediségei miatt nem csak a hazai, de a külföldi filmesztéták is tanácstalanul állnak e művek elemzésével, értelmezésével szemben.) Nehezen értelmezhető, külön utakon járó elsősorban önéletrajzi filmeket készít, amelyekben elmondja véleményét a filmről, a filmkészítésről (Passiójáték), a világításról (a Passiójáték c. filmjében például a természetes fény filmkészítés során való alkalmazásának lehetőségeit vizsgálja), a filmzenéről (Vigyázat jobbról! – egy mennyei hely a földön), vagyis az életéről, vagy a moziról. Készít egy különös-trilógiát is: "megtestesülés" (Üdvözlégy, Mária), "feltámadás" (egyfajta különleges nosztalgiafilm) (Új hullám) és "reinkarnáció" (újjászületés) (Jaj, nekem!) bűvköréről. Az 1970-es évek közepétől már alkalmazott videotechnikát sem hagyja el, majd mindegyik filmjéhez készít egy vagy több, rövidebb vagy hosszabb videoesszét. (Ilyenek például a Mentse, aki tudja (az életét) c. film forgatókönyve, A Passiójáték c. film forgatókönyve, Néhány apró megjegyzés az Üdvözlégy, Mária! c. film kapcsán, Levél Jane-nek (ez a Minden rendben c. film főszereplőjéhez Jane Fonda-hoz "szóló" videoesszé) stb. Ennek a korszaknak avatott kutatója és szakértője Pethő Ágnes (ld. a Múzsa tükre című kötetét) és Nánay Bence (ld. a Metropolis Godard-különszámát).
Legutóbb a Cannes-i filmfesztiválon mutatták be új filmjét, a Szocializmust. Nem ment oda személyesen, azért, mert véleménye szerint a fesztiválnak a filmekről és nem a rendezőkről kell szólnia. Megkérdezték tőle, hogy tényleg nullának tartja-e Truffaut filmjeit? Azt válaszolta: "Nem tartom nullának. Nem rosszabbak, mint más filmek. Nem rosszabbak, mint például Claude Chabrol filmjei. De nem azok a filmek, amikről álmodtunk." (És ebben az utolsó mondatban benne van az egész francia új hullám summázata.)
/ Forrás: Wikipédia /
