A DÁN SZÍNHÁZ / Folytatás /
- Johan Ludvig Heiberg / 1791 - 1860 /
Főleg vaudeville-jeivel nyitott új távlatokat a dán színháznak.
Főleg zenés komédiákat írt, melyeknek meséjét mindig dán környezetbe helyezte.
A prózai dialógusokat áriák, kórusok és táncbetétek szakították meg.
1849 és 1856 között a Nemzeti Színház igazgatója volt és franciás ízlése erősen befolyásolta a kor dán színházi életét!
- Henrik Hertz / 1798 - 1870 /
Szintén erőteljes szerepet játszott a dán színházi műsorok kialakításában.
Írt a koppenhágai életből merített népi komédiákat és romantikus drámákat.
Kései vígjátékai már inkább lélektani alapokra épültek és realisztikus elemekkel telítődtek.
Negyven éven keresztül ő volt a legtöbbször játszott színpadi szerző Dániában!
A dán polgári színjátszás komoly harcot vívott nem csak az elismerésért, de a puszta fennmaradásért is.
A nemesség ugyanis sokáig semmibe vette és csak a német nyelvű színjátszást tartotta igazi művészetnek.
A nemesség csak 1798-ban fogadta el a dán nemzeti színjátszókat, amikor két arisztokrata vette át a színházat.
A realisztikus színjátszás Heiberg hétéves Nemzeti Színháznál betöltött igazgatósága alatt indult fejlődésnek.
A naturalista irodalom egyik legnagyobb képviselője óriási propagandát fejtett ki a színészi játék ezen formájának népszerűsítésére.
Ez a kiváló irodalmár:
- George Brandes / 1842 - 1927 /
A naturalista irodalom legnagyobb teoretikusa!
Kritikus, esztéta, irodalomtörténész és publicista volt.
Egy méltatója ezt írta róla:
" minden vallási, morális, szociális és politikai érték radikális revíziójának zászlóvivője a skandináv államokban. "
A dán opera a XIX. században erős külföldi befolyás alatt fejlődött.
Az első évtizedekben Mozart hatása érződött, mindent hozzá mértek és őt kívánták utánozni.
A század második felében az egész zenei életet már Wagner és Liszt hatása szőtte át, mellettük a nemzeti opera alig jutott szóhoz.
Igen magas színvonalú volt viszont a XIX. században a dán balett!
Vezető egyénisége volt: - August Bournonville / 1805 - 1879 /
1829-től 1877-ig a koppenhágai balett vezetője volt.
Olasz tánchagyományokra építette balettjeit.
Nem volt érzéke az irreális, romantikus mozzanatok iránt, viszont annál szívesebben használt fel folklorisztikus elemeket, nem csak skandináv, hanem más nemzetek népi formakincséből is.
NORVÉGIA SZÍNJÁTSZÁSA
Norvégia a XVI. századtól dán fennhatóság alá tartozott.
A két országot a politikai kapocs mellett a nyelvi hasonlóság is összekötötte, de társadalmi fejlődés tekintetében lényegesen eltértek egymástól.
Az uralkodó feudális osztály dán volt, míg a társadalmilag elnyomott rétegek norvégek.
Így aztán Norvégiában a dán kultúra uralkodott.
Később - Napóleon alatt - megszabadultak a dán uralom alól, de szinte azonnal Svédország fennhatósága alá kerültek.
Nem csoda hát, ha a függetlenségi törekvések állandóan napirenden voltak, és ez megmutatkozott a színházi életben is.
Fontosabb képviselők:
- Ludvig Holdberg / 1684 - 1754 /
Az ő tevékenységétől számítják a norvég színház kezdetét!
Norvég születésű volt, de Dániában nevelkedett s vígjátékait is dán nyelven mutatták be.
- Claus Fasting / 1746 - 1791 /
A Koppenhágában működő Norvég Társaság tagja volt.
A társaság politikai célzattal rendezett irodalmi összejöveteleket, melyeken szembe helyezkedtek a dán irodalommal és a német minta majmolásával.
Példaképnek a francia klasszicizmust tekintették.
A Norvég Társaság köreiben született meg elsőként a norvég nemzeti színház gondolata is.
Az első kísérlet állandó színház építésére Christianiában történt Martin Nürembach német színigazgató jóvoltából, de próbálkozása kudarcot vallott.
Nagyobb sikerrel járt Johan Peter Strömberg / 1773 - 1834 /
1827-ben felépítette a Christiania Teatretet, az első nyilvános norvég színházat, mely azonban még dán vezetés alatt állt.
1835-ben az épület leégett, de két év múlva újraépítették.
A nemzeti színjátszásért folytatott harc nem csak a színpadon zajlott, hanem a nézőtéren és az utcákon is.
Heves viták és tüntetések voltak a dán színház és a dán színészek fellépései ellen.
Ez a tömegmozgalom további komoly lépésekre ösztönözte a norvég művészeket is.
- Ole Bull / 1810 - 1880 /
Neves norvég hegedűművész, aki minden befolyását és erejét mozgósította egy norvég színház megszervezésére.
Erőfeszítéseinek köszönhetően 1850-ben megnyílt a bergeni Norska Teatre.
Ole Bull 1851-ben meghívott a Norske Teatretbe egy fiatalembert dramaturgnak és rendezőnek.
A fiatalembert úgy hívták, hogy: Henrik Ibsen / 1828 - 1906 /
Ibsen alkalmazásával egy új színházi munkakör kezdett kialakulni: a rendezőé!
Rendezői majd drámaírói tevékenysége döntő módon befolyásolta a norvég színház útját az elkövetkező évtizedekben!
1857-ben elhagyta Bergent és addigi munkatársai nem is sejtették, hogy a század egyik legnagyobb leendő drámaírójával dolgoztak addig együtt.
A Norske Teatrethez szerződött, ahol azonban sok gondja volt a még mindig dán vezetés alatt álló színházzal.
Végül, amikor a színház 1862-ben csődbe ment, az állás nélkül maradt Ibsen a Christiania Teatrethez került, de olyan alacsony fizetéssel, hogy a parlament juttatott neki némi költői járadékot.
Egy évvel később ösztöndíjjal külföldre utazott.
Nagy műveit Rómában, Münchenben és Drezdában írta, s csak 1891-ben tért vissza Norvégiába, de már mint világhírű író.
Európa érdeklődése akkor fordult igazán felé, amikor Nóra című műve / eredeti címén Babaotthon !!! / 1878-ban bemutatásra került és komoly vitát kavart.
A Nóra alakítója, a német Niemann-Raabe, csak azzal a feltétellel volt hajlandó eljátszani a szerepet, ha Ibsen megváltoztatja a végét, mert a színésznő szerint " egy német anya nem hagyja el a gyermekeit. "
Húsz éven keresztül, 1899-ig egymást követték kiváló drámái, melyeknek nagy része ma már a nemzetközi színházi repertoár szerves részévé vált.
Fontosabb művei: - A trónkövetelők,
- A népgyűlölő,
- Kísértetek,
- Hedda Gabler,
- A vadkacsa,
- Rosmersholom,
- A tenger asszonya,
- Solness építőmester,
- A kis Eyolf,
- John Gabriel Borkman,
- Ha mi holtak feltámadunk
Valamennyi darabja heves vitákat kavart, melyekből nem hiányoztak a személye ellen irányuló támadások sem.
- Björnstjerne Björnson / 1832 - 1910 /
Ibsentől teljesen eltérő természetű és temperamentumú író volt.
Harcos politikai agitátor, a nemzeti újjászületés apostola, a norvég nemzeti színház gondolatának egyik leglelkesebb propagátora, aki mint drámaíró is jelentős sikereket ért el.
1857-től 1859-ig a bergeni színház rendezője.
1860-ban megszervez egy tüntetést a dán vendégszínészek ellen, s ez vet véget a Christiania Színházban a dán színjátszásnak!
1865-től 1867-ig a Christiania Színház igazgatója lesz.
Rendezőként a meiningenizmus híve volt.
Diktátori hangon vezette a próbákat, és semmit sem bízott a színész egyéni ízlésére.
Természetes beszédet követelt a színészektől a színpadon.
Művei Ibsen népszerűségével nem tudták felvenni a versenyt, de jónéhányat bemutattak nemzetközi színpadokon is.
- Björn Björnson / 1859 - 1942 /
A fentebb tárgyalt nagy drámaíró fia.
Apjánál is tovább lépett a realisztikus színházi interpretáció útján.
1899-ben átvette a Norvég Nemzeti Színház vezetését, és valóságos forradalmat hozott a rendezésben, naturalista színházi terveinek megvalósításával!
A SVÉD SZÍNHÁZ
1842-ben Svédországban végleg megszűnt a királyi színházak addigi monopóliuma, s helyébe a kapitalista szabad verseny szellemében működő magánszínházak léptek.
III. Gusztáv király célja ekkor már az volt, hogy létrehozzon egy olyan svéd nemzeti színházat, amely nem csak svéd darabokat ad elő, de sajátságos svéd játékstílust is kialakít.
A Dramatiska Teatern / Drámai Színház / céljául tűzte ki ezt a feladatot.
1. Dramatiska Teatern
A svéd drámaírók azonban nem tudtak ezzel a programmal lépést tartani.
Szinte teljesen hiányzott ebben az időszakban az igazán svéd repertoár.
Alig van egy-két számottevő svéd darab.
- Carl Gustaf Leopold / 1756 - 1829 /
A királyi udvar poétája volt.
Az egyetlen, aki egyéni drámai mondanivalóval lépett fel.
Főleg az északi mitológiából merített témákat.
Leghíresebb műve Wotan vagy az istenek vándorlása címet viseli.
Kedvezően hatott a svéd drámairodalom fejlődésére az újonnan megnyitott Nya Teatern!
Svéd daljátékokat adtak elő, amely egyre népszerűbbé tette a svéd nyelvű színjátszást.
Vezető egyénisége: - Olaf Ulrik Torsslow / 1801 - 1881 /
Színész-igazgató, aki meghonosította a közönség által könnyebben fogyasztható romantikus drámát.
Idővel - európai hatásra - teret hódított magának a realisztikus történeti dráma is, melynek két jelentősebb képviselőjét ismerjük.
- Josef J. Wecksell / 1838 - 1907 /
- August Blanche / 1811 - 1868 /
A svéd drámairodalom és színjátszás ekkor még nem tudott európai visszhangot kelteni, ez csak később Strindberg megjelenésével sikerült.
A LENGYEL SZÍNHÁZ
Lengyelország 1795-ben történt harmadik felosztása után az emigránsok között tovább élt a lengyel államiság gondolata.
A megszállt országon belül tovább forrt az elégedetlenség, ami 1863-ban egy nagyméretű felkelésbe torkolt.
Ezt a cár vaskézzel törte le, aztán erős oroszosításba kezdett, melynek során elbocsátották a lengyel hivatalnokokat, oroszosították a bíróságokat, az alsó és felső iskolákat.
Ilyen történelmi helyzetben a lengyel színművészet sem tudott kellően kibontakozni, főleg mert a cári cenzúra őrködött és igyekezett elfojtani minden nemzeti és hazafias megnyilvánulást.
A lengyel nemzeti színjátszás igazán művészi színvonalra csak akkor emelkedett, amikor egy ízig-vérig művészi tehetségű, a színházzal teljesen összeforrt, sokoldalú szervezője és vezetője akadt:
- Wojciech Boguslawski / 1757 - 1829 /
A lengyel színház atyja!
Színházi tevékenysége előtt testőr zászlósként szolgált, de művészi vonzalma már ekkor is megvolt.
Írogatott és főleg külföldi darabokat fordított lengyelre.
Miután Louis Montbrun francia színész pártfogásába vette és bevezette a színházi életbe, tehetsége hihetetlen erővel tört utat magának.
Csakhamar a varsói színház teljhatalmú vezetője, majd több mint három évtizeden keresztül az egész lengyel színjátszás legfőbb irányítója lett!
Kezdetben alapvető anyagi nehézségekkel és emberi gáncsoskodással, rosszindulattal kell megküzdenie.
A színházat a gondok miatt egyre több jó színész hagyja el, többek között a híres Truskolawszki házaspár, akik Lwówba utaznak és ott alapítanak lengyel színházat.
Nem sokára Boguslawski is követi őket és a varsói Nemzeti Színházat távollétében " Nemzeti Színészek " elnevezésű csoportra, tulajdonképpen az első lengyel színészszövetkezetre bízza.
1793-ban tér vissza, vele érkezik a Truskolawszki házaspár is, s újra csatlakoznak a varsói társulathoz, ahová visszahúzta őket a szívük.
A király ekkor igazgatónak nevezi ki Boguslawskit, a színházi vállalkozást pedig Lubomirszki herceg kezébe adja, ez azonban nagyon rossz döntésnek bizonyult, mert Lubomirszki hamarosan - megunva az anyagi támogatásukat - szélnek ereszti az egész társulatot.
Ekkor a király a vállalkozást és az igazgatást is egyaránt Boguslawski kezébe adja.
A 26 éves Boguslawski ekkor kezdi meg igazán azt az emberfeletti munkát, melynek során a nemzeti színjátszás ügye elválaszthatatlanul összeforr a lengyelek nemzeti létért folytatott küzdelmével.
Egybekovácsolja társulatát, aztán kiterjeszti a nemzeti színjátszást más lengyel városokra is, mint például 1783-ban Dubnóban, 1785-ben Wilnóban és Lwówban.
A Kosciuszko-féle felkelés bukása után Lengyelországot teljesen felosztják a megszállók, ami természetesen kihat a színházi életre is, de Boguslawski nem adja fel a harcot.
Az ekkor már országos tekintélyű színházszervező a katasztrófa után először Galíciába, Krakkóba és Lwówba megy, de csak ez utóbbiban képes színházat működtetni az orosz ellenállás miatt.
Ezután visszatér Varsóba, s hírnevét bizonyítja, hogy itt, az oroszok által megszállt fővárosban engedélyt kap egy lengyel nemzeti színház működtetésére!
Közben más lengyel városokban is sikerül színházakat szerveznie.
A varsói Nemzeti Színházat 1814-ig személyesen vezeti, aztán átadja vejének, Ludwik Osinskinak.
Egyéb fontos színházi emberek:
- Alojzy Felinski / 1771 - 1820 /
Kosciuszko egykori titkára.
A francia klasszicizmus szabályai szerint írta történelmi drámáit.
- Ludwik Kropinski / 1767 - 1844 /
Kosciuszko volt ezredese, majd helyettes belügyminiszter.
Ludgarda című művével vált ismertté.
- Aleksander Fredro / 1793 - 1876 /
A lengyel vígjáték legnagyobb alakja, akit lengyel Moliére-nek is neveznek.
Az 1830-as újabb lengyel felkelés előtti hónapokban szinte minden nemzeti színház hazafias repertoárral fűtötte a közhangulatot.
Ezért a szabadságharc elbukása után a színházak irányítása az orosz cári katonai hatóságok kezébe került.
1833-ban a Nemzeti Színházat átköltöztetik egy új épületbe, nevéből pedig eltörlik a "Nemzeti" szót, és mint Nagy Színház / Teatr Wielki / működik tovább.
A repertoár természetesen nem tartalmazhat már hazafias darabokat, tilos színre vinni a lengyel történelmet, helyette polgári szellemű, kortárs témájú társadalmi drámákat és vígjátékokat játszanak.
Érdekes módon a lengyel nemzeti játékszín nagy fellendülése mégis ebben a küzdelmes időszakban következett be!
Emigrációba kényszerült három kiváló lengyel írónak köszönhető ez, akik drámáikban olyan magas színvonalat értek el, hogy műveik és elképzeléseik mindmáig a lengyel színháztörténet időálló örökségét képezik.
- Adam Mickiewicz / 1798 - 1855 /
Tulajdonképpen egyetlen monumentális művel írta be nevét a lengyel drámairodalom történetébe.
A mű címe: Az ősök.
A mű csak részben dráma, részben viszont epikus formájú, sok önéletrajzi elemet is tartalmazó alkotás.
A romantikus ifjúság tragédiáját, a hazája felszabadításáért vívott harcban személyes boldogságát is feláldozó hős tragédiáját ábrázolja.
- Juliusz Slowacki / 1809 - 1849 /
Termékeny drámaíró volt, aki a gyászos jelentől elfordulva, darabjainak többségével a dicső múlt felé fordult.
Életében csak egyetlen darabja került színpadra, Mazeppa címmel, az sem hazájában, hanem Magyarországon, a Pesti Nemzeti Színházban, ahol Lendvay Márton játszotta a főszerepet.
- Zygmunt Krasinkski / 1812 - 1859 /
Krasinkski nagy drámája a Pokoli színjáték, az osztályharc drámája volt.
A tudatosan forradalomellenes költő mélységesen pesszimista, tisztán látja saját ideológiájának elkerülhetetlen bukását, s így szándéka ellenére, de a tények erejétől kényszerítve végső soron monumentális drámájából haladó mondanivaló csendül ki, és mindmáig változatlanul a klasszikus lengyel repertoár legnagyobb alkotásai közé tartozik.
Az 1863-64-es újabb lengyel felkelés leverése után a varsói színházak számszerűen szaporodtak ugyan, de ez a jelenség is magán viselte az elnyomás és a szabadság iránti törekvések küzdelmének jeleit.
Valójában a kormány szaporítja a fennhatósága alá kerülő színházak számát éppen azért, hogy ellensúlyozni tudja azok hatását, melyeket nem tudott ellenőrizni.
Ekkor jött létre:
- Nyári színház / Teatr Letni / 1871-ben
- Kis Színház / Teatr Maly / 1880-ban
A cári hatóságok csak ezekben az újonnan létrehozott vagy régi de mindenképpen a kormány fennhatósága alá tartozó színházakban engedélyezték a lengyel színjátszást, az olyan zárt helyiségben zajló lengyel nyelvű előadásokat, melyeket nem tudtak felügyelni, már 1834-ben rendelettel tiltották meg.
A XIX. század második felében - akárcsak egész Európában - Lengyelországban is a kommersz dráma uralkodik.
- Cyprian Norwid / 1821 - 1877 /
A kor legnagyobb lengyel költője és drámaírója, aki emigrációban élt, hiába küldözgette haza jobbnál jobb darabjait egyik sem kerülhetett lengyel színpadra.
- Helena Modrzejewska / 1840 - 1909 /
A lengyel színháztörténet legkiemelkedőbb színészegyénisége!
Külföldön Modjeska néven vált ismertté.
1865-ben Krakkóban kezdte pályáját lengyel klasszikus drámai és vígjátéki szerepekben.
Azon színészek sorába tartozott - sőt mondhatni az élen járt -, akik a cenzúra általi megkötöttséget a színészi játék során használt hangsúlyokkal és egyéb kifejezési formákkal igyekezett kijátszani.
1876-ban Amerikába utazott, ahol shakespeare-i szerepekben remekelt világhírű színvonalon.
- Bogumil Dawison / 1818 - 1872 /
A kor másik neves lengyel színésze, aki nemzetközi hírnévre tudott szert tenni.
A lengyel színpadokon csak vígjátékokban engedték érvényesülni, de később mikor külföldre távozott, német nyelven Bécsben, Drezdában majd Amerikában tragikus hősként vált világhírűvé.
A XIX. század végén - vagy inkább a századfordulón - egy új politikai, társadalmi és művészi célkitűzésekkel induló, fiatalokból álló irányzat alakult ki Mloda Polska / Ifjú Lengyelország / elnevezéssel.
Szellemi központja Krakkó volt, színházi vezéralakja pedig
- Stanislaw Wyspianski / 1869 - 1907 /
Sokoldalú, nagyszerű művészegyéniség.
Az ő nevéhez fűződik a lengyel dráma megújításának és a modern lengyel színház megteremtésének legbátrabb kísérlete!
Drámaíró, festőművész, díszlettervező és rendező volt egy személyben, vagyis igazi egyetemes színházművész.
Életében drámáinak csak egy része került színpadra, mégis rendkívüli hatást gyakorolt a lengyel színház további fejlődésére.
Stílusa mai napig nem bekategorizálható szinte egyik stílusirányzathoz sem, bár sokan szimbolistának szokták mondani.
- Ludwik Solski / 1855 - 1954 /
Wyspianski méltó utódja volt, folytatta annak célirányos munkásságát és igyekezett minél több Wyspianski drámát színpadra vinni.
A XX. század elején további lengyel színházak épültek az enyhülő orosz terrornak köszönhetően.
1913-ban nyílt meg többek között a Teatr Polski / Lengyel Színház /
A Lengyel Színházat több évtizeden át irányította egy nagy színházművész:
- Arnold Szyfman / 1882 - 1967 /
Az ő működése alatt nyerte el a Lengyel Színház a kormányszínházakat is megelőzve az első lengyel színház rangját!
- Stanislaw Moniuszko / 1819 - 1872 /
A teljes értékű lengyel opera megteremtője!
39 éves korában lett a varsói opera igazgatója.
Több mint 20 operát írt és 10 drámához komponált zenét, ezenkívül balettje és néhány operettje is színre került.
A felsorolt művészek mindegyikének harcos munkája tette lehetővé, hogy az 1918. november 11-én függetlenné és szabaddá váló Lengyelország egy szinte zavartalanul működő színházi rendszert örökölt és összeszokott, profi együttesekkel kezdhette meg új történelmét.
MAGYARORSZÁG SZÍNHÁZI ÉLETE
A hivatásos magyar színjátszás megszületését - több kelet-európai országhoz hasonlóan - az iskolai színjátszás, a főúri kastélyszínházak és a német vándortársulatok előzték meg.
Ezek közül társadalmilag a legfejlettebb fokot a német társulatok érték el, melyek kezdetben példaképei, később versenytársai lettek a hivatásos magyar színjátszás úttörőinek.
Az Ausztriából kirajzó német társulatok részére az ország több nagyvárosában is színházakat építettek.
Ezek közül a pesti és budai színházak megnyitása a legjelentősebb, mert lehetővé teszi a német színészet állandó megtelepedését a lassan újra fővárossá alakuló Budán, ahol ekkor még a betelepített német lakosság száma messze meghaladja a magyarokét.
A magyar hivatásos színjátszás II. József császár felvilágosodott gondolkodásának és uralkodásának köszönhetően született meg, amikor a császár, bár a német nyelvet tette törvényesen hivatalossá, mégis teret engedett a nemzeti nyelvű irodalomnak is, ami automatikusan hozta magával a magyar nyelvű színi előadások kialakulását.
Ezek azonban még csak szórványos és dilettáns előadások voltak, mint például az 1784-ben Reischl ácsmester fa színházában tartott magyar nyelvű előadás, melyet egyébként az első nemzeti nyelvű előadásként tartanak számon még akkor is, ha valójában német színészek adták elő, betanulva magyarul is a darabot.
A rendszeres színjátszás elindítója Kazinczy Ferenc / 1759 - 1831 /
II. József lelkes híve volt, és a magyar irodalom nagy szervezője.
Ő kérte fel Ráday Pál grófot egy magyar társulat létrehozására és vezetésére.
1790-ben ez a társulat be is mutatja Pesten és Budán egyaránt az Igazházi, egy kegyes jó atya című művet.
A bemutató nem titkolt célja bizonyítani az országgyűlésre összegyűlt rendeknek a magyar nyelv színpadi életképességét, s ezzel megnyerni őket a magyar színészet támogatására.
Ezután két évig nincs újabb magyar előadás Budán.
A társulat a játékengedély és egy állandó játszóhely beszerzésén munkálkodik.
Végül kibérlik a Reischl-féle fa színházat, amelyet a német színészek 1787-ben hagytak el, s ezzel 1792-ben megkezdődnek a rendszeres magyar előadások.
- Kelemen László / 1762 - 1814 /
A társulat lelke, szervezője, mozgatója és mindenese.
Drámaíró és fordító valamint kiváló színész volt.
Fennmaradt források szerint bár hivatalosan sosem vezette a társulatot valójában a háttérből mindig is ő irányított.
A társulat 1796-ig működött, aztán közbeszólt a politika.
Egy Sehy (Kemény) Ferenc nevű színész, aki a Martinovics-féle társaságban is besúgóként szerepelt, a Martinovics összeesküvés leverése utáni megtorlás során vállalta, hogy szétzülleszti a forradalommal szimpatizáló társulatot, ami sikerült is neki.
Kelemen László próbálkozott még színházalapítással Szegeden, Nagyváradon és Losoncon, de mindenhol kudarcba fulladt, mert utána nyúlt a politika.
1792-ben Kolozsváron is alakul magyar színház.
Az erdélyi főurak anyagi támogatása sokat segít a beindulásában.
Legkomolyabb patrónusuk báró Wesselényi Miklós volt.
- Kótsi Patkó János / 1771 - 1842 /
A kolozsvári társulat művészi igazgatója, szellemi irányítója és rendezője.
A kolozsvári társulatból kilépve érkezik Pestre Ernyi Mihály vezetésével egy színészcsoport, majd 1812-ben, amikor a német színészek elhagyják a Rondellát, az üresen maradt helyiséget birtokukba veszik.
A társulat tagjai:
- Kántorné Engelhardt Anna / 1791 - 1854 /
- Udvarhelyi Miklós / 1790 - 1864 /
- Szentpétery Zsigmond / 1798 - 1858 /
- Déryné Széppataki Róza / 1793 - 1872 /
Ekkor még mint szárnyait bontogató színésznő!
- Katona József / 1791 - 1830 /
Ennél a társulatnál tanulja a drámaíró mesterséget és Békesi álnéven mint színész is szerepel!
1814-ben Pest város Szépítő Bizottsága úgy dönt, hogy lebontják a Rondellát, mert nem illik bele a modern városképbe.
A társulatnak el kell hagynia a helyiséget.
A színészek egyik része Benke Józseffel és Dérynével Egerben majd Miskolcon találnak otthonra, másik része pedig szétszéledt az országban, különböző társulatoknál.
A korban épült színházi épületek:
- Kolozsvári Magyar Színház / 1821 /
- Miskolci Színház / 1823 /
- Balatonfüredi Színház / 1833 /
Az ország fővárosában felépítendő Nemzeti Színház igénye már a legelső időszakban felmerült.
A nemzet színházában természetesen nem csak a nemzeti drámairodalom otthonát, a nemzeti nyelv hatékony eszközét és a tömegek művészi nevelésének intézményét látták, hanem a politikai függetlenség szimbólumát is!
A magyar Nemzeti Színház megvalósítását fél évszázadon át tervezgették, rengeteg vita és próbálkozás előzte meg.
Az ügy érdekében olyan jelentős emberek szólaltak fel, mint Kazinczy Ferenc, Katona József, Döbrentei Gábor, Kölcsey Ferenc és Fáy András.
A megvalósításhoz vezető úton a legfontosabb esemény 1833-ban történt, amikor Pest vármegye megbízásából Fáy András és Döbrentei Gábor az éppen üresen álló Várszínházban letelepítette a kassai színtársulatot.
- Fáy András / 1786 - 1864 /
- Döbrentei Gábor / 1785 - 1851 /
A kassai színészek mellé az ország legnevesebb színészeit hívták meg és szerződtették le.
A társulat fontosabb tagjai: a már fentebb bemutatott Kántorné Engelhardt Anna, Déryné, Szentpétery Zsigmond valamint
- Laborfalvi Róza / 1817 - 1886 /
- Hivatal Anikó / 1814 - 1891 /
- Szerdahelyi József / 1804 - 1851 /
- Megyeri Károly / 1799 - 1842 /
- Lendvay Márton / 1807 - 1858 /
- Egressy Gábor / 1808 - 1866 /
- Szigligeti Ede / 1814 - 1878 /
- Erkel Ferenc / 1810 - 1893 /
1835-ben Földváry Gábor, Pest vármegye alispánjának erélyes intézkedésére megkezdték a Nemzeti Színház épületének építését, melyet aztán 1837. augusztus 22-én adták át.
Neve ekkor még Pesti Magyar Színház volt, a Nemzeti Színház nevet csak 1840-ben vette fel, amikor megyei színházból állami színházzá minősítették.
A Nemzeti Színház első igazgatója:
- Bajza József / 1804 - 1858 /
Az 1848-as szabadságharc rövid időre blokkolta a színház működését, de aztán a retorzió és az elnyomás éveiben szimbolikus nemzeti jelentősége még inkább megnövekedett.
Az egyre növekvő és magyarosodó fővárosban mindinkább erősödött egy újabb magyar színház létrehozásának igénye, melyben szerették volna ha az operett is komoly helyet kap.
Ennek az igénynek tesz eleget 1861-ben a Budai Népszínház megnyitása.
Sikereit elsősorban operettekkel és látványos színművekkel aratta.
A színház igazgatója azonban elkövette azt a hibát, hogy versenyre kelt a Nemzeti Színházzal a sikerért, és ezt a harcot elveszítette, mely anyagi csődbe juttatta, s be kellett zárni a színházat.
/ A fejlődő polgári színházak mellett groteszkül hatottak a még megmaradt főúri kastélyszínházak, melyekben a főnemesi család tagjainak és a meghívott vendégeknek tartottak házi előadásokat. /
/ Folytatás a 18. részben /
