|
NÁNAY ISTVÁN:
" CSEND, HA MONDOM! "
Nem könnyű szembesülni a közös gyökerű fasizmus, sztálinizmus és
McCarthyzmus művészetellenes, az önálló gondolkodásra képes embert
megnyomorító törekvéseivel, s annak hatásaival. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.
„Ez a könyv Európa és
Észak-Amerika 20. századi, erőszakkal teli világáról, a különböző
korszakokban létrejött totalitárius rendszerek és az adott országok
színházi élete közötti konfliktusokról szól. Megannyi egyenlőtlen
feltételek között zajló emberi és művészi küzdelemről, tragédiáról” –
írja bevezetőjében Lengyel György, aki e témával már a 2008-ban kiadott előző kötetében, a Színházi emberekben
is foglalkozott. Mivel ez utóbbi erősen szubjektív megközelítésű írások
gyűjteménye, a diktatúra színházra gyakorolt hatásáról a szerző
többnyire érintőlegesen, illetve áttételesen szól, míg a mostani, vaskos
könyv e jelenség lényegét több oldalról megvilágítva igyekszik
bemutatni.
A
kötetet olvasva felmerül a kérdés: miért csak most született meg ez az
összefoglaló mű? Hiszen sokat tudunk már a modern kori diktatúrákról meg
a XX. századi színházról, s egy-egy ország viszonylatában számos
tanulmány született a kettő kapcsolatáról is. Lengyel György
elvitathatatlan és eléggé nem méltatható érdeme, hogy felismerte: itt az
idő, hogy e fájdalmas, máig ható és potenciálisan most is aktuális téma
részismereteit egységbe foglalják. A tanúk, a terror elszenvedői és
okozói közül még élnek olyanok, akik közvetve vagy közvetlenül
megszólíthatók, illetve több helyen már kutatható az eddig titkosított
iratanyag, tehát a körülmények is arra ösztönözték a szerkesztőt, hogy
nagy munkájába belefogjon.
Az
egyes tanulmányok önmagukban is érvényes képet adnak arról, hogy a
különböző országokban mikor hogyan alakult a diktatúra és a színház
viszonya, de ezek az – igen különböző színvonalú és mélységű, tárgyukat
szűkebben vagy tágabban értelmező – írások együtt új minőséget képeznek.
Bár nagy általánosságban tudjuk, hogy a totalitárius rendszerek mindig
és mindenhol azonos elvek szerint igyekeznek ellenőrzésük alá vonni az
irodalmi és művészeti alkotás folyamatát, s ennek érdekében egymáshoz
igen hasonló módszerekkel tiltanak, cenzúráznak, büntetnek, e tételt a
kötet a cikkek kikerülhetetlen egymásra vonatkoztatásával részletesen
igazolja és adatolja. A tanulmányokat egymás tükrében olvassuk, ez teszi
a könyvet letehetetlenül izgalmassá. Az, ami mondjuk, Mussolini
Itáliájában lezajlott, egyetemesebb érvényű lesz egy ország belügyénél,
ha összehasonlítjuk azzal, ami ezzel párhuzamosan Franco Hispániájában,
Hitler Deutschlandjában vagy a sztálini Szovjetunióban folyt.
Természetesen ez az egybevetés a század második nagy terror-időszakában,
az ötvenes-hetvenes években történteknél is hasonló eredményre vezet.
A
kötet megerősíti azt az előzetes ismeretünket, hogy – függetlenül a
helytől és időtől – a színház és a diktatúrák közötti konfliktusnak
azonos összetevői vannak. Mindenütt a cenzúra, a szabad gondolkodás
fórumainak betiltása, az avantgárd és kísérleti mozgalmak megfojtása, a
hivatalos ideológia dicsőíttetése, a másként gondolkodók likvidálása
tapasztalható egyfelől, s az ellenreakciók sokfélesége, a művészi kettős
vagy képes beszéd módozatainak kialakulása és elterjedése, az
illegalitásba vonulás, a kivándorlás, a kollaborálás másfelől. Jó pár
országban – mindenekelőtt a déli államokban, de a szocialista táborban
is – paradox módon a diktatórikus módszerek, a hatalmi és közigazgatási
koncentráció segítette elő a ma is létező színházi struktúra
kialakítását és működtetését.
A
kötet tizennyolc tanulmányt tartalmaz. Ezek négy nagy fejezetbe
sorolódnak: az elsőbe kerültek a fasizmus időszakát feldolgozó írások, a
második kitekintés Amerikára, a harmadik a Szovjetunióban és a balti
államokban, az utolsó pedig a közép-európai szocialista országokban
kialakult helyzetet mutatja be. Mindegyik tanulmányban egyformán fontos
és hangsúlyos a kötet címében szereplő két fogalom kifejtése, bár a
kettő aránya változó. Van, ahol a történelmi háttér csupán vázlatos,
máshol épp ellenkezőleg, ez dominál. A legsikerültebb írások azok,
amelyekben a színház és a korrajz egymást kiegészítő, harmonikus
viszonyban van (olasz, spanyol, lengyel, amerikai fejezetek).
A
szerzők láthatóan szabad kezet kaptak abban, hogy milyen konkrét témát
bontanak ki, s az adott időszakról általános áttekintést adnak-e,
illetve egy vagy több alkotó sorsán keresztül érzékeltetik a kor
lényegét. Az is változó, ki mekkora időszakot fog át, amikor a színház
és a diktatúra viszonyát boncolgatja, mert egyrészt még az azonos
helyzetben lévő államoknál is eltérő, hogy a politikai-hatalmi
berendezkedés mikortól meddig tekinthető totalitáriusnak, másrészt a
tanulmányírók is viszonylag lazán kezelik az időhatárokat, hiszen
például egy cenzurális szisztéma annak formális megszűnése után is még
hosszan érezteti hatását, s van, aki ír erről, mások meg nem.
A
szerzők túlnyomó többsége magyar, de a balti államokról szóló
fejezeteket ottani szakemberek írták, s ők tágabban értelmezték
feladatukat: jóvoltukból a XIX. század közepétől máig tartó történeti
áttekintést kapunk az észt, a litván és a lett színházi életről. Ezzel
szemben Kiss Ilona meg sem próbálkozik azzal, hogy A sztálinizmus színháza
alcímű írásában a többi volt tagköztársaság, illetve a Szovjetunió
egészének színházi életéről adjon összefoglalót; a nehézkes stílusú
dolgozat elsősorban Mejerhold ellentmondásos pályaképét rajzolja fel, s
ezen keresztül próbálja érzékeltetni az 1927-53 közötti időszak
kultúrpolitikáját. Értelemszerűen a megadott intervallum előtti és utáni
korszakról az olvasó nem sok információt kap.
Hasonlóképpen
némi hiányérzetet okoznak a Harmadik Birodalomról, illetve az NDK-ról
szóló, korrekt, összefoglaló jellegű, de nem eléggé személyes és
élményszerű írások (Győri László munkái). Ezzel szemben Lakos Anna
a német megszállás időszakának francia színházát úgy tárgyalja, hogy
nemcsak a kor legfontosabb színházi alkotóinak munkásságáról ad
érzékletes képet, hanem a francia mindennapokról is, és nem hiányzik a
nélkülözhetetlen történelmi-politikai háttér felvázolása sem.
A legsikerültebb, mert a legkomplexebb, ugyanakkor olvasmánynak is élvezetes Török Tamara olasz, Kiss Tamás Zoltán spanyol és Pályi András lengyel helyzetképe. Kötő József romániai, Balogh Géza csehszlovákiai és Gerold László jugoszláviai összefoglalója a magam nyomasztó élményeivel szembesített.
A
legmegdöbbentőbb és legdrámaibb Lengyel György terjedelmes tanulmánya a
McCarthy szenátor nevével elhíresült Amerika-ellenes Tevékenységet
Vizsgáló Bizottság munkájáról, Chaplin, Brecht, Elia Kazan, Arthur
Miller és mások vegzatúrájáról, s mindarról, ami egyrészt összefüggésbe
hozható a hasonló európai jelenségekkel, másrészt kihatott rájuk.
Valójában ebből a részletes, pontosan adatolt és bőséges jegyzettekkel
ellátott írásból lehet megérteni a XX. századi diktatúrák kultúra- és
művészetellenességének lényegét. Némiképp csalódás a magyar fejezet és a hozzá csatolt kettős epilógus. Gajdó Tamás
a kötet törzsanyagaként az 1919-1962 közötti időszakot lelkiismeretesen
dolgozza fel, s ehhez az anyaghoz mintegy függelékként illeszkedik
Lengyel Györgynek az 1956-1970 közötti évekről szóló vázlatos
összefoglalója, illetve Radnóti Zsuzsának az 1970 után
történteket felvillantó írása. Érthető, hogy a szerkesztők (Lengyel és
Radnóti) nem akarták a hazai beszámolót túlreprezentálni, ugyanakkor – a
három cikket figyelembe véve is – az adott terjedelmen belül jószerivel
csak azokat az adatokat és összefüggéseket lehet közölni, amelyek a
hazai olvasó számára többé-kevésbé ismertek, tehát a könyv mintegy
hetedét kitevő rész számukra nem szolgál olyan meglepő és
elgondolkodtató újdonságokkal, mint a többi fejezet zöme.
A Corvina Kiadó és az OSzMI
gondozásában megjelent kötet kor- és színháztörténeti alapmű. Nemcsak
szakembereknek szól, hanem mindenkinek, aki nem közömbös a múlt század
intő tanulságokkal is szolgáló történéseivel szemben.
/ FORRÁS: REVIZOR - A kritikai portál /
| |
