Színészképzés Másképp-Minden ami színház ! - Színházi Események, Verseim,Verset mondok,Politikai szatíra,Dráma,Vígjáték,pszichodráma,Színház ,Színházi Alapfogalmak,Színitanoda,Színitanodáról,Színházi emberek,Színház ,Sztanyiszlavszkij,Grotowski,Reformerek klubja,magyar színháztól,francia színháztól,norvég színháztól,dán színházig,amerikai színházig,sturm und drang,vásári komédiától,zenés dráma,lapozható változatban

SZÍNÉSZKÉPZÉS MÁSKÉPP! - VERSEIM 4.
Add a Facebook-hoz

FORDÍTÓ

Körkérdésünk
Értékeld honlapomat
Összes válasz: 250





HONLAP FŐ MENŰJE


ÍRÁSAIM,GONDOLATAIM


SZÍNHÁZTÖRTÉNET


MINDEN AMI SZÍNHÁZ


















VERSEIM 2014

 

 

 

 

 

 

 

VALÓSÁG

Ahogy legördült a dombon,
aztán megállt egy ponton
és elgondolkodott,
nem sírt, nem kacagott,
csak bámult a távolba -
már nem volt kedve a továbbra.

Ahogy körbenéz,
s mint a penész
a régi falon,
hályogot von
szemére a hatalom -
úgy vész el a bizalom.

Ahogy sokfelé szakad,
s mindenbe beleakad,
mint rongyolódott kabát,
mely csak hátulról mutatja magát
ahol van még némi jó rész -
meg folt is egy kevés.

Ahogy görnyed a válla,
s ha felállna
önmagába omolna:
mint a bohóc a porondra
nem megy ki sírva -
úgy tesz, mint aki bírja.

Ahogy keresztül robognak rajta,
mint pusztán a falka,
ordítva s tarolva,
mindent kirabolva
ráugranak a koncra -
csontokat dobva halomba.

Ahogy letérdelt a hitért,
s közben mindent ígért,
mutatott szép képeket,
frissen festett festményeket,
nevető gyermeket,
boldogabb életet -
elhallgatva a lényeget.

Ahogy áll szeretetlen,
s a sok neveletlen
gúnyolódó nemzet,
mely alig nemzett
valami használhatót -
rádobja a hazug szót.

Ahogy csetlik-botlik,
önmagába visszahajlik,
ívet húz csillaga az égen,
s mint régen:
van sok tevékeny -
hogy odafenn elégjen.

Ahogy megy még is előre,
mint a birka a legelőre
a terelő kutyák ugatásával:
ostor csattogásával
ösztökélt jószág -
a magyar valóság...
2014.01.08.

ÁPRILIS

Sejtjeinkben feszül az akarat,
s mint kertjeinkben a madarak,
úgy várjuk a tavaszt.
Rügyet fakaszt,
lombot terem,
s az üres verem,
majd megtelik,
ha engedik.
Vetünk magot,
terítünk rá Napot,
éltető meleget,
s ha nem aratunk eleget,
s nem álmodunk nagyot,
akkor hívjátok majd a papot.
Terítünk takarót,
melegíteni akarót,
hogy a hideg utcakőre
ne fagyjon emberek bőre,
s kezükben szelet kenyérrel,
ne harcoljanak az éhes egérrel.
Ültetünk fát,
hogy lássuk hát
ágaira kapaszkodva,
mi zajlik fenn a magasba,
mi az mit eddig rejtegettek,
törvények temetőjébe temettek.
Verset írunk,
amíg bírunk.
Ki nyíltan, ki önmagában
zokog fájdalmában,
de amíg kell a szó,
amíg hallani jó,
hogy talán telet űz a tavasz,
addig nem feszít úgy a panasz,
s ha nem tartjuk titokban
ami ott van a hétköznapokban,
április betoppan,
s lobban,
mint kályhában a tűz,
minden fázót összefűz
egyetlen melegedő akarat:
tetté tenni a szavakat.
2014.02.01.

SÓHAJOK NÉLKÜL

Sóhajodban a soha sem volt
sivár sivataga sikolt,
s az égbolt ahogy rád néz,
mint megunt játék,
messze kerül tőled,
kialszik belőled
minden korábbi csillagod.
Ha nem ragyog,
mert nem hagyod,
ha máséval pótolod
önmagad fényét,
elválaszt ezernyi fényév
a megoldástól -
a feloldozástól.
A sóhajok
nem szülnek holnapot,
s a démonok
mint sárba ragadt angyalok
feléd nyúlnak,
magukhoz húznak,
s már nem tudod, hol vagy.
Ígértél de nem tudod, kinek,
szerettél, de nem érted, minek,
kerestél szebbet, jobbat, élhetőbbet,
s most sóhajod tölti ki a temetőket.
Sajnálod magad,
hogy az idő szalad,
te vagy, ki mindenről lemarad,
s míg átkot szórsz az égre,
nem veszed észre,
hogy ott állsz elfeledve,
s magadat teszed a keresztre.
Sóhajod csak méregpohár.
Nem kér de nem is kínál
semmit a jövőből,
csak itt hagy valamit az elmenőből,
a soha sem sikerültből,
a vágyak halálából,
szíved árnyékából.
Hiányzol az élet órájáról,
mint lógós diák a vizsgáról,
s míg sóhajra sóhajt sorakoztatsz,
minden másról lemaradsz.
A sóhaj sóhajt szaporít,
felkap majd eltaszít,
s míg mások hittel menetelnek,
tesznek s követelnek,
neked csak a bánat marad,
amit magadnak szültél magad.
A sóhaj nem ember.
Élni sem mer,
halni sem mer,
nem segít kegyelemmel,
nem tanít fegyelemmel,
nem áld meg türelemmel,
felejtsd hát el,
s öld meg szeretettel,
vagy soha nem múló szerelemmel.
2014.02.16.

NŐI SÓHAJOK

Sóhajod a bánat szüli,
s míg rajtad torát üli,
te csak mosolyogsz,
s magadhoz fogsz.
Így kell ennek lenni,
ha már nincs mit vinni
az útra kész zsákban,
csak amit a szemedben láttam,
ami belőled sugárzott nekem,
amit szavak nélkül közöltél velem.
Sóhajod a féltés.
Életem csak félkész,
de te már látod az egészet,
a részletek közt a lényeget:
az egymásra simogatott éveket.
Arcod a régi -
egyszerre földi s égi,
s mint kést a vajba,
úgy döföm magamba
jóságodat,
gondot űző akaratodat.
Sóhajod a szánalom.
Végig fut a városon,
jajongó kezeket csókol,
szegények lába előtt hódol,
minden szájba ad kenyeret,
nem sokat de eleget.
Mintha csecsemő létem etetnéd,
hogy feltudjak nőni melléd,
férfi lelkemben Női léted ragyog,
s én egyszerre szeretőd s gyermeked vagyok.
Sóhajod a tudás.
A mindenben megnyilvánulás
örök akarata,
s ha a gondok hada
estére leterít,
vigaszod az ami felderít.
Amit nem mondasz ki szóval,
csak egy ösztönös jeladóval
juttatod el tudatomig,
az elkísér holtomig.
Sóhajod lázadás.
A soha nem fáradás
Női lázadása,
mely mint a havasok virága,
a didergő tájba is tavaszt álmodik,
új rügyet fakaszt mielőtt távozik,
apró önmagát hagyja a világra,
s belenevet az elmúlásba.
Sóhajod az óhajod.
Minden nap átadod
egyszerű kérésedet,
hogy lássalak, érezzelek
értselek és szeresselek.
Semmi többet, csak ennyit.
Ez mindent felnyit
rejtélyes Női tudatodban,
amiben minden ott van
ami nekem is kell,
hogy férfiként ébredhessek fel.
Sóhajodban ott vagyok.
Amit belőle kapok,
abból táplálkoznak a holnapok,
a dolgos nappalok,
a szerelmes éjszakák,
s amíg hallom egy Nő szép szavát,
mint kecsesen átölelő éneket,
addig csak egyet kérhetek:
ott is érezz, ahol nem is vagyok,
s én legyek a legszebb sóhajod.
2014.03.07.

MIÉRTEK ?

Miért kell írnom,
amikor már nem bírom,
amit rám raknak az istenek?
Hitemet.,
életemet,
szégyenemet,
mint elmúlt éveket
feledni akarom -
de nem tudom.
Belém ordít,
s felém fordít
minden átkos mondatot,
ami egyszerre vagyok
s nem vagyok,
amitől ragyogok,
vagy elsorvadok.
Miért az Alkotás,
ha mindenki vermet ás
az önálló gondolatnak?
Skatulyába temetni magunkat:
ennyi lenne Művészetünk?
Ha más szekéren megyünk
mint a hétköznapok huszárai,
akiknek botladozó lovai
sosem válnak Pegazussá
csak öntömjénező hazuggá,
kevesebbek leszünk-e?
Hasonlítsunk mindenre
amit ma értéknek mondanak,
vagy magunknak érezzünk utat?
Miért kell írnom,
ha minden kínom
a magyarság kínja,
s nem hídja
csak szivárványa lehetek
egy szétzilált nemzetnek?
Miért kell élnem,
ha félnem
is csak csendben szabad?
Ne mondják ki a szavak,
amit nem szabad?
Aki elszalad,
mert megriad,
hogy rátapad
a sötét gondolat,
a világ is vele szalad,
mint egy legyőzött indulat.
Miért a feladat,
ha minden elakad?
Amit kiszabtak,
s ránk raktak,
számon kérik
miközben védik
amit ők nem tesznek meg,
s ha kérdezed
törvénnyel magyarázzák,
mi a másság,
s mik ők,
a mindenben elől menők.
Miért kell mondanom,
ha nem tudom,
hogy mondatom?
Mondatom mint alakuló hatalom
nagyobb lesz s ékesebb,
talán fényesebb
vagy hihetőbb
és szerethetőbb
az összes ígéretnél,
szónál, hangnál s képnél,
s a bennem bújó félsznél.
Miért mondod, hogy hiszed,
amíg viszed
egyedül a terheket,
amiket nem lehet
csak úgy ledobni
vagy legalább felfogni
agyaddal a miérteket,
a mások által kimérteket,
ami nem a te életed,
de rád szabták - neked?
Miért a száj
ha fáj
amit kimondana:
s míg nem ér haza
minden mondatod,
minden akaratod,
amit te találtál ki,
s nincs senki
aki jobban tudná életed
ami ott megy veled,
a meghatározott végig,
egy virágok nélküli sírig?
Miért vagy nekem?
Ezt nem kérdezem:
ezt tudom!
Mint az úton
végigmenő örök vándor,
- ki ragadjon le bárhol -
emlékszik miért indult,
honnan jött s hol volt,
s merre visz az útja,
ami néha újra és újra
akadályok konok versenye:
kettőnk élete
egy megmagyarázhatatlan rejtelemben
amiben itt vagy velem
örök engedelemben.
Mert kibukik belőlem a szó.
S mint lassan olvadó hó,
beleázik a talajba,
lelkekbe s agyakba
keres utat,
mindig kutat,
bajokra mutat,
talán megoldást ad,
talán magára marad...
2014.03.14.

TAVASZVARÁZS

Felhőkbe menekvő árnyakat szül a tavasz,
s mert kacér, dölyfös és ravasz,
úgy ad meleget
- hol sokat hol keveset -
mint a Nő ha szemét rád veti:
pillantását titokban teszi,
s a vágy mely benne ég,
a színtiszta ég
mely rád ragyog,
s ha igazán akarod,
biztosan megkapod.
Lombok zöldjével szerelmesít,
illatözönnel magához hív,
s ha van füled a hallására -
a város dühöngő zajába
bekúszik a legszebb lárma:
a rügyek pattanása.
Szép kezű szellő simogat
rád szépítkező szirmokat,
megcsillantja mint álmokat,
s ami megmarad
azt átnyújtja neked,
mint harmatot őrző kelyheket,
s talán azt is feleded,
hogy megint üres a zsebed.
Tükröt tart arcodnak a tó,
még ha kevés is a szó
ami szépet szólna neked,
ami mondana valami kedveset,
a látvány kimossa lelkedet,
s a parton hagyva szennyesedet
megtisztulva térsz haza,
s könnyebb lesz a magányos éjszaka.
Ébredj az ébredő madarakkal,
forrj eggyé őszinte dalukkal,
melyben nincsenek hamis dallamok,
álnok ígéretek, elcsépelt szólamok,
csak az öröm zengése,
a természet ébredése,
s míg a szél játszik a hajaddal,
elcsitulva megbékélsz magaddal.
A reggel még fázhat,
de langyos eső áztat
ki belőled téli sirámokat,
s ha úgy érzed rád szakad,
maga alá temet
szürke életed,
csak az ég felé nézz:
ott már minden kész
a megújuláshoz,
a tavaszi varázshoz.
Bűvész ez a tavasz.
Mint lázadó kamasz
elutasít telet s nyarat,
de mielőtt magára marad
gyorsan átöleli mindkettőt,
mint áhított szeretőt,
csókot lehel feléjük,
aztán csendesen olvad beléjük.
Majd dalolva tovább szalad,
kikerülve a szürke tűzfalat,
megszaggatja a cifra plakátokat,
melyekre ócska szenny ragad,
s nem törődve ígéretekkel,
sem rosszabb sem szebb jövővel,
az erdő felé halad sebesen,
néha  megbillenve kecsesen.
Ahogy látom,
s ahogy várom,
hogy kiteljesüljön,
ölembe üljön,
mint kedvesem,
mint évődő szerelem,
már nem jön belőlem a panasz
mert Te vagy nekem a tavasz.

2014.03.31.

ÉBRESSZ FEL!

Minden mondatod mestermunka:
mások meghívása magunkba,
s ha itt hagynak minket magunkra,
s átkot szórnak minden magunkra,
melyet elvetünk kívül s belül,
s mikor már minden elnehezül
ami tisztának fogantatott,
tudd Uram, hogy én is itt vagyok.

Ha sok a sóhaj a világrengetegben
s a sivataggá sivárult életekben
már a remény is alig csillan,
s ha valami még villan,
kinevetik mint álmot,
mint rég elhervadt virágot,
amit ki kell dobni,
engedd Uram a kezedet fogni.

Azt mondják, jól laktál,
s nem igaz, hogy éhes maradtál,
de ha még is,
felordítják az égig,
hogy mindenről te tehetsz,
s azért nem ehetsz,
mert nem akarsz kukákban kotorni,
Uram, hogy tudnék nem megbotolni?

Csecsemőkbe csempészett csalás,
amit elhitet a bagázs,
hogy érdemes nemzeni,
gyermekből felnőtté cseperedni,
mert minden szebb lesz és jobb,
sőt már most is tudhatod,
hogy neked csak jót akarnak,
Ó Uram, mutasd meg hatalmad.

Ország rontó,
egységet bontó hazaáruló,
kutyákkal ávuló,
patkányokkal pertuzó,
konok fejű lázadó:
ezt mondja rólad a bitorló,
s míg felsorakoztat érveket,
Uram, mi halljuk a Te éneked!

Alul képzett értetlen,
ki haladni képtelen,
a szépnek láttatott,
gondosan kiválogatott
álerények között,
mert rosszat sejt a köd mögött,
s inkább bélyegét viseli:
Uram, adj erőt neki!

Mézédes nektár vagy meggyötört agyunkba,
útmutatás úttalan utunkra,
melyen megyünk,
hogy legyünk,
hogy érezzék létezésünk,
s valahová érkezésünk:
s ha a kijelölt úton eltévedek,
Uram, ébressz fel engemet...

2014.04.26.

ÁLOM NÉLKÜLI ÉJ

Mielőtt az éjszaka felfalja a hangokat,
még fülembe rakja az utolsó foszlányokat,
az elmúló neszeket,
melyeket eszeget,
mint morzsákat a dolgos hangya.
Elaltat ha akarja.
Vagy éber bámulást hoz.
Napi gondjaimmal felpofoz,
pénzt számoltat,
hibákat olvas
őszülő fejemre -
aztán bedob egy szűkülő verembe.
Aludni kéne már:
de a vár
mely körém épül
nem szépül
sem kívül sem belül,
s a bordáimra ül
egy mindent felkavaró,
gonosz kis manó.
Elhangzott mondataimmal,
sértő szavaimmal
fülemet cibálja,
tetteim bírálja
melyek égetnek, mint a tűz,
s mint a vadat, beleűz
önmagam csapdájába:
egy átalvatlan éjszakába.
Aludni kéne mint a csecsemő,
kinek még nem számít az eljövő,
s nem létezik múlt,
mert amiért nyúlt
hófehér keze,
azt nem bánja a lelkiismerete.
Aludni volna jó:
ha nem hullna rám, mint a hó
elintézetlen dolgok özöne,
megmaradt számlák börtöne,
melyekre az anyagi világ rakott
feltörhetetlen lakatot.
Rám nehezülnek,
s körbe ülnek
rossz szokásaim,
negatív vonásaim,
be nem tartott ígéreteim,
sikertelen kísérleteim,
becsapott szerelmeim,
s meg nem élt életeim.
Aludni kéne.
Aludni gondokkal,
aludni fájdalommal,
lázasan,
fázósan,
veled
és soha sem nélküled...
Még mindig álom nélkül vagyok.
Már csak az utolsó csillag ragyog,
de ő is búcsúzik,
s a reggelbe hanyatlik.
Mint a tövis, úgy törik szemembe
a reggeli nap gerjedelme.
Végső megoldásként rád gondolok,
s álmodba fáradtan belerogyok.

2014.05.06.

KÉRDÉSEIM NEKTEK ADOM

Lázcsillagom elringatom,
érzéseim hozzáadom,
gondolatom megforgatom,
s kérdésekbe csomagolom...

Kérdezek tőletek,
akik öreg fává velem nőttetek,
s gyökereitek,
törzsetek,
lombhullató életetek
ugyan abból a talajból ered,
amin meghaltak az ígéretek.
Kérdezek az új nemzedéktől,
a most sarjadó füvektől,
kiknek nem jut már tápanyag,
csak valami hanyag
odavetett anyag,
mely mindig az marad,
míg ki nem nő rajta a harag.
Kérdezek a lenttől és a fenttől,
a vihartól s a csendtől,
a zavartól s a rendtől,
minden előre menőtől,
s hátul maradótól,
ki még nem szédült meg a szótól.

Kérdésem, hogy meddig,
úgy fáj, mint eddig
minden hiába töltött nap,
mely rám tapad,
körbe fon,
s átoson
a felriadó álmokon.
Kérdésem, hogy miért,
s főleg kiért
kell tűrni a tűrhetetlent,
az öntelt telhetetlent,
az arcba nevető pimaszt,
ki úgy vág grimaszt,
mint csendesülő elmebeteg,
ha megkapta a gyógyszereket.
Kérdésem, hogy kik ők,
s milyen ádáz idők
szülték létüket,
hogy így elhagyták lelküket,
hitüket s becsületüket,
s szemétre dobták a nemzetet,
mely nem nekik nemzetett.

Álmaimat szóvá írom,
amíg bírom,
s a mondatok hevülését,
fájó égetését
nem csitítom, nem hűtöm,
mert az lenne bűnöm
amit nem úgy mondok,
ahogy rám kapaszkodnak a gondok.

Lázcsillagom elringatom,
érzéseim hozzáadom,
gondolatom megforgatom,
s kérdéseim nektek adom...

2014.05.21.

SZERELMED ERDEJÉBEN
 
A májusi ágak lombjain,
Átsejlesz, mint álmaim.
Végtelen álom ez,
mely örök nesz
csendes szívemben,
s kérges törzsű lelkemben,
melyen már penész is megterem.
Keringőt táncolsz koronáin a fáknak,
s a madarak ha látnak,
dalukkal bódítanak engedelemre:
hozzád bújó szerelemre.
A széltől fecsegő levelek,
mint zajongó gyerekek
önfeledt játékba kezdenek,
s hogy merre megy
karikázó játékuk,
azt csak mi ketten tudjuk.
A Napra törő indákon
még lehunyt szemmel is látom
tested karcsúságát,
minden izgató idomát,
mely csak nekem nyújt lakomát.
Rejtőző bogarak
ürítenek poharat
s törnek egyre beljebb,
oda hol a nektár erjed,
hol nekünk érik minden gyümölcs,
mikor ölemben ülsz.
Kalaplengető gombák üdvözölnek,
régi ismerősként jönnek,
s nem félnek lépteink súlyától,
mert arcunk mosolyától
rájuk is derű terül,
s megnyugszik minden ott legbelül.
Miénk a virág s a mező,
minden hervadó s felnövő,
törekvő fűszálával,
keserédes illatával,
mely egyszerre ébresztő s altató,
izgató s megnyugtató.
A távoli város zaja,
mint menekülő armada,
csak messziről,
mint a semmiből
üzen hadat,
aztán az is alább marad.
Ha még is felénk kúszik egy felhő,
csak csendesen jő,
s nem bánt, ne félj, Kedvesem,
nincs gonosz verem,
mely buktatónk lehetne,
s árnyat hozna életünkre,
ha kezed beleizzad kezembe,
s belemerülök napsugár szemedbe.
Amit nem ad meg az erdő,
az úgy is felnő
bennünk, mert akarjuk,
s ha megóvva letakarjuk
ős magról fakasztott szerelmünket,
elűzzük ezernyi irigyünket,
s amíg szivárvány nő a fák köré,
téged tesz királynőmmé
 
2014.05.23.

LÁZAS NYÁR

Lázas ez a nyár.
Amerre jár
sárguló füvet kaszál,
Nap-falú kazalba rakja,
s mint ki sokáig maradna,
hűs árnyékba csomagolja.
Néha meglocsolja,
széllel simogatja,
s majd az ősznek tovább adja,
ha eljön az ajándékozás napja.
Lázas ez a nyár.
Valamire vár,
ami cirógat, becéz s megtanít,
hogy meddig tart a hit,
s honnan kezdődik a kétség,
az ösztönös kérdés,
a természet rendjéről,
a Mindenek eredetéről,
Emberségről,
s embertelenségről.
Lázas ez a nyár.
Egyenesen áll,
büszkén, mint csatát nyert vezér,
ki mindig arról beszél,
amit megnyert,
de amit elrejt,
az a veszteség,
ami nem kevés,
ami száraz, mint az aszály,
s a mindennapi muszáj.
Lázas ez a nyár.
Minden ablakot kitár,
hogy a fülledt s áporodott,
magára aggatott
levegőt megkeverje,
a port a szemünkbe verje,
s amíg törölgetjük, hogy lássunk,
lassul haladásunk,
csak a szívek verése gyorsul,
mikor az ég váratlanul mordul.
Lázas ez a nyár.
Egyszerre kellemes és fáj.
Sebet szakít a föld testébe,
bogarat rejt minden repedésbe,
s egy esőért áhítozó,
világot megváltó
vihar utáni vágyat gerjeszt,
mely friss nedüt erjeszt
szívben s lélekben,
minden kiszikkadt életben.
Lázas ez a nyár.
Ahogy beletalál
a tó vizébe,
s belekóstol az ízébe,
mohón issza fel a cseppeket,
mint szerelmes az édes perceket,
amiket megtartana egy életen át,
s fel is áldozná magát
a pillanat napsugarán,
a lázadók örök oltárán.
Lázas ez a nyár, ahogy én is.
Ahogy lázas az Ég is,
a megtartó remény is,
mely az ősz felé visz
de még a nyárban áll,
s ahogy össze ér a vállal a váll,
test becsüli a testet,
a gondolat a tettet,
s a tervet az akarat,
szeretni fogom a lázas nyarakat.
 2014.06.16.

A NAGY TEMPLOM

Nagy ez a templom.
Amit ad vagy megvon,
amit lelkünkhöz tesz vagy elvesz,
az a soha vissza nem térő alkalom,
amely úgy csüng álmokon,
mint égbe kúszó inda,
s mint a hinta,
hol fel, hol le,
de felfeszít a keresztre,
ahol latrok vigyorognak,
titkokat kilocsognak,
bűnüket kisebbítik,
s, hogy ki mellé áll a hit,
azt a templomszolgák
majd megmondják.
Katonák állnak körbe,
imánkat kiröhögve,
kezükben lándzsa,
mely alig várja,
hogy utat találjon szívünkbe,
lukat üssön még létező hitünkbe.
Abba, ami még megmaradt,
egy igaz érzésen fennakadt,
s ha félelemtől telve,
de ott van a lelkekbe.
Nagy ez a templom.
Arannyal bevon
minden mocskot,
nyakunkon ülő koloncot,
s az oltár díszeit,
pezsdítő színeit
úgy homályosítja el,
ahogy a Nap kel fel
egy borús reggelen,
s nyomában semmi nem terem.
Hitehagyott,
hitétől megfosztott
ez a táj,
s ha fáj
azt sem mondhatom,
mert a mindennapi bánatom
nem kíséri szánalom,
csak torz imák hamis szájakon,
csak gőgtől felfújt nevetés,
álszent, kacagó temetés,
ahol még a halott sem igazi,
mert nem annak látszik ami,
s ha holnap majd ujra éled,
megmagyarázzák ha kéred,
s gyorsan szentté avatják,
akit még tegnap ellepett a vád.
Nagy ez a templom.
Minden zászlót felvon,
s mindnek örülni kell,
amit mások döntenek el,
amihez semmi közünk,
csak jött ismeretlenül,
mint egy új vallás,
amiről azt mondják áldás,
ami majd jó lesz nekünk,
s amíg megyünk
amerre terelnek,
okítanak s nevelnek,
mint jó gyermeket,
néha megsimogatják a fejünket.
Nagy ez a templom.
Mindennapi Golgotámra felnyom,
s van benne gyónás,
megengedett szólás,
szentelt víz amennyi kell,
amivel egymást locsolják fel,
kereszt a falakon,
áhítat az arcokon,
előre megtervezett álom:
Csak a hitet nem találom.

2014.06.22.

MI VAGYUNK

Te, én és Ti.
Ki az, aki elhiszi,
hogy együtt ültettük a fát,
ami megteremte a mát?
Zöldelléséhez életnedved adtunk,
ha kellett magunkból is faragtunk,
a csodákból leadtunk,
s végül itt maradtunk,
mint csontváz a múzeumban,
mely nem tudja, hol van,
csak érzi, hogy mutogatják,
s míg összeér képzet s valóság,
számára gyógyír csak a jóság,
amit elfed az adósság.
Ami ma itt van,
s fellobban
elutasított átokként,
mint a bánatpénz
minket terhel,
mert nem bírtunk a teherrel,
amit vinni kellett volna,
ha kell akár a Holdra -
de mi ledobtuk hanyagul,
s aki utánunk tanul,
majd nem így teszi,
mert eszébe veszi
a számadást,
hogy ne bántson mást
saját bűneiért,
elrontott életéért.
Nekünk csak egy bocsánat
elmondani a világnak,
hogy voltunk,
s holtunk
majd fájdalmat terem,
s a verem,
amit megalkuvásunk ásott,
mint vásott
hazudozó gyermek,
nem kér kegyelmet,
csak simogatást,
lelkünkben cirógatást,
egy kegyelmes engedelmet,
egy csöppnyi türelmet,
s ami nehéz,
az ránk rakódó penész,
amit öregségnek  mondanak,
amit az idő hangyái elhordanak.
Ezek voltunk.
Amit kínált a boltunk
az már rég elavult,
s mint ki látott de megvakult,
nem érti miért lát mást,
miért takarja palást
érzését, féltését,
mindennapi reményét,
s gyermekeinek adott hitét,
miért gyermeke szakítja szét.
Te, én és Ti.
Ezek vagyunk Mi.
Egyszer majd megkérdezik,
arcunkhoz verik
minden tettünket,
kétértelmű életünket,
s azt hiszik lehet jobban,
összefogottan,
logikusan dönteni,
nem rabszolgának lenni,
csak élni s nem félni -
aztán ahogy keseredik az idő,
a mindenki fölött elmenő
igazságos bíró,
majd jön egy író,
aki felveti:
mit tettünk Te én és Ti...

2014.06.23.

VÁRAKOZÁSUNK

Várakozásunk
lázadásunk.
S mert várunk,
újra és újra játszunk.
Játsszuk a felhőtlen eget,
mely fejünk felett nevet,
s nem hoz dörgető vihart,
mely ránk tesz kivarrt,
előre megmondott szavakat,
csak az önakarat
általunk álmodott akarását,
lelkünk szabadulni vágyását.
Játsszuk ezt az egész bolond világot.
Ültetünk virágot,
hogy széppé tegyük ami köröttünk van,
s ha el suhan
némi árnyék az életünkben,
legalább gyertya legyen a kezünkben.
Mosolygunk a pillanatoknak,
a megkapottaknak,
s az elszalasztottaknak,
mert mindkettőben mi vagyunk,
s ezektől őszül a hajunk.
Ezektől leszünk tapasztaltak,
múlt erkölcseiből megmaradottak,
hordozói egy régmúlt világnak,
melyet egykor imádtak,
s imádnak ma is,
ha félve is,
ha csendben is,
ha mindentől elszakadva is.
Várakozásunk
magunkra maradásunk.
Sem értünk,
sem velünk,
sem ránk nem vár már senki,
aki tudna tenni
életünkben valami értékeset,
hogy ne találjanak üres helyet,
ha meghallják a nevet,
amit kaptunk,
amivel az életen végigszaladtunk...
Integetünk vonatoknak,
az elsuhant gondolatoknak,
amiket nem követett tett,
csak úgy lett,
mint villám a derült égen,
s már régen
nem tudjuk miért is gondoltuk,
ha igazán ki sem tomboltuk
minden indulatunkat,
önmegvalósító önmegváltásunkat.
Várakozásunk
az éber álmunk.
Az életben maradásunk
egyetlen értelme,
a jövő.
A bővelkedő,
a mindenkiben hívő,
nem álnok s kirekesztő,
csak együtt menetelő
emberek csoportja,
amely nem mint horda,
száguldja végig a történelmet,
s ismer másoknak is kegyelmet.
Várakozunk, s játsszunk:
ez a mi lázadásunk....
 2014.07.07.

ISMERSZ MÉG?
 

A lázadások kora,
mint buta
ostoba gyermek,
úgy múlt el, mint a tervek,
amik sokat szeretnének,
de csak a pillanatnak élnek.
S ahogy a suhanás,
a szárnyas dobbanás
átmentett néhány szívet
a napos oldalra -
a megmaradottakra
fényt bólintott
egy visszaérkező kérdés.
Ismersz még?
Vagy csak tükör az arcom,
s egykori harcom
emlékeid szilánkjaiban
kutatva sem talál rám?
Pedig még itt vagyok,.
Még némi Nap is ragyog
árnyékba borult világomban,
s fájdalmas hiányomban
te is benne vagy,
téged is visszatükröz az agy,
mint egykori játszótársat,
aki alatt ha összeszakadt a pad,
könnyesre röhögtük magunkat,
szamárfület mutatva a tanárnak.
Mert tanultunk is veled -
hitet, becsületet, szeretetet,
s rengeteg felesleget...
Ismersz még?
Ott lakom, ahol az Ég
egybe ér a földdel,
ahol az öreg fű úgy zöldel,
hogy magához öleli,
magával cipeli
elszáradt csonkjait,
ma is élő halottait.
Ahol szivárványba ragadtunk,
színekben pompáztunk,
s ragyogó szemmel álltunk,
mikor a jövőről vitáztunk.
Ahol ha kezet fogtunk,
egymás szemébe lobogtunk
lángoló tüzeket,
olvastunk szerelmes verseket,
filmeket néztünk a barátságról,
az együtt maradásról.
Ahol dacoltunk a gonosszal,
vitatkoztunk a rosszal,
mert még lehetett vitatkozni,
önmagunkat adni,
s nem feladni
holmi csekély előnyért,
néha egy szelet kenyérért...
Ismersz még?
Én még emlékszem Rád,
mikor leszakadt az ágy,
s mi a földön fekve is folytattuk
ott, ahol abba se hagytuk,
ahol virágot szedtünk a mezőről,
s nem jött mező őr
elkérni az árát,
felróva nekünk a kárát
az új gazdának,
a föld új birtokosának,
aki azt sem tudja merre van a rét,
mellyel csak gazdagodása hevét
elégíti ki,
s kell majd még több is neki.
ahol végig robogtunk az életen,
egy egész fejezeten a történelemből,
azt hittük egyről
a kettőre jutunk,
s nem lesz zsákutca az utunk...
A kettőből másfél lett,
a jutalom másé lett,
s mi itt maradtunk csodálkozva:
egy nemzedék - elhagyatva...
Ismersz még?
Ott lakom, ahol a földdel egybe ér az Ég...
 2014.07.15.

A FALAKON TÚL

A falak előtt ugatás,
s aki másnak vermet ás,
azt a sánta kutya utol éri,
s egy hazug táncra kéri.
Pördülnek-fordulnak,
egymásra mordulnak,
mert fontos dolog a csont,
ha arannyal bevont.
A kutya és a róka
ellenség ősidők óta:
de nem így van ez a falakon túl,
ahol a kurta farkú malac túr.

A falak előtt sír a vesztes,
lovag ő, de nem keresztes,
csak hétköznapi vitéz,
aki ha kinéz
gazdag vára ablakából,
kiméri magának a tájból,
ami őt illeti,
s aki nem hiszi
az járjon utána,
ha van hozzá elég katonája,
hogy mi rejtőzik a falakon túl,
ahol a kurta farkú malac az úr?

A falak előtt hentes üzletel,
kérkedik a hentes üzlettel,
melyet nem megérdemelt,
hanem pályázaton nyert,
s mivel a lelkét is kiméri,
a legnagyobb árat kéri:
húst a húsért,
csontot csontért,
árulást árulásért,
hazát házért:
palotát a falakon túlra,
ahol a kurta farkú malac várja.

A falakon plakátok,
ellenségek s barátok
ontanak csábos mosolyt,
vagy széles vigyort,
hogy ez itt a demokrácia,
ahol mindenkinek van szava,
megengedett sóhaja,
élni akaró óhaja,
vize s kenyere,
s dolgos két keze,
amivel építheti a falat,
ha kéri majd a kurta farkú malac.

A falak előtt ígéretek:
ígérgetők ígérgetnek
egy jobb világot,
tengernyi boldogságot,
kerítést kolbászból,
kevesebbet a rontásból,
szabad gondolatot,
álmot, de nagyot,
termést a magyar mezőkre,
jószágokat a dús legelőkre.
Így van ez már a falak mögött,
ahol a kurta farkú malac röfög.

A falak előtt lelkek állnak,
neki feszülnek az imának,
s a szájakból kibújó mormogás,
mint kitörölhetetlen gyász,
feketével takarja a köveket,
magával sodor fiatalt s öreget,
éhes gyomruk egyszerre kordul,
arcuk a falak felé fordul,
égre táguló szemükben féltés,
egyetlen naggyá duzzadt kérdés:
meddig lesz még a falakon túl
a kurta farkú malac az úr?
 
2014.08.13.

 

METAMORFÓZIS

Kacérkodik a Nap a tóval,
s amit nem mondhat el szóval,
azt sugárba csomagolja,
vizes testére dobja,
aztán mint pára-rózsát,
átadja neki ajándékát...
A köd belecsókol a hajnalba,
rászáll vándormadár ajkakra,
velük repül az égig,
vagy talán csak félig,
aztán felhő lesz belőle,
ahogy megjósolták előre...
A kék égre,
mint asztalterítőre,
foltokat fest a felhő,
s midőn a feladathoz felnő,
gyermeteg permetet ont a tájra,
majd mintha jobban fájna,
rázúdítja bánatát:
öntisztító áradatát.
A virágok vele sírnak,
s ahogy nyílnak,
elmondják történetüket,
ezt a földből szakasztott életet,
amit majd átadok neked
csokorba foglalva érzéseimet.
Szerelmet bogoz az est.
Ahogy fest
hajad tincseivel,
s játszik mint kincseivel,
szétkócolt hajjal,
dacolva minden bajjal,
vállad a vállamhoz teszed:
a világ sem bírna ilyenkor veled...
Szerelmem úgy szereti szerelmedet,
ahogy elviselni is alig lehet
ezt a mindenben fellelhető szikrát,
ami nem fedi fel titkát,
mert félti amire rátalált,
amire várt,
s ami megadatott:
amitől szebbek lettek a csillagok...
Tudja ezt majd a föld is,
a kopogó rög is,
amikor rá hull koporsónkra,
a mindent eltakaróra,
s a csendes nyugalom
majd összefon
az ismeretlennel,
a kegyes engedelemmel,
hogy szerethesselek ott is,
bármilyen alakban is,
kezem kulcsolva legyen kezeddel,
megáldva égi szerelemmel...

2014.08.26.

CSAK EGY GONDOLAT

Egy ostoba gondolat,
mint papír zacskót, úgy hajtogat.
Fellök majd felsegít,
lehűt és felhevít,
édesen simogat,
aztán megássa sírodat.
Örökké játszik veled,
s mint belső elemed,
mely lemerülni nem szeretne,
minden nap megtalál kegyelme.
Befizet egy újabb fordulóra,
s mint a homokóra,
tovább surrantod szemcséidet:
baklövéseidet és szerencséidet.
Ahogy lázadnak benned a remények
- bűnök és erények -
a magadra maradás fátyla
ráborul lelked sírfájára,
zokogva fordít ki önmagadból,
mert elég már az ígérgető szavakból,
mert fényt szeretnél árnyék helyett,
az élhetetlenben is élni egy keveset,
a láthatatlanban is látni,
a járhatatlanban járni,
az elveszettet megtalálni,
nem félni a félelmetesben,
s társra lelni az egyedüllétben...
Boldog is lehetnél,
ha tehetnél
valamit másokért,
- mint önmagadért -
s ha mások engednék,
és nem ellöknék
segítő kezed,
melyben ott rejlik szereteted,
egész eddig megélt életed,
örömöd és bánatod,
amit csak ritkán láthatott
ez a röhögő világ,
ez az irigységtől hervadó virág.
Így élnek veled a hétköznapok.
A félreértett mondatok,
a megcsúfolt holnapok,
amikről nem tudod,
kinek s miért adtad,
s mit tartottál meg magadnak.

2014.09.10.

REINKARNÁCIÓ

Valahol él egy vándor,
aki ezen a tájon
járt már valaha.
Erre sodorta csillaga,
itt látott napvilágot,
itt váltotta meg a világot,
amely kicsi volt,
csak egy apró folt
a történelem rengetegében,
de övé volt egészen.
Az ő élete.
Azt élte,
azt szenvedte,
ahogy előírták neki előre,
s a változtatás lényege,
beleivódott egész életébe.
Tett, ahogy mások tettek,
lett amivé mások lettek,
vagy talán kicsivel többé,
mert örökké
hajtotta,
dúlta
és szaggatta
a másnak lenni kényszere,
ami megszülte örökre:
születés utáni születésre.
Nem tudja, hogy már létezett,
mert lefékezett
tudata gátakat szab,
s rejtve marad
minden megtett
vagy meg nem tett
cselekedete:
bukása és győzelme.
Szerelmei csak elaludtak,
s majd folytatódnak holnap,
mintha sosem lett volna vége,
mintha úgy írták volna az égre,
egy örökké élő törvénybe,
aminek fénye
végig kíséri életeken át,
mindig meghagyva nyomát
e fura örökkévalóságban,
melyben sárban,
vagy aranyban,
de ismételjük magunkat önmagunkban.
Néha tovább lépünk,
mert amiért élünk
az a fejlődés kényszere,
mely egyszerre
lesújt és felemel,
minden előző élettel
megpakolva,
ránk hajolva,
mint figyelő Teremtés,
ami olykor kevés,
máskor sok,
hogy legyen ok
sirámainkra,
elrejtett bánatainkra.
Ahogy a miért,
s a kiért
kérdése felmerül
ott valahol legbelül,
elgondolkodom.
A ködbe vesző holnapon,
amiről nem tudom,
mert nem tudhatom,
hogy valahol egy hatalom,
már megtervezte,
s nekem adta előre,
mint távolról jövőre,
ezt a levehetetlen ruhát,
életem szédült iramát,
minden rohanásomat,
békülésemet és lázadásomat.
Valahol egy vándor
megélte már százszor
célját, győzelmét s bukását,
örökké fennmaradását,
s mert gondolataimban itt él,
mint hittel átitatott remény,
mintha magamra ismernék,
mintha én lennék,
ha nem is tudom, hogy vagyok,
ha csak piciny csillag ragyog
lelkem kozmikus mindenségében,
isteni jövendölésében,
ha kicsinek is érzem most magam,
valahol velem jön hadam,
mely győzelemre ítéltetett,
legyőzve sok-sok életet,
s ugyan annyi halált.
Mert az elmúlás nem árt:
nem tesz bennünk kárt,
nem vesz el se keveset se sokat,
csak rögzíti a gondolatokat,
a kimondott szavakat,
amikkel bántottunk másokat,
vagy elutasítottunk kívánásokat.
Te sem halsz és én sem halok,
csak vagy, ahogy én is vagyok,
egymásnak elrendelve,
állva vagy térdelve,
de végig vinni ezt az életet,
rögzíteni reményeket,
álmokat s vágyakat,
amikből ha megmarad,
majd legközelebb visszakapjuk,
mert a szenteknek van hatalmuk,
hogy jobb legyek s te jobb legyél,
minden előző életnél,
minden meg nem valósult álomnál,
ami visszavár,
újra és újra körbejár,
de bármit tesz is veled vagy velem,
nem változtat örökös szerelmemen.
 
2014.09.12.

KI VONJA KÉTSÉGBE?


Ki vonja kétségbe a boldogságot?
A játékot, az életet s az álmot,
ami bennünk született,
értünk s velünk teremtetett,
mint bölcsőben elrejtett hagyaték,
ami nem sok, de nem is kevés,
csak annyi, ami jár nekünk,
hogy önmagunkban itt legyünk.
Amíg létezünk,
kutatunk s keresünk.
Valami értelmet,
ami oldja a félelmet,
a meg nem értést,
az ezernyi kérdést,
a válaszok hiányát,
bajaink bánatos magányát.
Ki vonja kétségbe a szerelmet,
amit kaptunk, mint kegyelmet
bűneink feloldozására?
Ahogy a méh telepszik a virágra,
úgy gyűjtjük mi is a nektárt,
s ha nem várt,
előre nem látott,
ránk szórt átkot
hordozunk,
akkor is itt vagyunk,
s leszünk,
mert szerelmünk
hős katonává lényegül,
aki a haláltól sem menekül.
Ki vonja kétségbe, hogy vagyunk,
s rongyos hadunk
úgy menetel,
ahogy menni kell
a túlélésért,
a vízért s kenyérért,
egy tányér ígéretér,
ami csak annyit ér,
mint lukas pohárba öntött bor,
ami csak lelkünkben forr,
de jól nem lakat,
s mint rozsdás lakat
bezárja az éhes gyomrokat,
a szárnyalni akaró vágyakat.
Ki vonja kétségbe a gondolatot?
A pillanatot,
ami ezredéveket tud úgy ölelni,
úgy felelni
minden ránk zúduló kétségre,
hitre s hitetlenségre,
ahogy a farkas üvölt az égre:
félve s nem értve,
hogy mi lakozik ott fenn,
s miért üres a farkasverem,
ha jóllakottan kihízott a hold,
de ami az alomban volt,
az úgy tűnt semmivé,
ahogy az élet válik élettelenné.
Ki vonja kétségbe a kétségeinket?
Tudásunkat s értékeinket,
változásra szült gyermekeinket,
a rájuk adott szakadt inget,
amiben csak fázni lehet,
amiben még elmenni sem lehet,
mert a szégyen nem engedi,
mert a gúny kineveti
ha tehetségét rongyba csomagolja,
s azzá teszik, ami soha sem volna.
Ki vonja kétségbe a szeretetet?
Amit adsz s adnak neked,
amit nem vársz vissza,
de mint aki a vizet issza,
s poharát megfelezi veled,
enyhítve szomjadat s éhedet,
meghozza kedvedet,
hogy éld még ezt az életet.

2014.09.26.

 

MI JÓK VAGYUNK

Mi jók vagyunk. Élünk, mert még akarunk.
Még keressük,
s nem feledjük
megrongyolt álmainkat,
kettétört vágyainkat,
szétzúzott törekvéseinket,

ami csak minket,
s nem másokat hibáztat,
mert engedtünk elkövetni hibákat.
Mert féltünk, hogy elbukunk,
hogy kevesek vagyunk
legyőzni a rosszat,
s míg naphosszat
sajnáltuk magunkat,
legyőztük önmagunkat.
Ölbe tett kezünket,
lehajtott fejünket,
görnyedő vállunkat,
s összeszorított ajkunkat
működteti manipulált agyunk:
pedig mi itthon vagyunk.
Ebben a sivár betontengerben,
a sakálok uralta dzsungelben,
a csillagok nélküli égre nézve
csüggedve és remélve,
de itt vagyunk,
s itt is maradunk.
Itt menetel hadunk,
mint néma sereg,
mely aratott győzelmeket,
szenvedett vereségeket,
látott szebb napokat,
s rengeteg elátkozottat.
Kijutott mindenből.
Be nem tartott ígéretekből,
dicsőséget dúdoló dalokból,
várakat vesztő viadalokból,
bambán bámuló bolondokból,
zavaros fejű zsarnokokból.
Romboló akarat
tépázta e falakat,
s még mindig fúrja, faragja,
szétosztja s összerakja,
ahogy démoni kedve akarja.
Mást tesz mint amit mond,
s nem gond
ha számon kérik,
mert más mércével mérik
az ördögit s az égit...
Erőnk, reményünk s vigaszunk,
hogy mi jók vagyunk!
S ha egyszer elfogyunk,
amit magunk után hagyunk
az soha nem fogyó akaratunk
a változásra,
a megváltásra,
önmagunk felszabadulására.
2014.10.22.

OKTÓBERI HANGULAT

Verejtékünket még felissza a táj.
Ahogy fáj,
s ahogy sebződik,
ahogy átlényegül s képződik
egy új gondolat,
egy visszatartott mozdulat
ami táplálja a lombokat,
úgy építünk közös templomokat.
Összegyúrja,
egyberakja,
feltárja
és megmutatja,
borzolja és összehozza
a külön élő akaratokat,
az egyéni lázadásokat.
Októberi ez a hangulat.
A köddel együtt ránk szakad,
s felteszi kérdéseit,
keresi értékeit,
mely a gyökerekből fakad,
s ha néha  megakad,
mert a tél közeleg,
majd a tavaszból merítünk értékeket.
Esőt hoznak a reggelek.
Ahogy fáznak az emberek,
s keresnek kabátot,
kezüket fogó barátot,
egyformán érző lelkeket,
közösen énekelt énekeket,
de nem találnak egyebet,
csak hideg, gyanakvó testeket,
értékvesztett értékeket,
úgy vesztik hitüket a mában,
az októberi tájban.
Utolsókat virulnak a virágok.
Illatuk új világot,
új hangulatot áraszt,
s nem fáraszt,
nem szegi kedvemet,
mert látom az életet
a kopár táj mögött,
a ridegnek tűnő emberek között,
a kényszerek sivatagában
is kinyíló virágban.
Mindennapi életünk,
kezdetünk,
s végünk lényege,
létünk bélyege
végül ugyan az lesz,
amit tesz,
s nem elvesz
az ember az embertől,
az élet az élettől.
Amit hozzátesz a szél,
miközben rólunk zenél,
az októberi tájhoz,
a szárazan ropogó fákhoz,
az a tavasz az őszben,
a remény a reménykedőkben.
2014.10.23.

LELKÜNK VIRÁGAI

Láncban nyílnak lelkünk virágai,
s míg idegen lelkek világai
rá éltető permetet szórnak,
addig értelme van a jónak,
a szónak,
a meg nem alkuvónak.
Még ha mérgezik is ezt a lelket,
s a testet,
mely hordozója,
s összetartója
életünknek,
minden reménységünknek,
álmainknak
s vágyainknak,
akkor sem tehetünk mást,
mint örökké kitartást
a végső megoldásért,
egy általunk álmodott világért.
Mert megálmodtuk,
s hozzáadtuk
hétköznapjainkhoz,
várakozásainkhoz,
mindennapi lemondásainkhoz,
a fájdalmainkhoz,
amit okoztak,
s amiért okoltak,
mintha mi okoztuk volna,
s nem lennénk méltók a jobbra.
Mert megszülettünk,
s bűnünk vagy erényünk,
hogy nem a farkasok közé,
nem a védett falak mögé
írt kottát lelkünkre a sors,
hanem gyors,
lázadó éneket,
amit élhetek
veletek vagy magamban,
elutasítva vagy elfogadottan.
 Lelkem, lelked, s lelkük,
keresztem, kereszted s az ő keresztjük.
Viszi mindenki a sajátját,
mint felvett kabátját,
amit nem lehet csak úgy levetni,
mindenkit kinevetni,
s azt mondani, hogy nem történt semmi.
Mert ha átkot hordoz a szél,
s aki él,
mind egyet akar,
s nem letakar,
hanem elmond és vádol,
legyenek bárhol
bánatunk okozói,
becsületünk megalázói,
az ítélet egyszer kimondatik,
a bűn a bűnnel összeadatik,
s a lényeg lényeggé változik.
Lelkünk virágai,
mint életünk hiányai,
úgy nyílnak,
úgy hívnak
valami jobb felé,
egy ítélő bíró elé,
ahol eldől a bűnös sorsa,
s ha mondja
vagy letagadja,
ítéletét a sors kimondja.
2014.11.12.

 

 









KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ


Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.



NETpark.hu linkkatalógus

eKereso katalógus



Ingyen hirdetés
Ingyenes hirdetés feladás.



ALTERNATÍV SZÍNITANODACylex Silver Díj
 

 

   LINKCSERE PARTENEREIM



Linkelo.net linkgyujtemeny




Meteora Linkgyujtemeny

Hasznosoldalak

Linkcsere.eu


Hahe.hu Online Tudakozo


HUN-WEB Magyar cimtar es kereso


WEBLAP katalogus

VIP Linkkatalogus

SEO KERESOBARAT LINKGYUJTEMENY

Ingyenweblapok.hu

NETpark.hu

LinkDr.hu

CegMAX cegkatalogus





ÉLETEM ÉS A BÖRTÖN


NE FELEDJÜK: ŐK IS SZÍNHÁZAK!


SZÍNHÁZI IRÁNYZATOK,STÍLUSOK


SZÍNHÁZI ÉS FILMES EMBEREK




NEVEZETES ALTERNATÍV ELŐADÁSOK




TRAGIKUS SORSÚ SZÍNÉSZEK




Barátaink:
  • Honlap létrehozása
  • Ingyenes online játékok
  • Az Ön Munkaasztala
  • Oktató videók
  • uCoz Rajongók Oldala


  • Statisztika

    Online összesen: 1
    Vendégek: 1
    Felhasználók: 0

    Belépés



    Lap tetejére /


    Copyright MyCorp © 2018Szeretnék ingyenes honlapot a uCoz rendszerben