A latin liturgikus drámák / karácsonyi és húsvéti játékok / igen korán feltűntek hazánkban. Az észak-magyarországi városok német ajkú lakossága, valamint az erdélyi szász városok a késő középkorban a nyugat-európaihoz hasonló misztériumokat, úrnapi játékokat adtak elő. A ránk maradt XV-XVI. századi prédikációkban jól felismerhetők az itáliai típusú latin és magyar devóciós játékok, és feltűnnek a szintén itáliai típusú laudák is. Ismerünk továbbá egy magyar nyelvű pálos passiószöveget is a XVI. századból, de valójában magyar nyelvű nyugati típusú misztérimuszövegek csak a XVII. századtól kezdve maradtak fönn.
A feudális uralkodó osztály teátrális szokásai
Nem csak az egyház keretében alakultak ki színjátékos jellegű és drámává fejlődő formák. A földbirtokos életforma keretében is rendeztek saját ünnepségeket, olyanokat, amelyek teljesen világi tartalmúak voltak és részben a testi ügyesség gyakorlásával függtek össze, részben pedig olyanokat, amelyek kimondottan a szórakoztatást szolgálták. Túlnyomórészt maguk a főúri osztály tagjai vettek részt bennük, de hivatásos mulattatók is rendszeresen közreműködtek.
Formái:
1. Lovagi torna
A szabadtéri rendezvények közül a lovagi torna köré kristályosodtak a legkorábban szcenikai, drámai elemek. A XIII. század virágoztatta ki a félig komoly, félig bemutató jellegű lovagi tornákat. A XIV-XV. században a bajvívók már álöltözetben, álcásan lépnek fel / pápák, tatárok, vademberek, falusiak, erdészek, stb. /, s csakhamar a helyszínek jelzése is szokássá válik / kastélydíszlet, hegy, kunyhó, facsoport, forrás környéke / kerül a bajvívótérre, s nem sokára már mesét / történetet / is kap a torna. Maguk az öltözékek is jelentést hordoznak, mert a címerek és sisakforgók Európa-szerte ismert családokat, hűbéri összefüggéseket, lovagrendet képviseltek. A kezdetben egyszerű testi ügyességet fitogtató bemutatók először kitalált történetekké váltak, később pedig egyre gyakrabbá váltak a szinte egykorú, megtörtént események, csaták újra játszása. Ez történt 1456-ban, amikor Hunyadi Jánosnak a törökök felett aratott győzelmét ismételték meg lovagi játékban. A budai várban magyar nemesifjak már a lovagi torna paródiájáig is eljutottak! / 14 ifjú seprűn lovagolva játszott el egy komikus lovagi tornát ! / A torna csúcspontját a díjak átadása jelentette, amelyen viszont már a szórakoztatást az úgynevezett hivatásos szórakoztatók szolgáltatták. Ők voltak a jokulátorok vagy udvari bolondok, akiket a nagy földbirtokosok már századokkal előbb tartottak udvaraikban. Mivel ezek az egyes udvartartások állandó alkalmazottai voltak, vagyis mintegy "hivatalban lévők", ezért a XII. század közepétől kezdve ministerailesnek, ministrelsnek vagy a francia nyelvterületen ménéstriers-nek emlegetik őket. Szervezettségük egészen korai: már 1321-ben megalakult Párizsban a Confrérie de St. Julien des ménéstriers, a hangszeres szórakoztatók első céhszerű egyesülése!!!
2. Maszkos felvonulások
Az arisztokrata családok másik színjátékos szórakozása volt, melynek gyökere kétségkívül az összeurópai népszokásokban rejlik, de amely a XIII. századtól a feudális úri osztály szórakozásává alakult. Lényege, hogy egy maszkos csoport jár házról házra, általában némán, vagy legfeljebb artikulátlan hangokat adva / mormolva /, vezetőjük köszöntőt mond, és ismerteti a látogatás célját / amely sok esetben valamilyen ajándékozás /, végül táncra szólítja fel a háziakat, s vendégek és háziak külön-külön csoportban tánccal fejezik be a látogatást. / Ez a játékforma távoli rokonságban van a magyar regöléssel! /
3. Bevonulásos ünnepségek
Szintén teátrális jellegű gyakorlattá nőtte ki magát feudális arisztokrata környezetben a hűbérúr, a hercegek és fejedelmek vonulása és érkezése egy várba vagy városba. A gazdasági erősödés folyamatával egyidejűleg egyre gazdagabbá, külsőségeiben fényesebbé, jelentősebbé vált. / Az egyházi szertartás is ismerte a pap belépésével kapcsolatos introitust. / 1443 és 1598 között Itáliában 25, Angliában 50, Franciaországban pedig közel 100 ilyen különleges ünnepélyes bevonulásokat jegyeztek fel a krónikások. Ezek a bevonulások kettős arculatot mutattak. - az érkező menet látványossága, amelyben díszes lovasok, sokszor jelmezes, álarcos és feldíszített kocsik, hintók vettek részt. - a fogadók által előkészített ünnepség látnivalói / a fogadók menetét, jelképes élőképeit, esetleg jelképes meséjű játékait ! / / Később ebbe a keretbe épültek bele a reneszánsz ihletésű trionfók, amelyek a maguk klasszikus történelmi és mitológiai anyagával gazdagították a dramatikus szcenikai elemeket ! /
Összefoglalva:
A feudális uralkodó osztály színházfejlődésben betöltött szerepe főként a világi témájú játékok szervezésére, szcenikai elemeire, díszes külsőségeire szorítkozott, ezek a játékok azonban belterjességük miatt tematikailag és tartalmilag nem fejlődtek tovább jelentős mértékben, s mivel nem a teljes társadalmat képviselték, az igazi értelemben vett drámához nem tudtak eljutni! A főúri környezetből csak a hivatásos kézbe kerülő interlude és a polgárság hatókörébe kerülő pageant vezetett el a drámához!
A városi polgárság színjátéktípusai
A meggazdagodó városok / mivel területük általában a nagy hűbérurak birtokán feküdt / hosszas politikai küzdelmekben egyre nagyobb önállóságot harcoltak ki maguknak, különösen Itáliában és Németországban. A függetlenedés következtében a városok kulturális élete erőteljes fejlődésnek indult. Legfőbb jellemzője, hogy a polgárság az egyházi tanításoktól független tudományt pártolta és csak hamar a művészi alkotások terén is függetlenítette magát az egyháztól! A világi értelmiség létrejöttének kezdetei voltak ezek a középkor Európájában.
A kialakulás lépcsőfokai:
1. XIII-XIV. század
Ekkor még a város lakossága igen erősen kötődött a vidékhez, a falusi parasztrétegekhez. Ennek következtében az előadott jelenetekben még nem jelent meg a paraszti élet kifigurázása, viszont már ekkor is jelen volt a lovagokkal szemben érzett negatív hozzá állás. Szokásai, kultúrája sem szakadt még el a vidéki élettől, ezért elevenen őrizte a régi formákat.
Első ismert képviselője: Adam de la Halle / becenevén a Púpos /
- Játék a lugasban című művében - melyet valószínűleg 1262-ben vittek színre -, városa vezetőit és saját családját mutatja be, enyhén szatírikus színekkel. A népi kapcsolatot jellemzi, hogy ebben a műben hangzik el először a Harlequin név!
- Robin és Marion című művében két fiatal parasztszerelmest mutat be, melyben a lányt egy lovag akarja elrabolni, de ez a törekvése a lány hűségén és ellenállásán megbukik. A mű megoldásának könnyedsége arra utal, hogy a szerző már bizonyos korábbi alkotói hagyományokra támaszkodik! Felmerül a kérdés, hogy ezeknek a műveknek vajon mennyi közük volt a középkor hivatásos mulattatóihoz, a jongleurökhöz. Nos, játékgyakorlatuk bizonyára hatással volt rájuk, de az is kétségtelen, hogy egy sor új vonás jelent meg ezekben a művekben. Új elemek:
- Nem az évszázadok óta elcsépelt, a görög újkomédiából római közvetítéssel átöröklött figurák és helyzetek ismétlődnek újra, hanem egy konkrét társadalom reális figurái, reális szituációkban. - Teljesen új alakok népesítik be a színpadot. - Nyoma sincs bennük az egyházi színjátékos hagyományoknak. - Társadalomkritikai hangvétel, vidám elemekkel.
A következő évtizedek és évszázadok polgári színjátéktípusai mind ezekhez a gyökerekhez vezethetők vissza.
A polgári színjáték típusok:
- francia farce és sottie - olasz és spanyol farsa, momaria, bombaria, jácara, égloga és paso - németalföldi klucht, sotternie és aafelspelen - németországi Fastnachspiel - angol interlude / hívatásos színészek színjátéktípusa!!! /
A farce és a sottie jellemzői
Néhány szereplőt mozgató bohózatok voltak. A sottie-ban minden szerepet a sotok vagyis a bolond-bohócfigurák játszottak. Ők viselték először a középkorban kialakult bohócöltözetet / kopaszra nyírt fejre egy vagy kétnyúlványos, tarajos bohócsipka került, néha hegyes bohócsüveg, testhez álló, általában két színű / sárga-piros / ruha, a kézben pedig a marotte, azaz a bohócpálca, melynek végén faragott bohócfej díszlett. A farce-ok szereplői egyénítettebbek voltak és közelebb álltak a valós élethez. A műfaj kiemelkedő értékű alkotása az ismeretlen szerzőtől származó és a mai napig játszott Pathelin mester. Verses szövege könnyedén gördül és jól játszható. Egy paragrafuscsavaró zugügyvédről szól, aki a kereskedőt és a bírót be tudja csapni, de a ravasz paraszt túljár az eszén.
<
2. XV-XVI. század
A színjátékok témája és hangvétele egyre inkább a politika és társadalomkritika irányába mozdult el, olyan mértékben - országonként változóan -, ahogyan a polgárság politikai harca éleződött és alakult az adott országban.
Ebből a korból származó szerzők és műveik, országok szerint:
- Franciaország
- Henri Baude
1486-ban mutatták be legjelentősebb udvaroncellenes művét.
- Jean Bellieti
Igazi középkori céhes-művész! Farce-szerző, rendező és mindezek mellett suszter.
- Pierre Gringoire
Az 1512-ben, a párizsi vásárcsarnokban bemutatott Bolondok hercegének játéka című műve az első olyan fennmaradt középkori alkotás, melyet egyértelműen politikai megrendelésre írt a szerző! A mű XII. Lajos politikáját támogatja II. Gyula pápa ellen. A játék egy crivel / kikiáltással / kezdődött, melyben összetoborozták az összes bolondot, holdkórosokat, szeleburdiakat, bölcseket, falusiakat, várbelieket és persze az egyháziakat is. A játék során maga az Egyház lepleződik le, annak korabeli hibáit bemutatva, s ezt a szerepet maga a szerző játszotta, női ruhában!
A különböző városokban rendezett játékalkalmakat a több helyen megalakult "bolond-egyletek" szervezték és tartották össze. A farce és a sottie jelentőségének hanyatlása 1548-as betiltásakor kezdődött.
Portugália és Spanyolország
Portugáliában már a XII. század végéről fennmaradt egy arremedilho, vagyis egy kis zenés bohózat, mely kifejezetten farce jellegű alkotás volt! Ennek továbbfejlődése a spanyol juego de escarnio / csipkelődő játék /, amelyet X. Alfonz kasztíliai király mint világi játéktípust törvényileg betiltott. A XV. század közepén jön divatba a közjátékként / a vallásos előadások felvonásszüneteibe beékelt / jácara.
- Rodrigo de Cota
Az ő alkotásai közelítik meg leginkább és hordozzák magukon a farce jellegzetességeit! Legjelentősebb műve az Amor és egy öreg dialógusa című, melynek humoros párbeszéde egy Vénember, egy fiatal lány és a Szerelem között játszódik. Említést kell még tenni a spanyol ekloga-ról, mely lényegében szintén humoros verses játék volt, valamint a XVI. század elején keletkezett farsák.
Olaszország
Jellemző, hogy a színi tevékenységről szóló legkorábbi itáliai adat egy latin nyelvű és világi témájú előadásról szól: Padovában 1208-ban mutattak be egy játékot, amely meghatározása szerint "magnus ludus de quodam homine salvacio" volt. A következő állomás a népi nyelven íródott frottola / a szó füllentést vagy falusi dalt jelent ! / Ez a játéktípus a XV. században mint prológus és epilógus kapcsolódott a casre rappresentazioni-hoz a század vége felé.
- Giorgino Alione
A népi eredetű játéktípus az ő alkotásaiban csiszolódott irodalmi formájúvá.
Németalföld / mai Belgium és Hollandia /
Fejlődése - érthető földrajzi okok miatt - szoros összefüggésben állt az észak-franciaországival. Itt is kialakultak a középkori bolond-egyletek. A sottie is átterjedt hozzájuk, de elnevezése sotternie-re változott , északabbra pedig, ahol a germán eredetű törzsek éltek klucht néven volt ismert.
Németország
Az előadásokat a Ghesellen van den spele / játszótársak / adták elő. Cselekményük a szokásos családi háromszög-szituációból épült föl. A művészeti érték fejlődésében a legnagyobb szerepet azok az iparos-kereskedő egyesülések játszották, melyek a retorika, a beszédművészetek ápolására, de elsősorban a színjátszásra szövetkeztek. Már 1401-ben alakult egy ilyen Rederijker-csoport Brüsszelben, és a XV. század során szinte minden nagyobb város kialakította a maga csoportját. / 1428: Brüge, 1430: Middelburg, 1433: Vlaardingen, 1437: Gouda / A meggazdagodó polgárság csakhamar a játékok külső megjelenésére is egyre nagyobb gondot fordított. Az előadásokat már nem csak zárt térben, hanem szabadtéren, kocsiszínpadokon is tartották, ezekből fejlődtek ki az úgynevezett wagenspelen / kocsijátékok /
A látványosság művészi biztosítása céljából később egyesültek a nagy festőcéhvel a Lukasgildével, majd később 1487-be n több Rederijker-csoport egyesült egyetlen Kamarában, s ezáltal lassan országos szervezetté fejlődtek, és évente nagy találkozót szerveztek, melyeket Landjuweel-nek neveztek el. Ezeken versenyszerűen mutatták be a produkciókat, komoly és vidám művek egyaránt színre kerültek. A polgári szatíra másik jelentős formája a Fastnachtspiel is tovább fejlődött. Ezt az különböztette meg a többi játékformától, hogy figuráik hétköznapiak, társadalomkritikai jellegűek, lovag és paraszt ellenességük félreérthetetlen. A Fastnachtspiel-szövegek két csoportba oszthatók: - udvarló, vita, itélő és törvénykező - paraszt, papi, csavargó és szerelmes. Fő műfaja azonban mindenképpen a szatíra, melynek egyik ága a paraszt-és lovagellenesség, a másik pedig a házasélet, illetve az asszonyok szerepe a családban és a társadalomban.
3. A világi moralitás kialakulása
Ezekben a művekben már nem a szentek és a biblia epizódjai kerültek feldolgozásra, hanem általános emberi jellemvonások, mesterségek, melyek igen gyakran humoros mese keretében vívják szóban és tettlegességben csatáikat. Jellemző volt még, hogy reális történelmi alakok - nem ritkán az adott korból vagy a nem távoli múltból - jelennek meg, összekeveredve intézményekkel vagy területekkel. Két fő típusa van a világi moralitásoknak: - a valóban moralizáló és az ember lelki életével vagy általános életvitelével kapcsolatos művek, - konkrét történelmi eseményhez kapcsolódó
Összefoglalva:
Fontos, érdekes és sajátos korszak a színháztörténet szempontjából az európai feudalizmus kora, s azon belül a polgári színjáték. Megtagadja de részben folytatja a múltat, ugyanakkor sok mindent újra kezd. Fontosabb új vonásai:
- Ekkor találkozunk először az egyes társadalmi osztályok életének megkülönböztethető típusaival.
- Az egyházi típusú témák mindinkább világivá válnak.
- Az eleinte elvontan ábrázolt emberi lélek problémái mellett fontos szerepet kapnak a politikai és társadalmi kérdések.
- A latin nyelvet egyre jobban kiszorítja a népi nyelv.
- Bizonyos fajta teátrális érzék kezd kialakulni a nézők tömegeiben.
A feudalizmus korszakának végére a színházművészet már megérett arra a nagy változásra, amely a reneszánsz érkezésével az európai szellem és művészet világában bontakozott ki, s kétségtelen tény, hogy ebben kiemelkedő szerepet játszott a polgári színjáték!
Színjáték a kapitalista viszonyok kialakulásának korában / XIV-XVI. század /
1. AZ ITÁLIAI HUMANIZMUS ÉS RENESZÁNSZ
A középkori színjátszás és a reneszánsz színjáték közötti különbségek nem egyik napról a másikra alakultak ki, s ez az egyébként is lassú folyamat országonként igen csak eltérő megnyilvánulási formákat mutatott. Kétségtelen, hogy keletkezése, s egyszersmind kiindulási pontja Olaszországba tehető, érdekes módon azonban - valószínűleg az önálló nemzeti fejlődés és egység hiányának köszönhetően - nem ott csúcsosodott ki igazán, hanem inkább csak alapot szolgáltatott a későbbi nagy szerzők - Lope de Vega, Shakespeare vagy Moliére - számára! Ennek következményeként a reneszánsztól a XVIII. század végéig tartó időszak olasz színháztörténetét egyszersmind európai színháztörténetnek is tekinthetjük, oly nagy és befolyásoló hatása volt egész Európa színházi fejlődésére!
A reneszánsz felé tett lépések állomásai:
- kezdetben még csak a középkori színjáték keretein belül jelentkezik, amikor a vallásos jellegű látványosságok egyre inkább elvilágiasodnak.
- ezt követi a humanista, klasszicizáló udvari színházak megjelenése
- majd a népi színjáték egy fejlettebb formájának kialakulása / XVI. sz. / , ahol a humanista eszmék már képesek voltak a társadalom minden rétegéhez szólni.
A világi elemek megerősödésének folyamata és lépcsőfokai:
- először csak a vallásos drámák szüneteiben jelenik meg, később már egyre gyakrabban betét-műsorként is.
- egyre több világi alak megjelenése az úgynevezett pásztorjátékokban / kereskedő, orvos, tudós, uzsorás, pásztor, stb. /
- teljesen önálló világi témájú előadások megjelenése és elszaporodása.
A színpadtechnika változása.
A látványosság fokozására már a vallásos színjátékoknál is növekvő mértékben alkalmazták a legkülönbözőbb technikai eszközöket, melyeket kétségtelenül a reneszánsz színpadtechnika előzményeinek kell tekintenünk. A kor egyik legkiemelkedőbb képviselője Filippo Brunelleschi / 1377-1446 /
Kezdetben a firenzei vallásos látványosságok fő technikai irányítója volt, de ugyanakkor megoldásaiban már egy új kor perspektívikus ábrázolásának mestere is! Legismertebb alkotása a Paradicsom ábrázolása, melyben a színpad fölött a tíz mennyei szférát érzékeltetve egy középpont körül tíz hatalmas kerék forgott csillagokként ragyogó kis lámpásokkal megvilágítva. Előszeretettel alkalmaztak olyan, a nézők elől elrejtett - szerkezeteket, melyek tárgyak, díszletek felemelésére és leeresztésére szolgáltak. A látványosság iránt fokozódó egyre nagyobb nézői igény a társadalmi élet minden területére jellemzővé vált, de leginkább fejedelmek és főpapok fogadásain.
A reneszánszt megelőző átmeneti formák:
- A trionfo
Az egyházi menetekből kialakult ünnepélyes, látványos felvonulás, amelyeket már szinte teljesen a világi gondolkodás, a humanista eszmék hatottak át. Főként a fejedelmi bevonulások jellegzetes formája volt, ebből eredően azonban igazából csak közvetve volt színházi funkciója. Megrendezésében a firenzeiek voltak a legügyesebbek, ezért gyakran hívták őket Olaszország más városaiba is ünneprendezőként. Alkalom mindig adódott ezekre a felvonulásokra - a fejedelmek szeszélyes kívánságainak megfelelően - de állandó időpontja a farsang volt. Állandó tartozéka a kocsi volt, melyet római példára rendkívül gazdag, művészi, domborműves formában készítettek el! Gyakori volt még a kerekeken gördülő díszes hajó / carrus navalis /, de ahol arra lehetőség volt, szívesen alkalmaztak valóságos vízi járműveket is. Jellemző és fontos dramaturgiai elem volt a jelmez és álarc viselése. Egyes karneválokon - főleg Rómában - előszeretettel rendeztek különböző futtatásokat, versenyeket. / lóverseny, bivalyverseny, szamárverseny, öregek és fiúk futóversenye, stb./
- Menyegzői játékok
Rendkívül változatos és pompás színjátékszerű ünnepségek voltak. Általában fejedelmek és királyok esküvőin adták elő, gyakorta felhasználva az antik mitológiai elemeket is. Milánóban a Sforzák udvarában különösen gyakoriak voltak ezek a pompázatos, nagy apparátust igénylő alkalmi játékok. Kivitelezésük színvonalát jellemzi, hogy a technikai megoldásokat és kosztümöket Leonardo da Vinci tervezte. Az olasz humanisták színházi kísérletei.
A színjátszás fejlődése természetszerűen teljesen új formák létrejöttéhez is vezetett. Az európai színházi fejlődés igazából akkor gyorsult fel, amikor nem egyszerűen csak alkalmaztak régi antik elemeket, hanem magát az antik színházat fedezték fel teljes egészében, s kezdték el utánozni, majd később tovább gondolni! Természetesen a reneszánsz nem az antikvitás újra felfedezését, feltámasztását és utánzását jelentette, hanem sokkal inkább a társadalmi viszonyok alakulásának szükségszerű velejárója volt, mely az antik színjátszástól csak ösztönzést kapott! A klasszikus drámaírókat először latinul és görögül szólaltatták meg, szűk udvari körökben, de később megszülettek az olasz nyelvű Plautus fordítások. Európában ekkor született meg az első modern értelemben vett nemzeti nyelvű dráma! Ezek a fejlődések az olasz városokat a reneszánsz Európa legfontosabb színházi centrumaivá tették.
Az új színházi műveltség központjai:
- Velence
Itt már a XVI. század elején intenzív színházi élet folyt. Itt jelentek meg először / 1508-ban / az első Plautus-bemutatók, melyek egy három évszázados nagyszerű fejlődés kezdetét jelentették. Maradandó alkotások még sem itt születtek, mert Velence színházi-központ jellegét nem annyira a színvonalas előadásoknak, mint inkább nemzetközi forgalmú nagyvárosi mivoltának köszönhette.
- Ferrara
Színház-központi jellegét egy művészetkedvelő uralkodó családnak, az Estéknek köszönhette, akik ideális körülményeket teremtettek a színjátszás kibontakozásához. Hozzáértéssel, kifinomult ízléssel irányították udvaruk színházi életét, s gyakorta személyesen foglalkoztak olyan dolgokkal, mint a díszlet és a dramaturgia. A ferrarai udvar legjelentősebb színházi szerzője Lodovico Ariosto / 1474-1533 / volt.
Nem csak vígjátékokat írt, hanem 1530-31-ben az ő irányításával építették meg az első állandó perspektívikus színpadot, mely azonban egy év múlva leégett. Két legjelentősebb műve az Elcseréltek és a Varázsló.
- Firenze
A reneszánsz színházművészet számos úttörője származott innen és szerte Olaszországban is sok firenzei tevékenykedett. Jelentősebb alkotók:
- Angelo Poliziano / 1454-1494 /
1480-ban Mantovában írja az olasz világi színház első mesterművét, az Orpheusz története című pásztorjátékot.
- Niccolo Machiavelli / 1469-1527 /
Az olasz reneszánsz legjobb színpadi művét alkotta meg 1520-ban, Mandragora címmel!
- Bernardo Buontalenti / 1536-1608 /
A Medici-udvar szolgálatában álló rendező, mérnők, díszlet-és jelmeztervező, a város akkori legnagyobb építésze. Ő tervezte az Uffizi palotában készült hatalmas színháztermet.
- Róma
Nemzetközi helyzete és színházi életének sokrétűsége Velencéével vetekedett. A pápai udvarnak ebben az időszakban igen nagy szerepe volt a klasszikus színház felelevenítésében, s az első nemzeti nyelvű próbálkozások színrevitelében! Az előadásokat X. Leo pápa idején egy kétezer személyt befogadó hatalmas teremben tartották, s a díszleteket olyan művészek tervezték, mint Raffaello Santi, Giulio Romano és Baldassare Peruzzi! A felsoroltakon kívül Olaszország más városaiban is jelentős, a reneszánsz színház fejlődésének szempontjából fontos művészi élet folyt. / Milánó, Vicenza, Bologna Párma, Padova, Siena és Nápoly. /
A reneszánsz színház új vagy megújult műfajai:
1. Pásztorjáték
Nem kimondottan drámai műfaj, inkább csak a párbeszédes antik eklogák dramatizált változata, melyben tökéletesen fogalmazó idilli pásztorok és pásztorlányok leheletfinom sóhajok közt tesznek lírai vallomásokat szerencsés vagy boldogtalan szerelmükről. A pásztorjátékok közönsége álomvilágba ringatta magát, szelíd ligetekben édes érzelmek költői kifejezéseit ízlelgette. Képviselői:
- Angelo Poliziano / Fentebb már említett művével !!!! /
- Torquato Tasso / 1544-1595 /
A műfaj lírai értékeit klasszikus dramaturgiai eljárással fokozta, vagyis a cselekményt - melyről a színpadon tulajdonképpen csak beszélnek - jó színpadi érzékkel, hatásos fordulatokban adagolta, s így hitelesebb szenvedélyeket, nagyobb drámai feszültséget tudott a színpadra varázsolni! Fő műve az Aminta.
- Giambattista Guarini / 1533-1612 /
Az előző két szerzőhöz képest lényegesen továbbfejlesztette a műfajt! Míg azok művei néhány szereplő bensőséges, elragadó lírájú párbeszédére épült, addig ő már felnagyítja az arányokat, s többszálú cselekménnyel, sok szereplővel, négy kórussal látványos darabot alkot, s a lírai szépségről a súlypont eltolódik az apparátus pompája, gazdagsága felé! A későbbi pásztordámák már az ő felfogását követik. Fő műve a Hű pásztor.
2. Tragédia
Az olaszok inkább csak a receptjét, az alapelveit dolgozták ki, igazi tragédiát azonban nem írtak, s azok soha nem is tudták meghódítani a színpadot! Elméleti munkáik azonban meghatározó jelentőségűek voltak az európai klasszicizmus kialakulásában! Minden elméleti okfejtésük Arisztotelész Poetikájából, annak továbbgondolásából és elemzéséből indult ki! Képviselői:
- Gian Giorgio Trissino / 1478-1550 /
Az első olasz tragédia szerzője. Fő műve: A poétika részei című értekezése, melynek megjelenése után minden későbbi szerző arra törekedett, hogy kimutassa az úgynevezett "egységek" szükségességét.
- Giambattista Giraldi Cinthio
A cselekmény és az idő egységének szükségességét fejtegeti, vagyis azt, hogy a tragédia csak egyetlen történés kifejezése legyen, s egy napnál hosszabb időt ne foglaljon magába.
Ez a követelmény egyébként Arisztotelész félreértésén alapszik, aki a cselekmény és idő egységének fogalmát nem normatív, hanem történeti értelemben használta, mint a görög tragédiák szokásos elemét!!!!
- G. Cesare Scaliger / 1484-1558 /
Szintén Arisztotelészre hivatkozva egy harmadik egység, a hely egységének követelményét állította fel.
3. Commedia erudita / tudós vígjáték /
Az egyetlen műfaj, amelybe a kor igazi élete is behatolt! Igazán jelentős műfajjá azonban nem tudta kinőni magát azok miatt a klasszikus dramaturgiai szabályok miatt, melyeket a szerzők és rendezők kötelező érvényűnek hittek és be is tartották alkotásaikban! Ezzel viszont kellőképpen gúzsba is kötötték saját magukat. A kötöttségek: - mindig azonos díszlet előtt kellett szerepeltetni a színészeket / utca vagy tér /
- a fenti helyeken erényes asszony vagy lány nem tartózkodhatott.
- Előírták, hogy a vígjáték csak öt felvonásos lehet. / Se több se kevesebb!!!! /
- A dialógusokban háromnál több személy nem vehetett részt.
- Egy szereplő öt alkalomnál többször nem jelenhetett meg a színen.
A commedia erudita gyengéivel a kor több írója is tisztában volt, s jól látták, hogy fejlődését az előadás korszerűtlensége, az indokolatlan műfaji kötöttségek, s a többnyire udvari környezet akadályozza. Néhányan megpróbáltak kiszakadni ebből az elátkozott kötöttségből, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Giambattista Della Porta / 1535-1615 /
Nápolyi születésű filozófus, utazó, természettudós és vígjátékíró. Először sikerült megközelítenie a népi színjáték fesztelen fordulatosságát. Műveit olyan kitűnő színpadi érzékkel írta, hogy még a commedia dell arte színészei is műsorukra tűzték. Gyakran kritizálta kortársait és azok alkotásait. Nem azt kifogásolta, hogy a műkedvelők más szerepet töltenek be a színpadon, mint a valóságban, hanem azt, hogy ez meg is látszik rajtuk.
- Anton Francesco Grazzini / Lasca / / 1503-1615 /
A népies irányzat másik képviselője. Lasca így ír a korabeli vígjátékokról: " A gyenge vígjátékokat, mint az öreg és piszkos nőket, hiába öltöztetik selyembe, hiába díszítik girlandokkal és gyöngyökkel. " Véleménye szerint annak, hogy a commedia eruditának oly sok sebezhető pontja volt, az az oka, hogy az olasz költészet tudálékosok kezébe került, olyanokéba, akik a régit az újjal összekeverik, anélkül, hogy valami eredetit alkotnának. Erről így ír: " Arisztotelész és Horatius a maguk korát élték, de a mi korunk másmilyen: más szokásaink vannak, más vallásunk, más életmódunk, s ezért a vígjátékokat is más módon kell írni. " Művei azt mutatják, hogy számára ezt a más módot a népi színjátszáshoz való közeledés jelentette, s ez jobban sikerült neki, mint Della Portának. Egyik legjobban sikerült vígjátéka: A boszorkány.
4. A Farsa
Hosszabb-rövidebb tréfás jelenetek, amelyek kezdetben betétekként, közjátékokként, később önálló műsorként jelentek meg. Népszerűségükre jellemző Lasca egyik mondata: " Valamikor a közjátékokat írták a vígjátékok kedvééért, ma a vígjátékokat írják a közjátékok kedvéért. " Sikerének titkai: - eredeti és aktuális vígjátéki anyagot vittek színre.
- valóságos és általános társadalmi problémákat világítottak meg.
- egyszerre támaszkodott a sikeres hagyományokra és az újszerű megoldásokra.
- szövegét nem elvont és választékos irodalmi nyelven írták - melyet úgyszólván senki sem beszélt -, hanem minden szerző a maga kis szűkebb hazájának tájszólásában.
Legjelentősebb képviselője: Ruzzante / Angelo Beolco // 1502-1542 /
Padova, Velence és Ferrara legkedveltebb színész-írója volt, aki szülőföldje paraszti kultúráját és érdekeit egész életében tűzzel-vassal védelmezte. A nemesi udvarokban színésztársaival parasztruhában padovai táncokat mutatott be és padovai népdalokat énekelt, egy-két felvonásos darabjaiban, monológjaiban és párbeszédes rövid jeleneteiben pedig a paraszti élet apológiáját hirdette. Művészetének jelentős újításai: - stílusa az irodalmi vígjáték és a népi színjátszás ötvözete
- megelőzve korát, már alkalmazza a commedia dell arte egyik legfontosabb eszközét: a rögtönzést!
- ő az első tipikus alakja annak a sokoldalú színészegyéniségnek, akik a commedia dell arte fénykorában a színpad minden titkához értettek, a darabírástól és tervezéstől egészen a virtuóz némajátékig.
- leglényegesebb hozzájárulása az új népi komédia kialakulásához az a mód, ahogyan a siennai rozzikkal együtt a városba kerülő nevetséges, de furfangos paraszt figuráját végleg az új komédia központi alakjává tette!!!!
Az új színház színpadi formái.
Az új műfajok természetszerűen követeltek maguknak új színházi környezetet is. Az új környezet jellemzői:
- a játéktér véglegesen és világosan elkülönült a nézőtértől
- a nézők már nem változtathatták a helyüket, nem vándoroltak az előadás alatt, mint a középkori szimultán színpadok előtt, hanem végig állandó helyen, a színpaddal szemben foglaltak helyet.
- gyakorlatibb, reálisabb, az okozati kapcsolatokat természetesebben érvényesítő egységes színpad alakult ki.
- az új, egységes színpad egyszerre tudott megfelelni a cselekmény térbeli és időbeli dimenzióinak.
Ennek a színpadi formának a kialakulása és elterjedése természetesen hosszú folyamat volt, de kétségtelen, hogy óriási mértékben járult hozzá és tette lehetővé a modern európai színház megszületését. Érdekes módon minden színpadi újítás gyökere a múltba, konkrétan a római korba vezethető vissza, mégpedig Vitruvius Pollio / i.e.I. sz. / Augustus-kori építészettudományt összefoglaló művére, melyet 1486-ban fedeztek fel és adtak ki újra!!!!!
Folytatás a 4. részben /
KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ
Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.
