Január 14-én reggel az olaszországi Pontederában meghalt egy szakállas pasas. Egy lengyel. Egy színházi rendezõ. 65 éves volt, és már hosszú hónapok óta igen súlyos beteg. Ez a szakállas pasas, orrán egy a 60-as évekbõl ittfelejtett fekete keretes SZTK-szemüveggel, a XX. századi színházmûvészet talán legnagyobb hatású alakja volt. Olyan figura, aki már életében legendává vált, pedig alig több mint tucatnyi rendezés fûzõdik a nevéhez. Jerzy Grotowskinak hívták.

A magyar sajtó lekésett Grotowski halálhírérõl. Miközben a párizsi Liberation három kolumnát, de még a Le Monde is egy teljes oldalt szentelt emlékének, s hosszú nekrológot jelentetett meg róla a The New York Times (most nem is beszélve az olasz és lengyel lapokról), a magyar napilapok kulturális rovatának szerkesztõi - egyetlen kivétellel - még kishírnek sem minõsítették a színháztörténeti mérföldkõként emlegetett Apocalypsis cum figuris rendezõjének halálát. Pedig esetében reméltünk egy-egy nekrológot, néhány flekkes megemlékezést, esetleg interjút egy színháztudorral a Grotowski-féle "szegény színházról"; hogy színházi módszerét - elsõsorban színészvezetését - az európai és a magyar színházi világ olyan egyéniségei tanulták és formálták tovább, mint Eugenio Barba, Peter Brook vagy Halász Péter; hogy 1968-ban megjelent munkája (Toward the Poor Theatre) a 70-es években

a színházi avantgárd bibliája

volt; s hogy minden valamirevaló XX. századi színháztörténet oldalakat szán munkásságának... Szóval ilyesmiket...

Persze lehet, hogy gondolatban sokan már korábban eltemették. Ennek látszatát egyébként õ maga is táplálta, hiszen már a hetvenes évek közepén eltávolodott a színháztól; a Work Center of Jerzy Grotowski and Thomas Richard 1985-ös megalapítása óta pedig csak ritkán és rövid idõre mozdult ki pontederai remeteségébõl; egy szûk szakmai-baráti csoporttal vette magát körül, így szinte elérhetetlen volt. A nyilvánosság elõtt utoljára pont egy évvel ezelõtt a párizsi College du France-ban szerepelt, amely 1997 januárjában professzorává választotta. Elõadást tartott - s ezt nem bízhatta állandó dublõrére, Thomas Richardra, mint a toscanai Arany Pegazus-díj átvételét -, már csak azért sem, mert ekkora megtiszteltetés Grotowskit megelõzõen mindössze egy lengyelt ért: az illetõ 144 éve halott, és Adam Mickiewicznek hívták...

Jerzy Grotowski 1933. augusztus 11-én Rzeszówban született. A második világháború alatt egy Rzeszówtól 20 kilométerre fekvõ Nienadówka nevû faluban élt, s mivel apja végleg külföldre került, a két Grotowski fiút - Jerzyt és az atomfizikussá lett Kazimierzt - tanítónõ anyjuk nevelte. Emilia Grotowska okos és toleráns személyisége és a nienadówkai gyermekévek Grotowski egész életére meghatározó élményt jelentettek. Itt olvasott elõször az indiai kultúráról és vallásról, itt ismerkedett meg a népszokásokkal, s itt bûvölte el elõször az Evangélium szövege és Krisztus alakja, melyek késõbb olyan fontos színházi munkákhoz juttatták el, mint az Akropolisz, Az állhatatos herceg vagy a már korábban is említett Apocalypsis cum figuris.

1951-55 között színészetet tanul a krakkói Állami Színmûvészeti Akadémián, majd 1955-56-ban rendezõi stúdiumot végez Moszkvában az Állami Színházmûvészeti Fõiskolán. Elsõsorban a XX. századi orosz színház legnagyobb reformereinek (Konsztantyin Sztanyiszlavszkij, Vszevolod Meyerhold, Jevgenyij Vahtangov, Alekszandr Tairov) munkáit tanulmányozza, majd visszatér Krakkóba, s 1960-ra fejezi be a rendezõi szakot.

Rendezõként

1957-ben debütál a krakkói Régi Színházban, Ionescu A székek címû darabjával. Bár 1950-ben még az indiai filozófiáról tart elõadásokat, az 1956-os lengyel fordulat idején már ismert radikális ifjúsági vezetõ, majd belép a Lengyel Egyesült Munkáspártba, s tagja marad egészen 1982-ig, amikor végleg elhagyja Lengyelországot.

Tényleges színházi karrierje 1959-ben kezdõdik, amikor az irodalom- és színházkritikus Ludwik Flaszennel átveszi egy kis vidéki színház, az opolei Teatr 13 Rzedów mûvészeti vezetését. Alig öt esztendõ alatt egy olyan kísérletezõ, új kifejezõeszközöket keresõ, a fizikai és hanggyakorlatokban, a test szoborszerûségében rejlõ színházi lehetõségekre koncentráló társulatot hoznak létre, amelynek szinte valamennyi premierjét - Orfeusz (1959), Káin (1960), FaustSiakuntala (1960), Õsök (1961), Kardian (1962), Akropolisz (1962), Doktor Faustus tragikus történeteTanulmány Hamletrõl (1964) - számon tartotta az európai színházi szakma. Grotowski ezekben az években dolgozza ki sajátos színházi módszerét, a gazdag színházak apparátusáról lemondó, a színészi munkára koncentráló, az Európán kívüli rituális színházak gyakorlatából és a középkori európai színjátszás szellemiségébõl kiinduló, úgynevezett szegény színházat. Társulata, melynek saját színházi világot felépíteni törekvõ elõadásait az 1960-as évek elejétõl Európa számos színháztudora és rendezõje is felkereste (többek közt Eugenio Barba és Peter Brook), 1962-ben felveszi a Teatr Laboratorium nevet, ezzel is kifejezve színházi kísérleteik tudatosságát. (1960), (1963),

Jóllehet a Teatr Laboratorium 1964-ben már Európa-szerte ismert, mégis a felszámolással kell szembenéznie. Opole provinciális lengyel kisváros, s a vidéki párt- és tanácsi apparátus nehezen tolerálja Grotowski valóban komoly vitákat gerjesztõ színházi kísérleteit. Végül Wroclaw menti meg a társulatot, s biztosítja a Teatr Laboratorium elhelyezését egészen annak 1984-es önfelszámolásáig.

Wroclawban

születnek meg Grotowski leghíresebb - a világ számos színpadán is bemutatott - alkotásai: az Akropolisz új feldolgozása (1964), Az állhatatos herceg (1965), valamint a Biblián, illetve Dosztojevszkij, T. S. Eliot és Simon Weil mûvein alapuló Apocalypsis cum figuris (1968). Ekkor már nemcsak õ, de társulatának színészei - Ryszard Cieslak, Elizabeth Albahaca, Zbigniew Cinkulis, Antoni Jaholkowski, Rena Mirecka, Zygmund Molik, Stanislaw Scierski - is nemzetközileg ismert mûvészek.

A világhír küszöbén, egy 1970-es Indiában tett látogatás után, Grotowski végleg hátat fordít a színháznak mint klasszikus intézménynek és a nyilvános színházi tevékenységnek. Ezt követõ egész munkásságát a színészi tevékenység kutatásának és nézõk nélküli tökéletesítésének szenteli, legyen szó a Laboratorium színészeivel folytatott parateátrális hang- és testgyakorlatokról (1972-77), a Forrásszínház keretei között Haitin, Indiában, Nigériában és Mexikóban folytatott transzkulturális színházi kutatásairól (1978-82) vagy a Pontederában zajló rituális mûvészetek programról (1985-99), melynek összegzését - Opus címen - a világ több mint kétszáz színházi csoportjának mutatja be Thomas Richarddal és Workcenter együttesével.

Grotowski útja a "szegény színháztól" a test és lélek állandó tökéletesítésében értelmet nyerõ, nézõk és tanúk nélküli, parateátrális "belsõ színházig" nem távolsága, hanem mélysége miatt volt káprázatos. De hát épp a mélység a színészmesterség egyik lényege.