Január 14-én reggel az olaszországi Pontederában meghalt egy szakállas
pasas. Egy lengyel. Egy színházi rendezõ. 65 éves volt, és már hosszú
hónapok óta igen súlyos beteg. Ez a szakállas pasas, orrán egy a 60-as évekbõl
ittfelejtett fekete keretes SZTK-szemüveggel, a XX. századi színházmûvészet
talán legnagyobb hatású alakja volt. Olyan figura, aki már életében legendává
vált, pedig alig több mint tucatnyi rendezés fûzõdik a nevéhez.
Jerzy Grotowskinak hívták.
A magyar sajtó lekésett Grotowski halálhírérõl. Miközben a párizsi
Liberation három kolumnát, de még a Le Monde is egy teljes oldalt szentelt
emlékének, s hosszú nekrológot jelentetett meg róla a The New York Times
(most nem is beszélve az olasz és lengyel lapokról), a magyar napilapok
kulturális rovatának szerkesztõi - egyetlen kivétellel - még kishírnek
sem minõsítették a színháztörténeti mérföldkõként
emlegetett Apocalypsis cum figuris rendezõjének halálát. Pedig
esetében reméltünk egy-egy nekrológot, néhány flekkes megemlékezést,
esetleg interjút egy színháztudorral a Grotowski-féle "szegény színházról";
hogy színházi módszerét - elsõsorban színészvezetését - az európai
és a magyar színházi világ olyan egyéniségei tanulták és formálták tovább,
mint Eugenio Barba, Peter Brook vagy Halász Péter; hogy 1968-ban megjelent
munkája (Toward the Poor Theatre) a 70-es években
a színházi avantgárd bibliája
volt; s hogy minden valamirevaló XX. századi színháztörténet oldalakat
szán munkásságának... Szóval ilyesmiket...
Persze lehet, hogy gondolatban sokan már korábban eltemették. Ennek látszatát
egyébként õ maga is táplálta, hiszen már a hetvenes évek közepén
eltávolodott a színháztól; a Work Center of Jerzy Grotowski and Thomas
Richard 1985-ös megalapítása óta pedig csak ritkán és rövid idõre
mozdult ki pontederai remeteségébõl; egy szûk szakmai-baráti
csoporttal vette magát körül, így szinte elérhetetlen volt. A nyilvánosság
elõtt utoljára pont egy évvel ezelõtt a párizsi College du
France-ban szerepelt, amely 1997 januárjában professzorává választotta. Elõadást
tartott - s ezt nem bízhatta állandó dublõrére, Thomas Richardra,
mint a toscanai Arany Pegazus-díj átvételét -, már csak azért sem, mert
ekkora megtiszteltetés Grotowskit megelõzõen mindössze egy
lengyelt ért: az illetõ 144 éve halott, és Adam Mickiewicznek hívták...
Jerzy Grotowski 1933. augusztus 11-én Rzeszówban született. A második világháború
alatt egy Rzeszówtól 20 kilométerre fekvõ Nienadówka nevû
faluban élt, s mivel apja végleg külföldre került, a két Grotowski fiút -
Jerzyt és az atomfizikussá lett Kazimierzt - tanítónõ anyjuk nevelte.
Emilia Grotowska okos és toleráns személyisége és a nienadówkai gyermekévek
Grotowski egész életére meghatározó élményt jelentettek. Itt olvasott elõször
az indiai kultúráról és vallásról, itt ismerkedett meg a népszokásokkal,
s itt bûvölte el elõször az Evangélium szövege és Krisztus
alakja, melyek késõbb olyan fontos színházi munkákhoz juttatták el,
mint az Akropolisz, Az állhatatos herceg vagy a már korábban is
említett Apocalypsis cum figuris.
1951-55 között színészetet tanul a krakkói Állami Színmûvészeti
Akadémián, majd 1955-56-ban rendezõi stúdiumot végez Moszkvában az
Állami Színházmûvészeti Fõiskolán. Elsõsorban a XX. századi
orosz színház legnagyobb reformereinek (Konsztantyin
Sztanyiszlavszkij,
Vszevolod Meyerhold, Jevgenyij Vahtangov, Alekszandr Tairov) munkáit tanulmányozza,
majd visszatér Krakkóba, s 1960-ra fejezi be a rendezõi szakot.
Rendezõként
1957-ben debütál a krakkói Régi Színházban, IonescuA székek címû
darabjával. Bár 1950-ben még az indiai filozófiáról tart elõadásokat,
az 1956-os lengyel fordulat idején már ismert radikális ifjúsági vezetõ,
majd belép a Lengyel Egyesült Munkáspártba, s tagja marad egészen 1982-ig,
amikor végleg elhagyja Lengyelországot.
Tényleges színházi karrierje 1959-ben kezdõdik, amikor az irodalom-
és színházkritikus Ludwik Flaszennel átveszi egy kis vidéki színház, az
opolei Teatr 13 Rzedów mûvészeti vezetését. Alig öt esztendõ
alatt egy olyan kísérletezõ, új kifejezõeszközöket keresõ,
a fizikai és hanggyakorlatokban, a test szoborszerûségében rejlõ
színházi lehetõségekre koncentráló társulatot hoznak létre,
amelynek szinte valamennyi premierjét - Orfeusz (1959), Káin
(1960), FaustSiakuntala (1960), Õsök
(1961), Kardian (1962), Akropolisz (1962), Doktor Faustus
tragikus történeteTanulmány Hamletrõl (1964) - számon
tartotta az európai színházi szakma. Grotowski ezekben az években dolgozza
ki sajátos színházi módszerét, a gazdag színházak apparátusáról lemondó,
a színészi munkára koncentráló, az Európán kívüli rituális színházak
gyakorlatából és a középkori európai színjátszás szellemiségébõl
kiinduló, úgynevezett szegény színházat. Társulata, melynek saját színházi
világot felépíteni törekvõ elõadásait az 1960-as évek elejétõl
Európa számos színháztudora és rendezõje is felkereste (többek közt
Eugenio Barba és Peter Brook), 1962-ben felveszi a Teatr Laboratorium nevet,
ezzel is kifejezve színházi kísérleteik tudatosságát.
(1960), (1963),
Jóllehet a Teatr Laboratorium 1964-ben már Európa-szerte ismert, mégis a
felszámolással kell szembenéznie. Opole provinciális lengyel kisváros, s a
vidéki párt- és tanácsi apparátus nehezen tolerálja Grotowski valóban
komoly vitákat gerjesztõ színházi kísérleteit. Végül Wroclaw menti
meg a társulatot, s biztosítja a Teatr Laboratorium elhelyezését egészen
annak 1984-es önfelszámolásáig.
Wroclawban
születnek meg Grotowski leghíresebb - a világ számos színpadán is
bemutatott - alkotásai: az Akropolisz új feldolgozása (1964), Az állhatatos
herceg (1965), valamint a Biblián, illetve Dosztojevszkij,
T. S.
Eliot és Simon Weil mûvein alapuló Apocalypsis cum figuris
(1968). Ekkor már nemcsak õ, de társulatának színészei - Ryszard
Cieslak, Elizabeth Albahaca, Zbigniew Cinkulis, Antoni Jaholkowski, Rena
Mirecka, Zygmund Molik, Stanislaw Scierski - is nemzetközileg ismert mûvészek.
A világhír küszöbén, egy 1970-es Indiában tett látogatás után,
Grotowski végleg hátat fordít a színháznak mint klasszikus intézménynek
és a nyilvános színházi tevékenységnek. Ezt követõ egész munkásságát
a színészi tevékenység kutatásának és nézõk nélküli tökéletesítésének
szenteli, legyen szó a Laboratorium színészeivel folytatott parateátrális
hang- és testgyakorlatokról (1972-77), a Forrásszínház keretei között
Haitin, Indiában, Nigériában és Mexikóban folytatott transzkulturális színházi
kutatásairól (1978-82) vagy a Pontederában zajló rituális mûvészetek
programról (1985-99), melynek összegzését - Opus címen - a világ több
mint kétszáz színházi csoportjának mutatja be Thomas Richarddal és
Workcenter együttesével.
Grotowski útja a "szegény színháztól" a test és lélek állandó
tökéletesítésében értelmet nyerõ, nézõk és tanúk nélküli,
parateátrális "belsõ színházig" nem távolsága, hanem mélysége
miatt volt káprázatos. De hát épp a mélység a színészmesterség egyik lényege.
Írta: Tálas Péter
/ FORRÁS: LITERATURA.HU /
KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ
Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.