KULTÚRA

Érdekes szónak tűnhet ez egy börtönt nem ismerő ember számára, hiszen nagyon sokan úgy gondolják, hogy ezek a fogalmak ismeretlenek a rácsok mögött.
/ Négy fal közé bezárt, maguk elé bámuló, önmagukba zárkózó vagy épp agresszivan viselkedő elitélteket látnak amikor a börtönökre gondolnak...És persze vannak szép számmal olyanok is, akik azért gondolják ezt, mert azt szeretnék, ha így is lenne.../
Nos, a valóság egészen más!
A börtönök vezetése - némi csekély kivétellel - mindent elkövet, hogy minél több kultúrálódási és tanulási lehetőséget biztosítson az elitélteknek.
Az persze már más kérdés, hogy melyik börtönben miért törekednek erre...
Van, ahol valóban komolyan veszik - és akarják is -, hogy a nagyrészt tanulatlan, kultúrát és művészetet nem ismerő vagy nem becsülő fogvatartottakat a hosszú évek alatt, amennyire csak lehetséges, műveltebbé és ezáltal alkalmasabbá tegyék a társadalomba való visszailleszkedésre.
Aztán van olyan börtön, ahol a "kenyeret és cirkuszt a népnek" - régi római igazság elve alapján teszik mindezt, mondván, hogy addig is nyugodtan vannak a rabok, amíg valamilyen programon vehetnek részt.
Könnyűszerrel fel lehet ismerni ezeket a börtönöket, mert leginkább az jellemző rájuk, hogy a civil életből hívnak vendégszereplésre előadókat - sajnos válogatás nélkül!-, és nem a fogvatartottakat ösztönzik művészi tevékenységre.
/ Ezzel az erővel nézhetnék a zárkájukban a tévét is...A meghívott vendégművészt ott is lehet látni.../
A leghelyesebben és legeredményesebben azokban a börtönökben járnak el, ahol a két lehetőséget megfelelő arányban képesek ötvözni.
Mert valóban szükség van arra, hogy egy vendégművész "behozza" számukra a civil élet hangulatát, de legalább ilyen fontos az, amikor a fogvatartottak önmaguk ismerkednek meg a művészeti ágakkal, az önművelés és önfejlesztés lehetőségeivel és előnyeivel.
Az erre törekvő börtönökben rengeteg szakkör működik, ahol kipróbálhatják magukat az emberek, és olyan rejtett tehetségeiket hozhatják a felszínre, amelyről nem is sejtették, hogy bennük van.
Ez a sikerélmény pedig meghatározó lehet további életükben...
Mivel könyvtáros és stúdiósként feladatom volt egy egész börtön kultúrális életének megszervezése és lebonyolítása, sok csodálatos szobrot, fafaragást, festményt és irodalmi alkotást volt részem látni az ott töltött évek alatt, de igazi tapasztalatokat mégis leginkább a színház nevelő hatásáról tudtam szerezni, mivel azt a szakkört vezettem, az tartozott hozzám szorosabban.
A Hogyan lettem "ózdi fojtogató"?...- című írásomban már említést tettem azokról az előadásainkról, amelyek színvonala a civil életben is megállta volna a helyét - és ez az értékelés nem tőlem származik! -, ezért túl nagy részletességgel erre most nem szeretnék kitérni.
Sokkal inkább arra, hogy milyen pozitív változásokat tapasztaltam a színházi szakkörben résztvevő elitélteken.
Jónéhány olyan elitéltnek "harcoltam ki" a részvételét a csoportban, akik azidáig úgy voltak ismertek, mint akik balhésok és megbízhatatlanok.
Attól fogva, hogy a csoport tagjai lehettek, egyrészt fontosnak érezték magukat, másrészt levezethették fölös energiáikat a színpadon, arról nem is beszélve, hogy "kimelkedhettek" a többi fogvatartott szürke tömegéből, sőt megmutathatták önmagukat a többieknek.
Mindezt olyan fontosnak tartották, hogy inkább változtattak a magatartásukon, csak hogy a csoport tagjai maradhassanak.
/ Mert elég volt egy komolyabb fegyelemsértés, hogy többé ne engedjék őket oda! /
Ez méginkább erősödött bennük az első sikeres előadás után, amikor - bármilyen furcsa is - de a többi elitélt megbecsüléssel és tisztelettel nézett rájuk...
Egyetlen olyan ember sem volt közöttük, aki korábban bármikor is állt volna színpadon, és nagyrészük soha nem olvasott verset, főleg nem színdarabot.
Ezekkel az emberekkel kellett létrehozni egy József Attila emlékműsort, vagy előadni egy J.P. Sartre politikai szatírát...
Merész vállalkozás volt, melynek sikerében a kezdetekben én sem voltam biztos igazán.
Féltem, hogy túl magasra tettem nekik a mércét a darabválasztásokkal, és ezen a véleményen volt a börtön nevelőinek nagyrésze is.
Szerencsére az eredmények mást mutattak.
És ami még meglepőbb volt, hogy a József Attila verseket néma csendben, igazi odaadással szívta magába az iskolai végzettséget tekintve alulképzett közönség, és a politikai szatíra legrejtettebb utalásait is azonnal megértették!
/ Gyakorta érzékenyebben, mint a fegyőrök vagy nevelőtisztek.../
A kultúrális lehetőségek mellett az oktatás - a továbbtanulás - lehetőségét is mindenképpen pozitívumként kell felhozni a büntetésvégrehajtásnak!
Kivétel nélkül minden Bv. Intézetben müködik belső iskola, ahol az elitéltek elvégezhetik a nyolc általánost, akiknek pedig ez már meg van, azok nagyon sok fajta szakmát szerezhetnek ott töltött éveik alatt.
/ A szakács, targoncavezető, asztalos, villanyszerelő, stb. tanfolyamok után a civil életben elvégzettel egyenértékű végzettséget igazoló papírt kapnak! /
Az oktatást kintről bejáró tanárok végzik, akiket igazán becsülni lehet, hogy vállalják ezt a nem mindennapi - és néha nem is veszélytelen - feladatot!!!!
Hogy miben rejlik számukra a veszély?
Nos, tudni kell, hogy mint mindennel, ezzel a lehetőséggel is vissza lehet élni, és gyakorta meg is teszik a fogvatartottak.
Az iskolába vagy oktatásra járó elitéltek jelentős része ugyanis nem azért jelentkezik mert annyira szeretne tanulni, hanem azért, hogy addig se legyen bezárva a zárkájába.
Mivel az iskolakörlet egészen máshol van, mint az elitéltek zárkái, a felügyelet csoportokban átkíséri őket az órákra, aztán az órák végeztével majd visszamegy értük.
/ Nincsenek teljesen ellenőrzés nélkül hagyva, de nem is üli végig velük az órákat egyetlen smasszer sem. Az iskolakörleten kívüli asztalánál ül készenlétben, hogy beavatkozhasson bármilyen rendbontásba. /
Ez a szinte mindennapos mozgási lehetőség kiváló alkalom arra, hogy menetközben - vagy órák szünetében - odaszaladjanak más zárkákban lévő ismerőseikhez és kölcsönkérjenek vagy üzleteljenek.
/ Mindennel felérő lehetőség ez egy börtönben, amikor hozhatják és vihetik az árút és a híreket, és ezért inkább végig ülik az órákat.../
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ilyenkor hol van a felügyelet?....
Nos, az az igazság, hogy a börtönőrök és az elitéltek között a hosszú évek alatt - akaratlanul is - kialakul egyfajta kapcsolat, amely lehet szimpátián vagy unszinpátián alapuló.
Ha a szimpátia a jellemző, akkor az őr szemet huny bizonyos dolgok felett, főleg ha az nem súlyos fegyelemsértés.
Márpedig az, hogy valaki kölcsönkér egy kis kávét, cigit vagy teát, vagy éppen borítékot, hogy levelet tudjon írni haza, az nem tartozik a súlyosabb dolgok közé.
/ Az már persze más kérdés, hogy egy ellenőrzés során - ha kiderül - ez ennek ellenére az őr állásába is kerülhet! /
Gyakorta próbálkoznak azzal is, hogy az oktatást adó tanárt környékezik meg, és igyekeznek rávenni arra, hogy ezt vagy azt hozzon be nekik, és - az oktató személyiségétől függően - ez sokszor sikerrel is jár.
Természetesen azoknak a fogvatartottaknak, akik egyáltalán nem a tanulás miatt járnak el az órákra, az eredményén is megmutatkozik mindez, viszont van egy komoly probléma ebben az egészben, mégpedig az, hogy aki egyszer már beiratkozott, azt soha nem buktatják meg!
Ez ugyanis nagymértékben rontaná a bv. intézet oktatási statisztikáját, illetve az egész oktatás értelmét megkérdőjelezné...
/ És ezzel nagyon is tisztában vannak az elitéltek is..../
Persze ne úgy képzeljük el a fentebb leírtakat, hogy a börtönök minden fogvatartottja arra törekszik, hogy szakmát szerezzen vagy meglegyen legalább a nyolc osztálya!
Nagyon is elenyésző ez a réteg - még az előbb említett, számukra pozitív visszaélési lehetőségek ellenére is.
/ A másik oka a csekély részvételnek, hogy az elitéltek nagy részét nem is lehet beiskolázni, mivel olyan szigorú az őrzési fokozatuk - vagy olyan a viselkedésük -, hogy nem adható meg nekik ez a mozgási lehetőség! /
A szakma megszerzésének pedig azért nincs igazi vonzereje, mert minden elitélt tudja, hogy büntetett előélete miatt már eleve hátránnyal indul odakint, az amúgy is munkanélküliségtől terhelt társadalomban.
Így aztán nagy részük inkább a sportolási lehetőséget veszi igénybe, ahol a testét edzheti az agya helyett.
Tisztában van ugyanis azzal, hogy ha szabadul, a következő bűncselekmény elkövetésénél szüksége lesz a jó fizikumra.
Groteszkül hangozhat mindez, de még is ez az igazság.
Az elitéltek jelentős részének esze ágában sincs végigjárni a visszailleszkedés nehéz és rögös útját.
Vagy azért, mert már eleve erre inspirálja a személyisége, vagy pedig azért, mert megpróbálta néhányszor, de minduntalan a társadalom elutasító ellenállásába ütközött, és egyszerűen belefáradt, hogy ujra a nehezebb megoldást válassza.
Sportolásra egyébként bőven kapnak lehetőséget, szinte mindennapos rendszerességgel, főleg hétvégén, amikor egész nap a börtön udvarán focizhatnak, súlyzózhatnak, kézilabdázhatnak, stb.
Rendszeresen rendeznek számukra bajnokságokat a különböző szintek között, és ezeket igen csak komolyan is veszik.
/ Olyannyira, hogy sokszor fajul verekedéssé egy-egy meccs, csak itt nem a szurkolók ütik egymást, mint a civil életben, hanem a játékosok..../
Meg kell jegyeznem, hogy az őrök is szivesebben engedik sportolni a fogvatartottakat, mint tanulni, mert az udvaron egyszerre több felügyelő hatékonyabban tudja ellenőrizni őket, mint a tantermekben!
/ Ráadásul az őrök is jobban szórakoznak, hisz foci vagy kézilabda meccset nézhetnek.../
Hasonló a hozzá állás a fogvatartottak - és őrök - részéről a hitoktatást illetően is.
Ma már egyre több vallási felekezet hitoktatója jár be a börtönökbe, "megmenteni az elkallódott lelkeket".
Egyszerre, egy időben, több helyiségben is zajlik hitoktatás, legyen az római katolikus, református vagy baptista.
Az elitéltek pedig áhítatos arccal ülik végig ezeket, főleg ha tudják, hogy a végén megint kapnak valamilyen ajándékot.
A különböző felekezetek mindegyike folytat ugyanis karitatív tevékenységet, hogy hozzá járjanak többen - már megint ez a fránya statisztika! -, és ilyenkor nagyon sok ajándékkal érkeznek.
Ezek az adakozások általában nagyobb egyházi ünnepekkor jellemzőek, de előfordul más alkalmakkor is, csak úgy spontán.
Ilyenkor aztán - mivel előre tudják, és a hír gyorsan terjed -, tömegével jelennek meg az elitéltek, legfőképpen olyanok, akik korábban egyszer sem voltak jelen egyetlen istentiszteleten sem.
Amikor megkapták az ajándékot az egyik helyen, akkor átmennek a másik, majd a harmadik terembe is, hogy ott is kapjanak valamit.
/ Egyetlen felekezet terme szokott a legüresebb lenni. Jehova Tanúié, mert ők, vallási meggyőződésüknek megfelelően nem ajándékoznak sem kávét, sem cigarettát..../
Természetesen némely fogvatartott a hitoktatókat is igyekszik megkörnyékezni, hogy behozzanak bizonyos tiltott dolgokat számukra, de ez csak nagyon ritkán sikerül.
Vannak azonban "okosabb" elitéltek is, akik pontosan azt használják ki, ami a hitoktatók leggyengébb pontja: a segítőkészséget és a hitet a megjavítható, jó útra térő bünösökben.
/ Akik persze léteznek, csak nem olyan mértékben, mint amilyenben azt a hitoktatók és papok gondolják és szeretnék..../
A börtön-zenekar vezetője - akivel én is napi munkakapcsolatban álltam, mert ők szolgáltatták a zenét a színpadi előadásainkhoz -, elkezdett járni az egyik felekezet hittanóráira, és szinte egyik napról a másikra "megtért".
Attól kezdve soha nem hallottuk káromkodni, leszokott a cigarettáról, közöttünk is mindig Istenről beszélt, és bírált minket "hitetlen" gondolkodásunk miatt.
Egy éven keresztül nem volt egyetlen olyan hittanóra sem, amelyen ne vett volna részt, és azok befejeztével ő még félórákat beszélgetett külön is a hitoktatóval.
Sikerült annyira a lelkész bizalmába férkőznie, hogy ő lett az egyik kedvenc "tanítvány" - ahogyan Júdás is az volt...
Elsírta a lelkésznek, hogy odakint nincs senkije, így aztán csomagot sem kap senkitől....
A hitoktató ezért rendszeresen - persze nevelői engedéllyel - hozott be neki tisztasági szereket, és más apróságokat.
Ez volt az első lépés.
Innentől már megállíthatatlanul haladtak az események...
Mi sem akartuk elhinni, amikor az egyik napon egy vadonat uj szintetizátorral érkezett a lelkész, amelyet a kinti felekezet tagjai gyűjtöttek össze ajándékként, hogy "megtért bárányuk" azon gyakorolhasson és játszhasson, mivel a börtön szintetizátora már elég régi.
Azt is elintézték neki, hogy magánál tarthassa a zárkájában - ha már egyszer az ő tulajdona - és ott is gyakorolhasson.
Aztán még nagyobb meglepetés következett!
Kijárták számára az intézet vezetésénél, hogy 2 napra elhagyhassa a börtönt és résztvehessen a vallási felekezet szokásos éves kongresszusán.
Ez nem semmi eredmény volt, ugyanis ez az elitélt korábban már többször szökött, illetve köröztetni kellett, mert nem tért vissza a börtönből kapott eltávozásról.
Így aztán esélye sem lett volna elhagyni a börtönt, egészen a szabadulásáig.
A felekezet vezetői azonban kezeskedtek érte, és megbeszélték a parancsnokkal, hogy ők viszik és hozzák is vissza kocsival a börtönhöz az elitéltet.
Igéretüket meg is tartották: az illetőt időben visszahozták, mindenki megnyugodott, és ami még fontosabb: az elitélt is jó pontot szerzett, ujra elkezdtek benne megbízni.
Néhány hónap múlva be is adta az eltávozási kérelmét, melyet az intézet - kulturális munkája jutalmaként, és ujabb némi hitoktatói közbenjárásra - meg is adott neki, mégpedig a maximális tíz napot.
Fél év múlva hozta vissza a rendőrség.
Közben eladta az ajándék szintetizátort, és miután elmulatta az árát, csinált néhány betörést, mert ugye élni is kell valamiből...
Mindez persze nem tipikus eset, inkább csak kuriózumként jegyeztem le, illetve annak bemutatására, hogy a fogvatartottak bizonyos rétegét mennyire csak az érdekek viszik a vallási foglalkozásokra és istentiszteletekre.
/ Azóta is csak mosolygok, amikor a hiradásokban olyan riportot látok, ahol átszellemült arcú fogvatartottak ülnek a börtönök erre a célra kijelölt termeiben...Hogyan is ülhetnének, amikor egy televíziós csatorna kamerája bámul rájuk.../
Ennek ellenére fontosnak és bizonyos mértékben hatékonynak tartom azt, hogy az egyház képviselteti magát a börtönök lakóinak nevelésében.
Ha másért nem, hát azért, mert - sokan életükben először - kezükbe veszik a Bibliát, olvasnak is - amit egyébként nem nagyon tennének -, és ha csak felületesen is, de mégérinti a lelküket mindaz, amit ott hallanak!
Nem hagyhatom ki ebből a fejezetből - már csak azért sem mert saját tapasztalataimra tudok támaszkodni - az elitéltek könyvtárlátogatási szokásait sem.
Az tény, hogy az elitéltek egyébként is műveltebb része rengeteget olvas!
Tisztában vannak azzal, hogy lélekben és gondolatban addig sincsenek a rácsok mögött, amíg a könyv lapjain megelevenedő világban járnak.
Persze ők vannak kevesebben.
Ennek ellenére a könyvtári látogatók számát igen csak megírigyelné bármelyik civil könyvtár.
Tömegével érkeznek az elitéltek, akiknek nagy része utóljára az általános iskolában látott könyvet, akkor is csak a borítóját.
A könyvtárba menetel ugyanis - hasonlóan a korábban leírt eseményekhez - szintén kiváló lehetőség arra, hogy elhagyják zárkáikat, és menetközben lebonyolíthassák üzleti és egyébb dolgaikat.
A könyvtárba belépve azonnal neki esnek a polcokon lévő könyveknek, és válogatás nélkül - mindennemű elképzelés hiányában - forgatják, nézegetik a könyveket, aztán ha valami miatt nem tetszik, akkor vagy a földre dobják, vagy bedobják a polc mögé.
/ Gyakorta káromkodnak, hogy nincs egy normális könyv sem, amiről persze a könyvtáros és a nevelők tehetnek. Pedig bátran kijelenthetem, hogy a világirodalom remekei sorakoznak a polcokon.../
Egy-egy könyvtári látogatás után valóságos csatateret hagynak maguk után, arról nem is beszélve, hogy a terem hangulatát kiemelő virágokat vagy ellopják - hogy a zárkájukban is legyen -, vagy ami még rosszabb, puszta szórakozásból kettétörik.
A visszahozott könyvek nagy része hiányos, főleg a vékony papírra írottaké, amik kiválóan alkalmasak arra, hogy cigarettát sodorjanak belőlük.
Ennél már csak az az érdekesebb, amikor megpróbálják ellopni, illetve el is lopják a könyvtárból a könyveket.
A kabátjuk alá dugnak néhány kötetet és úgy távoznak.
Pedig ennek semmi értelme, hiszen az még a börtön területén marad, haza vinni nem tudják, és nem is akarják.
Sokkal inkább a civil életből hozott beidegződésről van szó, ahol már eleve beléjük ivódott a lopás kényszere...
Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a nevelők nagy része sem fordít kellő energiát arra, hogy könyvtárlátogatásra szoktassa a keze alá tartozó elitélteket!
Gyakorta csak a kultúrnevelő többszöri felszólítására - akár fél év elteltével - kísérik vagy kísértetik át a könyvtárba az embereket, ez idő alatt pedig - már csak a többszöri zárkarendezések gyors pakolászása közben is - megrongálódnak a könyvek.
/ Pedig ott is van előírt kölcsönzési idő, amely 2 hét! /
Amikor pedig "méltóztatnak" lehetővé tenni az elitélteknek a könyvtár látogatását, akkor beterelik őket a terembe, és ők elmennek kávézni vagy beszélgetni valamelyik kollégával, aztán egy óra elteltével visszajönnek értük.
Ez a felügyeleti hiány is nagymértékben járul hozzá a teremben elkövetett vandalizmushoz...
Gyakorta hivatkoznak ezek a nevelők arra, hogy azért nem hozzák az embereiket, mert úgy sem érdemes, hiszen az elitéltek igazából nem is könyvekért mennek a könyvtárba.
Mint azt fentebb írtam, ez túlnyomórészt így is van, viszont így azok az elitéltek is elesnek a lehetőségtől, akik valóban olvasni szeretnének, illetve a tanulatlanabb réteg esélyt sem kap arra, hogy esetleg "barátjává váljék a könyv"...
/ Csak futólag - de nem mellékesen - jegyzem meg, hogy a börtön könyvtárnak nevelők és őrök is beíratkozott tagjai lehetnek, akik közül némelyiknek a könyvtárlátogatási kultúrája, illetve az általa keresett könyvek színvonala semmiben sem emelkedik felül az elitéltekén... Arról már nem is beszélve, hogy ők nem megrongálva hozzák vissza a könyveket, hanem általában sehogy...Mertleginkább akkor jönnek, ha otthon a gyereknek kell valamilyen kötelező olvasmány, amit egyszerűbb "véglegesen" kikölcsönözni a börtön könyvtárból, mint megvenni.../
Joggal merül fel a kérdés - a fentebb leírtak alapján -, hogy egyáltalán érdemes-e ilyen kultúrálódási lehetőséget biztosítani az elitélteknek, és van-e valami nevelő hatása ennek az egésznek?
Nos, erre csak azt tudom mondani, hogy mindez ugyan úgy személy-függő, mint bármi más az életben.
Mert igenis vannak műveltebb fogvatartottak, akik igénylik és őszinte örömmel veszik mindezt igénybe, és vannak olyanok is, akik ott kezdenek el olvasni és ezt a szokásukat haza is viszik magukkal.
Miattuk mindenképpen érdemes!
Akik pedig a kultúrálódási lehetőségeket csak jó ürügynek használják ügyes-bajos dolgaik elintézésére?...Nos, legalább elmondhatja a börtönök vezetése, hogy esélyt adott nekik is szellemük fellendítésére...
/ Egyébként is: ha mindezt megszüntetnék a negatív jelenségek miatt, az olyan lenne, mintha megszüntetnék a tömegközlekedést, mert sok a bliccelő utas.../
Azt kell tehát mondanom, hogy a börtönök vezetése - nagyon helyesen! - minden lehetőséget biztosít a bekerült elitéltek számára, hogy jobb, okosabb emberként kerüljenek ki, a végeredmény viszont nem rajtuk - illetve nem CSAK rajtuk - múlik...

Free Music at divine-music.info>