A német protestáns dráma képviselői / folytatás a 7. részről! /

          - Daniel Casper von Lohenstein / 1635 - 1687 /

Sziléziai születésű , a német barokk dráma jelentős képviselője.
Városa képviseletében I. Lipót udvarában járt, ahol megismerkedett a délnémet barokk pompájával.
Írói egyénisége oldottabb, mint Gryphiusé, nem szeret a színpadról prédikálni, inkább élénk cselekményt sző, és férfihős helyett szívesebben állít nőt a dráma középpontjába!
A tragikum nála nem az elvhűségből ered, hanem a fő személy valamilyen hibát követ el, s ennek büntetéseként megnyugodva fogadja a halált.

               - Johann Christian Hallmann / 1640 - 1704 /

Hivatására nézve boroszlói ügyvéd.
Zsarnokdrámái ellenére sem nevezhetjük a szó igazi értelmében tragédiaíró típusnak,
mert szerette szomorú fordulatok, intrikák és baljós bonyodalmak után jó végre juttatni hőseit.

Még a protestáns iskolák fegyelmezett légkörébe is belopta magát a tragédiák mellett a könnyedebb komédia!
Farsang idején például komédiákat is előadtak, de nem reneszánsz bohózatok voltak már ezek, ahol a polgár tele torokból kacaghatott!
A nevetésekbe minden esetben irónia is vegyült, a társadalmi problémák súlyosságának köszönhetően.
A komédiák új témái:

- A polgár, aki többre vágyik, mint amit elérhet,

- A paraszt, akiből egy napra fejedelem lesz,

- A kisemberek, akik nagy jelentőséget tulajdonítanak apró-cseprő pereskedéseiknek,

- Szegény kézművesek, akik, akik együgyű mutatványaikkal az udvarnak szeretnének tetszeni.

Ezek a témák már kijelölik a később kialakuló vígjáték körvonalait!

A komédia előadásában a szöveg komikumát túlzott mozgással, groteszk maszkkal és jelmezekkel fokozták.
Míg a tragédia pátoszával emberfeletti hősöket festettek, addig a komédiában a nevetségest hajtották a végletekig.
A drasztikus jellemkomikum a barokk előadások egyik fontos és jellegzetes vonása!

           - A német vándorszínészet kezdetei

A német vándorszínészek kezdetben társadalmilag sokkal alacsonyabb fokon álltak, mint külföldi pályatársaik.
Nem csak az udvarok nem fogadták be őket, de a közvélemény, a nép is lenézte őket.
Az első vándorszínész társulat vezető, aki megtörte ezt a kiközösítést és némi elismerésre is szert tudott tenni Michael Daniel Treu / 1634 - 1708 / volt.
Dániában is megfordult együttesével, a legnagyobb siker azonban az volt számára, amikor a műncheni udvar előtt, majd pedig az ottani nagyközönségnek is játszhatott.
Ennek következtében 1681 és 1685 között mint udvari színtársulat léptek fel.
Műsoruk felölelte az angol vándortársulatok szokásos darabjait, illetve spanyol szerzők műveit is szívesen játszották.

              - Johannes Velten / 1640 - 1693 /



Érdekes alakja a hivatásos német színjátszás első évszázadának.

Sok tekintetben hasonlított a magyar színészet kezdeti korának kollégiumot járt magyar actoraira.
Velten is végzett főiskolát Wittenbergben és Lipcsében.
Diák korában számos költővel kötött ismeretséget, műveltsége, szónoki képessége is segítette az érvényesülésben.
1678-ban Drezda városa hívta meg előadásra, majd 1684-ben a császár előtt is játszhatott együttesével.
Ezután Lipcsében a szász udvart szórakoztatták - két hónap alatt 44 előadást tartottak! -
A vándorszínész előadások jellemzői:

- a színjáték leglényegesebb eleme a szerep és az alakítás volt.

- modoros, virtuóz stílusban beszéltek.

- A vásári közönség számára a legfőbb vonzerő a durva és trágár bohóc - Pickelhering - jelentette. Cifra rongyaikban mindig többnek akartak látszani, mint ami valójában volt, s ebben rejlett komikuma.

- A műveltebb közönség a Haupt-und Staatsaktionokban gyönyörködött, amelyekben főleg a sok álöltözet, leleplezés, felderített cselszövény kötötte le figyelmét.

            - A bécsi udvari barokk színház

Az osztrák uralkodóház barokk színházi világa akkor bontakozott ki, amikor III. Ferdinánd harmadik felesége, Mantuai Eleonóra hazája színházi szokásait áttelepítette Bécsbe.
Képviselői:

             - Giovanni Burnacini / 1603 - 1655 /

Az ifjú császárnő,  Mantuai Eleonóra pártfogoltja.
1651-ben érkezett osztrák földre, s még abban az évben vezetésével megépült a Burgban az első olasz mintájú kulisszaszínpad.
A világítást nyolc sas formájú - vagyis a Habsburg-ház címerjelvénye - csillár szolgáltatta, és a farsangi játékok során maga a császár is színre lépett. / Egy allegóriában Európát szimbolizálta, mintegy a keresztény kultúra egyedüli megtestesítőjeként! /
 
          - Lodovico Burnacini / 1636 - 1707 /



Giovanni Burnacini fia, aki már fiatalon is gyakran részt vett apja színházi munkáiban.
Apja halála után teljesen átvette Bécs és a Habsburg-udvar ünnepségeinek rendezését.
Művészete - mint minden udvari barokk díszlettervezőé - a reneszánsz diadalmeneteiből és lovagi tornáiból nőtt ki.

       - Az udvari operák és a korai német daljáték

Képviselők:

                 - Johann Philipp Krieger / 1649 - 1725 /


A német énekes játék igazi megalkotója.
A német daljáték a braunschweigi udvarban alakult ki.
Az előadások kezdetben a palota egyik termében játszódtak, és hamar híressé vált a jó zene, a szép színpadi csoportozatok és a kulturált mozgás révén.
Összeolvasztotta a pásztorjátékot és a hősi operát, a cselekmény magvául pedig udvari intrikákat választottak.

           - Reinhard Keiser / 1674 - 1730 /

 
          - A polgári ízlés térhódítása

Az angol politikai fordulat nem rögtön éreztette hatását a színjátszásban.
Az elterjedt forma még mindig a kíméletlenül szabados vásári hangvétel volt, s csak 1688 után jelentek meg azok a színpadi szerzők, akik inkább már a kifinomultabb ízlésvilágra törekedtek.
Jelentősebb korai színpadi szerzők:

              - William Congreve / 1670 - 1729 /



Elsőként kapcsolódott be a restaurációs vígjáték újabb alkotóinak sorába.
A kor ízlésére jellemző, hogy az 1700-ban színre vitt Így él a világ című alkotása egyáltalán nem aratott sikert.
Pedig a darab a legkeserűbb józansággal, őszintén ábrázolja a kor alapvetően erkölcstelen életmódját, anélkül, hogy a morális megoldás lehetőségét felcsillantaná.
és az író felsorakoztatja minden művészi erényét, sziporkázó intellektusát és változatos meseszövését.
Az író ekkor sértődötten abbahagyta mesterségét, s az őt évekkel később meglátogató Voltaire-t arra kérte, hogy ne írónak szólítsa őt, hanem gentlemannek.
Művei:           - Az öreg legény,
                      - A Kétszínű,
                      - Szerelmet szerelemért,
                      - A gyászoló menyasszony


Congreve darabjának bukásában nagy szerepet játszott Jeremy Collier tiszteletes, az Angol színpad profán és erkölcstelen voltáról című vitairata, amelynek támadó hangja a század első felének legvadabb puritán támadásaira emlékeztetett.
A támadás az arisztokraták laza, erkölcsromboló felfogását, korszerűtlen életmódját bírálja a polgári életszemlélet tükrében.
Ezzel a támadó állásponttal szemben a vígjáték háromféle fejlődési utat választott:
 
1. Konok daccal tovább járt a megkezdett úton, mint Sír John Vanbrugh / 1664 - 1726 /



Fontosabb művei:       - A visszaesés, avagy a veszélybe került erény
                                    - A felingerelt feleség

2. Átmeneti útra tért, elsősorban a moralizálás irányába, mint George Farquhar / 1678 - 1707 /



Jelentősebb művei:       - A toborzó tiszt
                                      - Gavallérok cselszövése

3. Merőben új utat választottak, új témákkal és formákkal, mint Colley Cibber / 1671 - 1757 /



Az utolsó szerelmi fortély című, teljesen új hangvételű vígjátékában, a konfliktus feloldása már az érzelmes polgári igényeknek megfelelően történik.
Ettől az időponttól számítható a sentimental comedy első hullámának jelentkezése!
Cibber elsősorban gyakorlati színházi ember volt, s kevés művet alkotott.

              - Richard Steele / 1672 - 1729 /



A sentimental Comedy első hillámának irodalmilag legjelentősebb alakja!
Műveiben az arisztokrácia már gúnyos éllel jelenik meg, és a diadalt minden esetben a családi - tehát a polgári - erény aratja le!
Jelentősebb művei:   - A hazug szerető,
                                  - A gyengéd férj,
                                  - Öntudatos szerelmesek
Már a művek címei is jelzik, hogy egy változó, polgári felfogású világban íródtak, teljesen szakítva a korábbi heroikus hősi drámákkal.

              - Joseph Addison / 1672 - 1719 /



Egy másik műfaj, a neoklasszicizmus képviselője.
Egyetlen valamit érő műve, melynek a Cato címet adta, nem volt képes felülszárnyalni a francia mintájú ősöket, inkább csak lemásolta azokat, így a heroikus tragédia utolsó próbálkozásai is kudarcot vallottak.

Miután a heroikus dráma végleg elvesztette vezető szerepét, kétségtelen utódja az opera lett!
Érdekes módon azonban ez a műfaj nem tudott igazán nemzeti jelleget ölteni és gyökeret ereszteni
Az opera jelentősebb képviselői:

              - Henry Purcell /  1659 - 1695 /


Egy leányiskola vizsgaelőadására írta meg Dido és Aemeast című operáját, mely igen magas színvonalú, ma is színpadképes alkotás volt, a történelem azonban másképp alakult, s műve nem kapta meg a méltó elismerést.
A hatalomban kompromisszumot kötő nagypolgárság ugyanis mindinkább az addig lenézett arisztokrácia felé orientálódott, ahhoz szeretett volna hasonlítani, és ezt szórakozási igényeiben is kifejezte.
A nemzeti jellegű operával szemben a látványos, olasz típusú, a bravúrokban kicsúcsosodó operákat részesítette előnyben.

              - G. F. Handel / 1685 - 1759 /



Az angol operatörténet nagy szerencséje, hogy 1711-től ő kerül a londoni zenei élet élére, s műveivel magas színvonalú operakultúrát épít ki!
Hősei tulajdonképpen a heroikus tragédia hőseinek felelnek meg, de  a zene elmélyíti a jellemüket, felfűti a szituációkat, és gazdag érzelmi világot bontakoztat ki.
Még ilyen sikerek ellenére is komoly harcot kellett vívnia a polgárság nagyobb részének ízlésével, és sok esetben vesztes maradt az elemi erővel előretörő paródiákkal és szatírákkal!

A szatíra az, amely leszorítja a színpadról a sentimental comedyt is!
Az a kritikai szellem nyilvánul meg bennük, amely egyre elégedetlenebbül szemléli az uralkodó osztályok korrupt kormányzatát, a szélesebb rétegek jogfosztottságát.
Indulatos témáiba lassanként teret nyert az Angliában legkorábban beinduló ipari forradalom által szított szenvedély is.
A szatíra fontosabb képviselői:

                - John Gay / 1685 - 1732 /

Ő indítja útjára ezt az új színpadi műfajt, 1715-ben megírt Hogy is hívják című darabjával, és legnagyobb sikerét 1728-ban Handel Koldusoperájának opera paródiájával aratja, melyben Sír Robert Walpole miniszterelnök korrupciós tevékenységét pellengérezi ki.

                  - Henry Fielding / 1704 - 1754 /

A szatírikus irányzat legkiválóbb képviselője volt.

Évente három-négy szatírát vitt színpadra, bíráló hangja, kíméletlen kritikája azonban egyre elviselhetetlenebbé vált a hatalom számára, ezért egy adminisztratív intézkedéssel derékba törte további rámaírói pályáját. 1736-ban két olyan művét mutatták be - Pasquin, a kor drámai csirája valamint a 1736 történelmi mutatója címűeket -, melyben kíméletlenül ostorozta Walpole kormányát, s ennek eredményeként a miniszterelnök 1737-ben törvényt fogadtatott el a parlamenttel, amelyben a színjátszást csak három színház számára engedélyezte, s ezek közül a harmadik csak operákat és pantomimeket játszhatott, s kötelesek voltak előzetesen bemutatni az előadandó darabok szövegkönyvét. Ez az előzetes cenzúra teljesen lehetetlenné tette Fielding működését, ezért ő abba hagyta a szatíraírást és áttért a regényre, amelynek szintén világirodalmi jelentőségű művelőjévé vált.

A prózai színpadokon még egy új műfaj jelentkezett ebben az időben: a polgári tragédia, más nevén házi azaz domestic tragedy.

A polgári tragédia főbb képviselői:

         - George Lillo / 1693 -1739 /

A műfaj kezdeményezése az ő nevéhez fűződik. 1731-ben bemutatott műve: A londoni kereskedő vagy George Barnwell története című több szempontból is színház-és irodalomtörténeti jelentőségű. Hőse, méghozzá tragikus hőse, egy fiatal kereskedő.

Ez az első olyan tragédia, amely elejétől végig prózában íródott és kezdete egy irodalmi áramlatnak, amely egész Európán végigvonul, és határozottan megváltoztatja a színházak repertoárját és bizonyos mértékig a színjátszás modorának arculatát is!

             - Edward Moore / 1712 - 1757 /

A hazárdjátékos című erőteljes tragédiája nagyon jó szereplehetőségeket nyújtott a színészeknek, akik ki is aknázták ezt.

Igen valószínű, hogy - több más összetevő mellett - az ilyen realista stílusú művek segítették elő a következő korszak színészi eredményeit!

           - Az angol felvilágosodás kibontakozása

A felvilágosodás eszméi már a múlt század végén terjedni kezdtek. A gyakorlatban azonban a század közepén felgyorsuló s Európában elsőként jelentkező ipari forradalom hozta meg a legnyilvánvalóbb változásokat.

A kor nagy színészegyéniségei:

          - Charles Macklin / 1697 -1797 /

Ő volt, aki a tradicionális színházi felfogással szakítva, első ízben játszotta tragikus alaknak Shylockot, az addig humoros sőt harsányan komikus szerepfelfogással szemben! Az volt a véleménye, hogy a színésznek kell hozzáalakulnia a szerephez, s nem a szerepet alakítania magához, vagyis természetesen kell játszania.

              - David Garrick / 1717 - 1779 /

Ő hajtotta végre a színjátszás igazi forradalmát Angliában!
Már 1737-től részt vett félig hivatásos együttesek előadásaiban, közben összebarátkozott Macklinnal, akinek színészi felfogása nagy hatással volt rá.
Mivel a nagyobb társulatoknál nem szerződtették, egy London melletti kis színháznál vállalt munkát, ahol eljátszotta a III. Richárdot, mellyel 24 éves korában olyan átütő sikert aratott, mint még előtte senki.
Még ugyan abban az évadban eljátszott tizenkilenc másik szerepet, hasonló sikerrel, s megmutatta sajátos tehetségét, elképesztő sokoldalúságát.
Igazi átalakuló színész volt, olyan művész, aki a belső fantáziával tökéletesen megragadott jellemet a mesterségbeli tudás, az önmagát a szerepben elrejtés teljes művészetével jelenítette meg!
Sikereit hamarosan felismerik, s miután szerződtetik a londoni Drury Lane színházhoz, egy évvel később már ő lesz az igazgató.
Az európai realista színjátszás megteremtőjének tartják mind a mai napig!
Művészetének másik fontos mozzanata a rendezés művészetének kialakítása, melyben szintén élen járt egész Európában!

2. Francia színjátszás a felvilágosodás korában

XIV. Lajos életének utolsó éveiben balul sikerült háborúkba sodorta az országot, ráadásul fényűző pompával megrendezett estélyei és a mértéktelen pocséklás gazdasági válságba sodorta Franciaországot.
A helyzet csak tovább romlott XV. Lajos uralkodása alatt.
A léha király csak szórakozással töltötte idejét, léhűtők hada hemzsegett az udvarban és emésztette fel a királyi kincstár vagyonát.
A főnemesség hűen követte uralkodójuk viselkedését, s kastélyaikban egymás után rendezték a fényesebbnél fényesebb fogadásokat, melyeket színi előadásokkal fűszereztek.

           - Színház a francia kastélyokban.

A főúri színházak divatja XIV. Lajos versailles-i udvarából terjedt szét az országban.
A versailles-i kastélyban sokáig nem volt állandó színház, csak alkalmi színpadokat állítottak fel.
Ezt a hiányt igyekezett megoldani XIV. Lajos, amikor 1748-ban megbízást adott, Ange-Jacques Gabriel / 1698 - 1782 / nevű főépítészének az udvari opera terveinek elkészítésére, de a hétéves háború megakadályozta a terv megvalósítását.
Csak XV. Lajos idejében épült meg az állandó operaház, melyet 1770.május 16-án avattak fel.



Ez a páratlan ízléssel megépített színház mai restaurált állapotában is a versaille-i kastély egyik legnagyobb látványossága.
Ennek mintájára kezdték el a főurak saját kastélyaikban s kialakítani az állandó színházi életet.
Az itt zajló előadások fényesek, pompázatosak voltak ugyan, de a francia színháztörténet szempontjából teljesen érdektelenek.

       - A francia jezsuita színjátszás

Franciaországban az egyházi rendek közül a politikában és a nevelésben is a jezsuiták játszották a legfontosabb szerepet.
Iskolai előadásaik - melyeket gyakorta a városi hatóságok is támogattak anyagilag - nagy társadalmi szerepet játszottak, mert nem csak a növendékeket, hanem a közönséget is nevelni és persze politikai céljaik érdekében befolyásolni igyekeztek.
A jezsuita színjátszás jellemzői:

- Előadásaik nyelve főként latin volt,

- Nem kaphattak helyt benne megbotránkoztató, alantas, durva és nyers mozzanatok, illetve szerelmes jelenetek.

- Komédiát csak nagyon ritkán adtak elő, de ha igen, akkor is kizárták belőle a bohóckodás minden formáját,

- Előadásaikat gyakorta balettel egészítették ki,

- A barokk színpad minden modern berendezését használták,

- Ügyeltek a helyes kiejtésre, mozgásra és gesztusokra.

     - A Comédie Francaise a forradalom előtt

A Comédie Francaise társulata 80 évig ki sem mozdult a Fossées Saint-Germainen álló jól felszerelt színházukból, annak ellenére, hogy időközben Párizs lakossága nagymértékben megnövekedett, s már kevésnek bizonyult a nézői igények kielégítéséhez.
Végül Condé herceg ajánlott fel a nemzet társulata számára egy szabad területet a saját palotája kertjében, új színház építése céljából.
Átmeneti megoldásként - amíg  Condé hereg kertjében épült az új színház - a Commédie Francaose átköltözött a Tuileriák színházába.
Ebben a kényelmetlen, régi építésű színházban ünnepelték 1778.március 30-án a 86 éves Voltaire születésnapját, akit anyira meghatott és felizgatott az ünneplés, hogy belehalt.
Tizenkét évig tartott az új színház felépítése, míg a Commédie Francaise társulat végre át tudott költözni az épületbe.
Erre az időszakra már megnövekedett a tehetséges és művelt színészek száma is a társulatban, ami nagymértékben növelte a sikeres darabok számát!
Jelentősebb színészek:

            - Michel Baron / 1653 - 1729 /



Moliére tanítványa.
1680 és 1691 közé esett a virágkora, aztán sikerei teljében váratlanul visszavonult a színpadtól és csak tanulmányokat írt.
29 évi hallgatás után 67 éves korában tért vissza a színpadra, s a közönség páratlan ünnepléssel fogadta.
Tragédiában és vígjátékban egyaránt kiváló tehetség volt.
Nemes tartása, szépsége, kifejező arca, kellemes hangja és Moliéretől tanult természetes dikciója tette igazán naggyá.

             - Le Kain / 1729 - 1778 /