Az 1970-es években új "vívmánnyal" gyarapodott a magyar jogrendszer. Nem magyar elmében született, nem is igazán illett bele Hazánk jogalkotásába, de hát alkalmazni kellett, mert a Nagy Testvér, a Szovjetunió használta és baráti kézfogások közepette ajánlotta alázatos vezetőinknek. Szigorított őrizet volt a neve ennek az "öszvérnek", ennek a torz elmében megszületett, innen-onnan összeszedett valaminek. A lényege az volt, hogy annak, aki harmadszor követ el hasonló bűncselekményt, mintegy ajándékképpen az ítélete mellé még plusz öt évet hozzá adnak. A gond nem azokkal az erőszakos bűncselekményt elkövetőkkel volt, akik emberéleteket szándékosan kioltottak, hiszen ők egyébként is olyan mértékű ítéletet kaptak, hogy nem igazán adódott alkalmuk háromszor ugyan azt elkövetni. A törvény igazságtalansága azokkal szemben érvényesült, akik kisebb-nagyobb lopásokat esetleg betöréseket követtek el. Ugyanis ha kisstílű cselekményükért kaptak mondjuk 2 évet, akkor a bíróság hozzá tette még azt a bizonyos öt évet, ami azt jelentette, hogy akár egy pofonért vagy garázdaságért hét évet kellett rácsok mögött tölteniük! A dolog további "szépsége", hogy az ajándék öt évet nem ítéletként kezelték, hanem csak intézkedésként. Ez azt jelentette, hogy ha az elítélt megfellebbezte az ítéletét, mondván, hogy hét év baromi sok egy bolti lopásért, akkor az volt a cinikus válasz, hogy ő valójában nem hét évet kapott csak kettőt, mert az öt év az nem ítélet csak intézkedés! Mivel pedig nem ítélet kategóriába tartozott, így nem vonatkozott rá az esetleges kegyelmi kérvény lehetősége sem, és sok más olyan kedvezmény, ami egyébként az ítéletét töltőt megilletné. Ezek a fogvatartottak tehát csak úgy voltak a börtönben, lebegtek a jogvesztő nagy semmijében, mert sem elítéltek, sem szabad emberek nem voltak. Nem szeretnék igazságtalannak tűnni, ezért szólnom kell arról a lehetőségről is, mely szerint a Szigorított őrizetet két év után felülvizsgálták, és jó magaviselet esetén két év után kiengedhető volt az elítélt, persze olyan formában, hogy a maradék három év, mint Demoklész kardja ott lebegett a feje felett, s a legkisebb baki miatt is visszakaphatta. Márpedig ilyen bakira bőven adódott lehetőség, mert akkor még élt és virágzott a közveszélyes munkakerülés, melynek címszavával azonnal visszaadható volt az a három év. Ha belegondolunk abba, hogy börtönviselt embert szinte sehová sem vettek fel dolgozni, vagyis akarva-akaratlanul elkövette a munkakerülés tényét, akkor máris elképzelhető, hogy milyen hamar, sokszor néhány nap után visszavarrták arra a három évre. Tovább görgetve a dolgot: mivel nem tudott dolgozni, ennie és élnie viszont kellett, újra rákényszerült a lopásra. Nos, ezért a lopásért - mint többszörös visszaeső - kapott megint mondjuk két évet, visszakapta a feje felett lebegő hármat és újra elrendelték a szigorított őrizetet, ami még plusz öt évet jelentett. Így tehát egy kisebb súlyú cselekmény esetében is tíz évet kellett börtönben töltenie, ami már egy élet ellenes cselekménynek megfelelő ítélettel volt egyenértékű! Bizonyára nem nehéz elképzelni, hogy milyen ellenérzést váltott ez ki azokból, akik kénytelenek voltak ennek az intézkedésnek a súlyát cipelni, mely tulajdonképpen egész életükre a rácsok mögé kényszerítette őket annak ellenére, hogy az elkövetett cselekményük társadalmi veszélyessége ezzel messzemenően nem volt arányban. A felszín alatt lassan forrongó elégedetlenség több börtönben is kisebb-nagyobb lázongásokhoz vezetett, de ezeket hamar elfojtották, s természetesen soha nem jutott a közvélemény tudomására, mert szégyellnivaló dolog lett volna egy börtönlázadás egy olyan "igazságos" társadalomban, mint a szocializmus. Az 1989-ben kezdődő társadalmi és politikai változások értelemszerűen bejutottak a rácsok mögé is, és a szigorított őrizetben lévő fogvatartottak elérkezettnek látták az időt, hogy felemeljék szavukat az igazságtalanság ellen. Persze ehhez kellett az a bizonyos szikra is, amely az ilyen lázadások esetében beszokta indítani a gyújtózsinórt. Nos, ezt a lángot 1990-ben - a szó szoros értelmében! - egy cigány származású elitélt szolgáltatta, aki a börtön asztalos üzeméből, ahol dolgozott, felcsempészett öt liter nitro hígítót, bezárkózott a vécébe, betekerte magát vastag lópokróccal, s az egész hígítót a testére öntve, felgyújtotta magát. Aki ismeri a nitro hígító gyúlékonyságát, az el tudja képzelni a hatást. A fájdalmas ordítására és a kiáramló égett emberi hús szagával keveredett füstre felfigyelő fogvatartottak kiszakították a vécé ajtaját, amitől a levegőt kapott tűz csak még jobban fellobbant. A vécéből kiugró ember mint egy lobogó fáklya rohant végig a börtön folyosóján, előle rémülten ugrott félre mindenki. Rohant mindaddig, amíg valakinek sikerült ráugrani és leteperni, majd különböző módon a tüzet eloltani. Testének hetven százaléka égett meg addigra. Az őrök, feladatuknak megfelelően, azonnal értesítették elöljáróikat a történtekről, s hamarosan megjelent a börtön vezetése. Ne gondoljuk azonban, hogy sietős, nyugtalan rohanással érkeztek! Egy fenét! Nyugodt, unott, lassú menetben jöttek. Megálltak a haldokló felett, s egyikük széles mosollyal rámutatva megjegyezte: " Na, elkészült a cigánypecsenye...." Szavai nagyobb tüzet gyújtottak, mint a hígító, csak nem emberi testet égettek, hanem a körben álló fogvatartottak lelkét! Szinte azonnal kitört a botrány. Az addig néma részvéttel álló emberekből indulatos szavak, válogatott káromkodások szakadtak fel, s fenyegetően mozdultak a "jó poént" elsütő tiszt felé, akit csak a szokásosan a börtön vezetését kísérő őrök csoportja tudott megvédeni. Azonnal beparancsoltak és bezártak minden őrizetest a zárkájába, s a hangadókat, akik továbbra is káromkodtak és kiabáltak, az alsó szinten lévő elkülönítő fogdákba vitték, ahol a hűséges gumibot segítségével elcsendesítették őket. A csend azonban csak átmenetinek bizonyult. Aznap este már egyetlen zárkában sem vették fel a vacsorát, másnap reggel pedig, amikor híre jött, hogy az összeégett kétgyermekes apa meghalt a kórházban, senki sem volt hajlandó levonulni a munkahelyére. Az éhségsztrájk és a munkamegtagadás egyértelmű börtönlázadást jelentett, melynek hírét továbbítani kellett az Országos Börtönparancsnokság felé, ahonnan hamarosan megérkeztek a "nagyvezérek". Minden zárkából maguk elé parancsolták az úgynevezett zárkafelelőst - olyan elítélt, aki az adott zárka vezetője, s rendért felelős kiválasztottja -, akik egyöntetűen közölték az országos börtönvezetéssel, hogy az éhségsztrájkot és a munkamegtagadást mindaddig fenntartják, amíg az igazságügy minisztériumból nem hajlandó velük tárgyalni valaki a Szigorított őrizet megszüntetéséről. A hatalom képviselői kényelmetlen szituációkban szeretik bolondnak tettetni magukat, ezzel a trükkel próbálkoztak akkor is. Azt firtatták, hogy mi köze van a lázongásnak a Szigorított őrizethez, mivel tudomásuk szerint az csak az összeégett elítélt társukkal való szolidaritás miatt tört ki. Miután a zárkafelelősök közölték velük, hogy a lángoló ember azt ordította a folyosón, hogy: " Nem akarok szigorított őrizetes lenne! Nem akarok még évekig jogtalanul itt rohadni! ", kijelentették, hogy ez ostobaság, ugyanis az elítélt azért gyújtotta fel magát, mert sok kártyatartozása volt és félt, hogy megverik azok a társai, akiknek tartozik. Ezt a "hivatalos véleményüket" közölték a sajtóval is, amely persze szolgai módon azonnal meg is írta anélkül, hogy bármit is megkérdőjelezett volna. A Büntetés végrehajtás vezetőinek elképzelésébe azonban hiba csúszott! Arra ugyanis nem számítottak, hogy a haldokló őrizetes, utolsó szavaival elmondta az őt megmenteni próbáló orvosnak, hogy miért tette amit tett, s ez az orvos mindezt tovább adta a sajtónak, amely - érezve a közelgő változások szelét -, másnap már erről a verzióról cikkezett. Ezt a lázadást tehát már nem lehetett a korábbi sumák módon elhallgatni vagy félremagyarázni! Három nappal később megjelent a legfőbb ügyész és egy szintén nagy pozícióban lévő személy a minisztérium képviseletében. Közölték, hogy hajlandók tárgyalni a követelésekről a fogvatartottak által kiválasztott három képviselővel. Először persze hatalmi pozícióból igyekeztek beszélni és diktálni a tempót, de hamar rájöttek, hogy az már nem működik. Végül - látva a fogvatartottak következetes kitartását a követelések és a sztrájk mellett -, kompromisszumos megoldást ajánlottak. Ígéretet tettek arra, hogy két héten belül az Országgyűlés elé terjesztik a Szigorított őrizet megszüntetéséről szóló törvényjavaslatot abban az esetben, ha az őrizetesek abba hagyják az éhségsztrájkot és felveszik a munkát, tehát vissza áll a rend a börtön falain belül. Mivel mindkét fél számára kényelmetlen volt ez a helyzet, hiszen a hatalmat egyre több támadás érte az akkor már előretörő demokratikus, szocializmus ellenes sajtó és politikai körök részéről, a fogvatartottak pedig tartottak a sztrájk erőszakos leverésének lehetőségétől, hamar sikerült megállapodniuk. Másnapra látszólag minden visszatért a régi kerékvágásba, de csak látszólag, mert a korábbi fásult emberarcok helyett feszült, várakozással teli őrizetesek járkáltak a folyosón, és ültek a tévé készülékek előtt, mereven figyelve az Országgyűlés munkáját, készen állva arra, hogy ha becsapják őket, akkor azonnal folytatják a félbehagyott sztrájkot. Erre azonban nem került sor. Az akkori politikai helyzetben nem lehetett sem figyelmen kívül hagyni, sem elsumákolni, sem erővel elfojtani a lázadást. Az Országgyűlés másfél hét múlva eltörölte a Szigorított őrizetet és az ez alá eső fogvatartottak azonnali szabadulását! Az azonnali szó persze túlzás volt, mert a több száz elítéltet több okból sem lehetett olyan gyorsan kiengedni, mint gondolták. Az egyik fontos lassító tényező a rengeteg adminisztrációs munka volt, a másik pedig az az aggodalom, melyet a rendőrkapitányságok jeleztek a börtönök felé amiatt, hogy egyszerre annyi bűnözőt rászabadítanak a városokra. Ezért csak lassan, ábécé sorrendben haladva szabadították az embereket, de nem ám csak úgy egyszerűen kiengedve őket, hanem börtön buszokkal elszállították őket a lakhelyük szerinti megyeszékhely börtönébe, ott pedig komoly rendőri kíséret és figyelem közepette kísérték a csoportokat a busz és vonat állomásokra, mindenkit felszállítva a számára megfelelő járműre. Fárasztó és megalázó tortúra volt ez az őrizeteseknek, de kit érdekelt ez akkor. Tudták, hogy a megpróbáltatások végén a szabadság várja őket! A szabadság, amely egy ember életébe került, s amely ki tudja milyen irányba befolyásolta a két félárván maradt gyermeke életét.... Adalékként talán még annyit, hogy a Szigorított őrizetesek az idő alatt, amíg várták az Országgyűlés döntését, gyűjtést rendeztek elítélt társuk félárván maradt gyermekeinek és feleségének, s ha csak ezer-kétezer forintokat tudtak is felajánlani rabkeresményükből, akkor is szép összeg jött össze, főleg ha figyelembe vesszük, hogy olyan elítéltek is csatlakoztak a gyűjtéshez, akiknek semmi közük sem volt a Szigorított őrizethez.....
KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ
Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.
