A nemzet legnépszerűbb színészeinek egyikeként tartják számon, s sokan úgy is nevezik: „a színészkirály”
1931. szeptember 9-én, Budapesten született, saját bevallása szerint nagyapja, Gundel Károly éttermében, "éppen Krúdy Gyula bácsi asztala fölött". Édesapja Latinovits Oszkár földbirtokos, édesanyja Gundel Katalin,
a legendás vendéglátós família sarja. Az édesapa gyermeke születése
után nem sokkal elhagyta a családot, ami élete végéig fájdalommal
töltötte el Latinovitsot. Édesanyja 1941-ben férjhez ment Frenreisz
István orvoshoz, akitől még két gyermeke született: István (1942), aki Bujtor István néven színész, és Károly (1946), aki Frenreisz Károly
néven zenész lett. A konyhaművész Gundel unokájaként a tizenhárom
nagybácsi, a gyermeklélek számára csodás-misztikus állatkert, és a
nevezetes étterem alkotta hangulatos légkörben nevelkedett. „Tört
fényű kagylókkal érkeztem a világra, babonás füvekkel, virágszirmokkal,
ördögfintorral, gömbölyű boszorkánykavicsokkal. Felhők, napok, csillagok
szikráinak barlanghomályos rajzát hurcoltam magammal, elkezdett
kanyaros vonalakat, kis görcsös köröket, befejezetlen görbéket.""- vallja. Hatévesen iratkozott be a Damjanich utcai elemi iskolába, majd 1949-ben érettségizett a budapesti Szent Imre Gimnáziumban. 1952-ig "bizonyos koráramlat" folytán asztalostanonc, majd hídépítő munkás lesz, de hamarosan beiratkozik a Budapesti Műszaki Egyetemre, és 1956-ban építészmérnöki diplomát szerez. Mindeközben 1951-től
már NBI-es (tartalék) játékos a Haladás SE kosárlabdacsapatában,
ezenkívül nagyon jó vitorlásversenyző. Az egyetemi évek alatt is
folyamatosan szaval, Lehotay Árpád és Galamb Sándor tanítványaként,
valamint tbk. a MÁVAG színjátszó csoportjának tagjaként ismerkedik a
színészmesterség fortélyaival, s mint később bevallja: igencsak nehezen
ment neki. 1956-ban mégis szerződtetik Debrecenbe segédszínésznek, és már Márkus László mellett dolgozhat. A Csokonai SzínházbanMolnár Ferenc: Játék a kastélyban című darabjával kezdi munkásságát.
1976. június 4-én a balatonszemesi vasúti átjáróban veszítette
életét, máig vitatott, hogy öngyilkossági szándék, vagy véletlen baleset
következtében, erre még Szigethy Gábor Anatómiai vázlat c. értekezése[3] sem nyújtott megbízható választ.
Komlós így szólt Latinovitshoz: "Nem tudom, miként üdvözöljem itt
Önt: Latinovits Zoltánt, a híres színészt, a Latinovits földbirtokos
fiát vagy a legidősebb Gundel unokát?" Latinovits válaszolt: "Én sem
tudom, kinek köszönjem meg: Komlós Jánosnak, a Mikroszkóp Színház
igazgatójának, az egykori ÁVO-s tisztnek vagy a szegedi rabbi fiának?!"
Sokat viaskodott az akkori hatalom képviselőivel, szeretett volna
másfajta színházat létrehozni a hozzá hasonló szemléletű színészek,
színházi szakemberek részvételével. Harcait, igazságkeresését, jobbító
szándékát írásban is megfogalmazta a Ködszurkáló című (1973) önéletrajzi
kötetében. Azonban a kortársak meg nem értése felőrölte idegeit, bár
máig vitatott, hogy a balatonszemesi vasútállomáson "véletlen" baleset
történt-e vele, vagy öngyilkos lett.
1976. június 6-án vasárnap - akkor még vasárnap is megjelentek a
napilapok - mind a négy újságban megjelent a hír Latinovits Zoltán
haláláról. Mind a négy napilapban (Magyar Hírlap, Magyar Nemzet,
Népszava, Népszabadság) megjelent a Kulturális Minisztérium és a
Színházművészeti Szövetség kommünikéje. Nem címoldalon, nem feltűnően
nagy betűkkel, gyászkeretben is csak a Népszabadságban. Az egyenszöveg
ez volt: "Latinovits Zoltán érdemes művész 45 éves korában - hosszan
tartó, súlyos betegség után - véget vetett életének. A mai magyar
színházművészet kiemelkedő egyénisége volt. Halála kulturális életünknek
súlyos vesztesége. Temetéséről később történik intézkedés."[4]
Sírfelirata: "Vándor, ki erre jársz, Sírj vagy nevess, Zokogó víz
Balatonszemes Fái görcsben a tóra hajolnak, Hatalmas nagy fia holtán Ki
voltál Latinovits Zoltán. Pünkösdi lángnyelv júniusi szélben Lecsap a
habokra, parányi vakokra Boldog vagonokra. Napfogyatkozás egy júniusi
éjben.”
Latinovits Zoltán modern játékstílusát intellektuális
szerepértelmezés, az indulatok aprólékos ábrázolása, kivételes ironizáló
hajlam jellemezte. Művészi pályáján elsősorban klasszikus hősöket,
valamint torz lelkű gonoszokat formált meg kivételes találékonysággal,
alázatos, tiszta alakításokkal. Színházi munkáinak sorából kiemelkedik a
Rómeó és Júlia címszerepe (Júlia Ruttkai Éva volt), a Játék a kastélyban (Ádám), a Mario és a varázsló (Cipolla), a Tóték (Őrnagy), Az ügynök halála(Willy Loman). Jelentős kései alakítása fűződik a Ványa bácsi c. Csehov-darabhoz, amelynek címszerepét játszotta. Veszprémben megvalósíthatta régi álmát: rendezhetett. Németh LászlóGyőzelem
c. drámáját valósíthatta meg. Első rendezése az év nagy színházi
eseménye volt. Bár a színházi színész-létet sokkal előbbre sorolta, a
magyar filmművészet számára is maradandót alkotott: először Krisztyán
Tódorként az 1962-es Aranyember-feldolgozásban, majd a Pacsirta, a Szegénylegények, az Alfa Rómeó és Júlia, a Szindbád, A Pendragon-legenda, Az ötödik pecsét szerepeiben. Az Utazás a koponyám körül filmadaptációjáért a San Sebastian Nemzetközi Filmfesztivál legjobb férfiszínésznek járó díját vihette haza.
A Színházi Adattárban regisztrált bemutatóinak száma: színész-75, rendező-3; ugyanitt nyolcvanhat színházi felvételen is látható.[5] Először 1957-ben találkozhatunk nevével egy debreceni színlapon. Heltai Jenő, Tündérlaki lányok című darabjában, Pázmán Sándor szerepét adta. Ebben az időszakban -kisebb, nagyobb szerepekben- havonta voltak bemutatói.
Már 3 éves kora óta szavalt, majd az egyetem évei alatt folyamatosan
mondott verset. Színészként a magyar előadóművészet talán legnagyobb
alakjává vált. Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső
és más költők verseinek ihletett előadójaként összetéveszthetetlen,
fülsimogató baritonján senki máshoz sem fogható művészi elevenséggel
élte meg a magyar sors minden aspektusát. "Gondolatom az, hogy az
előadóművésznek magát a költőt kell megjátszania, vagyis az alkotás
hosszú folyamatát kell olyan röviden összefoglalnia, mint maga a vers, a
költőt kell életre keltenie úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében,
az alkotás küzdelmében elképzeli." - vallotta. Újfajta
látásmódjával szakított az egyoldalú, távolságtartó versmondói
stílussal, és ezerárnyalatú, hajlékony előadóművészetével hű folytatója
lett Ascher Oszkár és Egressy Gábor
versmondói munkásságának. Szavalatainak hangulata, csengő-bongó rímei
előre kimunkált hangsúlyozással és artikulációval párosultak.
Összeférhetetlennek, "rendszerellenesnek" tartották egyéni véleménye,
meg nem alkuvó életszemlélete, nehéz természete miatt. Mindenkinek az
igazat mondta, ha néha kíméletlenül és túlzottan szigorúan is, de
mindenképpen találóan és bátran. Alkatából kifolyólag élete utolsó
éveiben alig kapott szerepeket, és folytonos zaklatásoknak volt kitéve.
Latinovits azonban - a néha-néha felbukkanó, de mindenképpen pejoratív
ítéletekkel ellentétben - nem volt botrányhős, csupán tudatos,
felelősségteljes művész, aki színészi érzékenysége, kompromisszumoktól
való irtózása folytán került összetűzésbe "ellenfeleivel." Ellenkezőleg:
az örök idealisták és meg nem alkuvók nagy családjának tagja volt.
Alázatos, nem csak a színpadon becsületes, elvhű ember, aki életérzéssé
merte és kívánta artikulálni a korabeli színházi és politikai viszonyok
ellen meggyőződésből lázadó ember (jobbító szándékú) haragját.
Latinovits Zoltán Balatonszemesen
hunyt el; késő délutáni sétája alkalmával a megérkező személyvonat
kerekei halálra gázolták. Halálát - a médiában megjelent
szenzációhajhász cikksorozatok álközleményeit cáfolandó - baleset
okozta, amint azt igen nyomós bizonyítékok is alátámaszthatják. A
Kossuth Rádióban napjainkban megszólaltatott masiniszta, akinek vonata
elgázolta - viszont szintén az öngyilkosságot bizonyította: "Föltartott
kezekkel, szemben velem lépett a mozdony elé, jóval féktávolságon
belül..." Halála után Pilinszky János, Illyés Gyula, Örkény István és a magyar irodalom számos jeles alakja búcsúztatta. Illyés GyulaBúcsú L.Z.-tól c. expresszionista versében emlékezik a magyar nemzet színészóriására. A hatvanas években Latinovits igazi ikercsillagra lelt Ruttkai Éva személyében. Regényesen nagy, szenvedélyes szerelmük számos, közös filmalkotásukba és színházi produkciójukba átviharzott.
A Gundel családból származott, ennek kapcsán megérte a rendszer
származás szerinti diszkriminatív politikáját. Személyes tragédiája az
volt, hogy apja még születése előtt elhagyta a családot. Emiatt egész
életében e méltatlan sorssal szemben a „szeretetre érdemesség”
bizonyítási kényszere fűtötte.[forrás?]
Sok vetélytársa, irigye volt, akik ott próbálták kikezdeni, ahol
lehetett és ahol abban az időszakban szokás volt.Ruttkai Évával való
együttléte mellett, egyszer azt mondta: „az összes díjamat, szerepet és
sikeremet elcserélném két kisgyerekre”. [forrás?]
Ezt nem adta meg neki a sors. Élete vége felé még Bagó nevű
pulikutyájában találhatott barátot, és halála után hirtelenül sok-sok
„barátja”, noha életében tehetetlen volt a politikai köntösbe bújtatott
vagy egyéb módon álságos rágalmazássokkal szemben, melyek gyakran érték.[forrás?]
Latinovits Zoltán családja és testvérei véleménye szerint Molnár Gál Péter színikritikus jelentései – aki III./3-as ügynökként
megfigyelte Latinovitsot – hozzájárulhattak a színész halálához. Molnár
G. Péter ezeket a vádakat, miközben Latinovitsról szóló könyvét
dedikálta, „marhaságnak” nevezte. Korábban ő jelentette ki: „csak önmaga
lelkiismeretével kell elszámolnia, a 90 besúgott színésszel szemben
nem”. A Latinovits és Gundel család tagjai mélységesen felháborodtak e
nyilatkozaton. [2][forrás?]