A XX. SZÁZADI OLASZ SZÍNHÁZ
Az olasz kulturális élet a századfordulón egyetlen határozott érzést tükrözött: a risorgimento elárulásának lemondó és negatív hangulatát.
Ez hatja át a századforduló ifjúságának gondolatát és ez táplálja lázongásaikat.
Az olasz színház egyértelmű vesztesként került ki abból a heves társadalmi mozgásból, amely ekkor az országot jellemezte.
Továbbra sem tudtak áttérni az állandó színházi rendszerre, s szinte kizárólag vándortársulatok és nagy egyéniségek mozgása, kisugárzásának hatása jellemezte.
- A verista színház felbomlása
A XIX. századi olasz színháznál már szó volt róla, hogy Orianival kezdetét vette a verista színház hanyatlása.
A bomlasztást és valami újnak az előkészítését további hat név fémjelzi.
- Enrico Annibale Butti / 1868 - 1912 /
Dramaturgiai tehetsége még a bulvárszerzőkéhez sem ért fel, tematikai merészsége azonban, amelyet a színpadon alkalmaz, már szöges ellentétben állt a polgári szalondrámák szokványos témáival, mint például a szerelmi háromszögek.
Utópia című darabjában megkérdőjelezi a pozitivista tanoknak az ember mindenhatóságába vetett optimizmusát!
Az Egy viharban című darabjában pedig már a forradalmár és a forradalom témáját feszegeti.
A verista színház optimizmusához szokott közönség természetszerűen még értetlenül fogadja darabjait.
- Roberto Bracco / 1861 - 1943 /
Újszerű stílusát szintén nem tudta megemészteni a korabeli közönség.
Műveiben a fő hangsúlyt a lélek kutatására fektette, s előszeretettel alkalmazta Freud kutatásainak eredményeit.
A kis szent című darabja a tudatalattival foglalkozik, a mű az elhallgatásra épül, a szereplők ugyanis igazi érzelmeik helyett mindig másról beszélnek.
A lélek kutatását összekötötte a társadalmi problémákkal is, ami miatt az olasz fasiszta kormány félre is állította, sőt irodalmi Nobel-díját is megvétózta.
Itáliában elszigetelődik s végül hallgatásba burkolózik.
- Gabriele D Annunzio / 1863 - 1938 /
A századforduló legnagyobb vihart kavaró írója!
Színházi kísérletének lényege: a valóságot szélsőséges individualizmussal és egoizmussal megtisztítani naturalista felszínétől.
Hátat fordít a verizmus kispolgári tematikájának s drámái magukba sűrítik a szecesszió olasz változatának az "arte florealénak" minden mesterkéltségét!
Ha más világnézettel is, de tulajdonképpen az ő hatása alá került a századforduló szinte minden konzervatív szellemiségű alkotója!
- Vincenzo Morello / 1860 - 1933 /
Balzaci ihletésű és antiklerikális A gonosz gyűrű című darabjával 1910-ben vált ismertté.
- Guelfo Civinini / 1873 - 1954 /
Könnyed újszerű komédiáival aratott sikert.
- Tomasso Monicelli / 1883 - 1946 /
Földszagú, nosztalgikus darabjaival szerzett magának híveket.
Itália legjobb színházi szakembereinek álma a teatro stabile, az állandó anyagi és művészi biztonságot nyújtó színház volt.
1898-ban Domenico Lanza színházi kritikus kísérletezett Torinóban egy ilyen színház létrehozásán de a színház anyagi támogatás hiányában megbukott.
Rómában szintén egy kritikus Edoardo Boutet / 1856 - 1919 / vállalkozott arra, hogy stabilét szervezzen.
Rómában a feltételek kedvezőbbek voltak, mert a városi tanács a rendelkezésére bocsátott egy nagy múltú de rég kihasználatlan színházépületet, a Teatro Argentinát.
A színháznak új nevet adtak, mely Stabile Romana lett.
Első színésze és később társigazgatója Ferruccio Caravaglia / 1868 - 1912 / lett.
Merőben új alapokra akarta helyezni az olasz társulatok addig megszokott szerkezetét, konkrétan a nagy színész és a háttérbe szoruló "szürkébb" színészek viszonyát.
Eszményképe az együttestársulat volt, melynek lényege szerint a nagy egyéniségek öncélú, az előadás és a mű rovására történő csillogása helyett az együttes munkára helyezte a fő hangsúlyt!
Elképzelését az olasz közönség buktatta meg, mely még erőteljesen a sztárok bűvöletében élt, s csak ezekért a hírességekért volt hajlandó bemenni a színházba.
Csalódottságában elhagyta a színházat, mely sok további viszontagságokon átmenve 1913-ig működött.
A színház egyetlen erényének tekinthető, hogy fennállása alatt sok kortárs olasz szerző művét segítette színpadra!
- A századforduló leghíresebb színészei
- Ermete Zacconi / 1857 - 1948 /
Művészete Cesare Rossi társulatában fejlődött és olyan naturalista drámaírók művein csiszolódott, mint Ibsen, Tolsztoj, Turgenyev és Rovetta.
Ezek ébresztették rá az interpretáció olyan új formájára, amely a valóság pontos megfigyeléséből kapott részadatokból építi fel a színpadi alakot!
A naturalista színjátszás ugyan is nem az író által megformált alakból indul ki, hanem a külső világ megfigyelésének eredményeit rakta rá az írói alak vázára.
Zacconi a patológia felől közelítette meg szerepeit.
A Kísértetek Oswaldja című darabban színészi alakítását elsősorban a paralízis kialakulásának orvosi pontossággal és részletességgel kidolgozott kórképének bemutatására alapozta.
A darab utolsó jelenetében, amikor a főszereplő Oswald már teljesen meghülyülve aa Napot kéri ajándékba az anyjától, a visszaemlékezések szerint alakítása olyan megdöbbentő volt, hogy a nézőket borzongás fogta el, s egyesek rosszulléttel küszködtek.
Játéka minden esetben rendkívül átélt, meggyőző és a közönséget szinte hipnotizáló erőszakosan szuggesztív volt!
1894-ben Zacconi társulatot szervezett a verista színház jegyében.
A milánói Teatro Manzoniban sikerült határozott művészi célokkal rendelkező társulatot létrehoznia, mely 1897-ben európai turnéra indult, főleg Németországba, Oroszországba és az Osztrák-Magyar Monarchiába, s nagy szerepet játszott a naturalizmus terjesztésében!
- Eleonora Duse / 1858 - 1924 /
Az olasz színpadi verizmus egy másik, egyedülálló változatát képviselte.
Pályáját Ernesto Rossi társulatában kezdte.
A patetikus, retorikus iskolával szemben ő is a pszichológiailag hiteles ábrázolásra és a természetes, köznapi kifejezési formák alkalmazására törekedett, de eltérve a sokaktól, ezt nem a virtuóz másolási technika öncélú fitogtatásával tette!
Páratlanul gazdag színészi technikája még a középszerű darabokból is olyan erőt és érzéseket volt képes kihozni, mely minden esetben megdöbbentette és szinte a székhez szögezte a nézőket!
Világ körüli vendégjátékai során rengeteget tett a naturalizmus terjesztéséért!
- Emma Gramatica / 1875 - 1965 /
A verista színpad egyik különös alakja volt!
Nem volt szép, sőt különösen előnytelen megjelenése volt, de rendkívüli intelligenciájával és műveltségével ezt kiválóan tudta ellensúlyozni s feledtetni a közönséggel.
Különösen olyan szerepekben tűnt ki, melyekben a pszichológiának volt nagy jelentősége!
Külföldi vendégjátékai során nem csak Európa de Amerika is megismerhette művészetét.
- A futurizmus és a crepuscolarizmus színháza
Az első világháború előtti évek két legjelentősebb művészi mozgalma volt, melyek szembefordultak ugyan a hivatalos irodalom retorikájával, de jelentős színházi kísérleteket nem tudott felmutatni.
Komoly jelentőségük volt viszont Pirandello színházának kialakulásában, mivel mintegy előkészítette a talajt annak létrejöttéhez!
A két irányzat fontosabb képviselői:
- Filippo Tommaso Marinetti / 1876 - 1944 /
A futurizmus vezéralakja.
Tevékenységük tulajdonképpen erőszakos lázongás volt a kor ernyedt kulturális jelenségei ellen.
A polgári színházzal szemben a teljes elutasítás álláspontjára helyezkedtek.
A futurista színműveket rövid, illogikus, szimultán játszódó szintetikus jelenetek sorozatának képzelték el.
Mindez azonban szinte teljesen elképzelés is maradt, mert alig lépték túl az elveik megfogalmazását, s nem ültették azt át a gyakorlatba.
- Sem Benelli / 1877 - 1949 /
A crepuscolarizmus / alkonyatiság /legjellegzetesebb képviselője.
Ábrázolása tudatosan eltér a realista jellemformálástól és késő romantikus formában az életet az örök Rossz és Jó közötti küzdelemnek fogta fel.
- Fausto Maria Martini / 1886 - 1931 /
Szintén az alkonyatiság hatása alatt dolgozott, de már jellegzetesen pirandelloi témát dolgoz fel például a Virágok a szem mögött című művében.
- Ercole Luigi Morselli / 1882 - 1921 /
Ő is a crepuscolarizmust képviselte de munkássága már az első világháború utánra tevődik át.
A háború utáni olasz színpadokon az ő műve aratta az első igazán nagy sikert.
Gluakosz című alkotása a nagyhatalmi álmokból kiábrándult hőst viszi színpadra.
Ezzel ő is Pirandello jellegzetes művei és hősei előtt egyengette az utat.
- Luigi Chiarelli / 1884 - 1947 /
Pirandello közvetlen előfutárának tekintik, hisz részben már kortársa is volt!
Groteszk színházában és műveiben, főleg az 1916-ban bemutatott Arc és álarc című drámájában, mely cinikus komédia azokról akik érzelmeiket és szenvedélyeiket csak megjátsszák, a látszat és a valóság különös transzparenciájának lehetünk tanúi.
A mű sikere már Pirandello sikereit vetíti előre.
- Pirandello Színháza
- Luigi Piradello / 1867 - 1936 /
Antonio Gramsci, Itália legkiválóbb marxista filozófusa már Pirandello első darabjai után ezt írta:
" Vígjátékai: megannyi bomba, amelyek a néző agyában felrobbanva a banalitások, a megkövesedett érzések és gondolatok összeomlását idézik elő. "
Pirandello Szicíliából érkezik, a kifosztott, elszegényedett és vigasztalan emberek világából, s természetszerűen ezeket az érzéseket viszi színpadra különleges színházi formában.
1908-ban A humorizmus című tanulmányában megfogalmazta azokat az elveket, melyek később színpadi munkáiban teljesednek ki igazán.
Szerinte a személyiség eltűnése és a klasszikus hős felbomlása nyitja fel igazán a humorista író szemét.
" A világ az ő szemében meztelen, mondhatnánk, egy szál ingben jelenik meg. "
Már az 1899-ben írt Beszéd-akció című írásában ezt írta a színházra vonatkozóan:
" Semmilyen elbeszélésnek vagy leírásnak nincs helye a színpadon. Amikor azt mondjuk: drámai stílus, mindnyájan gyors, eleven, hatásos és szenvedélyes stílust értünk rajta; de színházművészetről szólva, a stíluskifejezést sokkal szélesebben, vagy esetleg más értelemben kellene használnunk. Mert a drámaíró igazi egyéniségének nem a párbeszédben, a dráma szereplőinek nyelvezetében kell megnyilatkoznia, hanem a mese szellemében és felépítésében, abban a vonalvezetésben, ahogy a cselekményt bonyolítja. "
Ez már nyílt szakítás a verizmussal.
Pirandello drámai pályáját kezdetben nem koronázza siker.
A Hat szerep keres egy szerzőt című műve 1921. május 10-én hatalmasat bukott a római Teatro Vallében.
Ugyan ez a mű viszont Milánóban a Teatro Manzoni színpadán már óriási sikert aratott, akár csak az 1922-ben bemutatott IV. Henrik is.
Ez a két mű valósággal felrobbantja a múlt századi színpadi formákat!
Az előadások az abszurd színház elemeivel telítettek, s mint ilyenek az avantgard irányzatok törekvései közé sorolhatók.
Ennek ellenére még sem sorolhatók be egyértelműen az avantgardisták közé, mivel nem mondott le az irodalom és a műalkotás antropológiai szemléletéről!
Pirandello világhíre tipikus színházi világhír volt.
Hatása nem irodalmi, hanem élő, színpadi hatás!
A verista színház elleni harc jegyében alapította meg Teatro dArte nevű színházát.
Itt kifejezetten Pirandello műveit adták elő.
A színházat a mester nem csak igazgatta, hanem rendezte is.
Rendezői eszményképe a racionalitás volt, ennek rendelt alá minden színpadi effektust, melyekkel egyébként is igen takarékosan bánt.
Előadásaival bejárta Európát s a tengerentúlra is eljutott.
1934-ben, a nagy anyagi erőfeszítések ellenére, a színházat be kellett zárni, mert már nem tudta fenntartani a társulatot.
Pirandello, bár kezdetben némi laza kapcsolatot tartott fenn a fasiszta párttal, később mégis összeütközésbe került velük Az elcserélt fiú című műve miatt, melyet először a németek, majd az ő példájukra az olasz fasiszták is betiltottak.
Őt magát azonban teljesen nem tilthatták le a színpadról, mert a XX. század legnagyobb hatású olasz színházát, Pirandello életművét még a fasisztáknak sem lehetett kitagadni Európából!
- Pirandello hatása és követői
Pirandello színházi reformja a két világháború között feltartóztathatatlan volt!
Még az olyan szellemes, de felszínes szerzők sem tudták kivonni magukat a hatása alól, mint Dario Niccodemi / 1874 - 1934 /.
Az olasz színpadok egyik legsikeresebb szerzője - aki egyben színigazgató is volt - a közönség döntő többségének konzervatív ízlését képviselte, de ez a három nyelven is író világfi egy idő után kényszert érzett arra, hogy kapcsolódjon a modern áramlatokhoz is.
A Titokzatos ház valamint A herceg című műveiben Pirandello stílusát igyekszik követni, de a várt siker elmaradt, mert az alapjaiban antifilozófus szerző nem tudott mit kezdeni a relativitás fogalmával.
- Antonio Giulio Bragaglia / 1890 - 1960 /
1922-ben Rómában megszervezte Teatro degli Independenti nevű állandó társulatát, mely 1931-ig működött.
A teátrális színházról című könyvében fektette le avantgarde elképzeléseit.
A fő hangsúlyt természetesen a látványra helyezte.
- Alberto Casella / 1891 - 1967 /
Legjelentősebb drámái, mint például a A halál vakáción című nyíltan Pirandello nyomdokain halad.
A mű a "szabadságon lévő Halál" földi kalandjairól szól.
- Massimo Bontempelli / 1878 - 1960 /
A "mágikus realizmus" szülőatyja, az olasz urbánusok vezéralakja!
A klasszicizmustól a futurizmuson át sajátos realizmusáig oly sok stílust kipróbáló 1928-ban bemutatta Minnie a csodálatos című darabját, melyben a látszat és valóság egymásra kopírozásának technikáját alkalmazza, bár kissé kevésbé tézisszerűen, mint Pirandello.
A hivatalos fasiszta Olaszország természetesen nem Pirandello útját követte.
Az akkor divatos szerzők az új nagyhatalmi ábránd "művészi" megjelenítését képviselték.
A kor művészeti értékére jellemző, hogy még maga Mussolini is írt társszerzőként egy drámát....
A fasiszta rendszer nem csak Pirandellot tagadta és mellőzte, de intézményesen is támadta a színházat és véget kívánt vetni a színpad korábbi szabadságának.
Az első fasiszta jellegű beavatkozás a színház világába a szakszervezetek felszámolása után a színházak korporációkba tömörítése volt.
A színháznak a fasiszta, nacionalista és rasszista politika szócsövévé kellett válnia.
- A Második Világháború után
A fasiszta rendszer bukása után egy időre félretolódtak az olasz színházak elől azok a politikai, ideológiai és művészi akadályok, amelyek a stabile-rendszer addigi bevezetését gátolták.
A szubjektív feltételei is megteremtődtek azzal, hogy a filmipar, mely korábban felszívta a legjelentősebb színészeket és rendezőket, átmenetileg jelentéktelenné zsugorodott, így az újonnan szerveződött társulatok a legjobb erőket mozgósíthatták a színpadon.
Ekkor debütált a zseniális olasz színész Vittorio Gassman / 1922 - 2000 /
Mind klasszikus szerepekben, mind a modern darabok drámai, komikai hőseként kiválót nyújtott.
Egy állami intézkedés viszont azt mutatta, hogy az olasz színház fellendülése csak látszólagos, mert az olasz minisztertanács közvetlen irányítása alá rendelt szerv, a Direzione Generale dello Spettacolo, a film és a színház ügyeit egyazon intézmény keretén belül képviselte, s ebben a társulásban az anyagilag gyenge és szűk hatáskörű színház húzta a rövidebbet.
Ennek köszönhetően az olasz színházat a létbizonytalanság elemi szőtték át.
Még a legjelentősebb társulatok is csak időszakosan tudtak működni.
Így működött a két kiváló színész társulata is.
- Paolo Stoppa / 1906 - 1988 /
- Rina Morelli / 1908 - 1976 /
Viszontagságos működésük egyik oka az volt, hogy nem tettek engedményeket a kommersz színházaknak, repertoárjukon zömmel a huszadik század legjobb szerzői szerepeltek, többek között Pirandello!
A legjelentősebb stabile-színház Milánóban működött Piccolo Teatro néven.
1947-ben nyitotta meg kapuit.
Alapítója Paolo Grassi / 1919 - 1981 /
A munkába később kapcsolódott be Giorgio Strehler / 1921 - 1997 /
Világhírűvé vált rendező, a XX. századi színház egyik kiemelkedő alakja!
Irányításával a Piccolo Teatro határozott koncepciót követett, mind műsorpolitikában, mind a közönségnevelésben.
Nagy érdeme volt a színháznak, hogy megismertette az olasz közönséggel Gorkijt, Csehovot és Brechtet.
Működése alatt a nemzetközi élvonalba emelte az olasz színházat.
Az olasz színház a rövid fellendülés után mély válságba került.
A színházak repertoárján túlnyomórészt külföldi darabokat találhatunk, s szinte teljes visszhangtalanságban dolgozott a korszak legjelentősebb drámaírója:
Ugo Betti / 1892 - 1953 /
Csak a Botrány a törvényszéken című darabjának 1944-es párizsi sikere és a nyomában járó világhír irányította rá saját hazája figyelmét.
A sokáig bíróként dolgozó író igazi társadalomkritikus.
Drámáiban nem a formai újdonság, hanem a tematikai merészség az úttörő jellegű!
Fontosabb művei:
- Földomlás az Északi rakparton,
- Álmaink,
- A vizsgálat,
- Az ártatlan Irene,
- Bűntény a Kecske-szigeten,
- A menekülő asszony
Az 1945 utáni olasz színház - a külföldi darabok inváziója miatt - teljesen hasonult a nyugat-európai színházhoz.
Ugyanazokat a témákat, formai megoldásokat alkalmazzák, mint azok a kollégáik.
A XX. századi olasz színház egyik érdekes vállalkozása volt a Teatro dei Piccoli nevű bábszínház.
Alapítója: Vittorio Podrecca / 1883 - 1959 /
A színházat 1914-ben nyitották meg Rómában.
Az egy méter magas zsinóros marionettekkel az emberi mozgás élethű utánzására törekedtek a nagy színpadokhoz hasonló díszletek között.
Műsorain teljes operák és drámák is szerepeltek.
1927-ben nagy sikert arattak Budapesten is.
Az 1970-es évek folyamán tovább tagolódott az olasz színházi szervezet.
Az állandó színházak hálózata mellett / teatri stabili / társas vállalkozások / kooperatívák / alakultak.
Ezekben 9-10 színész társult egy rendezővel és a vándorló hagyományt követve járta az országot.
Továbbra is jelentős volt a magánszínházak tevékenysége.
A színházi szervezet legfőbb tényezője azonban az állandó színházak hálózata maradt.
Az évtized második felében azonban Olaszországot is elérte az állandó színházak válsága.
Egyre gyakrabban érte az a vád őket, hogy görcsösen ragaszkodnak a bevált darabokhoz és csak egy szűkebb körű, konzervatív ízlésű közönséget szolgál ki, óvakodik az ismeretlen nevű szerzőktől és minden újítástól.
Ráadásul vezetésük egy kézben összpontosul, ami a színészek foglalkoztatásában is önkényeskedéshez vezetett.
Az egyetlen igazi fejlődést a 70-es évek olasz színházában az avantgarde megélénkülése, a kísérleti színházi csoportok elszaporodása volt!
Az egyik leghíresebb közülük a Mario Ricci által alapított Pinceszínház volt.
A mozgalom nem korlátozódott a fővárosra, hamar átterjedt Firenzére, Nápolyra és más városokra is.
Egy évtizeddel később egy még fiatalabb generáció jelenik meg akiket transavantgardistáknak nevezünk.
Ezek sajátos elnevezésekkel hívják fel magukra a figyelmet.
- vizuális színház,
- color-színház,
- keverékek színháza,
- bizonytalanság színháza,
- robbanékony színház,
- töredékek színháza,
- alkimista színház.
Képviselőiket az életkoron kívül szinte semmi sem kötötte össze.
A maguk útját járva, mindent elölről kezdve keresik saját profiljukat, alakítják ki elképzeléseiket és szívósan törekszenek arra, hogy a színházi életben gyökeret verjenek.
Napjainkban a közönség kifejezetten hiányolja azt a gondolati üzenetet, melyet a gesztikuláris, vizuális színházi produkciókban hiába keres.
Ugyanakkor pozitív vonás, hogy a megnőtt rendezői uralom alól felszabaduló színész, valamint a színészi játék, a színészi alakítás minőségének jelentősége!
Számos ismert színész, aki hosszú időn keresztül csak film-és televíziós szereplést vállalt, visszatért a színházhoz, és hozzáfogtak a szövegközpontú színház újra élesztéséhez.
Ennek következtében a nagy színházi előadások élményei újra egy-egy kiemelkedő tehetségű színészi alakításhoz kapcsolódtak.
Néhány ezek közül:
- Vittorio Gassman Othelloja és Machbetje
- Giorgio Albertazzi IV. Henrikje / A pirandelloi átdolgozásban ! /
- Glauco Mauri Oidipusz királya és Philoktétésze,
- Paolo Stoppa Fösvénye,
- Turi Ferro Titus Andronicussza.
Külön kell említést tenni Carmelo Benéről!
" Szent szörny " - ként nevezik ezt a nagy tehetségű rendező-színészt!
Egy tehetséges de végtelenül exhibicionista művész, aki a hangban rejlő zeneiséggel foglalkozik, azt használja elsősorban szerepeiben.
A beszéd és a játék ritmusát a zenéhez igazítja, míg végül a beszédből is zene lesz...
- Opera
A XIX. század utolsó évtizedében az olasz opera történetében három fontos esemény zajlott le.
1. 1890-ben Rómában bemutatták Pietro Mascagni / 1863 - 1945 / Parasztbecsület című operáját.
2. 1892-ben bemutatásra került Ruggiero Leoncavallo / 1858 - 1918 / Bajazzók című műve.
A két opera bemutatója azt sugallta, hogy hódító útjára indul a verista opera, de a két próbálkozáson kívül semmi különös folytatás nem történt.
Bár számos hasonló operát írtak még, de ezt a színvonalat már nem sikerült elérniük.
3. 1896-ban került bemutatásra Giacomo Puccini / 1858 - 1924 / Bohémélet című operája.
Puccinival a virtuóz technikájú, jól játszható, pátoszmentes, realisztikus opera jelent meg!
A Puccini után jelentkező olasz zeneszerzőknek nem volt könnyű dolguk.
Súlyos teherként nehezedett rájuk Puccini rendkívüli népszerűsége és a még mindig aktuális Verdi jelenléte az olasz színpadokon.
Néhány újonnan feltörekvő név:
- Gian Francesco Malipiero / 1882 - 1973 /
A modernista zene úttörője Olaszországban!
Művei kiváló alkotások, de színpadi visszhangjuk nem volt nagy.
- Ottorino Respighi / 1879 - 1936 /
Zenekari művei mellett sikere volt a Belfagor című operájának is, valamint az 1935-ben Budapesten bemutatott Láng című operájának!
- Ildebrando Pizzetti / 1880 - 1968 /
Az olasz klasszicizáló törekvések egyik művelt és temperamentumos képviselője!
Operái gyakran szerepelnek az olasz színházak műsorán.
- Alfredo Casella / 1883 - 1947 /
Jelentős alakja volt az olasz zenés színpadnak!
/ Folytatás a 23-ik részben /
