| KEZDŐ VERSEIM
MUNKADAL
Acél-zörej
Kulcs-zaj
Kő-kopp
Lánc-csörr
Kémény-füstöl
Tűz ég-lobog
Mozdony-fütyül
Gőzgép-dohog
Szinte minden
Körbe-körbe
Tüzes-vörös
Hulló pernye.
Duda szól
Halkan-hosszan
Tűz-elmarad
Gyárzaj-süketül
Család
Hűvös
Nyugalom
1984.07.04.
ÚTKERESŐK
/ Meditáló Alliterációk /
Mások, máshonnan, máshová mennek,
Mi menjünk mindig megkezdett utunkon:
Talán célhoz érünk...
Keményen kérve kegyetlen kezek kedves kötődését,
Dicső didergéssel dajkálva dübörgő múltunk:
Talán célhoz érünk...
Vagyunk valahányan versben vérző vendetták,
Vajon vonz-e valakit visító vivátunk?
Ha csak harmat halkan hallik a hang,
Hervadt harangvirág hulló szirmain
Halál-gyöngy lesz csillogásunk:
Akkor céltalan a cél...
De ha búgva-zúgva, pengve-zengve, lengve,
Világ-sötét szakadékokat világít nevetve,
Akkor célhoz érünk
És megnyugszunk:
Eltemetve.
1988.02.02.
TAVASZVÁRÓ
Leplezetlen, lapos lombok
lomha lopakodásában
lucskos lábbal libben a tél.
Halált hozó huhogással,
hajnali hidegével
hervadtan húzódik hátrébb-hátrébb.
Száraz szívvel,
Szenvedő szorongással,
Színtelen szemében szüntelen szánalommal,
Sóhajra, sóhajt sorakoztatva:
Sikoltva suhan a tél.
1998.04.24.
ROSSZ VAGYOK
Megszült a világ - lehet, hogy rosszul tette:
Idegen Istenek estek ott teherbe.
Végig hasítottak terhükkel az égen:
Szerettek volna megszülni már régen.
Rám adtak egy sötét, mocskos kabátot,
Így kellett meglátnom egy idegen világot.
Azóta mindig csak másképp tudok élni,
Kabátot adtak rám - nem tudok cserélni.
A zsebemben benne vannak a holnapok:
A véremet is kaptam - lehet, hogy rossz vagyok?
Próbáltam már sokszor mindent jobbá tenni,
De valami azt súgta, hogy jobb rossznak lenni.
Mert ha attól leszek jó, hogy nem repülhetek,
Ha csak azért hívtok jónak, mert megkötözhettek,
Ha nem élhetek úgy, ahogy éjjel álmodok:
Felejtsetek el, rám többé ne számítsatok!
Megszült a világ - azt mondják rosszul tette.
Démonok szekere hozott le a Földre.
Gyúrtak szerelemből, amitől lángolok,
Vad, nyughatatlan vérből, amitől lázadok,
A Nap aranyából, amitől csillogok,
Az éjszaka testéből, amitől elbukok.
Azóta nem tudok csak egy irányba nézni,
Az égi szekérről nem könnyű leszállni,
Csak vágtatok keresztül a sötétségen,
Míg el nem tűnök az évek sűrűjében.
Tudom, hogy ma már késő mindent jobbá tenni:
Úgy születtem, hogy nekem rossznak kell lenni?
Mert, ha attól leszek jó, hogy nem repülhetek,
Ha csak azért hívtok jónak, mert megkötözhettek,
Ha nem élhetek úgy, ahogy éjjel álmodok,
Felejtsetek el, rám többé ne számítsatok:
Nyugtalan véremmel majd magamnak álmodok!
1999.03.19.
ÁLMATLAN ÉJSZAKÁK
Álmatlan éjszakákon, amikor beleolvadsz a csendbe,
Parányi fényfolt a világ, mely belopja magát szemedbe.
Várod a hajnalt, mint rég nem látott barát szavát,
De az éjszaka gúzsba köt - nem engedi elüldözni magát.
Álmatlan éjszakákon, amikor beleolvadsz a csendbe,
Legalább akkor - akkor jussak eszedbe!
Álmatlan éjszakákon, amikor arcodon pihen a Hold,
Visszafordul az idő, hogy láthasd mindazt, ami volt.
Agyadban az emlékek végtelenített szalagja pereg,
Akik elmentek már régen - újra ott lehetnek veled.
Álmatlan éjszakákon, amikor beleolvadsz a csendbe,
Legalább akkor - akkor jussak eszedbe!
Álmatlan éjszakákon, ha csak a magány fogja a kezed,
Nincs kivel megosztani rég elrontott életed,
Megsárgult fényképek néma daccal hevernek körötted,
Sokadik cigarettád sokadszor alszik el melletted.
Álmatlan éjszakákon, amikor beleolvadsz a csendbe,
Legalább akkor - akkor jussak eszedbe!
Álmatlan éjszakákon amikor az álmokról álmodol,
Mint csalóka árnyék szobád falán, te is úgy változol.
Párnád arca ronggyá gyűrve, szomorú váddal néz vissza rád,
Ő az, aki ismeri minden átszenvedett, álmatlan éjszakád.
Álmatlan éjszakákon, amikor beleolvadsz a csendbe,
Legalább akkor - akkor jussak eszedbe
Álmatlan éjszakákon, amikor csend költözik szívedbe,
Adj egy kis helyet - Adj egy kis helyet nekem is benne!
1999.08.23.
LASSAN LASSULÓ
Lassan nyíló virág a mozdulat: mellyel a testemhez érsz.
Még nem történt semmi, már mindent remélsz.
Még alig fogant meg benned a gondolat,
Már érzed, hogy megváltoztál, s többé nem vagy önmagad
Lassan lobbanó láng a tűz: mellyel égeted testemet.
Amit most teszel, talán nem te teszed.
Amit szeretsz, most általam szereted,
Hosszú az ölelés, elmossa a perceket.
Lassan gyorsuló ritmusban forrok eggyé veled,
Még kérdeznél, de már nem jön felelet,
Már nem számít a kimondott szó,
Csak a mindent elsöprő lassan gyorsuló.
Lassan csendesül, lassan lassul a mozdulat,
Amerre jártunk, a csillagok mutattak utat,
Amit kerestünk, az angyalok tánca volt,
Szerelmünkre bólintott a Hold.
Lassú fájdalom most minden nélküled,
A lassú tánc varázsát feledni nem lehet,
Lassuló szívvel ismétlem újra neved:
Ne vedd el tőlem csodás szerelmedet.
1999.09.15.
GYERMEKKORI ÁLMOK
Vadóc kölykök vagyunk konok álmaink között -
Meglapuló gyermekek a rideg falak mögött,
Állunk, valami nagy-nagy csodára várva,
Repülni vágyunk, de lábunk visszahúz a sárba.
Álmodunk, mert igazán csak az álmainkban élünk,
Hazudjuk, hogy bátrak vagyunk, de felébredni félünk,
Elbújunk a bánatunkkal, mint a hervadó virág,
De hiába rejtőzünk, mindig megtalál a világ.
Vágyaink messze járnak, túl Földön és Égen,
Amit nyerhettünk volna, elbuktuk már régen.
Keressük az értelmét, hogy miért vagyunk,
És összetört szívvel lassan elfogyunk.
Hogy meddig jutunk az úton, vajon ki mondja meg,
Hová lettek a gyermekkori szép ígéretek,
Hová lett a labda, a csúzli, az ólomkatonák?
Elemésztett mindent egy olthatatlan láng...
Meg kéne próbálni gyermeknek maradni,
Lelkünkből a gondokat messzire zavarni,
Régi játékainkat újra elővenni:
Gyermekkori álmainkat meg kéne keresni....
1999.09.25.
ENGEM NE KÉRJ...
Kérd a Napot, hogy ne küldjön többé fényt,
A csillagot, hogy feledje el az éjt,
A tengert, hogy csitítsa hullámait,
A rétet, hogy hervassza virágait:
Csak engem ne kérj, hogy feledjelek,
Csak engem ne kérj, hogy ne szeresselek,
Csak engem ne kérj, hogy elengedjelek!
Kérd az esőt, hogy ne áztasson földeket,
Az időt, hogy ne múlasson éveket,
A madarat, hogy levesse szárnyait,
Az álmodót, hogy ne lássa álmait:
Csak engem ne kérj, hogy feledjelek,
Csak engem ne kérj, hogy ne szeresselek,
Csak engem ne kérj, hogy elengedjelek!
Kérd az anyát, hogy ne szüljön gyermeket,
A költőt, hogy ne írjon verseket,
A zenészt, hogy eldobja hangszerét,
A színészt, hogy feledje szerepét:
Csak engem ne kérj, hogy feledjelek,
Csak engem ne kérj, hogy ne szeresselek,
Csak engem ne kérj, hogy elengedjelek!
1999.10.12.
NE SÍRJ
Borostás arcomon táncot jár a fény,
Ez az éjszaka is lassan véget ér.
Ne kérdezd, hogy mikor látlak újra:
Lehet, hogy egy év, de lehet néhány óra...
Ne kérdezd, hogy mikor látlak újra,
Néma most a szám a búcsúszóra.
Magányos, síró gyermek most a szívem,
Egyedül félek, maradj még, úgy kérem,
Simogass, ma miénk még a pillanat,
Simogass, mert az idő elszalad.
Simogass, ma miénk még a pillanat,
Ha nem leszel, az érintésed megmarad.
Ne sírj most kedvesem, nem érdemes,
A könnytől nem látom a szép szemed,
Csak mosolyogj és bújj hozzám közel:
A hajnal nem siet, lassan jön el.
Csak mosolyogj és bújj hozzám közel,
Ne sírj, ha azt mondom, hogy menni kell.
A hajnal nem siet, lassan jön el,
Ne sírj, ha azt mondom, hogy menni kell,
Ne sírj, ha egyszer végleg menni kell:
Ne félj, a hajnal lassan jön majd el.
1999.10.19.
CSEND ÉS ÁRNYÉK
Csak most lett vége a dalnak,
A csend már leült az asztalomhoz,
Bámul, mintha most látna először:
Mintha nem velem született volna -
Mintha nem bennem született volna.
Csak most léptem ki a fényből,
Az árnyék már megállt a vállamon,
Rám teríti örökös palástját:
Mintha tudná, hogy nélküle fázom -
Mintha tudná, hogy általa fázom.
Csend és árnyék - a vége mindig ez lesz:
Csend és árnyák - végig kíséri életed.
Csak most kezdtem el a harcot,
A vereség már fogja kezem,
Nem enged tovább lépni az úton:
Mintha tudná, hogy nincs hová mennem -
Mintha tudná, hogy mivé kell lennem.
Csak most láttam meg a csodát,
A varázsló már lehúzta a függönyt,
Elrejtette varázsdobozát:
Mintha nem tudná, hogy tudom a titkát -
Mintha nem tudná, hogy álmodom az álmát.
Csend és árnyék - a vége mindig ez lesz:
Csend és árnyék - végig kíséri életed.
Csak most mozdult meg a bölcső,
A gyermek már rég elfelejtett sírni,
Kezéből kikoptak a játékai:
Mintha már nem lenne kedve játszani -
Mintha máris szeretne másnak látszani.
Csak most kezdek mindent érteni:
Árnyékot, vereséget és csendet,
Arcomat elmossa majd az idő:
Mint meg sem született gyermeket -
Mint a soha nem élő életet.
Csend és árnyék - a vége mindig ez lesz:
Csend és árnyék - végig kíséri életed.....
2000.01.29.
RÉMÜLT KISMADÁR
Rémült Kismadár szemedben az álom:
Nagy utat tett meg, hogy megtaláljon...
Repült sötét, ismeretlen tájon,
Áttörte magát a sötét magányon.
Szárnyát nehéz ólom-eső mosta,
Csőrében a konok múló időt hozta...
Álmodj hát kedvesem - álmod törékeny gondolat:
Álmodd ki magadból a fájdalmas gondokat.
Álmodat ne bántsák a csalóka holnapok,
Álmodj engem is - álmodj most közel magadhoz.
Rémült Kismadár szemedben az álom:
Engedd, hogy a szívedig szálljon.
Ne bántsd őt, mert törékeny és pici:
Ne bántsd, hisz mindenki őt üldözi.
Ő az én dalom, ő az én álmom:
Én akartam azt, hogy megtaláljon...
Álmodj hát kedvesem - álmod törékeny gondolat:
Álmodd ki magadból a fájdalmas gondokat.
Álmodat ne bántsák a csalóka holnapok,
Álmodj engem is - álmodj most közel magadhoz...
2000.03.28.
ABLAKOK
Homályos üvegek mögött homályos terek,
Fekete percekbe sűrített vad szenvedélyek,
Beton-tengerbe zárt, naponta pusztító magány,
Ablaktalan világ zokog a napfény után.
Homályos üvegek mögött homályos életek,
Fakuló virágok között sápadó emberek,
Már nem remélünk, csak élünk, amíg lehet:
Ablaktalan világban eltűnt szerelmeket.
Homályos üvegek, megvakított ablakok,
Sokszor elmondott, visszapattanó mondatok,
Örökös éhség egy simogató kéz után,
Ablaktalan világban élünk önzőn és ostobán.
Homályos ablakok mögött teste nő az éjnek,
Még veled vagyok, de már semmire sem kérlek,
Sarokba szorított árnyék mozdul csak a csendben,
Ablaktalan világ egy kikényszerített rendben.
Ablakok, nyíljatok ki, nyissatok nekünk teret,
Hogy megtehessünk mindent, amit ma nem lehet,
Ablakok, hol van rég nem látott fényetek:
Ti még láttátok a rég eltűnt szerelmeket,
Ti még láttátok az önzetlen szeretetet:
Ablakok, hol van rég nem látott fényetek?....
2000.06.21.
CSAK NEKED
Ha igaz, hogy újra élünk,
Ha igaz, hogy még találkozunk,
Nem értem, miért félünk,
Nem értem, miért zokogunk...
Ez az élet csak egy a sok közül,
Ahogy kinéz a Nap a felhők mögül,
Úgy nézek rád, lassú elmúlással:
Megbékélek Veled, s a világgal...
Ezt most mind Neked adom,
A másikat még nem tudom,
Ezt most mind velem élheted:
A másik még titok - nem ismered....
Ha egyszerre szórhatnék szét mindent,
Egyszerre több bolondos életet,
Tudnám, hogy mit adjak másnak,
Tudnám, hogy mit adjak Neked...
Megvennék mindent a mától,
Hogy a holnapban oszthassam szét,
Több lenne bennem a szeretet,
Többet, többször szerethetnék...
Elosztanám a szívem is,
Jutna belőle mindenkinek,
De a legszebb darabját - a verset:
Nem adnám másnak: csak Neked!
2000.10.20.
NEM TUDOM, HOGY HOL VAGY...
Leszáll az éj, és újra fájni kezd a tegnap,
Ordít a magány: mert nem tudom, hogy hol vagy.
Mint kivert kutya, úgy üvöltöm a Holdat,
De nem mondja meg: nem mondja meg hol vagy.
Lépteid merre járnak? Kihez szól a szád?
Ha tudnám, hogy hol vagy: nem sírnának köröttem a fák.
Jó lenne tudni, hogy lesz-e még kettőnknek holnap,
Szeretnélek szeretni: de nem tudom, hogy hol vagy!
Kellene kezed, hogy újra éljek,
Az érintésed, hogy többé ne féljek,
Kellene szemed, hogy újra lássak,
A lelked, hogy többé ne fázzak!
Leszáll az éj, és megint nem hoz semmi újat,
A percek némán, elátkozva múlnak.
Az éjszakai hangjai a semmibe hullnak,
Könyörgöm az Istent: mondja meg, hogy hol vagy!
Már megint nem alszom, csak ébren álmodom,
A távolság szétszakít - hiába átkozom,
Ha egyszer meghalok: ott is csak rólad álmodom,
A szerelmedre - a szerelmedre szomjazom!
Kellene kezed, hogy újra éljek!
Az érintésed, hogy többé ne féljek!
Kellene szemed, hogy újra lássak!
A lelked, hogy többé ne fázzak!
2001.08.11.
AZ ARÉNÁBAN
Új harcos érkezett - még nem tudni mivégre.
Boldogságra?
Örök keserűségre?
Csak most született - kezében már ott a fegyver,
Harcolni kell a létért az ősi ellenséggel.
Nem élhet itt másképp, csak keményen:
Magára hagyták a hatalmas küzdőtéren.
Áll az arénában - nincs kiút középről,
Csak önmagán keresztül juthat ki a sötétből.
Minden mozdulata egy tégla az életéből,
Hibái kiszakított darabok a szívéből.
Ha álmodni mer a fényről, a fényes győzelemről:
Nem maradhat ki a véres küzdelemből.
Az arénában sorakoznak a harcosok,
Fegyverük nem a szeretet - az elfogyott.
Az arénában a sors lehunyja a szemét,
Ezt ő sem bírja nézni - itt a boldogság a tét.
A harcos: az eldobott gyermek, a soha meg nem értett,
Akitől nem kérdi senki, hogy mit miért tett,
Akinek nem fogta soha anya a kezét,
Aki fegyvert kapott csak, hogy küzdjön a szeretetért,
Akivel nem paroláznak az Istenek,
Akinek az élete mindegy, hogy merre megy.
Áll az arénában - egyedül, középen,
Egyensúlyt keresve egy vékony kötélen.
Marad-e eldobott gyermek: soha meg nem értett,
Kérdi-e majd valaki, hogy mit miért tett?
Szeretne álmodni a fényről, a fényes győzelemről,
De gúnyos szemek villannak a sötét nézőtérről.
Az arénában sorakoznak a harcosok,
Az arénából a szeretet elfogyott,
Meg kellene fognunk mindannyiuk kezét,
Mert életükben a boldogság a tét!
2001.09.02.
| |
