Koršunovas rendezése színház a színházban; itt azt játsszák, hogy
magukkal szembesülve játsszák a magával szembesülő Hamlet rémképeit.
Ülnek és néznek, nézik a tükröt, magukat. Lassan megmozdulnak az ajkak, súgják, mondják, ordítják a világba a kérdést: ki vagy? Nincs válasz. Nem adnak, nem adható. Elkezdik a játékot, mert öltöző ez, benne színészek ők, akik ma este a Hamletet játsszák. Azt is egy kérdéssel kezdik: ki vagy? De
ez már a szellemhez szól, mesterséges ködben, arcra spriccelt
félelemmel, amit görcsös nevetés old fel. Őrült világ ez, bűzlő világ,
melyben még idő sem létezik, csak széteső, kavargó álomképek; Hamlet
fejében vagyunk, a tükör túloldalán. Hamlet pedig akárki, talán éppen
az a színész, aki Hamletet játssza, mindegy; valaki, aki feltette
magának a kérdést: ki vagy? Koršunovas rendezése színház a
színházban; itt azt játsszák, hogy magukkal szembesülve játsszák a
magával szembesülő Hamlet rémképeit. Egy harmincéves, anyjához
ragaszkodó gyerek fantáziájának utolsó képeit. Szürreális (vagy inkább
meseszerű) jeleneteket, amelyekben ott van Hamlet életének összes
szereplője - valamint egy fekete, világító orrú, röfögő állat és egy
nagy fehér egér. Ki sem kell jönni az öltözőből, a sok forgatható,
összetolható, elöl fehér, hátul fekete sminkasztallal és néhány váza
virággal minden helyszín berendezhető. Koršunovas koršunovasi
eszközöket használ. A tárgyak több jelentéssel bírnak: a virág álca, az
ártatlanság jelképe és temetési csokor; a sminkasztalok sora híd,
patak, udvar és sír; a piros orr bohóc, szörny és: halál. Hogy mikor
értjük meg, hogy ez a darab nem az a darab, amit mi ismerünk, mindegy.
Hogy a piros folyadék, amiből Hamlet iszik, és amitől öklendezni kezd,
hogy aztán Horatióval való találkozása egy legyen az okádékot felfogó
szemetesvödörrel való találkozással - jó barát ez a Horatio, mindig ott
van, ahol lennie kell -, szóval ez a lötty-e a méreg, amely hosszú
álomképeken át küldi halálba, vagy az első „Lenni vagy nem lenni"
közben (kettő is van), háttérben a gyászoló családdal hozza meg a
döntést (nem azt, amit mi ismerünk), nem számít. Mert Hamlet
kizökkentette az időt, minden összekeveredett, saját temetése előbb
van, mint hogy a királyné beszámolna Ophelia haláláról, ami megelőzi
Ophelia temetését, ami után közvetlenül (mondani sem kell) Ophelia
halála jön... A litván társulat előadásának nem az a tétje, mint a Hamleteknek
általában. Nincs élet-halál kérdés - az már rég eldőlt. Pörög az óra,
az üvegből lassan fogy az ital, de Hamlet még mindig nem látja
Hamletet. Egyre több a látomás, egyre nagyobb a káosz, rágcsálók zaja
üvölt, már az ordítás sem nyomja el, és sehol egy valódi tükör - az
csak a színészeknek jár. Hamletet saját, kiút nélküli káosza öli meg. Az
Oskaras Koršunovas Színház (még ha Vilniusi Városi Színháznak hívják
is) társulata újra és újra meglepő összjátékot mutat. A tablószerű
előadásnyitás szimbolikusnak tekinthető: a színészek az
első másodperctől kezdve tökéletes összhangban vannak - és ezt az
összhangot az egyéni remeklések egy pillanatra sem törik meg. Nem
billen ki a hangsúly a Poloniust játszó Vaidotas Martinaitis rugós
mutatóujjától, Giedrius Savickas Guildensternjének és Tomas Žaibus
Rosencrantzának napszemüveges vihogásától, és Julius Žalakevičius
Horatio-Fortinbrasának bohócorrától sem. És dicsérhetnénk tovább Agné
Kuzmickaité jelmezeit, amelyeknek sokféle fekete-fehérségéből csendben
bújik elő időről időre az a bizonyos gallér, és beszélhetnénk Eugenijus
Sabaliauskas fiókból előbukkanó fényeiről... Hamlet már meghalt,
amikor az őt játszó Darius Meškauskas tükre előtt ülve - miközben a
többiek a sminket törlik fehér kendőikkel - kiissza annak a bizonyos
üvegnek az utolsó piros cseppjét is. Hamletet is lenyeli vele.
/ Forrás: szinhaz.net /
KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ
Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.
