A XVIII. század végén még a klasszicista stílus volt az elfogadott. A két vezető színház közönsége nagyrészt forradalomellenes, mégpedig oly mértékben, hogy következetesen bojkottálták a politikailag gyanús szerzők darabjait. Sok magánkastélyban folyik még amatőr színjátszás, és a dilettáns arisztokrata színészek érthető módon a régies, szavaló játékmódot tartják a legjobbnak.
A színházi előadások gerincét a hazai szerzők művei adták, legfőképpen Shakespeare illetve az őt utánzók darabjai. Néhány ilyen szerző:
- Arthur Murphy / 1727 - 1805 /
- Richard Cumberland / 1732 - 1811 /
- Hugh Kelly / 1739 - 1777 /
Mindannyiuk művei és azok előadásai a régi konvenció keretein belül maradtak, azon túllépni nem tudtak.
Lassan azonban tért hódított a romantikus irányzat is. Persze nem egyik napról a másikra történt ez a váltás, hanem lassú átmenet folyamán. Az átmenetet olyan művek képviselték, amelyekben a klasszicista formán belül jelentek meg a romantikus motívumok.
- A romantika kibontakozása
Az igazi fordulatot a régi és az új stílus harcában George Gordon Byron / 1788 - 1824 / romantikus költő megjelenése hozza.
1812-ben ő lesz a Drury Lane dramaturgja. Ettől kezdve romantikus stílusa határozza meg a színházi előadások formáját, s természetesen a színpadra kerülő művek listáját is. Első és legfontosabb műve a Manfrédé, mely verses dráma. Ettől kezdve megállíthatatlan a romantikus művek keletkezésének áradata. Néhány a korban keletkezett művekből:
- Coleridge - Zápolya című műve 1817-ben - Shelley - A Cenciek című alkotása 1819-ben - Shelley - A megszabadított Prometheus 1820-ban - Byron - Káin - Marina Faliero - Szardanapál - A két Foscari 1821-ben - Shelley - Hellas 1822-ben - Byron - Werner - 1823-ban - Knowles - Tell Vilmos - 1825-ben.
Az angol romantikus színházra jellemző, hogy központi jelentőségű alakja már minden esetben a színész volt! Jelentősebb színészek:
- Edmund Kean / 1787 - 1833 /
A kor egyik leghíresebb romantikus színésze. Származása és gyermekkora körül anekdoták és legendák szövevénye alakult ki. Annyi biztos, hogy már egészen fiatalon megismerkedett a színpaddal, vásárokon komédiázott, vándorszínészekkel kóborolt. Első nagy, és közönséget megdöbbentő sikerét azzal aratta, amikor 1814 januárjában Shylock figuráját nem a "megszentelt" hagyományoknak megfelelő vörös parókával és szakállal játszotta el, hanem természetes figuraként ábrázolta, amivel a figurát egy a nép gyermekei közül kategóriába helyezte. Sokszor előfordult, hogy részegség vagy másfajta okok miatt nem jelent meg előadásokon, ami lassan alá ásta sikerét és népszerűségét, s idővel a színművészet fejlődése túlnőtt rajta.
- William Charles Macready / 1793 - 1873 /
Soha nem volt olyan népszerű, mint Kean, mégis jelentős egyénisége volt az angol színjátszásnak. Kean állandó vetélytársának számított. Az ő természetes szenvedélye azonban igényességgel és kulturáltsággal párosult. Élén járt annak a harcnak, amely legalizálni próbálta London összes színházát. Az első rendező volt Angliában, aki rendszeresen tartott összpróbákat, főleg a tömegjelenetekből. Művészi hatása évtizedekkel haladta meg vetélytársáét.
- Realista törekvések a Viktoriánus-korban
Az 1843-as színházi törvény, amely megszüntette a két nagy színház királyi kiváltságait, lényegében a szabad versenyszellem érvényesülését jelentette. London színházi élete megélénkült. A létrejött új színházi vállalkozások új eszméket, új embereket, új stílusokat hoztak felszínre. A drámairodalom irányzatai is egyre jobban elhatárolódtak egymástól. A klasszicista művek teljesen megcsappantak, és egészen más hangvételű drámák törtek be a színpadokra, s arattak egyre nagyobb sikereket. Ezek a drámák, stílusukat és tartalmukat tekintve a realista drámák előfutárai voltak! Néhány jelentősebb képviselő:
- Dion Boucicault / 1820 - 1890 /
Az egyik legelső realista beütésű dráma ettől az ír származású drámaírótól származott! A dráma címe Londoni arszlánok és 1841-ben került színpadra. 1855-ben írt másik drámájában elsőként nyúlt a szociális kérdésekhez. Életművéhez tartozik még, hogy ő harcolta ki a drámaírók részére a százalékos jogdíjat, ő szerződtetett először szerepre, illetve produkcióra együttest, ő indította először a vidéki turnékat!
- Thomas William Robertson / 1829 - 1871 /
Ő adta meg drámáival a korszak igazi új hangját. Híres, egyszavas címmel ellátott, s már ebben is konvencióellenes drámáiban a kor sok érdekes társadalmi kérdését feszegette, elsősorban a gazdag középosztály problémáit. Fontosabb művei: - Társaság - A miénk - A kaszt - Játék - Iskola - A képviselő Ezeknek a műveknek az igazi jelentősége színpadi szempontból az volt, hogy semmiképpen sem lehetett őket a régi színházi konvenciók szerint előadni! Szinte kikényszerítették azt az új stílust, amelyet némi gúnnyal " teáscsésze és csészealj drámának" neveztek el, mivel a történet a polgári szalonokba tevődött át, a szöveg pedig a teázás körüli csevegéshez volt hasonlatos.
- Charles John Kean / 1811 - 1868 /
A nagy Kean fia.
Még a romantikus nemzedék működése alatt kezdte pályáját, de
kibontakozása és széles körű művészi hatása már a század második felére
tevődött. A kor kiemelkedő színházvezetője lett. 1848-ban a királynő őt nevezte ki a királyi szórakozások intendánsává, 1850-től pedig ezen kívül még a Princess Tehatre igazgatója is lett.
Európai nevezetességre tett szert azzal, hogy jóval megelőzte a meiningeni herceget a Shakespeare előadások hiteles történetiségű rendezéseivel! A történelmi realizmusnak azt a fajtáját igyekezett megvalósítani a színpadon, amit Walter Scott a regényírásban.
- A realista színművészet virágzása
A XIX. század második felében az angol színházművészet területén mindent realistának, realisztikusnak tartottak, ami szemben állt az idealizáló, torzító romanticizmussal vagy a patetikus klasszicizmussal. Az élet és a természet igazságára törekedtek, de eleinte inkább csak a látvány felületén ragadtak meg. A kevésbé nagy alkotók meg is ragadtak ezen a szinten, de az igazi művészek egyre mélyebbre kívántak hatolni mind az emberi természet, mind a társadalmi élet bonyolult jelenségeiben.
Jelentősebb képviselők:
- Sir Henry Irving / 1838 - 1905 /
Eredeti neve John Henry Brodribb.
Inkább a múlt betetőzőjének mint a jövő hírnökének kell tekintenünk, de az tény, hogy az angol színművészetnek Garrick után a legnagyobb egyénisége volt. Első nagy londoni sikerét 1871-ben aratta a Harangok című melodrámában, melyben egy zsidógyilkos polgármestert alakított, addig sosem látott lélektani megalapozottsággal. Mesterségbeli tudása szinte tökéletes volt. Éles, határozott gesztusokkal karakterizált, és nézőiben képes volt nem is annyira együttérzést, mint inkább elgondolkodó, izgatott kíváncsiságot ébreszteni a játszott alak sorsa iránt. 1878-tól 1898-ig a Lyceum Theatre igazgatója volt, s ebben a minőségében az egyik legkiválóbb actor-manager / színész-igazgató /. 1883 és 1903 között több kanadai és egyesült államokbeli turnét szervezett hatalmas sikerrel. 1905-ben Sheffieldben egy Becket-előadás után érte a halál. Ő volt az első angol színész, akit lovaggá ütöttek! / 1895-ben. /
- Somerset Maugham / 1874 - 1965 /
1907-ben egyszerre négy művét is játszották a West End színházaiban. Drámaírói pályafutása töretlen maradt egészen 1933-ig, ezt követően viszont inkább már csak prózaírással foglalkozott.
Ebben az időszakban az európai és konkrétan az angol társadalmi helyzet egyre inkább kiéleződött, az osztályharc erősödött s mindezt még inkább rontotta a világgazdasági válság. Ehhez alkalmazkodott a szellemi és művészi élet új irányvonala is. Az indulást a nagy hatású színikritikus és elméletíró William Archer / 1856 - 1924 / fordításában és átdolgozásában színre kerülő Ibsen-darab, a Társadalom támaszai című mű jelzi.
Élete végéig elégedetlen volt a kortárs angol dráma helyzetével, s ezt a nagy visszhangot kiváltott Mai angol drámaírók című könyvében ki is fejtette 1882-ben. Még egy híres művet írt Maszkok vagy arcok címmel, melyben a "maszkot", tehát a merev konvencionalitást állította szembe az "arccal", vagyis az igazi emberi természettel.
- George Bernard Shaw / 1856 - 1950 /
A korszak kiemelkedően aktív egyénisége volt. Már 1892-ben megjelentetett egy kritikai hangvételű írást Az ibsenizmus lényege címmel, majd később, mint színikritikus, több hasonló jellegű írást publikált. Drámáinak cselekményét kifejezetten egy-egy társadalmi, politikai alapeszme újszerű megvilágítása érdekében alakította ki. Műveinek igazi ereje a nagyszerű dialógusokban és szellemes riposztjaiban rejlett! Világos szemmel látta meg kora szociális ellentmondásait, s emiatt a kapitalizmus és imperializmus belső összefüggéseiről olyan félreérthetetlenül tudott írni, hogy európai hatása is hamarosan széleskörű lett! Főbb művei: - Candida - Az ördög cimborája - Caesar és Cleopátra - Ember és felsőbbrendű ember - Warrenné mestersége - Barbara őrnagy - Az orvos dilemmája
- Oscar Wilde / 1854 - 1900 /
Shaw méltó versenytársa. Ragyogó szellemességről és kitűnő színpadi érzékről tett tanúbizonyságot! Vígjátékai, különösen A páduai hercegnő és a Salome másfajta szellemi indíttatásból születtek, mint Shaw művei. Valamiféle elvont szépségeszményből táplálkozott.
- Gordon Craig / 1872 - 1966 /
Világviszonylatban is óriási hatást fejtett ki munkássága! A nagy színésznőnek Ellen Terry-nek a fia volt, s mint színész család sarja 1889-től kilenc éven át Irving társulatának a tagja. 1903-ban díszleteket kezdett tervezni, majd színház elméleti munkákat és rendezéselméleti munkákat írt. 1905-ben jelent meg első jelentősebb elméleti műve A színház művészete címmel. Elméletének lényege: " ... A Színház Művészete sem a színjátszás, sem a darab, sem a díszlet, sem a tánc, hanem azoknak az elemeknek az ötvözete, amelyek mindezeket is alkotják: a cselekvésé, mert az a színjátszás igazi lelke, a szavaké, mert az a darab teste, a vonalé és a színé, mert az a színpadkép szíve, a ritmusé, mert ez a tánc igazi lényege. " Ez idő tájt dolgozta ki másik híressé vált gondolatmenetét az új típusú színészről, az " Übermarionett"-ről. Rossz művészetnek tartotta azt, amely olyan személyes, hogy a néző a darab szemlélése közben elfelejtkezik magáról a lényegről, mert a színész személyisége és érzelme elsöpri azt. Színházi elvei túlságosan távol álltak az akkori valóságos lehetőségektől, ezért gyakorlati megvalósításukra aligha volt lehetőség. Volt néhány rendezési próbálkozása ezen eszmék megvalósítására, melyek közül a legjelentősebb a Hamlet rendezése volt 1906-ban a Moszkvai Művész Színházban. Sztanyiszlavszkij megszerette és megértette Craig művészi elképzeléseit, és jóindulatúan figyelmeztette, hogy magas fokú igényessége akadályozza meg szép álmai valóra váltásában. Craig megfogadta a tanácsot, s ettől kezdve már csak elméleti munkásságot folytatott. 1908-ban Firenzében telepedett le, s itt indította el Mask című színházi folyóiratát, amelyben az új színház hagyományos gyökereiről és XX. századi lehetőségeiről cikkezett, többször is idézve a magyar Hevesi Sándort, akivel hosszú éveken át baráti levelezésben állt.
- Az ír színház újjászületése
Amikor a XVII. század végén Anglia törvényeket hozott az ír katolicizmus ellen, ezzel mintegy szentesítette a politikai elnyomást. Közel két évszázadon át egyetlen tehetséges ír ember sem érvényesülhetett, legfeljebb angol nyelven, s kétségtelen, hogy abban az időben a legtöbb angol nyelven íródott dráma ír származású szerzőtől származott. A XIX. század vége felé néhányan az írek legjobbjai közül úgy gondolták, hogy politikai mozgalmukat kulturális, művészeti kezdeményezéssel lehet és kell kiegészíteni. Ennek hatására jött létre 1893-ban a Gael Liga. Jelentősebb ír művészek:
- William Butler Yeats / 1865 - 1939 /
Ő alapította meg az Ír Irodalmi Társaságot, mely a következő évben Dublinban Nemzeti Irodalmi Társasággá alakult.
- John Millington Synge / 1871 - 1909 /
A kor legragyogóbb ír tehetsége! Művei nemes egyszerűséggel szólaltatják meg az ír parasztok gondjait, bajait, de ugyanakkor vidámságukat és jó adottságaikat is. Műveit úgy angol, mint ír területen is lelkes siker kísérte.
A brit birodalom területén sehol sem volt az írhez hasonló egységes és tudatos színházi mozgalom, amely példamutató módon képviselte egy nép sajátos, önálló és mégis az egész világ számára mondanivalót tartalmazó kultúráját!
AZ ÉSZAK-AMERIKAI SZÍNHÁZ
A színjátszás az észak-amerikai kontinensen nagyon fiatal művészetnek számít. Fiatalabb még azoknál az európai országoknál is, ahol a hivatásos színjátszás csak a XIX. században alakult ki. Ennek az az oka, hogy Észak-Amerikában az államiság sokkal később alakult ki, mint Európában. Tekintettel arra, hogy magát az országot is a világ különböző pontjairól érkező telepesek alkották, a színházkultúra sem nevezhető tősgyökeres művészetnek, hanem sok fajta ország színházművészetének ötvözete. Bár az ország 1783-ban kivívta függetlenségét, a színházművészet még évtizedekig angol befolyás alatt maradt. Walt Whitman, a nagy költő így írt erről a jelenségről: " Harmadrangú utánzata a legjobb londoni színházaknak. Nagy-Britannia levedlett drámáit és munka nélküli színészeit kínálja nekünk, s ezek a drámák, ezek a színészek olyan esetlenek, mint az uraságtól levetett és az inasra származott ruhadarabok. " Az amerikai színház valójában csak a XX,. században érte el, majd szárnyalta túl bizonyos tekintetben az európait.
- Az észak-amerikai színjátszás kezdetei
A szárnyait bontogató amerikai színjátszás születése pillanatától harcban állt az Angliából áttelepült puritánokkal, akik makacsul ragaszkodtak "erkölcsös" életük fenntartásához, s meggyőződésük volt, hogy a színház csakis erkölcsromboló, káros dolog lehet.
" Virginiában nem tűrünk naplopókat! " - mennydörögte William Crashaw a szószékről, mikor szóba kerültek a lassan bevándorló színészek.
" Sok szó esik arról, hogy New Englandben színielőadásokba fognának... Máris tudomásom van róla, hogy az elmúlt évben városunkban férfiak és nők nyíltan táncoltak egymással! " - prédikálta Increase Mather bostoni lelkipásztor.
Ilyen körülmények között a színjátszás nem tehetett mást, mint egy időre az iskolákba menekült. Ebből a korszakból két előadás írásos emléke maradt fenn számunkra. Az egyiket 1690-ben egy harvardi diák Benjamin Colman / 1673 - 1747 / rendezte diáktársaival és történelmi drámát adtak elő.
A másikat 1702-ben a virginiai William and Mary College hallgatói adták elő a kormányzó jelenlétében, mely egy pásztorjáték volt.
- A hősi korszak / 1750-től a századfordulóig /
A század közepére, minden nehézség ellenére és minden puritán tiltakozásnak ellenállva a körülmények pozitívan alakultak a színjátszás fejlődése számára. 1750-ben Londonban csődbe ment egy William Hallam nevű színházi igazgató, s úgy döntött, hogy társulatával Amerikában próbál szerencsét. Ettől kezdve jó néhány évtizeden keresztül az amerikai színház története tulajdonképpen Hallam társulatának története.
- ifj. Lewis Hallam / 1740 - 1808 /
A kontinens első jelentős színházi egyénisége! Első áttörő bemutatkozásuk New Englandben 1761-ben volt az Othello bemutatásával. Ezt követően New York-ban adták elő a Hamletet, majd 1763-ban, jó politikai érzékkel American Company névre kereszteli társulatát, hogy ezáltal is kedvezzen a helyi közönségnek.
A kor további jelentős színházi emberei:
- John Henry / 1738 - 1794 /
1786-ban veszi maga mellé Hallam. Ő volt az első amerikai sztár! Botrányos, erkölcstelen életű, de kifejezetten tehetséges művész volt.
- Royall Tyler / 1757 - 1826 /
Bostoni ügyvéd, aki szabad idejében drámaírással foglalkozott. Az első olyan amerikai szerző, akinek műve színpadra került 1787-ben Az ellentét címmel. A darabban a frissen kivívott amerikai öntudat nevében gúnyolja ki az angol szokások majmolóit, s a főhőssel megteremti a később híressé váló és oly sokszor használt faragatlan, szókimondó, őszinte és élelmes átlag amerikai típusát.
- William Dunlap / 1766 - 1839 /
Őt nevezik az amerikai dráma atyjának! Az első igazán amerikai születésű hivatásos színházi ember, drámaíró és színházigazgató. 1789-ben mutatkozott be először színpadon, és komoly sikert aratott Az amerikai shandyzmus című vígjátékával. 1798-ban - hogy ellensúlyozza az Angliából érkező vendégszerzők sikereit - egy nagyon szép építésű új színházat építtetett Park Theatre néven, mely évtizedeken át a főváros vezető színháza lett.
A kor színházépítészete még messze elmaradt az európaitól. Könnyű fatákolmányokat emeltek, kényelmetlen padokkal, gyertyavilágítással, melyek miatt rengeteg színházi tűz keletkezett, viszont egy-egy ilyen tűzvész után az új színház épületét max. 3 hét alatt újra fel lehetett építeni. Fűtés nagyon kevés színházban volt található, előfordult, hogy a színházi plakáton hívták fel a nézők figyelmét arra, hogy lábmelegítőt vigyenek magukkal.
- A századfordulótól a polgárháborúig
A függetlenség kivívása után Amerika a kapitalista fejlődés útjára lép és a rohamos ipari fejlődés mellett egyre inkább terjeszkedik, a századforduló idejére eredeti területének a tízszeresére nő. A színház pedig évtizedekig együtt terjeszkedik az országgal. 1800-ban az ország még csak tucatnyi színházzal és kb. 150 színésszel rendelkezik, míg 1885-re már ötezer színházat és 50 - 70 ezer színészt találhatunk. A több százezernyi közönség nagy része ekkor lát először színházat, ekkor ismerkedik ezzel a művészettel, és a színészek szinte 100%-a is már amerikai születésű, tehát lényeges színházi múlt nélkül lép színpadra! Ez még mindig lényeges elmaradást eredményez az európai színvonaltól! Európából legkorábban a romantikus dráma nyert teret, majd kialakult ennek két sajátos amerikai változata, az "indian play" / indiándarab / és a "frontier drama" / határdráma /. A leigázott indiánok alakja még hosszú évtizedekig hálás és visszatérő témája maradt az amerikai drámáknak. A határdámákban pedig már tulajdonképpen megtalálható volt az összes későbbi vadnyugati filmek minden szereplője, csak persze kezdetlegesebb, kiforratlanabb formában. Az ez időben megjelenő és fejlődésnek indult műfajok:
- opera, - pantomim, - balett, - cirkuszi jellegű mutatványos előadások, - mesejáték, - börleszk, - ballad-opera - bábjáték Ekkor kezd kialakulni a ma már oly elterjedt sztárkultusz is! Ennek megerősödését nagymértékben segítette elő az amerikai drámai termés gyenge színvonala, melynek következtében a közönséget sokkal jobban érdekelte kedvencük új szerepben történő fellépése és viselkedése, mint maga a darab! Néhányan az akkori sztárok közül:
- Edwin Forrest / 1806 - 1872 /
Az első nagy amerikai sztár! A színészetet még Kean vezetése alatt tanulta. 1817-ben, 11 éves korában lépett először színpadra, és 1826-os New York-i fellépése után vált sztárrá. Herkulesi termete volt és viharosan szenvedélyes egyénisége, melyeknek köszönhetően kiválóan alakított szinte minden shakespeare-i alakot. Ezen szerepeivel hamar meghódította Angliát is, mely miatt még jobban kiéleződött régi ellentéte a híres angol színésszel, Macready-val. Ennek az ellentétnek köszönhetően robbant ki az amerikai színháztörténet legvéresebb eseménye az Astor Place-i zavargás! A Forest hívei által felizgatott többezres tömegangolellenes jelszavakat hangoztatva megostromolta az Astor Place Opera House színházat, ahol Macready vendégszerepelt. A tüntetők megtámadták a kivezényelt katonaságot is, akik viszont belelőttek a tömegbe. A sortűz után 31 halott és több száz sebesült maradt a téren. Forest népszerűségét azonban ez az esemény nem hogy csökkentette volna, inkább növelte, s szinte nemzeti hőssé vált, az előadásait hirdető plakátokat amerikai zászlóval díszítették!
- Edwin Booth / 1833 - 1893 /
Ő már nem csak amerikai hanem világviszonylatban is a XIX. század egyik vezető egyénisége! Apja még Angliából érkezett, de ő már tősgyökeres amerikai. Forest tökéletes ellentéte volt. Intellektuális alkata, kulturált viselkedése és hanghordozása már a realista stílus előhírnöke volt. A század egyik legnagyobb Hamlet alakítását mondhatta magáénak, több mint száz egymást követő estén át játszotta a dán királyfi szerepét, s ez a teljesítmény még a XX. században is egyedülálló! A színészi mesterség Amerikában az ő színházi tevékenysége és erkölcsös élete folytán először nyert társadalmi megbecsülést! Pályáját egy tragikus esemény torpantja meg: öccse a zavart elméjű John Wilkes Booth 1865-ben meggyilkolja Lincoln elnököt, melynek következtében Edwin megfogadja, hogy szégyenében soha többé nem lép színpadra. Ezt a fogadalmát csak az egész ország követelésére szegi meg, s egy év múlva már újra színpadon van. 1869-ben - talán öccse bűne miatti vezeklésül - 1 millió dollárért felépítteti az Egyesült Államok akkori legjobban felszerelt színházát, Booth Theatre néven.
A színház gazdasági vezetése azonban meghaladja képességeit, ezért megválik a színházi vezetéstől és haláláig már csak színészi tevékenységet folytat.
- Charlotte Cushman / 1816 - 1876 /
A korszak legnagyobb amerikai színésznője. Kiváló tragika volt, akit még az angol kritika is a század legjobb Lady Machbethjeként emlegetett. Viharzó, szinte férfias energiájú játékstílussal rendelkezett. Ezt kihasználva jó néhány férfiszerepet is játszott, többek között Rómeót, Hamletet és Othellot! Az amerikai közönség egyébként is szerette az ilyen bizarr, esetleg visszás színészi teljesítményeket, s lelkesen tapsoltak ezeknél a jeleneteknél.
A polgárháború előestéjén jelenik meg egy új, realisztikus stílus, mely a közönség valóságábrázolás utáni vágyára alapoz, s némileg hasonlít az európai realizmusra. Lényeges különbség, hogy az amerikai realizmus ebben az időszakban erős eszményítéssel párosul, s ez tompítja valósághűségének élét! A stílus néhány képviselője: - Benjamin A. Baker / 1810 - 1890 /
Az úgynevezett "tűzoltódrámák" legjelentősebb képviselője, a stílus megalkotója! A tűzoltók abban az időben a nagyvárosi életben komoly társadalmi és politikai hatóerőt képviseltek, s velük szemben hozta létre Baker a verekedő, nagyhangú, de becsületes és igazságszerető New York-i suhanc alakját, az úgynevezett " Bowery Bhoy " típusát, ezzel első ízben kiaknázva drámai anyagként az alacsonyabb néposztályok világát.
- Anna Cora Mowatt / 1819 - 1870 /
A divat avagy a New York-i élet című műve az első amerikai társadalmi szatíra. Újdonsága, hogy szatírikus éle már nem az angolok ellen irányul, hanem az akkor divatos franciákat majmoló sznobizmus ellen!
- Dion Boucicault / 1820 - 1890 /
Sokoldalú, íróként, színészként, rendezőként és vállalkozóként egyaránt tevékeny színházi ember, akinek működése több szempontból is korszakváltást jelentett az amerikai színház történetében. Először tölti meg ugyanis melodrámáit saját korának alakjaival és bonyodalmaival. Egyik művében például a gonosz bankár nyomorba dönt egy ártatlan családot, de a végén megkerül a család elveszett nyugtája és győz az erény. Mint színész is igen népszerű volt.
- Az üzleti színház virágkora
Az Észak és Dél között 1861 és 1865 között lezajlott polgárháború hangulatát már tíz évvel korábban megalapozta és előrevetítette egy New York-i színházi előadás a Purdys National Theatre-ben.
Harriet Beecher-Stowe Tamás bátya kunyhója című műve már regény formájában is komoly vitákat gerjesztett az amerikai társadalomban. Egy néhány évvel későbbi színpadi dramatizálás azonban egyenesen vihart kavart. A regény dramatizálását készítette:George Aiken / 1830 - 1876 /
A mű és az előadás egyaránt páratlan sikert aratott az amerikai színház addigi történetében. Kétszáz előadást ért meg, naponta háromszor játszották, a színészek az egész napjukat a színházban töltötték. A néger főhős alakja először jelent meg az amerikai drámában Emberként és tragikus hősként és a műben ábrázolt problémái teljesen valóságosak voltak! A rabszolgatartás fenntartása mellett kiálló sajtó orgánumok élesen támadták az előadást, míg a rabszolgaságot ellenzők hangosan éltették. Egy reakciós újság támadása így szólt: " Ez a micsoda, ha műsoron marad, pusztító tűzvész csiráit hordozza magában, és halálos fenyegetést jelent az egész ország békéjére. " Egy demokratikus újság viszont így fogalmazott: " a demokratikus tömegekre országszerte olyan hatást tesz, amilyenre csak kevesen számítottak. " A Tamás bátya kunyhója a további évtizedek során összesen 200 ezer előadást ért meg!
A polgárháború utáni évtizedekben még mindig a színház az egyeduralkodó az összes szórakozási fajta között, de ez a színház szerkezetében már egyáltalán nem az, mint korábban. A korábbi - angol mintájú - állandó társulatokat egyre inkább felváltották az úgynevezett "touring system" tipusú színházak, melyek országos turnékat csináltak, s a mindig friss, változó közönségnek köszönhetően lényegesen nagyobb haszonra tettek szert. A színház ettől kezdve egyre inkább elüzletiesedett, s a minél több bevétel elsődleges céllá változott! Hamarosan felismerték ezt a pénzemberek is, és megkezdődtek az első kísérletek az utazó színházak valamiféle egyesítésére. Létrejöttek az első "booking agency" előjegyző ügynökségek, amelyek egyszerre több társulat útjait szervezték, és több állam színházi programját hangolták össze. Mivel az amerikai társadalom fejlődése a trösztösödés felé tartott, kézenfekvő volt, hogy hamarosan a színházi szakma is egyetlen nagy monopólium irányítása alá kerül. 1896-ban létrejött a Theatrical Syndicate, amely a XX. század elejére az ország valamennyi jelentősebb színházát ellenőrizte. Alapítói:
- Abraham Lincoln Erlanger / 1860 - 1930 /
- Marc Alonzo Klaw / 1858 - 1936 /
- Charles Frohman / 1856 - 1915 /
- Al Hayman / 1866 - 1921 /
Továbbá Fred Zimmermann és Sam Nixon. A Szindikátus - a vad kapitalizmus szokásainak megfelelően - keményen kizsákmányolta az egyes színházakat, melyeknek bevételük 50%-át kellett leadniuk a szervezetnek.
Ebben a korszakban az amerikai színház három olyan nagy egyéniséggel büszkélkedhetett, akiknek szerepe az egyetemes színháztörténet szempontjából is jelentős volt. Mindhárman ízig-vérig színházi emberek voltak, otthonuk és életelemük volt a színház.
- Augustin Daly / 1838 - 1899 /
A producer-rendező típus első nagy képviselője. Drámaíróként a naturalista melodráma egyik termékeny művelője. Következetesen kereste a sztár színészeket, hogy minél nagyobb bevételhez juttassa színházait.
- David Belasco / 1859 - 1931 /
A naturalista színház egyik legjelentősebb képviselője. Számára nem a sztárok voltak igazán fontosak. hanem a rendezés realizmusa. Túlzásba vitt realisztikus díszletei ma is anekdotaként maradtak fenn amerikai színházi körökben.
- Steele MacKaye / 1842 - 1894 /
Tisztelői - némi túlzással - az amerikai színház Leonardójának nevezték. A színház megnövekedett technikai lehetőségeire építette monumentális terveit. Nevéhez több mint száz újítás fűződik, olyanok, mint a felhőgép, felcsapható szék, tűzbiztossá tett díszlet, liftszínpad, kupolahorizont. Ez utóbbival évekkel előzte meg az európai színházi fejlődést. Színházának újszerű világítását Edisonnal terveztette meg! További újítása volt a süllyeszthető zenekari árok és a léghűtő berendezés. Ő hozza létre Amerika első színiiskoláját, Lyceum School of Acting néven! Ez közvetlen elődje Az Egyesült Államok későbbi legjelentősebb színiiskolájának, az American Academy of Dramatic Arts-nak.
Erre az időre már teljes egészében megszilárdult az amerikai dráma tekintélye saját hazájában!
- Bronson Howard / 1842 - 1908 /
Ő volt az első amerikai drámaíró, aki kizárólag csak írói munkájából élt! Az 1870-es évek tájékán tűnt fel először műveivel.
Ő alapította meg 1891-ben az American Dramatists Club-ot, az amerikai drámaírók első érdekvédelmi szervezetét! Ennek köszönhetően elérte, hogy drámáit már nem egy
bizonyos összegért vásárolták meg a színházak, hanem százalékot kapott
a bevételből, s ezek gyakorta tekintélyes összeget értek el.
Az amerikai dráma ebben az időszakban még entertainment jellegű, látványt és szórakoztatást előtérbe helyező volt, s évtizedeknek kellett eltelni ahhoz, hogy igény ébredjen mind a művészekben, mind a nézőkben a színvonalas művészi élményt nyújtó előadásokra!
/ Folytatás a 16. részben /
KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ
Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.
![[New York, NY: Park Theatre]](http://www.andreas-praefcke.de/carthalia/usa/images/usa_nyc_parktheatre.jpg)
