Hevesi Sándor kezdeményezésére Bánóczy László, Benedek Marcell és Lukács György megalapítják a Thália Társaságot, amelynek Hevesin kívül Márkus László és Moly Tamás is rendezői lesznek. Benedek Marcell pontosabban így emlékezik vissza a kezdetekre: "1903 őszén vetette fel Lukács György egy modern színpad megalakításának a tervét, akkori elgondolása szerint a bécsi Dramatischer Vereinnek a mintájára. Bánóczy Lászlóval együtt hárman foglalkoztunk a tervvel, mely alighanem a többi diáktervek sorsára jut, ha kapcsolatba nem kerülünk Hevesi Sándorral, a Nemzeti Színház fiatal rendezőjével, aki elfogadtatta velünk a maga sokkal érettebb művészi elgondolásait, és akinek már akkor is jó csengésű neve módot adott nekünk arra, hogy társadalmi úton, egyesület alapításával, összegyűjtsük a magyar "szabad színház" szerény anyagi szükségleteit" - mondja tehát 30 évvel később, 1934-ben Benedek Marcell a "Századunk"-ban. Maga az alapötlet egy margitszigeti hajókiránduláson vetődik fel a három fiatal egyetemista, Bánóczy, Benedek és Lukács György fejében, amelyet ifjúi lelkesedéssel karol föl a Nemzeti Színház akkor némiképp háttérbe szorított játékmestere, Hevesi Sándor. 1904. április 20-án tartják meg a Thália Társaság alakuló közgyűlését, amelynek elnökéül végül is Bánóczy Lászlót választják meg, közülük a legfiatalabbat, mert senki sem kíván közszereplést vállalni, és jobb híján az akkor 20 esztendős Bánóczy mond határozott igent a felkérésre, bár sokakat megkeresnek, a tisztség betöltésére alkalmasabbat, de senki sem vállalja. Az elnök egyik feladata, hogy előteremtse a társaság működéséhez szükséges anyagi alapot. Az induláshoz négyezer korona szükséges, amelyet fáradtságot és időt nem kímélve a tagok gyűjtenek össze végül is.
A Thália Társaság jelmondatául ezt választják: "Igazság a drámaírásban, igazság a színjátszásban!"

A Thália visszatér hát Budapestre, ráadásul kezdőpontjához, a Rottenbiller utcai helyiségbe, amit már Feld Zsigmond és gyerekszínháza helyett az énekes-komikusból lett direktor, Sziklai Kornél tart fenn Népszínpad néven. A Népszínpadon 27 előadást tartanak, miközben a Népszavában megszólaló újságírók a munkásság győzelméről beszélnek "Feltámasztották a Tháliát" címmel, ez idő alatt a társulat igencsak fiatal tagjai egy rossz akusztikájú helyen, nyomott árakon tudnak előadásokat tartani, kétségkívül csurig telt házak előtt játszva. A népszínházi előadásokon kívül további 17 Budapest környéki helyen lépnek fel, ahol erre a lehetőség, színpad adódik. Sok esetben a XIX. század közepén tömegesen létrehozott olvasóköri kultúrhelyiségekben, nemritkán vendéglőkben. Utolsó bemutatójukra 1908. december 17-én kerül sor, Hauptmann "Henschel fuvarosá"-val. Kimondva-kimondatlanul ez a premier tekinthető a Thália hivatalos halálának. Bánóczy, a Thália elnöke azonban nem adja fel egykönnyen. Egyben tartja a tagokat még, mert az akkor épp eladósorban lévő körúti Royal Orfeum épületére pályázik (ma: Madách Színház). A pénzt meg is szerzi rá, csakhogy ismét a bürokrácia útvesztőjében vérzik el a dolog. A hivatalos rendőrségi álláspont szerint, ha egy kabaré számtalan egyfelvonásos darabot játszik zenés elválasztó produkciókkal, annak az orfeumnak nem szükséges vasfüggöny a polgárok védelme érdekében. Amennyiben ugyanezen helyiséget egy színház kívánja bérelni, úgy az feltételezhetően több egymással összefüggő felvonást is játszik, tehát ott már szükséges a polgárok védelme vasfüggönnyel. Ha nincs ilyen, vagy nem építhető az épületbe statikai okokból, ott színház logikusan nem működhet, tűzbiztonsági okból - mondja tehát a hivatalos rendőrségi álláspont. Értenünk nem kell, ez nem az a kategória, csupán megismernünk szükséges, milyen rendeletekkel vágják el a jó kezdeményezést néha a hatóságok, talán nem is mindig önszántukból. Mindenesetre a Royal Orfeum színházzá történő átalakításának terve meghiúsul, merthogy az épületbe vasfüggöny nem helyezhető el. Ez egyébként az egyik fő érv az épület későbbi lebontatása kapcsán is. De az még több mint ötven év... Ezzel végül is megpecsételődik a Thália sorsa. Meg kell jegyezni egyébként, hogy a Thália lényegében betöltötte művészi funkcióját, elveit lassan a nagyszínházak magukévá teszik, a Thália legjobb erői pedig lassan egyre több vezető szerepet töltenek be különböző, főképp fővárosi társulatnál. Aztán amikor a Tháliát elsiratja a sajtó, a budapesti rendőrfőkapitány is megszólal "...különben is, miért csináltak konkurenciát az én Beöthy és Faludi barátomnak?..." (Beöthy a Király és Magyar, míg Faludi a Vígszínház direktora ekkor.)

Lassan ötvenesztendős, amikor kinevezik a Nemzeti Színház igazgatójának. Akkor sem volt a Nemzet első színházát igazgatni egyszerű dolog, talán ma sem az. Nehéz és küzdelmes hivatal ez, hisz a hivatalos körök gyakorta illetéktelen beavatkozási kísérletei vagy épp "nem kísérletei" keservessé teszik a munkát. Hevesi Sándornak az első esztendőkben azonban szerencséje van az igazgatást illetően, mert anyagi vonatkozásban rendben mennek az ügyek, így a hivatal nem avatkozik a színház életébe, és talán ennek is köszönhetően a Nemzeti Színház egyik fénykorát éli. Játékrendje és előadásai a legmagasabb színvonalon állnak, ráadásul ez párosul a közönségsikerrel is, amely folytán a nézőtér mindig tele. A közönség szeretete övezi a színházat és színészeit egyaránt, ráadásul a szakmai kritika is magasztalja az előadásokat. Az előadások hátterében azonban korántsem mennek ilyen simán az ügyek, rengeteg aprónak tűnő elhárításra szoruló probléma merül fel menet közben, ám Hevesi sorra rendezi az ügyeket. Probléma van például Molnár Nemzeti színházbeli bemutattatása kapcsán, a minisztérium el is áll - a tárgyalások előrehaladta ellenére is - bármilyen Molnár-premier elől, az "Ébredő Magyarok" várható ultrajobboldali tüntetései miatt. Botrány kerekedik egy utolsó pillanatban lefújt Szomory- (Nagyasszony) premier kapcsán is... stb. Közben egy kitűnőnek tetsző lehetőség kísérti meg egy felajánlott magánszínház formájában, de Hevesi ellenáll a csábításnak. Pedig igen erős a kísértés, hogy legyen végre egy olyan színháza, ahol a maga ura, kamatoztathatná tudását, hírnevét, és nem utolsósorban a maga hasznára jelenne meg a bevétel is... ezzel együtt sem vállalja tehát. Ezzel majdnem egy időben európai hírnévre tesz szert azzal, hogy eleget tesz a londoni King's College meghívásának, és négy előadást is tart ott a magyar irodalom főbb alakjairól, és ugyanakkor tart egy előadást a londoni Shakespeare Társaságban, "Shakespeare Magyarországon" címmel. Talán mondanunk sem kell, mindezeket angol nyelven teszi. Az előadás nagy siker külföldön, és ennek hatására itthon is. (Mert, mint mondják, itthon csak a külföldi elismerés imponál, de az nagyon - teszi hozzá Csathó Kálmán.) Az elismerések ekkor bőven érik itthon is, külföldön is, amelyekre - mint mondják kollégái - édeskeveset hederít.

 Egyik hibája a darabok színpadra állításai körül jelentkezik. Talán nem véletlenül, és okkal, de többnyire saját átirataiban bízik leginkább, és sok, korábban már a Nemzetiben már játszott darab átirata során a saját nevét tünteti fel a színlapon, nem azt az elődöt, akinek azért minden esetben átutaltatja az érte járó tantiemet, persze. Ilyen esetet jegyeznek fel például a Paulay-féle színpadra vitt madáchi mű, a "Tragédia" kapcsán, amelyet ő jelentősen átértékel Paulayhoz képest, és a színpadi átírásnál a saját nevét tünteti fel, Paulay kétségkívüli munkáját nem jelölve. Senki sem érti, miért van ez így, de miután a Paulay család számára hiánytalanul átutaltatja a tantiemet, végül is keveseket érdekel, miért történik így mindez. Anyagi okból biztos nem. A kollégák mindezt tudják, és elfogadják, hogy a főnöknek ez a "mániája", és kész. Hozzá kell tenni, nem gyakori eset. Hevesi másik hibája, hogy a tehetségtelen színészeket, rendezőket nem respektálja. Nagyon nem respektálja, sőt, ezt gyakran nyíltan is szemükbe mondja, ráadásul érezteti is nézeteit, a szereposztásokkal is üzenve - többnyire háttérszerepet szánva a színészeknek, vagy kiegészítő feladatot adván számukra. Ez a szemlélete, hogy finoman fogalmazzuk, koránt sem diplomatikus egy igazgató részéről, még ha emberileg talán mélyen egyet is értünk vele. Hevesi idővel ezekből a személyekből adódóan, hozzászámítva a korábbi, a rendezői időszakából való megsértődötteket, számos ellenséget szerez magának, akik erejét talán túlságosan is lebecsüli, de mindenesetre számításon kívül hagyja. Nos, egy ilyen középszerű és a színházi dekonjunktúra idején kényszerűségből elbocsátott sértett fél a színpadi teljesítményét meghaladó bosszúállóként válik nevezetessé Hevesi esetében. Egy sok évvel korábbi munka kapcsán iratokat szerez be, amelyeket fénymásolás híján lefotóztat, és egy parlamenti interpellációt tud belőle kreálni az a jobboldali képviselő, akinek mindezt "vádiratszerűen" átadja. A képviselő esetében kellő motiváció lehet Hevesi izraelita vallása - tegyük hozzá, ekkor már kezd piros posztó lenni egyes körök képviselői számára -, de mindez nyíltan nem kerül elő, hanem egyszerű szerzői jogdíj elsikkasztása gyanújába keverik a "tények" birtokában Hevesit, a nemzet első színházának nagy hatalmú igazgatóját a Parlamentben főnöke, a kultuszminiszter előtt, úgy, hogy a megvádolt jószerével még védekezni se tud.

Hevesinek a korábban őt ért támadások kapcsán legalább védekezési esélye volt valamennyire. A főképpen antiszemita hangvételéről ismertté váló Ébredő Magyarok Egyesülete szervez például agresszív támadást a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének és a Turul Bajtársi Szövetség egyes tagjainak szervezett összefogásával Hevesi ellen, egy premier kapcsán 1927. október 22-én este. Bűzbombával tarkított tüntetést szerveznek az esti előadást jócskán megzavarva és óriási botrányt kialakítva, látszólag a közelgő és betervezett Szomory Dezső "Nagyasszony" című premierje ellen, valójában és nyíltan hangoztatva, hogy mind Szomory, mind pedig Hevesi származása a fő probléma az ellenzők számára. (Nos, ezt nem ennyire kultúráltan adták ott elő.) A darabot egyébként nem olvasta egyik tüntető fél sem, annak ellenére, hogy korábban nyomtatásban is megjelent. Pusztán a demagóg antiszemitizmus elegendő egy tömeg mozgatására. A felkészülten érkezett és bűzbombákkal felszerelt odavezényelt "spontán tüntetők" irányítói úgy gondolják, és abban reménykednek, hogy ebből akkora botrány kerekedik, amelyből egyetlen kiút marad a Nemzeti Színház igazgatója számára, a lemondás. A premier elhalasztódik, a tiltakozókat pedig idővel átvezénylik Josephine Baker, a fekete csoda hazai bemutatkozásának budapesti helyszínére, pár száz méterrel odébb, a Royal Orfeum elé, ahol "a néger kultúra ültetődik át magyar honba", és ez olyan skandalum, hogy Petrovácz Gyula honatya 1928 áprilisában felszólal a Tisztelt Házban, és harcra buzdít: "... a botrányos és erkölcstelen meztelenség ellen, amely Budapest színházaiban és mulatóiban orgiát ül." Így mosva össze a Nemzeti Színház ügyét, Hevesi és a neves világsztár látogatását. Magas kultúra, az igényesség áll az egyik oldalon, a másikon pedig világszínvonalú szórakoztatás, de a képviselő úr és nem kis számú követői számára ez egykutya, afféle "úri huncutság" mindkettő. Egyébként ide kapcsolódó mellékszál, hogy a Royal Orfeum nem államilag finanszírozott pódium, így az akkori igazgató a tiltakozások és a várakozások kettősségében élve mégsem halasztja el Josephine Baker felléptetését, és a kedvezőtlen sajtóhíreket megcáfolandó, maga a direktor, Zerkowitz Béla komponál egy dalt a művésznőnek, "Gyere, Josephine" címmel, amely dal refrénjénél hat Bakernek öltözött görl is táncol. Ezt a dalt sok nyelvre lefordítják később, és tomboló világsikerének egyik további forrásává lesz ez a pesti-kényszerből kialakult sláger.

 Visszatérve Hevesi "ügyére", az új támadást a jobboldal Hevesi ellen már alaposan kidolgozza a harmincas évek elején, és egy belső embert használ fel erre a célra, aki egyszerűen kilopja az iratokat a színházból, lefotóztatja, másolatokat készíttetve róluk, de ez a személy bosszúvágytól fűtve, folyvást minden téren bizonyítékokat keres és kutat. Alapvetően a probléma egy dramatizált Dickens-novella színpadra állítása körül robban ki, amelynek próbái igazából még 1926-ban kezdődtek meg. A Nemzeti Színház egyik alkalmazottja - anyai ágon félig angol származású Hajduska Algernon nevű, ám a színházi körökben Hajdú László néven ismeretes színész tagja és rendezője - kényszerű elbocsátását követően, amit ő sérelmesnek tart, kisstílű bosszúhadjáratot indít volt főnöke, Hevesi ellen. Tudni való, hogy ez az Algernon akkoriban nősült, és a színház szigorú nyugdíjszabályzata szerint a házasfeleknek legalább két esztendőt kell úgy eltölteni házasságban egymással, hogy ez idő alatt a másik fél tagja a színháznak. Csak ezt követően jár az özvegyi nyugdíj az elhunyt után. Már ha időközben elhunyttá válik. A hosszú ideje itt dolgozó Hajduska akkor nősült, és ezért kérte az igazgatót, Hevesi Sándort, hogy még hadd maradjon alkalmazásban, hogy esetleges halálát követően feleségének járhasson az a bizonyos nyugellátás. Hevesi ridegen elutasítja, mondván, ha már, sajnos, döntenie kellett ebben az ügyben anyagi megszorítások okán, és ugyan nem szívesen, de el kell bocsátani Hajdú urat, akkor azt fogadja ő el, ne hivatkozzék holmi nyugdíjra. Egyébiránt Hajdú átlagos színész, korrekt, megbízható munkatárs, egyben ugyancsak ő a háttérben zajló és a házon belüli intrikák egyik kiinduló gócpontja, így amikor meg kell válnia Hevesinek tőle, mert felterjesztették neki elbocsátásra Hajdú urat, nem ejt bensőséges könnyeket érte. Hajdú úr afféle ember, aki mindig tudja, kinek mit csepegtessen elejtett mondatok, szavak kiemelésével, hogy akinek szánja ezeket a mondatokat, az kellőképpen bosszankodjék. "Azt hallottam rólad..., meg: "úgy mondják..." Hajdú Algernon ugyanakkor nagyon sérelmesnek veszi, hogy ennyi esztendei szolgálat után ezt a lehetőséget nem kapja meg direktorától. Bosszút esküszik. Elővesz emlékeiből egy majd öt évvel korábbi történetet, amely - úgymond - akkor már "szöget ütött a fejébe", de még ezzel a szöggel azért persze várt öt esztendőt.

Hevesi lefordít ugyanis még 1905-ben egy Dickens-novellát, amely "Mikor a tücsök megszólal" címen nyer magyarítást általa, és 1905-ben a Révai kiadásában Hevesi fordításával publikálódik is a novella. Ez a novella kerül Hevesi kezébe később, amely valószínű, már korábban megragadja a képzeletét, ám ezúttal átdolgozza egyfelvonásos darabra, és "Házi tündér" címen játsszák, ráadásul nagy sikerrel a Nemzeti Kamaraszínházában. Hajdú elmondásában, aki a darab színpadra vitelével megbízott egyik személy volt akkoriban - csodálkozik, mint mondja öt év elmúltával, hogy a színlapon ennek ellenére P. Taylor van feltüntetve szerzőként. Miért nem Dickens? Hosszas nyomozásba fog a "lelkes" ügyelő utólag, még angliai kapcsolatait is felhasználja, sőt Londonba is utazik evégett, mire szomorúan kell konstatálnia, nincs Taylor nevű szerzője a brit színjátszásnak. Ám machinációt sejtve tovább nyomoz. Eljut a darab előadási jogát kezelő dr. Szalay Emil nevű, egyébként neves budapesti ügyvédhez, aki egyben színpadi kiadóhivatalt tart fent. Szalay elismeri, hogy a Taylor név egy írói álnév, de ehhez mindenkinek joga van, de több felvilágosítást nem ad. Másik szálon folytatja a nyomozást Hajdú. A darab fordítójaként Huszár Imre van feltüntetve, aki jóval a darab bemutatója előtt már elhunyt, de a színház számára valóban készített még az első világháború előtt fordításokat. Viszont az örökösök nem tudnak arról, hogy kaptak volna tantiemet ennek a darabnak a fordítása kapcsán akkor, bár a darabra se nagyon emlékeznek. Márpedig a tantiemet valaki felvette, véli Hajdú, de nyíltan nem kérdezi meg Hevesit sohasem, merthogy ő azóta már meg nem is tagja a színháznak. Szövetkezik néhány jobboldali képviselővel, átadja a közben összegyűjtött dokumentumokat, amelyek egy része fotókópia Hevesi kéziratáról meg a fordítás címlapjáról, amelyen szerzőként feltüntetve Dickens áll, és a címlapon szintén Hevesi írása olvasható, jelezvén, hogy indítsanak vizsgálatot az esetleges csalás ügyében. Megjegyzendő, hogy ezeket az átadott adatokat akkor kellett még beszereznie Hajdúnak, amikor rendes tagja, sőt rendező kollégája volt a Nemzeti Színházban Hevesinek. Egy fiatal parlamenti képviselő, Turchányi Egon vállalkozik a Hevesi-ellenes támadás kirobbantására, és interpellációt intéz azután Karafiáth miniszterhez a Hevesi-ügyben, egy költségvetési vita kapcsán a Parlamentben. Turchányi képviselő úr jószerével élete egyetlen nagy horderejű ügyévé lesz az akkor már világhírű Hevesi sárba tiprása, többet neve a történelem során sem kerül elő. Az utókor azonban helytelenül leredukálja a Hevesi elleni támadások ügyét Hajdú Algernon személyes bosszújára, azonban ennél sokkalta összetettebb a kérdés, és alapjában véve a Hajdú által kirobbantott Hevesi-ügyet a Hevesit támadók nem kis számú köre igénybe veszi, felhasználja, hogy gyorsan és megalázóan leszámoljon Hevesivel. Ebben az eltakarítási folyamatban az antiszemitizmus nem okként, hanem valójában pusztán eszközként szerepel Hevesivel szemben - tegyük hozzá: felettébb hatásos eszközként.

Addigra már a kiváltó ok, a tantiemtörténet, a súlyánál fogva lényegében teljesen háttérbe szorul. Vaskos paksamétát állítanak össze Hevesi ellen, amelyben a "gyászos dramaturgiai mérlegtől" fogva sok, jobbára művészetszemléleti kifogás, valamint igazgatói szerepének lejáratása, megkérdőjelezése áll. A vizsgálat tehát megindul, ahová beidézik Hevesit. Kihallgatása két napig tart. Az első nap 31 vádpontot vesznek sorra. A második nap ennél jóval többet, de akkor már ömlesztve, nem szedve külön pontokba.
Vádpont ellene többek közt, hogy a Nemzeti Színház ő általa szerződetett vezetői gárdáját "neves íróink súlyos kritikával illették". Vádpont, hogy Csathó Kálmánt visszaszerződteti főrendezőnek, aki a színház egyik ugyan "legtechnikásabb rendezője volt", de adott esetben visszaszerződtetése "művészileg indokolatlan". Személyi kérdések is vádpontként kerülnek elő. Csathón kívül Ódry és Voinovich neve is előkerül, és most először Galamb Sándoré is. Könnyelmű gazdálkodással vádolva kifogást emelnek Bayor Gizi "túlságosan magas" díjazása ellen. Vádpont tehát, hogy Bayor Gizi miért kiemelt "sztár", és miért kap ennek megfelelő gázsit. A vádkomplexum legkiemeltebben kezelt részévé lesz azonban Hevesi mellékkeresete és nemzetietlensége. Nemzetietlen azzal, hogy egyebek közt G. B. Shaw-darabok kerülnek műsorba, de egyébiránt ez a vádpont inkább hangulatkeltésre és egyfajta, akkoriban divatos, ki nem mondott antiszemitizmus sejtetésére alkalmas. Továbbiakban vádpont, hogy "Vörösmartyt, Katonát, Madáchot, Shakespeare-t húzásokkal adták", tehát Hevesi, "a világ nagyobb zseniit ortopédiában részesítette". Felbukkan a kérdések közt a "Czillei és Hunyadiak" ügye, áttételesen Horthy kormányzó személye. Hiszen a darab bemutatásakor a "Czillei és a Hunyadiak" kapcsán párhuzamot lehetett akár vonni a színpadi játék és Horthy Miklós kormányzó között, mint az ezeréves Magyar Királyságot katonai puccsal leváltó egykori királyi szárnysegéd személye között, akit sokan emiatt úgy emlegettek, mint királyárulót, mert ugyan felesküdött az ország királyára, később mégis néhai királyának fiát elkergeti a trónról. Ezt a kérdést felettébb kínos abban a korban feszegetni, néha ma is indulatok forrása még, de akkor a K.u.K. hadseregét követően újjászerveződő magyar hadsereg tisztikara már rég átállt a királyságot leváltó puccsista katonatiszt mellé, sőt, az ország kormányzóvá is kikiáltja, hisz a trón foglalt, másé... még ha a királynak, IV. Károlynak emigrációban is kell élnie. Sőt, a nemzetközi politikai porondon is elfogadták lassan Horthy kormányzó személyét, mint az ország legális vezetőjét. A Nemzeti színházbeli premier viszont úgymond "kínos benyomást kelt" és "a vezetés tapintatlanságát bizonyítja", és csak a kormányzó úr őfőméltóságának gentlemansége" simítja el az ügyet, mondja, és írja az újságírók és kritikusok hada akkor, és támadják az igazgatót az ügy kapcsán. Mondják, Horthyt felpaprikázza az ügy, de nem lép, nem vesz tromfot a színházzal, Hevesivel szemben. Viszont később, az újabb és egyben végső Hevesi-ellenes támadások megindulásakor az, hogy maga Horthy kormányzó nem avatkozik bele az ügymenetbe, a parlamenti viták indulatos beleszólásokkal is tarkított "kínos folyásába", nagy valószínűséggel ennek a korábbi Nemzeti színházi premiernek köszönhető - mondják.

A legnagyobb port akkor, a vizsgálatok idején mégis "A házi tündér" ügye veri fel. Dickens "Akinek tücsök szól a tűzhelyén" című kisregényének színpadi változata a Kamaraszínház egyik elbájolóan szép sikere, Hevesi átdolgozásában és színpadra alkalmazásában. A vizsgálók által feltett kérdésekre nyíltan válaszolva, minden kertelés nélkül megmondja Hevesi, hogy a darabot valóban ő írta Dickens novellája nyomán, csak a szintén akkoriban bemutatott Mikszáth és Jókai dramatizálása miatt nem szerette volna, ha neve túl gyakran, sokszor szerepel a címlapokon, azért inkább Taylor nevét íratta a plakátokra. Szerzői tantiemet valóban felvett a darab után, de miután egy novellából írt önálló színpadi produkcióról van szó, amely korábban nem létezett, mint szerző jogosan járt el. Minthogy a darabból mindenkinek csak haszna volt, mind a színháznak, mind a szereplőknek, sőt, kára senkinek sem keletkezett, és törvény sincs arra vonatkozólag, hogy az igazgató saját művét elődassa, úgy érzi - mondja Hevesi a vizsgálóbiztosoknak -, hogy őt gáncs nem érheti. Miért kellett akkor a fordítást Huszár Imrére fogni? - kérdi a bizottság.

"Azért, mert akkor a színháznak fordításért is fizetnie kellett volna, ez pedig jelen esetben csalás lett volna, mert akkor nem csak a szerzői tantiemet vettem volna fel, ami engem megillet, hanem egy díjazást el nem végzett munkáért is. Ezért választottam hát egy régi halott műfordítót, mert abban az időben még örök áron vették meg a fordításokat, most pedig százalékot fizetünk érte..." - mondja Hevesi a vizsgálat során. A Hevesit támadó sajtó, és vádlói nagy zajt csapva szigetelik el mind a szakmai, mind pedig körülötte, a privát szférájában is a levegőt.
A cukorbeteg Hevesi pedig árnyékbokszolást folytat, arctalan ellenséggel vív csatát. Valós és nem létező érvekkel szemben érvel, ellenérvel, és védekezik, meg védekezik, s lassan szétforgácsolódik, felőrlődik az évekké nyúló hajszában. Lassan aztán már nem illik szeretni Hevesit, barátai, kollégái, pártfogoltjai elfordulnak tőle. Korábbi hívei pedig árnyékba húzódnak, nehogy rájuk is jusson egy-két forgács. Hevesi ez alatt úgy tesz, mintha nem fortyogna körülötte a katlan. Például a kormányzó által pártfogolt és a Városi Színházban zajló ifjúsági előadásokat szeretné felkaroltatni, és ez ügyben pártfogókat keres a kormányban.

A sajtó néhány nappal a második világháború kitörése után, 1939. szeptember 10-én ad hírt haláláról. A Magyar Színház, mely utoljára biztosít számára szereplési alkalmat, éppen nem működik, karácsonykor nyit ki ismét egy "világvároshoz méltó varieté-revüvel". A bezárt Magyar utolsó premierje egyben Hevesi utolsó rendezése is.
A nekrológok megbékélnek Hevesivel. Még a szélsőségesnek számító lapok egynémelyike is 20-22 sorban emlékezik meg a "nagy tanítóról", Kárpáti Aurél is háromhasábos, megható cikkben búcsúzik tőle. "Már talán igazát sem tudná megvédeni e mostoha korban" - írja, és "csodálatos virágzás"-ra emlékszik vissza, mely a "közönség és a kritika elismerését egyaránt kivívta". Megállapítja utólag, hogy akkor, "igazgatása alatt kezdődött a színház fénykora". Magyar Bálint megemlíti, hogy Kárpáti Aurél Hevesi első igazgatási idején milyen lehúzó kritikákat írt, mind a színházról, mind pedig Hevesiről. "Ennél gyengébb és kevesebb eredményre hivatkozhatót igazán bajos lenne produkálni"... és hogy (Hevesinek) "évről évre lankad a művészi heve". Majd később, utólag erről az időszakról kiderül mégiscsak, hogy aranykor volt.
"Amíg Hevesi a jelen, addig bírálói csak munkája salakját látják. Amint a múlt lesz belőle, csak az értékeit. Minden kép egyoldalú. Hogy a hazugságot - mely olyan szomorúan általános - elkerüljük, a kettőt gondosan egybe kell vetnünk." (Magyar Bálint: A Nemzeti Színház története a két világháború között)