Rendező, színházigazgató, kritikus, író, műfordító
Hofmann Sándor néven született.
Ha nem Magyarország szűkös viszonyai
közé születik, világhíresség lett volna, nagyobb minden
addig ismert szakmabeli nagyságnál. Az idő kijelölte
Hevesi Sándor helyét; a század első három évtizedének
magyar színházát az ő neve jegyzi. Életének rövid, de
annál fényesebb közjátéka: a Thália Társaság, amely
1904-től 1908-ig működik, amelynek egyik alapítója,
és szellemi vezetője is egyben. Színházi megújulásunknak
ezt a forradalmi szikráját kioltja ugyan a bürokratikus
hivatal álarca mögé bújt irigység és konkurenciaharc,
parazsa azonban megmarad, s minden avantgárd színházi
törekvésünkben újraéled azóta is. Drámát ír, regényt
dramatizál, fordít. Tanulmányai és könyvei a színésznevelés,
a dramaturgia, a dráma- és színháztörténet, a színházelmélet,
a színház gazdasági és szervezeti kérdéseit tárgyalják.
Írásainak bibliográfiája (címjegyzéke) több mint 70
oldalt tesz ki! A Nemzeti Színház igazgatói székében
valódi reformot hajt végre a műsor, a társulat, a színjáték
összes alkotóelemének gyökeres megváltoztatásával. Rendezéseit
gondos tanulmányok előzik meg. A lélektani realizmusra
törekszik, és színpadi elgondolásainak középpontjában
mindig az író és a színész áll. Egy politikába karolt
házon belüli intrika térdre kényszeríti, és bár a vádak
sorra összeomlanak ellene, de mint a per győztesének,
mégis távoznia kell a Nemzeti Színház éléről vesztesként,
míg a pervesztest visszaveszi a színház emberbaráti
okból. Hevesi pedig, aki először játszatja Magyarországon
Ibsent, aki megteremti a Shakespeare- és Moliere-ciklust,
és aki épp akkoriban kap magas rangú francia és olasz
kitüntetést, kereshet új színházat...
Pályája itt megtörik, lassan megszakad, s a hosszú szellemi
agóniát a testi is követi. Tér utca, intézmény őrzi
nevét még ma is, bár neve egyre sablonosabb tartalommal
telítődik a ma embere számára. Jelen összefoglalónkban
részletesen is megismerkedhetünk a hazai színháztörténetünk
egyik meghatározó alakjával, aki munkásságával az egyetemes
magyar kultúra részévé is vált egyben.
Édesapja tanító Nagykanizsán.
Hevesi Sándor egész életében gondosan ügyel arra, hogy
családjáról, gyermekkoráról, és egyáltalán magáról,
mint magánemberről bármi is kiderüljék. Épp ezért érdekes
az, hogy harmincéves kora körül egy felkérésnek eleget
téve mégis beszél sokak által kevéssé ismert magánéletéről.
Ezek a ritka, és eddig kevesek által olvasott sorok
következnek tehát: "1873. május 3-án születtem Nagykanizsán,
s az egyetlen dolog, amelyre egyáltalán büszke lehetek:
születésem napja, mert Shakespeare ugyanezen a napon
született. ...gyerekkori emlékeim közül kettőről kell
szólanom, mert ez a kettő sohasem vált pusztán emlékké,
hanem mind e mai napig úgy él bennem, mint eleven valóság.
A városka valamennyi épülete között ugyanis csak kettő
foglalkoztatott és érdekelt már ötéves koromtól fogva.
A nagytemplom, meg a Nagyszálló. A nagytemplom tornyán
az aranykereszt kezdettől fogva nyugtalanított és vonzott.
A homályos bejárat mögött végtelen csudákat sejtettem.
Néha belopóztam, és a sírás szorongatta a torkomat,
sohasem tudtam, hogy miért. Sok esztendővel utóbb megtaláltam
a nyitját. Egy probléma volt, amelyet magamban hordoztam.
Akkor értettem meg először, hogy az élet milyen paradox.
Sok-sok kérdésnek a nyitja nem egyéb, mint egy probléma,
amelyet meg kellene oldani.
A Nagyszálló csak a nagyterme miatt érdekelt, ahol minden
esztendőben egyszer vagy kétszer színészek játszhattak.
Hogy a földíszített oltár és az összetákolt színpad
között milyen mélységes és misztikus kapcsolatok és
összefüggések vannak: akkoriban persze nem is sejthettem.
Nekem csak jólesett az a tudat, hogy minden színes,
tarka és furcsa játék valahogy Isten szeme előtt, vagy
talán csak az Isten árnyékában játszódik le. Én összeéreztem
a kettőt, amikor még fogalmam sem volt arról, hogy összetartoznak."
"...Mint a legtöbb gyereknek,
olyan szenvedélyemmé vált a színház, hogy csináltam
egyet magamnak. Színpadot, bábukat, jelmezeket, szöveget,
játékot, mindent magam produkáltam. Kis gimnazista koromban
Kisfaludy Károly volt a kedvenc íróm, akinek vígjátékait
majdnem betéve tudtam.
Tizennégy éves koromban olvastam először Shakespeare-t,
Rómeót és Júliát, tizenhat éves koromban nagy családi
jelenetem volt az apámmal, mert évzáró vizsga előtt
állottam, és mindenáron Nórát akartam látni a Nagyszálló
színpadán. És vizsgák előtt a kertben, ahol illatoztak
a rózsák és szerelmes kacagás hallatszott a lugasból,
én elfúló lélegzettel olvastam a "Kísértetek"-et, amelyet
akkor a jövő zenéjének éreztem, olyan öreg voltam akkor,
és amelyet most a múlt dalának érzek, olyan fiatal lettem
azóta.
Hogy miért öregedtem meg olyan korán s miért lettem
fiatal olyan későn: annak igen egyszerű a magyarázata.
Tizenöt éves koromban én is fiatal voltam, sőt ráléptem
a legfiatalabb pályára: titkos drámaíró lettem. Eszeveszett
gyorsasággal írtam egymás után a színdarabokat, de már
tizenkilenc éves koromban észbe kaptam, pedig akkor
egy vígjátékomat a Garai-pályázaton elismerésben részesítették.
Annyira belemerültem a drámairodalom tanulmányozásába,
olyan szenvedélyesen olvastam a nagy drámaírókat és
a nagy teoretikusokat, hogy minden bátorságomat elveszítettem.
Rájöttem arra, hogy tanulnom kell, mielőtt drámát írhatok.
Így lett belőlem kritikus. És így lettem öreg. Húsz
évvel ezelőtt megjelent az első munkám "A dráma és színpad"
(1901), amelyet Rákosi Jenő tekintélyes szava kiemelt
a mindennapi termelésből s mindenkinek figyelmébe ajánlott."
"Tizenhét éves koromban leérettségiztem,
s még nem töltöttem be a 18. életévemet, amikor a "Magyar
Szemle" című hetilap hasábjain megkezdtem irodalmi működésemet
mint színházi kritikus. Szegény apám, aki mint tanár,
író és újságíró érthető ellenszenvvel viseltetett e
hármas egység minden egyes eleme iránt, bankigazgatót,
szóval gazdag embert akart belőlem nevelni, ami oly
kevéssé sikerült neki, hogy elvégeztem a jogot és a
filozófiát, s éppúgy tanár, író és újságíró lettem,
mint ő maga. Némi vigasztalást vont ki abból a "szerencsés",
rám nézve ellenben igen kellemetlen fogyatkozásomból,
hogy raccsolok, mert szilárd meggyőződése volt, hogy
e raccsolás nélkül megszöktem volna hazulról s beálltam
volna egy vándorszínész-truppba, akár színlaphordónak,
olyan viharos szenvedélyem volt a színház már ötéves
korom óta. Emlékszem, egyszer apám éppen azon kapott
rajta, hogy uszályos ruhát varrtam valamelyik bábszínházi
primadonnám számára, mire ő anyámhoz fordulva keserűen
jegyezte meg: - Nem értem én ezt a gyereket! Mi lesz
belőle, szabó? Ez vagy varr, vagy olvas...!
Hatéves koromban láttam Blahánét, tizenkét éves koromban
hallottam Strakoscht és Lewinskyt mint előadóművészeket,
tizenhat éves voltam, amikor Barbi Alice énekelt Kanizsán,
s azon az estén az ő Schubert- és Schumann-dalain keresztül
egyszer és mindenkorra rájöttem, hogy mi az előadó-művészet.
Ámbár a szőkék voltak az ideáljaim, beleszerettem Barbi
Alice fekete szemeibe, villogó fogsorába, még sötét-sárga
uszályos plüssruhája sem tudott kiábrándítani - még
hajnali álmomból is felriadtam és zokogtam, amikor eszembe
jutott, hogyan énekelte az "Armer Peters" harmadik strófáját,
amelyre még ma is, majdnem ötven év után is úgy emlékszem,
mint egy szépséges élményre, mely nem az agyvelőben
raktározódik el, hanem a léleknek valami biztos, rejtett
szögletében, s néha minden ok nélkül, nem mint halvány
emlék bukkan fel az emberben, hanem mint forró, fényes
könnycsepp a szemben. ...és közben folyton kritizáltam
és újból öregedtem. Elvégeztem a jogot, elvégeztem a
filozófiát, újságíróskodtam, nevelősködtem, belekóstoltam
a tanárságba is, míg 1902-hen Beöthy László arra a meggyőződésre
nem jutott, hogy mint rendezőnek a Nemzeti Színházban
volna a helyem. Ezzel megkezdődött az életem második
periódusa, amelynek talán leglényegesebb epizódja a
Thália Társaságom három esztendeje."
Még egyetemi hallgató korában jelennek meg első cikkei
és dramaturgiai tanulmányai Kaposi József "Magyar Szemle"
című hetilapjában. Egy darabig újságíró, majd reáliskolai
(általános iskolai) tanár, s közben kiadja "A dráma
és a színpad" című könyvét 1901-ben. Néhány kritikája
és elméleti munkássága hívja fel Beöthy figyelmét tehát,
aki végül is a Nemzeti Színházhoz szerződteti.
"...a színházhoz tulajdonképpen
kerülő úton jutottam el. Amikor 1900-ban Beöthy László
váratlanul színigazgató lett, már annyi kritikámmal
ostromoltam volt hiába a Nemzeti Színház szétesett Shakespeare-előadásait,
hogy egy meglehetős szokatlan lépésre határoztam el
magamat. Egy - terjedelmére nézve mindenesetre - hatalmas
Shakespeare-memorandumot küldtem Beöthynek s apróra
kifejtettem előtte, mit kellene csinálni Shakespeare-rel
és a többi klasszikussal. Beöthyt érdekelte a dolog
és megbízott, készítsem el "Antonius és Kleopátra" és
"Cymbeline" rendezőpéldányait, persze részletesen kidolgozva
a saját elképzeléseim szerint. A munka elkészült, s
Beöthy egy héttel később magához hívatott. - Amit csinált,
kitűnő -, csakhogy ez csak írott malaszt, ezzel nem
megyünk semmire. Magának nem papíroson, hanem a színpadon
kell dolgoznia, ott a helye. Jöjjön be holnap s írja
alá a szerződést, amely január elsején lép életbe. Úgy
megijedtem, hogy örülni se tudtam. Otthagyjam a tanári
pályát, menjek el rendezőnek, amikor ezt még sohasem
próbáltam. Egy félévi haladékot kértem és azt, hogy
nyilvánosság előtt levizsgázhassak. 1902-ben a Várszínházban
Janovits Jenő szegedi társulatával rendeztem Brieux
"A métely" című darabját. Az előadás után Beöthy László
a nyakamba borult, s aztán megszidott gyávaságomért.
Így lettem rendező a Nemzeti Színházban 1902-ben..." Csathó
Kálmán, a Nemzeti főrendezője, mint belső ember, Beöthy
ravasz fogásáról beszél Hevesi színházhoz szerződtetése
kapcsán, hogy így kívánja Beöthy megakadályozni a további
gyilkos kritikákat, inkább leszerződteti a kritikust...
A fiatal Hevesit 1902-ben tehát
Beöthy László direktor szerződteti a Nemzeti Színházhoz.
Első rendezései sorában egy darabfelújítást kap, amelyet
azért nem túl nagy rizikó "megrendezni", legalábbis
a színház számára. Dumas "fils Francillion"-jának próbáit
vezeti, amikor a már korábban, sok-sok éven át játszott
darab egyik szövegfordítási hibáján megakad a figyelme,
megszakítja a próbát, és a hiba okára próbál rájönni.
Helvey Laura adja Smithnét, akinek egy mondata végén
a csíz mint madárhasonlat hangzik el: "Mit szól a fiamhoz?
Valóságos csíz!" Hevesi buldog-elszántsággal megfejti,
hogy a francia eredetiben szereplő "scrin" valóban jelent
madárfaj nevét, csízt, de átvitt értelemben mamlaszt
és tökfilkót is értenek alatta. Márpedig itt ez utóbbi
szükségeltetik. A színészek joviális elnézéssel közlik
vele, hogy tizenöt évig minden előadáson jó volt így
a szöveg, és sohasem sértette senki fülét, legyen egészen
nyugodt, most sem lesz belőle semmi baj. Hevesi azonban
átíratja a szövegfordítást, több ponton is javítva a
megszokottat, és ettől fogva elvárja, hogy az új szöveggel
menjen a darab. Ez a történet kellően lemodellezi, és
előrevetíti a jövőt is egyben, reprezentálva azt az
alaposságot és minden részletre kiterjedő figyelmet,
amellyel Hevesi egy darab színpadra állítását végzi.
Valamint azt is jól példázza, hogy a megrögzült, és
néha nem túl előnyös hagyományokon miképp lépdel át,
és következetes igényességét milyen elszántan képviseli,
kizárólag a szakmai szempontokat respektálva.
Hevesi odakerülése egy jól körvonalazható
változást vindikál a Nemzeti Színház berkein belül.
Nem is nagyon burkoltan nyilatkozza, hogy fel akarja
robbantani a Paulay hagyományaira épült, de azóta már
megkövesedetté váló Nemzeti Színházat, mert véleménye
szerint az egykor oly nagyszerű színháznak a Nemzeti
már csak árnyéka, ha a régi nagyok közül még ott vannak
is néhányan és akadnak is kitűnő új tagok - nincs, aki
összefogja és vezesse őket, és legfőképpen nincs összhang
a társulatban, nincs egy akarat még a generációk között
sem. Hevesi kapcsán hamarosan Hevesi-ügy lesz, amelyben
az ifjú rendező különös és nyugtalanító dolgokat akar
megvalósítani valóban. Azt állítja, hogy a színház elzárkózik
az élettől, a színészek meg jószerével egymástól tanulnak,
és apróbb fogások elleséséből építik fel szerepeiket.
A nagyszerű játék helyett üres szavalássá fajul az előadás,
amelyből kiszállt a lélek forrósága és közvetlensége.
Egymástól különálló színészi alakításokat pedig egységbe
kell foglalni, megtölteni emberi érzéssel, és összhangot
teremtve a különféle színészi teljesítmények között,
egy-egy darab keretei között mindezt, ami kiterebélyesedvén
egy egységes, dinamikus Nemzeti Színházat alkot. Beöthy
respektálja, és hagyja érvényesülni az ifjú színházi
embert, miközben a tagság, különösen az idősebb generáció
idegenkedve, de legfőképpen gyanakodva nézi az újító
szellemű dilettánst, aztán egy kézlegyintéssel napirendre
térnek felette, okvetetlenkedését nem veszik komolyan.
Az álpátoszos szavalóktól és a protekciósoktól bőségesen
hemzsegő társulat jelentős számú tagjai saját létünk
ellen való támadásnak érzik Hevesi őszinte szókimondását.
Látszólagos semmibe vevéssel, gúnyos lekicsinyléssel
és elszánt, de még nem nyílt gyűlölettel élnek Hevesivel
szemben, "a színház szent tradícióit támadó, a modernség
maszlagától megszédült jöttment ellen". Panasz fogalmazódik
meg Hevesi ellen végül, amely panasz a minisztérium
illetékes osztályán landol. A dolog Hevesi-üggyé terebélyesedik,
amely a Beöthy ellen induló támadások egyik társintézményévé
válik, afféle mellékszállá, ám a minisztérium szintjén
elsősorban a panaszokat személyi és gazdasági ügyi vonatkozásban
vizsgálják, aztán amikor kiderül, hogy a dolog mélyén
"csak holmi haszontalan művészeti vita van", nem törődnek
tovább a "Hevesi-üggyel". Ejtik, és a színház hatáskörébe
utalják megoldásképp.
Hevesi Sándor kezdeményezésére
Bánóczy László, Benedek Marcell és Lukács György megalapítják
a Thália Társaságot, amelynek Hevesin kívül Márkus László
és Moly Tamás is rendezői lesznek. Benedek Marcell pontosabban
így emlékezik vissza a kezdetekre: "1903 őszén vetette
fel Lukács György egy modern színpad megalakításának
a tervét, akkori elgondolása szerint a bécsi Dramatischer
Vereinnek a mintájára. Bánóczy Lászlóval együtt hárman
foglalkoztunk a tervvel, mely alighanem a többi diáktervek
sorsára jut, ha kapcsolatba nem kerülünk Hevesi Sándorral,
a Nemzeti Színház fiatal rendezőjével, aki elfogadtatta
velünk a maga sokkal érettebb művészi elgondolásait,
és akinek már akkor is jó csengésű neve módot adott
nekünk arra, hogy társadalmi úton, egyesület alapításával,
összegyűjtsük a magyar "szabad színház" szerény anyagi
szükségleteit" - mondja tehát 30 évvel később, 1934-ben
Benedek Marcell a "Századunk"-ban. Maga az alapötlet
egy margitszigeti hajókiránduláson vetődik fel a három
fiatal egyetemista, Bánóczy, Benedek és Lukács György
fejében, amelyet ifjúi lelkesedéssel karol föl a Nemzeti
Színház akkor némiképp háttérbe szorított játékmestere,
Hevesi Sándor. 1904. április 20-án tartják meg a Thália
Társaság alakuló közgyűlését, amelynek elnökéül végül
is Bánóczy Lászlót választják meg, közülük a legfiatalabbat,
mert senki sem kíván közszereplést vállalni, és jobb
híján az akkor 20 esztendős Bánóczy mond határozott
igent a felkérésre, bár sokakat megkeresnek, a tisztség
betöltésére alkalmasabbat, de senki sem vállalja. Az
elnök egyik feladata, hogy előteremtse a társaság működéséhez
szükséges anyagi alapot. Az induláshoz négyezer korona
szükséges, amelyet fáradtságot és időt nem kímélve a
tagok gyűjtenek össze végül is.
A Thália Társaság jelmondatául ezt választják: "Igazság
a drámaírásban, igazság a színjátszásban!"
Boda Dezső budapesti főkapitány,
akihez még 1907. augusztus 15-én engedélyért folyamodnak
Hevesiék, kijelenti a "Budapesti Napló" 1907. december
25-ei karácsonyi számában, hogy: "...az új Sándor téri
helyiségre engedélyt nem ad, mert elég a színház Pesten"
- és punktum, tegyük hozzá. A Thália kényszerpályára
kerül ekkor a fővárosban. Vidéki körútra indul tehát,
és utazásaival egyfajta kultúrmissziót teljesít egyben.
Járnak Nyíregyházán, Egerben, Nagybecskereken, Szegeden,
Szabadkán, Pancsován, Nagykanizsán, Zalaegerszegen,
Veszprémben, Szombathelyen, Csáktornyán, illetve Pécsett.
A fővárosban ez idő alatt folyamatosan beszámolnak a
lapok a Thália vidéki sikerkörútjainak állomásairól,
és egyre többen sürgetik, hogy a Thália végre visszakerülhessen
Budapestre is. Közben elindul az a folyamat is, hogy
egyre több pesti színház veszi át a Thália darabjait
saját színpadára, és csodák csodája, ezek a színházak
nagy sikereket érnek el. A szakmai becsülete és rangja
ekkor éri el azt a szintet, amelyet tulajdonképpen korábban
sohasem ért el, mert egyfajta pénzelszívó konkurenciát
látnak csupán benne. Visszatérésüket egyre hangosabban
követeli a "Népszava", a szervezett munkások egyik főorgánuma
is, a korábbi munkáselőadásokat hiányolva. Ekkor a Thália
ügye politikai felhangot kap akarata ellenére is. Hevesiék
egykor a szakmának szerették volna bebizonyítani, hogy
a szegényeknek, az egyszerű nézőnek is kell a nemes
kultúra, ha az jól van interpretálva, és nem feltétlenül
a tinglitangli az egyetlen számukra nyújtható szórakozás...
ma ezt természetesen az ezernyi média világában már
senkinek nem kell bizonyítani.
A Thália visszatér hát Budapestre, ráadásul kezdőpontjához,
a Rottenbiller utcai helyiségbe, amit már Feld Zsigmond
és gyerekszínháza helyett az énekes-komikusból lett
direktor, Sziklai Kornél tart fenn Népszínpad néven.
A Népszínpadon 27 előadást tartanak, miközben a Népszavában
megszólaló újságírók a munkásság győzelméről beszélnek
"Feltámasztották a Tháliát" címmel, ez idő alatt a társulat
igencsak fiatal tagjai egy rossz akusztikájú helyen,
nyomott árakon tudnak előadásokat tartani, kétségkívül
csurig telt házak előtt játszva. A népszínházi előadásokon
kívül további 17 Budapest környéki helyen lépnek fel,
ahol erre a lehetőség, színpad adódik. Sok esetben a
XIX. század közepén tömegesen létrehozott olvasóköri
kultúrhelyiségekben, nemritkán vendéglőkben. Utolsó
bemutatójukra 1908. december 17-én kerül sor, Hauptmann
"Henschel fuvarosá"-val. Kimondva-kimondatlanul ez a
premier tekinthető a Thália hivatalos halálának. Bánóczy,
a Thália elnöke azonban nem adja fel egykönnyen. Egyben
tartja a tagokat még, mert az akkor épp eladósorban
lévő körúti Royal Orfeum épületére pályázik (ma: Madách
Színház). A pénzt meg is szerzi rá, csakhogy ismét a
bürokrácia útvesztőjében vérzik el a dolog. A hivatalos
rendőrségi álláspont szerint, ha egy kabaré számtalan
egyfelvonásos darabot játszik zenés elválasztó produkciókkal,
annak az orfeumnak nem szükséges vasfüggöny a polgárok
védelme érdekében. Amennyiben ugyanezen helyiséget egy
színház kívánja bérelni, úgy az feltételezhetően több
egymással összefüggő felvonást is játszik, tehát ott
már szükséges a polgárok védelme vasfüggönnyel. Ha nincs
ilyen, vagy nem építhető az épületbe statikai okokból,
ott színház logikusan nem működhet, tűzbiztonsági okból
- mondja tehát a hivatalos rendőrségi álláspont. Értenünk
nem kell, ez nem az a kategória, csupán megismernünk
szükséges, milyen rendeletekkel vágják el a jó kezdeményezést
néha a hatóságok, talán nem is mindig önszántukból.
Mindenesetre a Royal Orfeum színházzá történő átalakításának
terve meghiúsul, merthogy az épületbe vasfüggöny nem
helyezhető el. Ez egyébként az egyik fő érv az épület
későbbi lebontatása kapcsán is. De az még több mint
ötven év... Ezzel végül is megpecsételődik a Thália sorsa.
Meg kell jegyezni egyébként, hogy a Thália lényegében
betöltötte művészi funkcióját, elveit lassan a nagyszínházak
magukévá teszik, a Thália legjobb erői pedig lassan
egyre több vezető szerepet töltenek be különböző, főképp
fővárosi társulatnál. Aztán amikor a Tháliát elsiratja
a sajtó, a budapesti rendőrfőkapitány is megszólal "...különben
is, miért csináltak konkurenciát az én Beöthy és Faludi
barátomnak?..." (Beöthy a Király és Magyar, míg Faludi
a Vígszínház direktora ekkor.)
Tóth Imre igazgatása alatt Hevesi
elképzelései, színházról alkotott elgondolásai rendre
megvalósulni látszanak és a Nemzeti Színház ügyei kezdenek
kitűnően menni, s ez elsősorban Hevesinek köszönhető.
Mindenki tudja. Tóth Imre, a direktor is. Egy nap azután
változás áll be a kultusztárca élén, amelynek következtében
kinevezik Bánffy Miklós grófot az állami színházak kormánybiztosává.
Bánffy első intézkedéseinek egyikeként kikéri a színháztól
Hevesi Sándort, és kinevezi az Operaház főrendezőjének.
Mint mondják, Hevesit nem nagyon kell kapacitálni, és
Bánffy nem is számít rosszul, mert Hevesinek igen hamar
sikerül kiragadnia régi tespedéséből az Operaházat,
friss és új játékstílust belevinnie. Egy-egy rendezéséről
sokáig beszélnek még. Természetesen itt, az Operaházban
is sikerül hamar "belefutnia" abba a körbe, akik a régi
sablonokba kapaszkodva ellenzik a változásokat, hasonlóan
a Nemzeti Színházban lezajló szituációkhoz. Hevesi azonban
már némi rutinnal kezeli ezt a dolgot. Ám rövid idő
áll rendelkezésére bármire is, mert a történelem minden
jól felépített színházi elgondolását kettévágja. Kitör
az I. világháború, amiről akkoriban nemigen lehet tudni
azt, hogy első, de még azt se nagyon eleinte, hogy világ...
csak, hogy háború.
Lassan ötvenesztendős, amikor
kinevezik a Nemzeti Színház igazgatójának. Akkor sem
volt a Nemzet első színházát igazgatni egyszerű dolog,
talán ma sem az. Nehéz és küzdelmes hivatal ez, hisz
a hivatalos körök gyakorta illetéktelen beavatkozási
kísérletei vagy épp "nem kísérletei" keservessé teszik
a munkát. Hevesi Sándornak az első esztendőkben azonban
szerencséje van az igazgatást illetően, mert anyagi
vonatkozásban rendben mennek az ügyek, így a hivatal
nem avatkozik a színház életébe, és talán ennek is köszönhetően
a Nemzeti Színház egyik fénykorát éli. Játékrendje és
előadásai a legmagasabb színvonalon állnak, ráadásul
ez párosul a közönségsikerrel is, amely folytán a nézőtér
mindig tele. A közönség szeretete övezi a színházat
és színészeit egyaránt, ráadásul a szakmai kritika is
magasztalja az előadásokat. Az előadások hátterében
azonban korántsem mennek ilyen simán az ügyek, rengeteg
aprónak tűnő elhárításra szoruló probléma merül fel
menet közben, ám Hevesi sorra rendezi az ügyeket. Probléma
van például Molnár Nemzeti színházbeli bemutattatása
kapcsán, a minisztérium el is áll - a tárgyalások előrehaladta
ellenére is - bármilyen Molnár-premier elől, az "Ébredő
Magyarok" várható ultrajobboldali tüntetései miatt.
Botrány kerekedik egy utolsó pillanatban lefújt Szomory-
(Nagyasszony) premier kapcsán is... stb. Közben egy kitűnőnek
tetsző lehetőség kísérti meg egy felajánlott magánszínház
formájában, de Hevesi ellenáll a csábításnak. Pedig
igen erős a kísértés, hogy legyen végre egy olyan színháza,
ahol a maga ura, kamatoztathatná tudását, hírnevét,
és nem utolsósorban a maga hasznára jelenne meg a bevétel
is... ezzel együtt sem vállalja tehát. Ezzel majdnem egy
időben európai hírnévre tesz szert azzal, hogy eleget
tesz a londoni King's College meghívásának, és négy
előadást is tart ott a magyar irodalom főbb alakjairól,
és ugyanakkor tart egy előadást a londoni Shakespeare
Társaságban, "Shakespeare Magyarországon" címmel. Talán
mondanunk sem kell, mindezeket angol nyelven teszi.
Az előadás nagy siker külföldön, és ennek hatására itthon
is. (Mert, mint mondják, itthon csak a külföldi elismerés
imponál, de az nagyon - teszi hozzá Csathó Kálmán.)
Az elismerések ekkor bőven érik itthon is, külföldön
is, amelyekre - mint mondják kollégái - édeskeveset
hederít.
A Színművészeti Akadémián külön
az ő részére rendszeresítenek egy rendezői tanfolyamot,
ahol pályája elméleti és gyakorlati eredményeit továbbadhatja
a rendezőnek készülő fiatalok számára. A direktorságot
párhuzamosan látja el akadémiai feladatával, és többen
állítják, hogy talán nagyobb örömöt és egyfajta szakmai
csúcsot jelent számára egy-egy, a hallgatók előtt felépített
óra, mint a színházban az egyre jobban erősödő politikai
befolyás következtében való gúzsba kötött "repülése".
A fenntartó minisztérium félelemből, és újabb botrányok,
hírlapi címstoryk elkerülése érdekében óvatos, talán
túl óvatos, és ez az óvatosság egyre erősebb fék formájában
jut érvényre, amelyet Hevesinek akarva-akaratlanul respektálnia
kell. Mindezt természetesen a társulaton belül, és azon
kívül fokozottabban nem értik, bántják, kritizálják
érte. Különösen az ébredőktől féltett más vallású szerzők
elmaradása miatt éri sok támadás, főképp a szerzőktől.
Mindez kiegészül a harmincas évek eleji nagy gazdasági
válság okozta színházi dekonjunktúrával, amely jelentős
előadásszám-csökkenéshez vezet. Az elmaradt bevétel,
a kevesebb, tegyük hozzá, jóval kevesebb új bemutató
belekényszerítik Hevesit olyan kompromisszumokba, amelyeket
csakis azért vállal, mert bízik abban, hogy hamarosan
egy fellendülés következik, és akkor majd rendbe hozhat
mindent. Mindezek mellett is eléri, hogy a Nemzetinek
legyen kamaraszínháza. Ebben a kamaraszínházban olyan
darabokat adat elő, amely minden szempontból kis személyzetet
igényel, a színvonalból azonban nem enged, sőt igen
magasra emeli a mércét. A minisztérium felől folyvást
támadások érik ezzel a kamaraszínházzal kapcsolatosan,
mert szerintük két színház többe kerül, mint egy. Hevesi
több hullámban is védekezik, érvel a színház fennmaradása
végett, és végül győz. Hosszan tudja csak bebizonyítani,
hogy a kis előadások miatti jövedelemcsökkenés egyenes
következményeként nagy színészektől is meg kéne szabadulni,
és ennek költsége közelében sincs egy személyzettel
fenntartott két színház költségeihez képest, nem beszélve
az erkölcsi sikerekről, amelyeket ezekben az években
szerezhet a minisztérium a kamaraszínház kapcsán. Különös
figyelemmel van tehát Hevesi a kamaraszínház ügyében
és többnyire biztosra megy, Bayor Gizi és más nagyságok
folyamatos szerepeltetésével ezen a helyen. A kamaraszínház
és Bayor neve lassan egybeforr, a kritika és a közönség
egybehangzó támogatásával párhuzamosan. Az átélt izgalmak
és átlagon felüli idegeskedés meghozza a maga "gyümölcsét",
Hevesinél cukorbetegséget diagnosztizálnak az orvosok.
A szigorú diétával azonban kevéssé törődik. Felesége
maximálisan végrehajt minden orvosi előírást az étkezésével
kapcsolatosan, de ő egy perc alatt romba dönt minden
teóriát és óvatosságot, amikor a próbaszünetek idején
felszalad a színházi büfébe, és egy tál cukrászsütemény
elfogyasztásával vesz méltó tromfot az átélt és rá szabott
orvosi diétán. Hevesi sok erényén kívül kétségkívül
jó néhány emberi hibával is küzd, ilyen emberi hibák
teszik lehetővé, hogy nem kis számú ellenségei le tudják
győzni őt, olyannyira, hogy még igazgatói székéről is
le kell mondania.
Egyik hibája a darabok színpadra
állításai körül jelentkezik. Talán nem véletlenül, és
okkal, de többnyire saját átirataiban bízik leginkább,
és sok, korábban már a Nemzetiben már játszott darab
átirata során a saját nevét tünteti fel a színlapon,
nem azt az elődöt, akinek azért minden esetben átutaltatja
az érte járó tantiemet, persze. Ilyen esetet jegyeznek
fel például a Paulay-féle színpadra vitt madáchi mű,
a "Tragédia" kapcsán, amelyet ő jelentősen átértékel
Paulayhoz képest, és a színpadi átírásnál a saját nevét
tünteti fel, Paulay kétségkívüli munkáját nem jelölve.
Senki sem érti, miért van ez így, de miután a Paulay
család számára hiánytalanul átutaltatja a tantiemet,
végül is keveseket érdekel, miért történik így mindez.
Anyagi okból biztos nem. A kollégák mindezt tudják,
és elfogadják, hogy a főnöknek ez a "mániája", és kész.
Hozzá kell tenni, nem gyakori eset. Hevesi másik hibája,
hogy a tehetségtelen színészeket, rendezőket nem respektálja.
Nagyon nem respektálja, sőt, ezt gyakran nyíltan is
szemükbe mondja, ráadásul érezteti is nézeteit, a szereposztásokkal
is üzenve - többnyire háttérszerepet szánva a színészeknek,
vagy kiegészítő feladatot adván számukra. Ez a szemlélete,
hogy finoman fogalmazzuk, koránt sem diplomatikus egy
igazgató részéről, még ha emberileg talán mélyen egyet
is értünk vele. Hevesi idővel ezekből a személyekből
adódóan, hozzászámítva a korábbi, a rendezői időszakából
való megsértődötteket, számos ellenséget szerez magának,
akik erejét talán túlságosan is lebecsüli, de mindenesetre
számításon kívül hagyja. Nos, egy ilyen középszerű és
a színházi dekonjunktúra idején kényszerűségből elbocsátott
sértett fél a színpadi teljesítményét meghaladó bosszúállóként
válik nevezetessé Hevesi esetében. Egy sok évvel korábbi
munka kapcsán iratokat szerez be, amelyeket fénymásolás
híján lefotóztat, és egy parlamenti interpellációt tud
belőle kreálni az a jobboldali képviselő, akinek mindezt
"vádiratszerűen" átadja. A képviselő esetében kellő
motiváció lehet Hevesi izraelita vallása - tegyük hozzá,
ekkor már kezd piros posztó lenni egyes körök képviselői
számára -, de mindez nyíltan nem kerül elő, hanem egyszerű
szerzői jogdíj elsikkasztása gyanújába keverik a "tények"
birtokában Hevesit, a nemzet első színházának nagy hatalmú
igazgatóját a Parlamentben főnöke, a kultuszminiszter
előtt, úgy, hogy a megvádolt jószerével még védekezni
se tud.
Hevesinek a korábban őt ért
támadások kapcsán legalább védekezési esélye volt valamennyire.
A főképpen antiszemita hangvételéről ismertté váló Ébredő
Magyarok Egyesülete szervez például agresszív támadást
a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének és a Turul
Bajtársi Szövetség egyes tagjainak szervezett összefogásával
Hevesi ellen, egy premier kapcsán 1927. október 22-én
este. Bűzbombával tarkított tüntetést szerveznek az
esti előadást jócskán megzavarva és óriási botrányt
kialakítva, látszólag a közelgő és betervezett Szomory
Dezső "Nagyasszony" című premierje ellen, valójában
és nyíltan hangoztatva, hogy mind Szomory, mind pedig
Hevesi származása a fő probléma az ellenzők számára.
(Nos, ezt nem ennyire kultúráltan adták ott elő.) A
darabot egyébként nem olvasta egyik tüntető fél sem,
annak ellenére, hogy korábban nyomtatásban is megjelent.
Pusztán a demagóg antiszemitizmus elegendő egy tömeg
mozgatására. A felkészülten érkezett és bűzbombákkal
felszerelt odavezényelt "spontán tüntetők" irányítói
úgy gondolják, és abban reménykednek, hogy ebből akkora
botrány kerekedik, amelyből egyetlen kiút marad a Nemzeti
Színház igazgatója számára, a lemondás. A premier elhalasztódik,
a tiltakozókat pedig idővel átvezénylik Josephine Baker,
a fekete csoda hazai bemutatkozásának budapesti helyszínére,
pár száz méterrel odébb, a Royal Orfeum elé, ahol "a
néger kultúra ültetődik át magyar honba", és ez olyan
skandalum, hogy Petrovácz Gyula honatya 1928 áprilisában
felszólal a Tisztelt Házban, és harcra buzdít: "... a
botrányos és erkölcstelen meztelenség ellen, amely Budapest
színházaiban és mulatóiban orgiát ül." Így mosva össze
a Nemzeti Színház ügyét, Hevesi és a neves világsztár
látogatását. Magas kultúra, az igényesség áll az egyik
oldalon, a másikon pedig világszínvonalú szórakoztatás,
de a képviselő úr és nem kis számú követői számára ez
egykutya, afféle "úri huncutság" mindkettő. Egyébként
ide kapcsolódó mellékszál, hogy a Royal Orfeum nem államilag
finanszírozott pódium, így az akkori igazgató a tiltakozások
és a várakozások kettősségében élve mégsem halasztja
el Josephine Baker felléptetését, és a kedvezőtlen sajtóhíreket
megcáfolandó, maga a direktor, Zerkowitz Béla komponál
egy dalt a művésznőnek, "Gyere, Josephine" címmel, amely
dal refrénjénél hat Bakernek öltözött görl is táncol.
Ezt a dalt sok nyelvre lefordítják később, és tomboló
világsikerének egyik további forrásává lesz ez a pesti-kényszerből
kialakult sláger.
Visszatérve Hevesi "ügyére",
az új támadást a jobboldal Hevesi ellen már alaposan
kidolgozza a harmincas évek elején, és egy belső embert
használ fel erre a célra, aki egyszerűen kilopja az
iratokat a színházból, lefotóztatja, másolatokat készíttetve
róluk, de ez a személy bosszúvágytól fűtve, folyvást
minden téren bizonyítékokat keres és kutat. Alapvetően
a probléma egy dramatizált Dickens-novella színpadra
állítása körül robban ki, amelynek próbái igazából még
1926-ban kezdődtek meg. A Nemzeti Színház egyik alkalmazottja
- anyai ágon félig angol származású Hajduska Algernon
nevű, ám a színházi körökben Hajdú László néven ismeretes
színész tagja és rendezője - kényszerű elbocsátását
követően, amit ő sérelmesnek tart, kisstílű bosszúhadjáratot
indít volt főnöke, Hevesi ellen. Tudni való, hogy ez
az Algernon akkoriban nősült, és a színház szigorú nyugdíjszabályzata
szerint a házasfeleknek legalább két esztendőt kell
úgy eltölteni házasságban egymással, hogy ez idő alatt
a másik fél tagja a színháznak. Csak ezt követően jár
az özvegyi nyugdíj az elhunyt után. Már ha időközben
elhunyttá válik. A hosszú ideje itt dolgozó Hajduska
akkor nősült, és ezért kérte az igazgatót, Hevesi Sándort,
hogy még hadd maradjon alkalmazásban, hogy esetleges
halálát követően feleségének járhasson az a bizonyos
nyugellátás. Hevesi ridegen elutasítja, mondván, ha
már, sajnos, döntenie kellett ebben az ügyben anyagi
megszorítások okán, és ugyan nem szívesen, de el kell
bocsátani Hajdú urat, akkor azt fogadja ő el, ne hivatkozzék
holmi nyugdíjra. Egyébiránt Hajdú átlagos színész, korrekt,
megbízható munkatárs, egyben ugyancsak ő a háttérben
zajló és a házon belüli intrikák egyik kiinduló gócpontja,
így amikor meg kell válnia Hevesinek tőle, mert felterjesztették
neki elbocsátásra Hajdú urat, nem ejt bensőséges könnyeket
érte. Hajdú úr afféle ember, aki mindig tudja, kinek
mit csepegtessen elejtett mondatok, szavak kiemelésével,
hogy akinek szánja ezeket a mondatokat, az kellőképpen
bosszankodjék. "Azt hallottam rólad..., meg: "úgy mondják..."
Hajdú Algernon ugyanakkor nagyon sérelmesnek veszi,
hogy ennyi esztendei szolgálat után ezt a lehetőséget
nem kapja meg direktorától. Bosszút esküszik. Elővesz
emlékeiből egy majd öt évvel korábbi történetet, amely
- úgymond - akkor már "szöget ütött a fejébe", de még
ezzel a szöggel azért persze várt öt esztendőt.
Hevesi lefordít ugyanis még
1905-ben egy Dickens-novellát, amely "Mikor a tücsök
megszólal" címen nyer magyarítást általa, és 1905-ben
a Révai kiadásában Hevesi fordításával publikálódik
is a novella. Ez a novella kerül Hevesi kezébe később,
amely valószínű, már korábban megragadja a képzeletét,
ám ezúttal átdolgozza egyfelvonásos darabra, és "Házi
tündér" címen játsszák, ráadásul nagy sikerrel a Nemzeti
Kamaraszínházában. Hajdú elmondásában, aki a darab színpadra
vitelével megbízott egyik személy volt akkoriban - csodálkozik,
mint mondja öt év elmúltával, hogy a színlapon ennek
ellenére P. Taylor van feltüntetve szerzőként. Miért
nem Dickens? Hosszas nyomozásba fog a "lelkes" ügyelő
utólag, még angliai kapcsolatait is felhasználja, sőt
Londonba is utazik evégett, mire szomorúan kell konstatálnia,
nincs Taylor nevű szerzője a brit színjátszásnak. Ám
machinációt sejtve tovább nyomoz. Eljut a darab előadási
jogát kezelő dr. Szalay Emil nevű, egyébként neves budapesti
ügyvédhez, aki egyben színpadi kiadóhivatalt tart fent.
Szalay elismeri, hogy a Taylor név egy írói álnév, de
ehhez mindenkinek joga van, de több felvilágosítást
nem ad. Másik szálon folytatja a nyomozást Hajdú. A
darab fordítójaként Huszár Imre van feltüntetve, aki
jóval a darab bemutatója előtt már elhunyt, de a színház
számára valóban készített még az első világháború előtt
fordításokat. Viszont az örökösök nem tudnak arról,
hogy kaptak volna tantiemet ennek a darabnak a fordítása
kapcsán akkor, bár a darabra se nagyon emlékeznek. Márpedig
a tantiemet valaki felvette, véli Hajdú, de nyíltan
nem kérdezi meg Hevesit sohasem, merthogy ő azóta már
meg nem is tagja a színháznak. Szövetkezik néhány jobboldali
képviselővel, átadja a közben összegyűjtött dokumentumokat,
amelyek egy része fotókópia Hevesi kéziratáról meg a
fordítás címlapjáról, amelyen szerzőként feltüntetve
Dickens áll, és a címlapon szintén Hevesi írása olvasható,
jelezvén, hogy indítsanak vizsgálatot az esetleges csalás
ügyében. Megjegyzendő, hogy ezeket az átadott adatokat
akkor kellett még beszereznie Hajdúnak, amikor rendes
tagja, sőt rendező kollégája volt a Nemzeti Színházban
Hevesinek. Egy fiatal parlamenti képviselő, Turchányi
Egon vállalkozik a Hevesi-ellenes támadás kirobbantására,
és interpellációt intéz azután Karafiáth miniszterhez
a Hevesi-ügyben, egy költségvetési vita kapcsán a Parlamentben.
Turchányi képviselő úr jószerével élete egyetlen nagy
horderejű ügyévé lesz az akkor már világhírű Hevesi
sárba tiprása, többet neve a történelem során sem kerül
elő. Az utókor azonban helytelenül leredukálja a Hevesi
elleni támadások ügyét Hajdú Algernon személyes bosszújára,
azonban ennél sokkalta összetettebb a kérdés, és alapjában
véve a Hajdú által kirobbantott Hevesi-ügyet a Hevesit
támadók nem kis számú köre igénybe veszi, felhasználja,
hogy gyorsan és megalázóan leszámoljon Hevesivel. Ebben
az eltakarítási folyamatban az antiszemitizmus nem okként,
hanem valójában pusztán eszközként szerepel Hevesivel
szemben - tegyük hozzá: felettébb hatásos eszközként.
Addigra már a kiváltó ok, a
tantiemtörténet, a súlyánál fogva lényegében teljesen
háttérbe szorul. Vaskos paksamétát állítanak össze Hevesi
ellen, amelyben a "gyászos dramaturgiai mérlegtől" fogva
sok, jobbára művészetszemléleti kifogás, valamint igazgatói
szerepének lejáratása, megkérdőjelezése áll. A vizsgálat
tehát megindul, ahová beidézik Hevesit. Kihallgatása
két napig tart. Az első nap 31 vádpontot vesznek sorra.
A második nap ennél jóval többet, de akkor már ömlesztve,
nem szedve külön pontokba.
Vádpont ellene többek közt, hogy a Nemzeti Színház ő
általa szerződetett vezetői gárdáját "neves íróink súlyos
kritikával illették". Vádpont, hogy Csathó Kálmánt visszaszerződteti
főrendezőnek, aki a színház egyik ugyan "legtechnikásabb
rendezője volt", de adott esetben visszaszerződtetése
"művészileg indokolatlan". Személyi kérdések is vádpontként
kerülnek elő. Csathón kívül Ódry és Voinovich neve is
előkerül, és most először Galamb Sándoré is. Könnyelmű
gazdálkodással vádolva kifogást emelnek Bayor Gizi "túlságosan
magas" díjazása ellen. Vádpont tehát, hogy Bayor Gizi
miért kiemelt "sztár", és miért kap ennek megfelelő
gázsit. A vádkomplexum legkiemeltebben kezelt részévé
lesz azonban Hevesi mellékkeresete és nemzetietlensége.
Nemzetietlen azzal, hogy egyebek közt G. B. Shaw-darabok
kerülnek műsorba, de egyébiránt ez a vádpont inkább
hangulatkeltésre és egyfajta, akkoriban divatos, ki
nem mondott antiszemitizmus sejtetésére alkalmas. Továbbiakban
vádpont, hogy "Vörösmartyt, Katonát, Madáchot, Shakespeare-t
húzásokkal adták", tehát Hevesi, "a világ nagyobb zseniit
ortopédiában részesítette". Felbukkan a kérdések közt
a "Czillei és Hunyadiak" ügye, áttételesen Horthy kormányzó
személye. Hiszen a darab bemutatásakor a "Czillei és
a Hunyadiak" kapcsán párhuzamot lehetett akár vonni
a színpadi játék és Horthy Miklós kormányzó között,
mint az ezeréves Magyar Királyságot katonai puccsal
leváltó egykori királyi szárnysegéd személye között,
akit sokan emiatt úgy emlegettek, mint királyárulót,
mert ugyan felesküdött az ország királyára, később mégis
néhai királyának fiát elkergeti a trónról. Ezt a kérdést
felettébb kínos abban a korban feszegetni, néha ma is
indulatok forrása még, de akkor a K.u.K. hadseregét
követően újjászerveződő magyar hadsereg tisztikara már
rég átállt a királyságot leváltó puccsista katonatiszt
mellé, sőt, az ország kormányzóvá is kikiáltja, hisz
a trón foglalt, másé... még ha a királynak, IV. Károlynak
emigrációban is kell élnie. Sőt, a nemzetközi politikai
porondon is elfogadták lassan Horthy kormányzó személyét,
mint az ország legális vezetőjét. A Nemzeti színházbeli
premier viszont úgymond "kínos benyomást kelt" és "a
vezetés tapintatlanságát bizonyítja", és csak a kormányzó
úr őfőméltóságának gentlemansége" simítja el az ügyet,
mondja, és írja az újságírók és kritikusok hada akkor,
és támadják az igazgatót az ügy kapcsán. Mondják, Horthyt
felpaprikázza az ügy, de nem lép, nem vesz tromfot a
színházzal, Hevesivel szemben. Viszont később, az újabb
és egyben végső Hevesi-ellenes támadások megindulásakor
az, hogy maga Horthy kormányzó nem avatkozik bele az
ügymenetbe, a parlamenti viták indulatos beleszólásokkal
is tarkított "kínos folyásába", nagy valószínűséggel
ennek a korábbi Nemzeti színházi premiernek köszönhető
- mondják.
A legnagyobb port akkor, a vizsgálatok
idején mégis "A házi tündér" ügye veri fel. Dickens
"Akinek tücsök szól a tűzhelyén" című kisregényének
színpadi változata a Kamaraszínház egyik elbájolóan
szép sikere, Hevesi átdolgozásában és színpadra alkalmazásában.
A vizsgálók által feltett kérdésekre nyíltan válaszolva,
minden kertelés nélkül megmondja Hevesi, hogy a darabot
valóban ő írta Dickens novellája nyomán, csak a szintén
akkoriban bemutatott Mikszáth és Jókai dramatizálása
miatt nem szerette volna, ha neve túl gyakran, sokszor
szerepel a címlapokon, azért inkább Taylor nevét íratta
a plakátokra. Szerzői tantiemet valóban felvett a darab
után, de miután egy novellából írt önálló színpadi produkcióról
van szó, amely korábban nem létezett, mint szerző jogosan
járt el. Minthogy a darabból mindenkinek csak haszna
volt, mind a színháznak, mind a szereplőknek, sőt, kára
senkinek sem keletkezett, és törvény sincs arra vonatkozólag,
hogy az igazgató saját művét elődassa, úgy érzi - mondja
Hevesi a vizsgálóbiztosoknak -, hogy őt gáncs nem érheti.
Miért kellett akkor a fordítást Huszár Imrére fogni?
- kérdi a bizottság.
"Azért, mert akkor a színháznak fordításért is fizetnie
kellett volna, ez pedig jelen esetben csalás lett volna,
mert akkor nem csak a szerzői tantiemet vettem volna
fel, ami engem megillet, hanem egy díjazást el nem végzett
munkáért is. Ezért választottam hát egy régi halott
műfordítót, mert abban az időben még örök áron vették
meg a fordításokat, most pedig százalékot fizetünk érte..."
- mondja Hevesi a vizsgálat során. A Hevesit támadó
sajtó, és vádlói nagy zajt csapva szigetelik el mind
a szakmai, mind pedig körülötte, a privát szférájában
is a levegőt.
A cukorbeteg Hevesi pedig árnyékbokszolást folytat,
arctalan ellenséggel vív csatát. Valós és nem létező
érvekkel szemben érvel, ellenérvel, és védekezik, meg
védekezik, s lassan szétforgácsolódik, felőrlődik az
évekké nyúló hajszában. Lassan aztán már nem illik szeretni
Hevesit, barátai, kollégái, pártfogoltjai elfordulnak
tőle. Korábbi hívei pedig árnyékba húzódnak, nehogy
rájuk is jusson egy-két forgács. Hevesi ez alatt úgy
tesz, mintha nem fortyogna körülötte a katlan. Például
a kormányzó által pártfogolt és a Városi Színházban
zajló ifjúsági előadásokat szeretné felkaroltatni, és
ez ügyben pártfogókat keres a kormányban.
Egészségi állapota kezd aggasztóvá
válni, különösen felesége váratlan halála után. Összeköltözik
ismét húgaival, akik igen nagy szeretettel gondoskodnak
róla. Hevesi folyamatosan dolgozik, csakúgy, mint azelőtt.
Ír, dramatizál, fordít, tanít, ez utóbbit igen szenvedélyesen,
mert ezt hivatásának érzi, afféle küldetéstudata bontakozott
ki a következő generáció kinevelése ügyében. A fiatalok
tisztelik, és ünnepi alkalomnak tekintik, ha szóba áll
velük, ám ő inkább a sérelmeit tartja számon. A kedvenc
kávéházi asztalánál ülve üdvözli például régi munkatársát,
Rab Antalt, és megköszöni, hogy nem kerüli el őt. Beletörődött,
és ugyanakkor kicsit méltatlan a szituáció. Hevesi már
ekkor munka közben is szokatlanul fáradékony, levert.
Nem tudja magát túltenni a történteken. Állandóan dolgozik
benne a támadások lelket mérgező légköre, amelyet a
politikai helyzet rosszabbodása is súlyt. Ám cukorbetegsége
egyre inkább elhatalmasodik. Ő maga - korábbi metódussal
- nem törődik vele, húgai annál szigorúbban betartják
a diétás étrendjét, ő pedig a szokott módon fütyül a
bajra. Időnek előtte bekövetkező halát is ez a cukorbaj
okozza.
A sajtó néhány nappal a második
világháború kitörése után, 1939. szeptember 10-én ad
hírt haláláról. A Magyar Színház, mely utoljára biztosít
számára szereplési alkalmat, éppen nem működik, karácsonykor
nyit ki ismét egy "világvároshoz méltó varieté-revüvel".
A bezárt Magyar utolsó premierje egyben Hevesi utolsó
rendezése is.
A nekrológok megbékélnek Hevesivel. Még a szélsőségesnek
számító lapok egynémelyike is 20-22 sorban emlékezik
meg a "nagy tanítóról", Kárpáti Aurél is háromhasábos,
megható cikkben búcsúzik tőle. "Már talán igazát sem
tudná megvédeni e mostoha korban" - írja, és "csodálatos
virágzás"-ra emlékszik vissza, mely a "közönség és a
kritika elismerését egyaránt kivívta". Megállapítja
utólag, hogy akkor, "igazgatása alatt kezdődött a színház
fénykora". Magyar Bálint megemlíti, hogy Kárpáti Aurél
Hevesi első igazgatási idején milyen lehúzó kritikákat
írt, mind a színházról, mind pedig Hevesiről. "Ennél
gyengébb és kevesebb eredményre hivatkozhatót igazán
bajos lenne produkálni"... és hogy (Hevesinek) "évről
évre lankad a művészi heve". Majd később, utólag erről
az időszakról kiderül mégiscsak, hogy aranykor volt.
"Amíg Hevesi a jelen, addig bírálói csak munkája salakját
látják. Amint a múlt lesz belőle, csak az értékeit.
Minden kép egyoldalú. Hogy a hazugságot - mely olyan
szomorúan általános - elkerüljük, a kettőt gondosan
egybe kell vetnünk." (Magyar Bálint: A Nemzeti Színház
története a két világháború között)
/ Forrás: Színészkönyvtár /
KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ
Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.