HEVESI SÁNDOR
/ 1873 - 1939 /




Rendező, színházigazgató, kritikus, író, műfordító


Hofmann Sándor néven született.

Ha nem Magyarország szűkös viszonyai közé születik, világhíresség lett volna, nagyobb minden addig ismert szakmabeli nagyságnál. Az idő kijelölte Hevesi Sándor helyét; a század első három évtizedének magyar színházát az ő neve jegyzi. Életének rövid, de annál fényesebb közjátéka: a Thália Társaság, amely 1904-től 1908-ig működik, amelynek egyik alapítója, és szellemi vezetője is egyben. Színházi megújulásunknak ezt a forradalmi szikráját kioltja ugyan a bürokratikus hivatal álarca mögé bújt irigység és konkurenciaharc, parazsa azonban megmarad, s minden avantgárd színházi törekvésünkben újraéled azóta is. Drámát ír, regényt dramatizál, fordít. Tanulmányai és könyvei a színésznevelés, a dramaturgia, a dráma- és színháztörténet, a színházelmélet, a színház gazdasági és szervezeti kérdéseit tárgyalják. Írásainak bibliográfiája (címjegyzéke) több mint 70 oldalt tesz ki! A Nemzeti Színház igazgatói székében valódi reformot hajt végre a műsor, a társulat, a színjáték összes alkotóelemének gyökeres megváltoztatásával. Rendezéseit gondos tanulmányok előzik meg. A lélektani realizmusra törekszik, és színpadi elgondolásainak középpontjában mindig az író és a színész áll. Egy politikába karolt házon belüli intrika térdre kényszeríti, és bár a vádak sorra összeomlanak ellene, de mint a per győztesének, mégis távoznia kell a Nemzeti Színház éléről vesztesként, míg a pervesztest visszaveszi a színház emberbaráti okból. Hevesi pedig, aki először játszatja Magyarországon Ibsent, aki megteremti a Shakespeare- és Moliere-ciklust, és aki épp akkoriban kap magas rangú francia és olasz kitüntetést, kereshet új színházat...
Pályája itt megtörik, lassan megszakad, s a hosszú szellemi agóniát a testi is követi. Tér utca, intézmény őrzi nevét még ma is, bár neve egyre sablonosabb tartalommal telítődik a ma embere számára. Jelen összefoglalónkban részletesen is megismerkedhetünk a hazai színháztörténetünk egyik meghatározó alakjával, aki munkásságával az egyetemes magyar kultúra részévé is vált egyben.

Édesapja tanító Nagykanizsán. Hevesi Sándor egész életében gondosan ügyel arra, hogy családjáról, gyermekkoráról, és egyáltalán magáról, mint magánemberről bármi is kiderüljék. Épp ezért érdekes az, hogy harmincéves kora körül egy felkérésnek eleget téve mégis beszél sokak által kevéssé ismert magánéletéről. Ezek a ritka, és eddig kevesek által olvasott sorok következnek tehát: "1873. május 3-án születtem Nagykanizsán, s az egyetlen dolog, amelyre egyáltalán büszke lehetek: születésem napja, mert Shakespeare ugyanezen a napon született. ...gyerekkori emlékeim közül kettőről kell szólanom, mert ez a kettő sohasem vált pusztán emlékké, hanem mind e mai napig úgy él bennem, mint eleven valóság. A városka valamennyi épülete között ugyanis csak kettő foglalkoztatott és érdekelt már ötéves koromtól fogva. A nagytemplom, meg a Nagyszálló. A nagytemplom tornyán az aranykereszt kezdettől fogva nyugtalanított és vonzott. A homályos bejárat mögött végtelen csudákat sejtettem. Néha belopóztam, és a sírás szorongatta a torkomat, sohasem tudtam, hogy miért. Sok esztendővel utóbb megtaláltam a nyitját. Egy probléma volt, amelyet magamban hordoztam. Akkor értettem meg először, hogy az élet milyen paradox. Sok-sok kérdésnek a nyitja nem egyéb, mint egy probléma, amelyet meg kellene oldani.
A Nagyszálló csak a nagyterme miatt érdekelt, ahol minden esztendőben egyszer vagy kétszer színészek játszhattak. Hogy a földíszített oltár és az összetákolt színpad között milyen mélységes és misztikus kapcsolatok és összefüggések vannak: akkoriban persze nem is sejthettem. Nekem csak jólesett az a tudat, hogy minden színes, tarka és furcsa játék valahogy Isten szeme előtt, vagy talán csak az Isten árnyékában játszódik le. Én összeéreztem a kettőt, amikor még fogalmam sem volt arról, hogy összetartoznak."

"...Mint a legtöbb gyereknek, olyan szenvedélyemmé vált a színház, hogy csináltam egyet magamnak. Színpadot, bábukat, jelmezeket, szöveget, játékot, mindent magam produkáltam. Kis gimnazista koromban Kisfaludy Károly volt a kedvenc íróm, akinek vígjátékait majdnem betéve tudtam.
Tizennégy éves koromban olvastam először Shakespeare-t, Rómeót és Júliát, tizenhat éves koromban nagy családi jelenetem volt az apámmal, mert évzáró vizsga előtt állottam, és mindenáron Nórát akartam látni a Nagyszálló színpadán. És vizsgák előtt a kertben, ahol illatoztak a rózsák és szerelmes kacagás hallatszott a lugasból, én elfúló lélegzettel olvastam a "Kísértetek"-et, amelyet akkor a jövő zenéjének éreztem, olyan öreg voltam akkor, és amelyet most a múlt dalának érzek, olyan fiatal lettem azóta.
Hogy miért öregedtem meg olyan korán s miért lettem fiatal olyan későn: annak igen egyszerű a magyarázata. Tizenöt éves koromban én is fiatal voltam, sőt ráléptem a legfiatalabb pályára: titkos drámaíró lettem. Eszeveszett gyorsasággal írtam egymás után a színdarabokat, de már tizenkilenc éves koromban észbe kaptam, pedig akkor egy vígjátékomat a Garai-pályázaton elismerésben részesítették. Annyira belemerültem a drámairodalom tanulmányozásába, olyan szenvedélyesen olvastam a nagy drámaírókat és a nagy teoretikusokat, hogy minden bátorságomat elveszítettem. Rájöttem arra, hogy tanulnom kell, mielőtt drámát írhatok. Így lett belőlem kritikus. És így lettem öreg. Húsz évvel ezelőtt megjelent az első munkám "A dráma és színpad" (1901), amelyet Rákosi Jenő tekintélyes szava kiemelt a mindennapi termelésből s mindenkinek figyelmébe ajánlott."

"Tizenhét éves koromban leérettségiztem, s még nem töltöttem be a 18. életévemet, amikor a "Magyar Szemle" című hetilap hasábjain megkezdtem irodalmi működésemet mint színházi kritikus. Szegény apám, aki mint tanár, író és újságíró érthető ellenszenvvel viseltetett e hármas egység minden egyes eleme iránt, bankigazgatót, szóval gazdag embert akart belőlem nevelni, ami oly kevéssé sikerült neki, hogy elvégeztem a jogot és a filozófiát, s éppúgy tanár, író és újságíró lettem, mint ő maga. Némi vigasztalást vont ki abból a "szerencsés", rám nézve ellenben igen kellemetlen fogyatkozásomból, hogy raccsolok, mert szilárd meggyőződése volt, hogy e raccsolás nélkül megszöktem volna hazulról s beálltam volna egy vándorszínész-truppba, akár színlaphordónak, olyan viharos szenvedélyem volt a színház már ötéves korom óta. Emlékszem, egyszer apám éppen azon kapott rajta, hogy uszályos ruhát varrtam valamelyik bábszínházi primadonnám számára, mire ő anyámhoz fordulva keserűen jegyezte meg: - Nem értem én ezt a gyereket! Mi lesz belőle, szabó? Ez vagy varr, vagy olvas...!
Hatéves koromban láttam Blahánét, tizenkét éves koromban hallottam Strakoscht és Lewinskyt mint előadóművészeket, tizenhat éves voltam, amikor Barbi Alice énekelt Kanizsán, s azon az estén az ő Schubert- és Schumann-dalain keresztül egyszer és mindenkorra rájöttem, hogy mi az előadó-művészet.
Ámbár a szőkék voltak az ideáljaim, beleszerettem Barbi Alice fekete szemeibe, villogó fogsorába, még sötét-sárga uszályos plüssruhája sem tudott kiábrándítani - még hajnali álmomból is felriadtam és zokogtam, amikor eszembe jutott, hogyan énekelte az "Armer Peters" harmadik strófáját, amelyre még ma is, majdnem ötven év után is úgy emlékszem, mint egy szépséges élményre, mely nem az agyvelőben raktározódik el, hanem a léleknek valami biztos, rejtett szögletében, s néha minden ok nélkül, nem mint halvány emlék bukkan fel az emberben, hanem mint forró, fényes könnycsepp a szemben. ...és közben folyton kritizáltam és újból öregedtem. Elvégeztem a jogot, elvégeztem a filozófiát, újságíróskodtam, nevelősködtem, belekóstoltam a tanárságba is, míg 1902-hen Beöthy László arra a meggyőződésre nem jutott, hogy mint rendezőnek a Nemzeti Színházban volna a helyem. Ezzel megkezdődött az életem második periódusa, amelynek talán leglényegesebb epizódja a Thália Társaságom három esztendeje."
Még egyetemi hallgató korában jelennek meg első cikkei és dramaturgiai tanulmányai Kaposi József "Magyar Szemle" című hetilapjában. Egy darabig újságíró, majd reáliskolai (általános iskolai) tanár, s közben kiadja "A dráma és a színpad" című könyvét 1901-ben. Néhány kritikája és elméleti munkássága hívja fel Beöthy figyelmét tehát, aki végül is a Nemzeti Színházhoz szerződteti.

"...a színházhoz tulajdonképpen kerülő úton jutottam el. Amikor 1900-ban Beöthy László váratlanul színigazgató lett, már annyi kritikámmal ostromoltam volt hiába a Nemzeti Színház szétesett Shakespeare-előadásait, hogy egy meglehetős szokatlan lépésre határoztam el magamat. Egy - terjedelmére nézve mindenesetre - hatalmas Shakespeare-memorandumot küldtem Beöthynek s apróra kifejtettem előtte, mit kellene csinálni Shakespeare-rel és a többi klasszikussal. Beöthyt érdekelte a dolog és megbízott, készítsem el "Antonius és Kleopátra" és "Cymbeline" rendezőpéldányait, persze részletesen kidolgozva a saját elképzeléseim szerint. A munka elkészült, s Beöthy egy héttel később magához hívatott. - Amit csinált, kitűnő -, csakhogy ez csak írott malaszt, ezzel nem megyünk semmire. Magának nem papíroson, hanem a színpadon kell dolgoznia, ott a helye. Jöjjön be holnap s írja alá a szerződést, amely január elsején lép életbe. Úgy megijedtem, hogy örülni se tudtam. Otthagyjam a tanári pályát, menjek el rendezőnek, amikor ezt még sohasem próbáltam. Egy félévi haladékot kértem és azt, hogy nyilvánosság előtt levizsgázhassak. 1902-ben a Várszínházban Janovits Jenő szegedi társulatával rendeztem Brieux "A métely" című darabját. Az előadás után Beöthy László a nyakamba borult, s aztán megszidott gyávaságomért. Így lettem rendező a Nemzeti Színházban 1902-ben..." Csathó Kálmán, a Nemzeti főrendezője, mint belső ember, Beöthy ravasz fogásáról beszél Hevesi színházhoz szerződtetése kapcsán, hogy így kívánja Beöthy megakadályozni a további gyilkos kritikákat, inkább leszerződteti a kritikust...

A fiatal Hevesit 1902-ben tehát Beöthy László direktor szerződteti a Nemzeti Színházhoz. Első rendezései sorában egy darabfelújítást kap, amelyet azért nem túl nagy rizikó "megrendezni", legalábbis a színház számára. Dumas "fils Francillion"-jának próbáit vezeti, amikor a már korábban, sok-sok éven át játszott darab egyik szövegfordítási hibáján megakad a figyelme, megszakítja a próbát, és a hiba okára próbál rájönni. Helvey Laura adja Smithnét, akinek egy mondata végén a csíz mint madárhasonlat hangzik el: "Mit szól a fiamhoz? Valóságos csíz!" Hevesi buldog-elszántsággal megfejti, hogy a francia eredetiben szereplő "scrin" valóban jelent madárfaj nevét, csízt, de átvitt értelemben mamlaszt és tökfilkót is értenek alatta. Márpedig itt ez utóbbi szükségeltetik. A színészek joviális elnézéssel közlik vele, hogy tizenöt évig minden előadáson jó volt így a szöveg, és sohasem sértette senki fülét, legyen egészen nyugodt, most sem lesz belőle semmi baj. Hevesi azonban átíratja a szövegfordítást, több ponton is javítva a megszokottat, és ettől fogva elvárja, hogy az új szöveggel menjen a darab. Ez a történet kellően lemodellezi, és előrevetíti a jövőt is egyben, reprezentálva azt az alaposságot és minden részletre kiterjedő figyelmet, amellyel Hevesi egy darab színpadra állítását végzi. Valamint azt is jól példázza, hogy a megrögzült, és néha nem túl előnyös hagyományokon miképp lépdel át, és következetes igényességét milyen elszántan képviseli, kizárólag a szakmai szempontokat respektálva.
 
Hevesi odakerülése egy jól körvonalazható változást vindikál a Nemzeti Színház berkein belül. Nem is nagyon burkoltan nyilatkozza, hogy fel akarja robbantani a Paulay hagyományaira épült, de azóta már megkövesedetté váló Nemzeti Színházat, mert véleménye szerint az egykor oly nagyszerű színháznak a Nemzeti már csak árnyéka, ha a régi nagyok közül még ott vannak is néhányan és akadnak is kitűnő új tagok - nincs, aki összefogja és vezesse őket, és legfőképpen nincs összhang a társulatban, nincs egy akarat még a generációk között sem. Hevesi kapcsán hamarosan Hevesi-ügy lesz, amelyben az ifjú rendező különös és nyugtalanító dolgokat akar megvalósítani valóban. Azt állítja, hogy a színház elzárkózik az élettől, a színészek meg jószerével egymástól tanulnak, és apróbb fogások elleséséből építik fel szerepeiket. A nagyszerű játék helyett üres szavalássá fajul az előadás, amelyből kiszállt a lélek forrósága és közvetlensége. Egymástól különálló színészi alakításokat pedig egységbe kell foglalni, megtölteni emberi érzéssel, és összhangot teremtve a különféle színészi teljesítmények között, egy-egy darab keretei között mindezt, ami kiterebélyesedvén egy egységes, dinamikus Nemzeti Színházat alkot. Beöthy respektálja, és hagyja érvényesülni az ifjú színházi embert, miközben a tagság, különösen az idősebb generáció idegenkedve, de legfőképpen gyanakodva nézi az újító szellemű dilettánst, aztán egy kézlegyintéssel napirendre térnek felette, okvetetlenkedését nem veszik komolyan. Az álpátoszos szavalóktól és a protekciósoktól bőségesen hemzsegő társulat jelentős számú tagjai saját létünk ellen való támadásnak érzik Hevesi őszinte szókimondását. Látszólagos semmibe vevéssel, gúnyos lekicsinyléssel és elszánt, de még nem nyílt gyűlölettel élnek Hevesivel szemben, "a színház szent tradícióit támadó, a modernség maszlagától megszédült jöttment ellen". Panasz fogalmazódik meg Hevesi ellen végül, amely panasz a minisztérium illetékes osztályán landol. A dolog Hevesi-üggyé terebélyesedik, amely a Beöthy ellen induló támadások egyik társintézményévé válik, afféle mellékszállá, ám a minisztérium szintjén elsősorban a panaszokat személyi és gazdasági ügyi vonatkozásban vizsgálják, aztán amikor kiderül, hogy a dolog mélyén "csak holmi haszontalan művészeti vita van", nem törődnek tovább a "Hevesi-üggyel". Ejtik, és a színház hatáskörébe utalják megoldásképp.

Hevesi Sándor kezdeményezésére Bánóczy László, Benedek Marcell és Lukács György megalapítják a Thália Társaságot, amelynek Hevesin kívül Márkus László és Moly Tamás is rendezői lesznek. Benedek Marcell pontosabban így emlékezik vissza a kezdetekre: "1903 őszén vetette fel Lukács György egy modern színpad megalakításának a tervét, akkori elgondolása szerint a bécsi Dramatischer Vereinnek a mintájára. Bánóczy Lászlóval együtt hárman foglalkoztunk a tervvel, mely alighanem a többi diáktervek sorsára jut, ha kapcsolatba nem kerülünk Hevesi Sándorral, a Nemzeti Színház fiatal rendezőjével, aki elfogadtatta velünk a maga sokkal érettebb művészi elgondolásait, és akinek már akkor is jó csengésű neve módot adott nekünk arra, hogy társadalmi úton, egyesület alapításával, összegyűjtsük a magyar "szabad színház" szerény anyagi szükségleteit" - mondja tehát 30 évvel később, 1934-ben Benedek Marcell a "Századunk"-ban. Maga az alapötlet egy margitszigeti hajókiránduláson vetődik fel a három fiatal egyetemista, Bánóczy, Benedek és Lukács György fejében, amelyet ifjúi lelkesedéssel karol föl a Nemzeti Színház akkor némiképp háttérbe szorított játékmestere, Hevesi Sándor. 1904. április 20-án tartják meg a Thália Társaság alakuló közgyűlését, amelynek elnökéül végül is Bánóczy Lászlót választják meg, közülük a legfiatalabbat, mert senki sem kíván közszereplést vállalni, és jobb híján az akkor 20 esztendős Bánóczy mond határozott igent a felkérésre, bár sokakat megkeresnek, a tisztség betöltésére alkalmasabbat, de senki sem vállalja. Az elnök egyik feladata, hogy előteremtse a társaság működéséhez szükséges anyagi alapot. Az induláshoz négyezer korona szükséges, amelyet fáradtságot és időt nem kímélve a tagok gyűjtenek össze végül is.
A Thália Társaság jelmondatául ezt választják: "Igazság a drámaírásban, igazság a színjátszásban!"

  Boda Dezső budapesti főkapitány, akihez még 1907. augusztus 15-én engedélyért folyamodnak Hevesiék, kijelenti a "Budapesti Napló" 1907. december 25-ei karácsonyi számában, hogy: "...az új Sándor téri helyiségre engedélyt nem ad, mert elég a színház Pesten" - és punktum, tegyük hozzá. A Thália kényszerpályára kerül ekkor a fővárosban. Vidéki körútra indul tehát, és utazásaival egyfajta kultúrmissziót teljesít egyben. Járnak Nyíregyházán, Egerben, Nagybecskereken, Szegeden, Szabadkán, Pancsován, Nagykanizsán, Zalaegerszegen, Veszprémben, Szombathelyen, Csáktornyán, illetve Pécsett. A fővárosban ez idő alatt folyamatosan beszámolnak a lapok a Thália vidéki sikerkörútjainak állomásairól, és egyre többen sürgetik, hogy a Thália végre visszakerülhessen Budapestre is. Közben elindul az a folyamat is, hogy egyre több pesti színház veszi át a Thália darabjait saját színpadára, és csodák csodája, ezek a színházak nagy sikereket érnek el. A szakmai becsülete és rangja ekkor éri el azt a szintet, amelyet tulajdonképpen korábban sohasem ért el, mert egyfajta pénzelszívó konkurenciát látnak csupán benne. Visszatérésüket egyre hangosabban követeli a "Népszava", a szervezett munkások egyik főorgánuma is, a korábbi munkáselőadásokat hiányolva. Ekkor a Thália ügye politikai felhangot kap akarata ellenére is. Hevesiék egykor a szakmának szerették volna bebizonyítani, hogy a szegényeknek, az egyszerű nézőnek is kell a nemes kultúra, ha az jól van interpretálva, és nem feltétlenül a tinglitangli az egyetlen számukra nyújtható szórakozás... ma ezt természetesen az ezernyi média világában már senkinek nem kell bizonyítani.

A Thália visszatér hát Budapestre, ráadásul kezdőpontjához, a Rottenbiller utcai helyiségbe, amit már Feld Zsigmond és gyerekszínháza helyett az énekes-komikusból lett direktor, Sziklai Kornél tart fenn Népszínpad néven. A Népszínpadon 27 előadást tartanak, miközben a Népszavában megszólaló újságírók a munkásság győzelméről beszélnek "Feltámasztották a Tháliát" címmel, ez idő alatt a társulat igencsak fiatal tagjai egy rossz akusztikájú helyen, nyomott árakon tudnak előadásokat tartani, kétségkívül csurig telt házak előtt játszva. A népszínházi előadásokon kívül további 17 Budapest környéki helyen lépnek fel, ahol erre a lehetőség, színpad adódik. Sok esetben a XIX. század közepén tömegesen létrehozott olvasóköri kultúrhelyiségekben, nemritkán vendéglőkben. Utolsó bemutatójukra 1908. december 17-én kerül sor, Hauptmann "Henschel fuvarosá"-val. Kimondva-kimondatlanul ez a premier tekinthető a Thália hivatalos halálának. Bánóczy, a Thália elnöke azonban nem adja fel egykönnyen. Egyben tartja a tagokat még, mert az akkor épp eladósorban lévő körúti Royal Orfeum épületére pályázik (ma: Madách Színház). A pénzt meg is szerzi rá, csakhogy ismét a bürokrácia útvesztőjében vérzik el a dolog. A hivatalos rendőrségi álláspont szerint, ha egy kabaré számtalan egyfelvonásos darabot játszik zenés elválasztó produkciókkal, annak az orfeumnak nem szükséges vasfüggöny a polgárok védelme érdekében. Amennyiben ugyanezen helyiséget egy színház kívánja bérelni, úgy az feltételezhetően több egymással összefüggő felvonást is játszik, tehát ott már szükséges a polgárok védelme vasfüggönnyel. Ha nincs ilyen, vagy nem építhető az épületbe statikai okokból, ott színház logikusan nem működhet, tűzbiztonsági okból - mondja tehát a hivatalos rendőrségi álláspont. Értenünk nem kell, ez nem az a kategória, csupán megismernünk szükséges, milyen rendeletekkel vágják el a jó kezdeményezést néha a hatóságok, talán nem is mindig önszántukból. Mindenesetre a Royal Orfeum színházzá történő átalakításának terve meghiúsul, merthogy az épületbe vasfüggöny nem helyezhető el. Ez egyébként az egyik fő érv az épület későbbi lebontatása kapcsán is. De az még több mint ötven év... Ezzel végül is megpecsételődik a Thália sorsa. Meg kell jegyezni egyébként, hogy a Thália lényegében betöltötte művészi funkcióját, elveit lassan a nagyszínházak magukévá teszik, a Thália legjobb erői pedig lassan egyre több vezető szerepet töltenek be különböző, főképp fővárosi társulatnál. Aztán amikor a Tháliát elsiratja a sajtó, a budapesti rendőrfőkapitány is megszólal "...különben is, miért csináltak konkurenciát az én Beöthy és Faludi barátomnak?..." (Beöthy a Király és Magyar, míg Faludi a Vígszínház direktora ekkor.)

 Tóth Imre igazgatása alatt Hevesi elképzelései, színházról alkotott elgondolásai rendre megvalósulni látszanak és a Nemzeti Színház ügyei kezdenek kitűnően menni, s ez elsősorban Hevesinek köszönhető. Mindenki tudja. Tóth Imre, a direktor is. Egy nap azután változás áll be a kultusztárca élén, amelynek következtében kinevezik Bánffy Miklós grófot az állami színházak kormánybiztosává. Bánffy első intézkedéseinek egyikeként kikéri a színháztól Hevesi Sándort, és kinevezi az Operaház főrendezőjének. Mint mondják, Hevesit nem nagyon kell kapacitálni, és Bánffy nem is számít rosszul, mert Hevesinek igen hamar sikerül kiragadnia régi tespedéséből az Operaházat, friss és új játékstílust belevinnie. Egy-egy rendezéséről sokáig beszélnek még. Természetesen itt, az Operaházban is sikerül hamar "belefutnia" abba a körbe, akik a régi sablonokba kapaszkodva ellenzik a változásokat, hasonlóan a Nemzeti Színházban lezajló szituációkhoz. Hevesi azonban már némi rutinnal kezeli ezt a dolgot. Ám rövid idő áll rendelkezésére bármire is, mert a történelem minden jól felépített színházi elgondolását kettévágja. Kitör az I. világháború, amiről akkoriban nemigen lehet tudni azt, hogy első, de még azt se nagyon eleinte, hogy világ... csak, hogy háború.

Lassan ötvenesztendős, amikor kinevezik a Nemzeti Színház igazgatójának. Akkor sem volt a Nemzet első színházát igazgatni egyszerű dolog, talán ma sem az. Nehéz és küzdelmes hivatal ez, hisz a hivatalos körök gyakorta illetéktelen beavatkozási kísérletei vagy épp "nem kísérletei" keservessé teszik a munkát. Hevesi Sándornak az első esztendőkben azonban szerencséje van az igazgatást illetően, mert anyagi vonatkozásban rendben mennek az ügyek, így a hivatal nem avatkozik a színház életébe, és talán ennek is köszönhetően a Nemzeti Színház egyik fénykorát éli. Játékrendje és előadásai a legmagasabb színvonalon állnak, ráadásul ez párosul a közönségsikerrel is, amely folytán a nézőtér mindig tele. A közönség szeretete övezi a színházat és színészeit egyaránt, ráadásul a szakmai kritika is magasztalja az előadásokat. Az előadások hátterében azonban korántsem mennek ilyen simán az ügyek, rengeteg aprónak tűnő elhárításra szoruló probléma merül fel menet közben, ám Hevesi sorra rendezi az ügyeket. Probléma van például Molnár Nemzeti színházbeli bemutattatása kapcsán, a minisztérium el is áll - a tárgyalások előrehaladta ellenére is - bármilyen Molnár-premier elől, az "Ébredő Magyarok" várható ultrajobboldali tüntetései miatt. Botrány kerekedik egy utolsó pillanatban lefújt Szomory- (Nagyasszony) premier kapcsán is... stb. Közben egy kitűnőnek tetsző lehetőség kísérti meg egy felajánlott magánszínház formájában, de Hevesi ellenáll a csábításnak. Pedig igen erős a kísértés, hogy legyen végre egy olyan színháza, ahol a maga ura, kamatoztathatná tudását, hírnevét, és nem utolsósorban a maga hasznára jelenne meg a bevétel is... ezzel együtt sem vállalja tehát. Ezzel majdnem egy időben európai hírnévre tesz szert azzal, hogy eleget tesz a londoni King's College meghívásának, és négy előadást is tart ott a magyar irodalom főbb alakjairól, és ugyanakkor tart egy előadást a londoni Shakespeare Társaságban, "Shakespeare Magyarországon" címmel. Talán mondanunk sem kell, mindezeket angol nyelven teszi. Az előadás nagy siker külföldön, és ennek hatására itthon is. (Mert, mint mondják, itthon csak a külföldi elismerés imponál, de az nagyon - teszi hozzá Csathó Kálmán.) Az elismerések ekkor bőven érik itthon is, külföldön is, amelyekre - mint mondják kollégái - édeskeveset hederít.

A Színművészeti Akadémián külön az ő részére rendszeresítenek egy rendezői tanfolyamot, ahol pályája elméleti és gyakorlati eredményeit továbbadhatja a rendezőnek készülő fiatalok számára. A direktorságot párhuzamosan látja el akadémiai feladatával, és többen állítják, hogy talán nagyobb örömöt és egyfajta szakmai csúcsot jelent számára egy-egy, a hallgatók előtt felépített óra, mint a színházban az egyre jobban erősödő politikai befolyás következtében való gúzsba kötött "repülése". A fenntartó minisztérium félelemből, és újabb botrányok, hírlapi címstoryk elkerülése érdekében óvatos, talán túl óvatos, és ez az óvatosság egyre erősebb fék formájában jut érvényre, amelyet Hevesinek akarva-akaratlanul respektálnia kell. Mindezt természetesen a társulaton belül, és azon kívül fokozottabban nem értik, bántják, kritizálják érte. Különösen az ébredőktől féltett más vallású szerzők elmaradása miatt éri sok támadás, főképp a szerzőktől. Mindez kiegészül a harmincas évek eleji nagy gazdasági válság okozta színházi dekonjunktúrával, amely jelentős előadásszám-csökkenéshez vezet. Az elmaradt bevétel, a kevesebb, tegyük hozzá, jóval kevesebb új bemutató belekényszerítik Hevesit olyan kompromisszumokba, amelyeket csakis azért vállal, mert bízik abban, hogy hamarosan egy fellendülés következik, és akkor majd rendbe hozhat mindent. Mindezek mellett is eléri, hogy a Nemzetinek legyen kamaraszínháza. Ebben a kamaraszínházban olyan darabokat adat elő, amely minden szempontból kis személyzetet igényel, a színvonalból azonban nem enged, sőt igen magasra emeli a mércét. A minisztérium felől folyvást támadások érik ezzel a kamaraszínházzal kapcsolatosan, mert szerintük két színház többe kerül, mint egy. Hevesi több hullámban is védekezik, érvel a színház fennmaradása végett, és végül győz. Hosszan tudja csak bebizonyítani, hogy a kis előadások miatti jövedelemcsökkenés egyenes következményeként nagy színészektől is meg kéne szabadulni, és ennek költsége közelében sincs egy személyzettel fenntartott két színház költségeihez képest, nem beszélve az erkölcsi sikerekről, amelyeket ezekben az években szerezhet a minisztérium a kamaraszínház kapcsán. Különös figyelemmel van tehát Hevesi a kamaraszínház ügyében és többnyire biztosra megy, Bayor Gizi és más nagyságok folyamatos szerepeltetésével ezen a helyen. A kamaraszínház és Bayor neve lassan egybeforr, a kritika és a közönség egybehangzó támogatásával párhuzamosan. Az átélt izgalmak és átlagon felüli idegeskedés meghozza a maga "gyümölcsét", Hevesinél cukorbetegséget diagnosztizálnak az orvosok. A szigorú diétával azonban kevéssé törődik. Felesége maximálisan végrehajt minden orvosi előírást az étkezésével kapcsolatosan, de ő egy perc alatt romba dönt minden teóriát és óvatosságot, amikor a próbaszünetek idején felszalad a színházi büfébe, és egy tál cukrászsütemény elfogyasztásával vesz méltó tromfot az átélt és rá szabott orvosi diétán. Hevesi sok erényén kívül kétségkívül jó néhány emberi hibával is küzd, ilyen emberi hibák teszik lehetővé, hogy nem kis számú ellenségei le tudják győzni őt, olyannyira, hogy még igazgatói székéről is le kell mondania.

 Egyik hibája a darabok színpadra állításai körül jelentkezik. Talán nem véletlenül, és okkal, de többnyire saját átirataiban bízik leginkább, és sok, korábban már a Nemzetiben már játszott darab átirata során a saját nevét tünteti fel a színlapon, nem azt az elődöt, akinek azért minden esetben átutaltatja az érte járó tantiemet, persze. Ilyen esetet jegyeznek fel például a Paulay-féle színpadra vitt madáchi mű, a "Tragédia" kapcsán, amelyet ő jelentősen átértékel Paulayhoz képest, és a színpadi átírásnál a saját nevét tünteti fel, Paulay kétségkívüli munkáját nem jelölve. Senki sem érti, miért van ez így, de miután a Paulay család számára hiánytalanul átutaltatja a tantiemet, végül is keveseket érdekel, miért történik így mindez. Anyagi okból biztos nem. A kollégák mindezt tudják, és elfogadják, hogy a főnöknek ez a "mániája", és kész. Hozzá kell tenni, nem gyakori eset. Hevesi másik hibája, hogy a tehetségtelen színészeket, rendezőket nem respektálja. Nagyon nem respektálja, sőt, ezt gyakran nyíltan is szemükbe mondja, ráadásul érezteti is nézeteit, a szereposztásokkal is üzenve - többnyire háttérszerepet szánva a színészeknek, vagy kiegészítő feladatot adván számukra. Ez a szemlélete, hogy finoman fogalmazzuk, koránt sem diplomatikus egy igazgató részéről, még ha emberileg talán mélyen egyet is értünk vele. Hevesi idővel ezekből a személyekből adódóan, hozzászámítva a korábbi, a rendezői időszakából való megsértődötteket, számos ellenséget szerez magának, akik erejét talán túlságosan is lebecsüli, de mindenesetre számításon kívül hagyja. Nos, egy ilyen középszerű és a színházi dekonjunktúra idején kényszerűségből elbocsátott sértett fél a színpadi teljesítményét meghaladó bosszúállóként válik nevezetessé Hevesi esetében. Egy sok évvel korábbi munka kapcsán iratokat szerez be, amelyeket fénymásolás híján lefotóztat, és egy parlamenti interpellációt tud belőle kreálni az a jobboldali képviselő, akinek mindezt "vádiratszerűen" átadja. A képviselő esetében kellő motiváció lehet Hevesi izraelita vallása - tegyük hozzá, ekkor már kezd piros posztó lenni egyes körök képviselői számára -, de mindez nyíltan nem kerül elő, hanem egyszerű szerzői jogdíj elsikkasztása gyanújába keverik a "tények" birtokában Hevesit, a nemzet első színházának nagy hatalmú igazgatóját a Parlamentben főnöke, a kultuszminiszter előtt, úgy, hogy a megvádolt jószerével még védekezni se tud.

Hevesinek a korábban őt ért támadások kapcsán legalább védekezési esélye volt valamennyire. A főképpen antiszemita hangvételéről ismertté váló Ébredő Magyarok Egyesülete szervez például agresszív támadást a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének és a Turul Bajtársi Szövetség egyes tagjainak szervezett összefogásával Hevesi ellen, egy premier kapcsán 1927. október 22-én este. Bűzbombával tarkított tüntetést szerveznek az esti előadást jócskán megzavarva és óriási botrányt kialakítva, látszólag a közelgő és betervezett Szomory Dezső "Nagyasszony" című premierje ellen, valójában és nyíltan hangoztatva, hogy mind Szomory, mind pedig Hevesi származása a fő probléma az ellenzők számára. (Nos, ezt nem ennyire kultúráltan adták ott elő.) A darabot egyébként nem olvasta egyik tüntető fél sem, annak ellenére, hogy korábban nyomtatásban is megjelent. Pusztán a demagóg antiszemitizmus elegendő egy tömeg mozgatására. A felkészülten érkezett és bűzbombákkal felszerelt odavezényelt "spontán tüntetők" irányítói úgy gondolják, és abban reménykednek, hogy ebből akkora botrány kerekedik, amelyből egyetlen kiút marad a Nemzeti Színház igazgatója számára, a lemondás. A premier elhalasztódik, a tiltakozókat pedig idővel átvezénylik Josephine Baker, a fekete csoda hazai bemutatkozásának budapesti helyszínére, pár száz méterrel odébb, a Royal Orfeum elé, ahol "a néger kultúra ültetődik át magyar honba", és ez olyan skandalum, hogy Petrovácz Gyula honatya 1928 áprilisában felszólal a Tisztelt Házban, és harcra buzdít: "... a botrányos és erkölcstelen meztelenség ellen, amely Budapest színházaiban és mulatóiban orgiát ül." Így mosva össze a Nemzeti Színház ügyét, Hevesi és a neves világsztár látogatását. Magas kultúra, az igényesség áll az egyik oldalon, a másikon pedig világszínvonalú szórakoztatás, de a képviselő úr és nem kis számú követői számára ez egykutya, afféle "úri huncutság" mindkettő. Egyébként ide kapcsolódó mellékszál, hogy a Royal Orfeum nem államilag finanszírozott pódium, így az akkori igazgató a tiltakozások és a várakozások kettősségében élve mégsem halasztja el Josephine Baker felléptetését, és a kedvezőtlen sajtóhíreket megcáfolandó, maga a direktor, Zerkowitz Béla komponál egy dalt a művésznőnek, "Gyere, Josephine" címmel, amely dal refrénjénél hat Bakernek öltözött görl is táncol. Ezt a dalt sok nyelvre lefordítják később, és tomboló világsikerének egyik további forrásává lesz ez a pesti-kényszerből kialakult sláger.

 Visszatérve Hevesi "ügyére", az új támadást a jobboldal Hevesi ellen már alaposan kidolgozza a harmincas évek elején, és egy belső embert használ fel erre a célra, aki egyszerűen kilopja az iratokat a színházból, lefotóztatja, másolatokat készíttetve róluk, de ez a személy bosszúvágytól fűtve, folyvást minden téren bizonyítékokat keres és kutat. Alapvetően a probléma egy dramatizált Dickens-novella színpadra állítása körül robban ki, amelynek próbái igazából még 1926-ban kezdődtek meg. A Nemzeti Színház egyik alkalmazottja - anyai ágon félig angol származású Hajduska Algernon nevű, ám a színházi körökben Hajdú László néven ismeretes színész tagja és rendezője - kényszerű elbocsátását követően, amit ő sérelmesnek tart, kisstílű bosszúhadjáratot indít volt főnöke, Hevesi ellen. Tudni való, hogy ez az Algernon akkoriban nősült, és a színház szigorú nyugdíjszabályzata szerint a házasfeleknek legalább két esztendőt kell úgy eltölteni házasságban egymással, hogy ez idő alatt a másik fél tagja a színháznak. Csak ezt követően jár az özvegyi nyugdíj az elhunyt után. Már ha időközben elhunyttá válik. A hosszú ideje itt dolgozó Hajduska akkor nősült, és ezért kérte az igazgatót, Hevesi Sándort, hogy még hadd maradjon alkalmazásban, hogy esetleges halálát követően feleségének járhasson az a bizonyos nyugellátás. Hevesi ridegen elutasítja, mondván, ha már, sajnos, döntenie kellett ebben az ügyben anyagi megszorítások okán, és ugyan nem szívesen, de el kell bocsátani Hajdú urat, akkor azt fogadja ő el, ne hivatkozzék holmi nyugdíjra. Egyébiránt Hajdú átlagos színész, korrekt, megbízható munkatárs, egyben ugyancsak ő a háttérben zajló és a házon belüli intrikák egyik kiinduló gócpontja, így amikor meg kell válnia Hevesinek tőle, mert felterjesztették neki elbocsátásra Hajdú urat, nem ejt bensőséges könnyeket érte. Hajdú úr afféle ember, aki mindig tudja, kinek mit csepegtessen elejtett mondatok, szavak kiemelésével, hogy akinek szánja ezeket a mondatokat, az kellőképpen bosszankodjék. "Azt hallottam rólad..., meg: "úgy mondják..." Hajdú Algernon ugyanakkor nagyon sérelmesnek veszi, hogy ennyi esztendei szolgálat után ezt a lehetőséget nem kapja meg direktorától. Bosszút esküszik. Elővesz emlékeiből egy majd öt évvel korábbi történetet, amely - úgymond - akkor már "szöget ütött a fejébe", de még ezzel a szöggel azért persze várt öt esztendőt.

Hevesi lefordít ugyanis még 1905-ben egy Dickens-novellát, amely "Mikor a tücsök megszólal" címen nyer magyarítást általa, és 1905-ben a Révai kiadásában Hevesi fordításával publikálódik is a novella. Ez a novella kerül Hevesi kezébe később, amely valószínű, már korábban megragadja a képzeletét, ám ezúttal átdolgozza egyfelvonásos darabra, és "Házi tündér" címen játsszák, ráadásul nagy sikerrel a Nemzeti Kamaraszínházában. Hajdú elmondásában, aki a darab színpadra vitelével megbízott egyik személy volt akkoriban - csodálkozik, mint mondja öt év elmúltával, hogy a színlapon ennek ellenére P. Taylor van feltüntetve szerzőként. Miért nem Dickens? Hosszas nyomozásba fog a "lelkes" ügyelő utólag, még angliai kapcsolatait is felhasználja, sőt Londonba is utazik evégett, mire szomorúan kell konstatálnia, nincs Taylor nevű szerzője a brit színjátszásnak. Ám machinációt sejtve tovább nyomoz. Eljut a darab előadási jogát kezelő dr. Szalay Emil nevű, egyébként neves budapesti ügyvédhez, aki egyben színpadi kiadóhivatalt tart fent. Szalay elismeri, hogy a Taylor név egy írói álnév, de ehhez mindenkinek joga van, de több felvilágosítást nem ad. Másik szálon folytatja a nyomozást Hajdú. A darab fordítójaként Huszár Imre van feltüntetve, aki jóval a darab bemutatója előtt már elhunyt, de a színház számára valóban készített még az első világháború előtt fordításokat. Viszont az örökösök nem tudnak arról, hogy kaptak volna tantiemet ennek a darabnak a fordítása kapcsán akkor, bár a darabra se nagyon emlékeznek. Márpedig a tantiemet valaki felvette, véli Hajdú, de nyíltan nem kérdezi meg Hevesit sohasem, merthogy ő azóta már meg nem is tagja a színháznak. Szövetkezik néhány jobboldali képviselővel, átadja a közben összegyűjtött dokumentumokat, amelyek egy része fotókópia Hevesi kéziratáról meg a fordítás címlapjáról, amelyen szerzőként feltüntetve Dickens áll, és a címlapon szintén Hevesi írása olvasható, jelezvén, hogy indítsanak vizsgálatot az esetleges csalás ügyében. Megjegyzendő, hogy ezeket az átadott adatokat akkor kellett még beszereznie Hajdúnak, amikor rendes tagja, sőt rendező kollégája volt a Nemzeti Színházban Hevesinek. Egy fiatal parlamenti képviselő, Turchányi Egon vállalkozik a Hevesi-ellenes támadás kirobbantására, és interpellációt intéz azután Karafiáth miniszterhez a Hevesi-ügyben, egy költségvetési vita kapcsán a Parlamentben. Turchányi képviselő úr jószerével élete egyetlen nagy horderejű ügyévé lesz az akkor már világhírű Hevesi sárba tiprása, többet neve a történelem során sem kerül elő. Az utókor azonban helytelenül leredukálja a Hevesi elleni támadások ügyét Hajdú Algernon személyes bosszújára, azonban ennél sokkalta összetettebb a kérdés, és alapjában véve a Hajdú által kirobbantott Hevesi-ügyet a Hevesit támadók nem kis számú köre igénybe veszi, felhasználja, hogy gyorsan és megalázóan leszámoljon Hevesivel. Ebben az eltakarítási folyamatban az antiszemitizmus nem okként, hanem valójában pusztán eszközként szerepel Hevesivel szemben - tegyük hozzá: felettébb hatásos eszközként.

Addigra már a kiváltó ok, a tantiemtörténet, a súlyánál fogva lényegében teljesen háttérbe szorul. Vaskos paksamétát állítanak össze Hevesi ellen, amelyben a "gyászos dramaturgiai mérlegtől" fogva sok, jobbára művészetszemléleti kifogás, valamint igazgatói szerepének lejáratása, megkérdőjelezése áll. A vizsgálat tehát megindul, ahová beidézik Hevesit. Kihallgatása két napig tart. Az első nap 31 vádpontot vesznek sorra. A második nap ennél jóval többet, de akkor már ömlesztve, nem szedve külön pontokba.
Vádpont ellene többek közt, hogy a Nemzeti Színház ő általa szerződetett vezetői gárdáját "neves íróink súlyos kritikával illették". Vádpont, hogy Csathó Kálmánt visszaszerződteti főrendezőnek, aki a színház egyik ugyan "legtechnikásabb rendezője volt", de adott esetben visszaszerződtetése "művészileg indokolatlan". Személyi kérdések is vádpontként kerülnek elő. Csathón kívül Ódry és Voinovich neve is előkerül, és most először Galamb Sándoré is. Könnyelmű gazdálkodással vádolva kifogást emelnek Bayor Gizi "túlságosan magas" díjazása ellen. Vádpont tehát, hogy Bayor Gizi miért kiemelt "sztár", és miért kap ennek megfelelő gázsit. A vádkomplexum legkiemeltebben kezelt részévé lesz azonban Hevesi mellékkeresete és nemzetietlensége. Nemzetietlen azzal, hogy egyebek közt G. B. Shaw-darabok kerülnek műsorba, de egyébiránt ez a vádpont inkább hangulatkeltésre és egyfajta, akkoriban divatos, ki nem mondott antiszemitizmus sejtetésére alkalmas. Továbbiakban vádpont, hogy "Vörösmartyt, Katonát, Madáchot, Shakespeare-t húzásokkal adták", tehát Hevesi, "a világ nagyobb zseniit ortopédiában részesítette". Felbukkan a kérdések közt a "Czillei és Hunyadiak" ügye, áttételesen Horthy kormányzó személye. Hiszen a darab bemutatásakor a "Czillei és a Hunyadiak" kapcsán párhuzamot lehetett akár vonni a színpadi játék és Horthy Miklós kormányzó között, mint az ezeréves Magyar Királyságot katonai puccsal leváltó egykori királyi szárnysegéd személye között, akit sokan emiatt úgy emlegettek, mint királyárulót, mert ugyan felesküdött az ország királyára, később mégis néhai királyának fiát elkergeti a trónról. Ezt a kérdést felettébb kínos abban a korban feszegetni, néha ma is indulatok forrása még, de akkor a K.u.K. hadseregét követően újjászerveződő magyar hadsereg tisztikara már rég átállt a királyságot leváltó puccsista katonatiszt mellé, sőt, az ország kormányzóvá is kikiáltja, hisz a trón foglalt, másé... még ha a királynak, IV. Károlynak emigrációban is kell élnie. Sőt, a nemzetközi politikai porondon is elfogadták lassan Horthy kormányzó személyét, mint az ország legális vezetőjét. A Nemzeti színházbeli premier viszont úgymond "kínos benyomást kelt" és "a vezetés tapintatlanságát bizonyítja", és csak a kormányzó úr őfőméltóságának gentlemansége" simítja el az ügyet, mondja, és írja az újságírók és kritikusok hada akkor, és támadják az igazgatót az ügy kapcsán. Mondják, Horthyt felpaprikázza az ügy, de nem lép, nem vesz tromfot a színházzal, Hevesivel szemben. Viszont később, az újabb és egyben végső Hevesi-ellenes támadások megindulásakor az, hogy maga Horthy kormányzó nem avatkozik bele az ügymenetbe, a parlamenti viták indulatos beleszólásokkal is tarkított "kínos folyásába", nagy valószínűséggel ennek a korábbi Nemzeti színházi premiernek köszönhető - mondják.

A legnagyobb port akkor, a vizsgálatok idején mégis "A házi tündér" ügye veri fel. Dickens "Akinek tücsök szól a tűzhelyén" című kisregényének színpadi változata a Kamaraszínház egyik elbájolóan szép sikere, Hevesi átdolgozásában és színpadra alkalmazásában. A vizsgálók által feltett kérdésekre nyíltan válaszolva, minden kertelés nélkül megmondja Hevesi, hogy a darabot valóban ő írta Dickens novellája nyomán, csak a szintén akkoriban bemutatott Mikszáth és Jókai dramatizálása miatt nem szerette volna, ha neve túl gyakran, sokszor szerepel a címlapokon, azért inkább Taylor nevét íratta a plakátokra. Szerzői tantiemet valóban felvett a darab után, de miután egy novellából írt önálló színpadi produkcióról van szó, amely korábban nem létezett, mint szerző jogosan járt el. Minthogy a darabból mindenkinek csak haszna volt, mind a színháznak, mind a szereplőknek, sőt, kára senkinek sem keletkezett, és törvény sincs arra vonatkozólag, hogy az igazgató saját művét elődassa, úgy érzi - mondja Hevesi a vizsgálóbiztosoknak -, hogy őt gáncs nem érheti. Miért kellett akkor a fordítást Huszár Imrére fogni? - kérdi a bizottság.

"Azért, mert akkor a színháznak fordításért is fizetnie kellett volna, ez pedig jelen esetben csalás lett volna, mert akkor nem csak a szerzői tantiemet vettem volna fel, ami engem megillet, hanem egy díjazást el nem végzett munkáért is. Ezért választottam hát egy régi halott műfordítót, mert abban az időben még örök áron vették meg a fordításokat, most pedig százalékot fizetünk érte..." - mondja Hevesi a vizsgálat során. A Hevesit támadó sajtó, és vádlói nagy zajt csapva szigetelik el mind a szakmai, mind pedig körülötte, a privát szférájában is a levegőt.
A cukorbeteg Hevesi pedig árnyékbokszolást folytat, arctalan ellenséggel vív csatát. Valós és nem létező érvekkel szemben érvel, ellenérvel, és védekezik, meg védekezik, s lassan szétforgácsolódik, felőrlődik az évekké nyúló hajszában. Lassan aztán már nem illik szeretni Hevesit, barátai, kollégái, pártfogoltjai elfordulnak tőle. Korábbi hívei pedig árnyékba húzódnak, nehogy rájuk is jusson egy-két forgács. Hevesi ez alatt úgy tesz, mintha nem fortyogna körülötte a katlan. Például a kormányzó által pártfogolt és a Városi Színházban zajló ifjúsági előadásokat szeretné felkaroltatni, és ez ügyben pártfogókat keres a kormányban.

Egészségi állapota kezd aggasztóvá válni, különösen felesége váratlan halála után. Összeköltözik ismét húgaival, akik igen nagy szeretettel gondoskodnak róla. Hevesi folyamatosan dolgozik, csakúgy, mint azelőtt. Ír, dramatizál, fordít, tanít, ez utóbbit igen szenvedélyesen, mert ezt hivatásának érzi, afféle küldetéstudata bontakozott ki a következő generáció kinevelése ügyében. A fiatalok tisztelik, és ünnepi alkalomnak tekintik, ha szóba áll velük, ám ő inkább a sérelmeit tartja számon. A kedvenc kávéházi asztalánál ülve üdvözli például régi munkatársát, Rab Antalt, és megköszöni, hogy nem kerüli el őt. Beletörődött, és ugyanakkor kicsit méltatlan a szituáció. Hevesi már ekkor munka közben is szokatlanul fáradékony, levert. Nem tudja magát túltenni a történteken. Állandóan dolgozik benne a támadások lelket mérgező légköre, amelyet a politikai helyzet rosszabbodása is súlyt. Ám cukorbetegsége egyre inkább elhatalmasodik. Ő maga - korábbi metódussal - nem törődik vele, húgai annál szigorúbban betartják a diétás étrendjét, ő pedig a szokott módon fütyül a bajra. Időnek előtte bekövetkező halát is ez a cukorbaj okozza.

A sajtó néhány nappal a második világháború kitörése után, 1939. szeptember 10-én ad hírt haláláról. A Magyar Színház, mely utoljára biztosít számára szereplési alkalmat, éppen nem működik, karácsonykor nyit ki ismét egy "világvároshoz méltó varieté-revüvel". A bezárt Magyar utolsó premierje egyben Hevesi utolsó rendezése is.
A nekrológok megbékélnek Hevesivel. Még a szélsőségesnek számító lapok egynémelyike is 20-22 sorban emlékezik meg a "nagy tanítóról", Kárpáti Aurél is háromhasábos, megható cikkben búcsúzik tőle. "Már talán igazát sem tudná megvédeni e mostoha korban" - írja, és "csodálatos virágzás"-ra emlékszik vissza, mely a "közönség és a kritika elismerését egyaránt kivívta". Megállapítja utólag, hogy akkor, "igazgatása alatt kezdődött a színház fénykora". Magyar Bálint megemlíti, hogy Kárpáti Aurél Hevesi első igazgatási idején milyen lehúzó kritikákat írt, mind a színházról, mind pedig Hevesiről. "Ennél gyengébb és kevesebb eredményre hivatkozhatót igazán bajos lenne produkálni"... és hogy (Hevesinek) "évről évre lankad a művészi heve". Majd később, utólag erről az időszakról kiderül mégiscsak, hogy aranykor volt.
"Amíg Hevesi a jelen, addig bírálói csak munkája salakját látják. Amint a múlt lesz belőle, csak az értékeit. Minden kép egyoldalú. Hogy a hazugságot - mely olyan szomorúan általános - elkerüljük, a kettőt gondosan egybe kell vetnünk." (Magyar Bálint: A Nemzeti Színház története a két világháború között)

/ Forrás: Színészkönyvtár /