Bálint István: Nagyon kevés darabot csináltunk. Lényegében három színdarabot csináltunk 1977 óta. Két darab között mindig rengeteg minden történt velünk és körülöttünk. Na most mi történik… az, hogy ez egy ilyen fantázia-pool, ugye mindenki fantáziál, és a másik is fantáziál, és akkor ebből, szerencsés esetben, létrejön ez a közös fantázia, ami megjelenik majd. Az, hogy ilyen ritkán vannak darabok, annak két fő oka van. Az egyik az, hogy nagyon sok mindennek kellett történnie körülöttünk és velünk, hogy megmozgassa a fantáziánkat. Új kapcsolatoknak, belül új divatnak. És azért is ritkán vannak új darabok, mert mindig újra és újra ki kell alakítani ezt a bizonyos nyelvet, kommunikációs szisztémát, újra megérteni azt, hogy a másik ezt mondja. Szóval ez állandóan újra egy feladat, egy keserves feladat. És aztán bejön itt egy másik elem is – és ez nagyon fontos –, hogy elhiszed-e, amit a másik mond vagy nem. Amikor már nem fogjuk elhinni, akkor nem fogjuk tudni csinálni. Mert nem olyan könnyű elhinni egy dologról, hogy az jó. S akkor arra gondolsz, hogy tíz évvel ezelőtt is mondott valamit, és akkor se értettem, és mégis jónak találom.

Szikora János.: Gondolkoztatok már azon vagy egyáltalán fölmerült-e bennetek, hogy mitől tudtatok eddig együtt maradni?

B. I.: Nem tudom. Azt hiszem, azért, mert mindig volt néhány ember, aki nagyon szerette egymást, másrészt meg mindig volt néhány ember, aki azt gondolta, hogy ez kurva jó.

Ascher Tamás.: És valahogy mindig más volt, aki azt gondolta, hogy ez jó?

B. I.: Hát azt biztos, hogy könnyebb mondani, hogy mindig más volt, aki éppen szerette egymást…

Sz. J.: Ezt nem tudom, ezt is csak kérdezem, hogy egy időben, de ez nem a hetvenes évek, hanem ez egy sokkal korábbi, a hatvanas évek baromi nagy divatja volt, hogy egy ilyen családi színház vagy színház familiáris keretek között… Aztán ez valahogy azt hiszem mára már kifulladt. Viszont ti a famíliát, azt baromira tartjátok…

Bálint Eszter: Nem, nem a famíliát.

Sz. J.: Nem?

B. E.: Annyira nem a famílián van a hangsúly, hanem a dolgozáson.

B. I.: Két dolgot ismerek. Az egyik, amit te mondasz, ez az amerikai és a hatvanas évek, és ez a hippizmus, és azoknak egymásba ért a töke és a nyelve… aztán van a másik, a Grotowski, akik teljesen külön éltek, vagy majdhogynem teljesen, és amit csináltak, a darabban, ott pedig egymáshoz dörzsölték a testüket… Na most én nem tudom, azt hiszem… nem akarom azt mondani, hogy valamilyen formában a hatvanas éveknek ez a két dolga nem érintett meg minket, de az én analógiám mindig inkább az volt, hogy milyen jópofa a Beatles, ahol van négy ilyen srác, mindegyik egészen különböző, és együtt milyen jópofán énekelnek… Szóval valahol azért mindig megvolt ez az elég nagy távolság, … a magánszektor és a közös munka. És amikor azt mondom, hogy két dolog tartotta fönn, a közös munka és az, hogy néhány ember szerette egymást, hát ez még azért nem az… szóval itt is mindenki biztos szeret egy-két embert. Csak esetleg szerencsétlenségére nem dolgozik vele…

T. Á.: Az azért megtévesztő, hogy a színház egy lakóház is, ahol laknak. De nem laktak együtt. Mindenkinek külön lakása volt.

B. I.: Szóval föl se merült a kommuna. Az együttlakás inkább egy nagyon praktikus dolog volt. […]

Sz. J.: Ha egyszer valami véletlen folytán megcsípnétek egy akkora alapítványt, mint amit mondjuk a Wilson kap, azt meg tudnátok-e lovagolni vagy hagynátok a francba?

B. E.: Egy akkora alapítványt?

B. I.: Hagyni azért nem hagynánk a francba, de hogy meg tudnánk-e lovagolni, az kérdés.

Sz. J.: Azt mondanák, hogy itt van két millió dollár, csináljatok egy darabot…

B. I.: Egy biztos, hogy egy csomó baromi tehetséges embert meg tudnánk kérni, hogy vegyen részt benne.

A. T.: Keresnétek-e más helyszínt?

B. I.: Most különben is szó van arról, hogy esetleg Bostonban, ha nem is két millióból, de sok pénzből, egy normális színházhelyiségben lehessen valamit csinálni. De ha rágondolok, ráz a hideg. Nem azért, mert nem szeretném, hanem, hogy hát nem csináltuk eddig. […]

A. T.: És hogy van ez a dolog a karrierrel? Volt idő, amikor tele volt veletek minden újság, még amikor idejöttetek Európába az Andy Warhol darabbal, és akkor úgy tűnt, lehetséges lenne egy ilyen beérkezés…

B. I.: Azt hiszem, hogy amíg ez az utca van a színpad mögött, nagyon nehéz lenne, mert nem csomagolható úgy, azzal a könnyedséggel. Szóval egyrészt nem olyan könnyű… most itt, most ott, végigrohanni vele… másrészt nem lehet azt mondani, hogy na most egy tévét belőle… nagyon nehéz filmezni, őrült nehéz. Mindenki azt mondja: hu, de filmszerű… és azonnal, és jönnek, és lefilmezik… és amikor ott van a film, az nem olyan fényes, mint maga a dolog. Jönnek emberek, akik azt mondják, hogy most ez a legfantasztikusabb, azonnal meghívjuk, de lehetne-e az nem egy ilyen store front-ban?… Komoly, meglett, tekintélyes izé jön, és mondja, hogy az utca, és ott bejön a dzsip az utcába, és kijön a kamion, meghívjuk a királynőt a bemutatóra, de az izében kéne

T. Á.: Ehhez adalékként annyit, hogy amikor Hamburgban találkoztam Pistiékkel, és hát nagy nehezen kijelöltek nekik egy helyszínt… egy nem tudom… öt éve kiürített bútoráruház vagy mi a franc volt az, valami eszméletlen háromemeletes épület a város túlsó végén, ahol semmi sem volt… és hát nem is jött be minden, mert a tükör helyett például tükörpapírok voltak, amik nem tükröztek… Komolyra fordítva a szót, van egy másik dolog is vagy egy harmadik, ami talán…

B. I.: … hogy nem nagyon lehet ránk számítani.

B. E.: Hogy érted ezt?

B. I.: Hogy ez nem egy olyan biztos dolog… a szó klasszikus értelmében.

A. T.: És ha be van tervezve?

B. I.: Hogy idejében érkezik meg a partyra…

T. Á.: Gondolom azért van a színházi struktúrában valami elfoglalt helyetek…

A. T.: Van egy közismert helyzetetek művészeti téren?

B. I.: Olyan, mint Budapesten volt.

A. T.: Sikerült rábukkanni arra a pontra?

B. I.: Pontosan. […] Különben egész biztos, hogy megvannak azok a negatív tulajdonságaink, egyenként vagy a szerveződésben vagy valamitől még plusz, amik szintén akadályozzák azt, hogy valaki azt mondja, hogy itt van kétmillió dollár, csináljanak vele, amit akarnak.

A. T.: Azért mégis furcsa, az ember azt gondolná, hogy egy színház, ami olyan típusú feltűnést kelt, mint amit ti keltettetek… ott szinte valami különös mesterkedés kell ahhoz, hogy az ne kapja meg aztán azt az összeget vagy valamit, amiből egy ideig fenn tudja tartani magát, hogy újabb dolgokat csináljon…

B. I.: Megint egy kicsit pozitív dolgot mondok, mert most már a negatívumokról olyan nehéz beszélni… de az például, hogy mi nem vagyunk… szóval az elitistáknak vulgárisak vagyunk, azoknak meg elitisták. Szóval, hogy mondjam, nem tudtuk vagy nem akartuk azt elérni, hogy pop-sztárok legyünk, és nem tudtuk vagy nem akartuk azt elérni, hogy ilyen magas elit, nagypolgári sztárok legyünk, mint mondjuk a Wilson. Nem akartuk, nem tudtuk… nem tudom, mert mind a kettőnek a másik vagyunk… szóval se nem igazán divat, se nem igazán elit. […]

/ FORRÁS: artpool.hu /