BESZÉLGETÉS A KASSÁK SZÍNHÁZRÓL 1984. MÁJUS 22-ÉN AZ ARTPOOL STÚDIÓBAN / II. /
Bálint István: Nagyon kevés darabot csináltunk.
Lényegében három színdarabot csináltunk
1977 óta. Két darab között mindig rengeteg minden
történt velünk és körülöttünk.
Na most mi történik… az, hogy ez egy ilyen fantázia-pool,
ugye mindenki fantáziál, és a másik is fantáziál,
és akkor ebből, szerencsés esetben, létrejön
ez a közös fantázia, ami megjelenik majd. Az, hogy ilyen
ritkán vannak darabok, annak két fő oka van. Az egyik
az, hogy nagyon sok mindennek kellett történnie körülöttünk
és velünk, hogy megmozgassa a fantáziánkat.
Új kapcsolatoknak, belül új divatnak. És azért
is ritkán vannak új darabok, mert mindig újra és
újra ki kell alakítani ezt a bizonyos nyelvet, kommunikációs
szisztémát, újra megérteni azt, hogy a másik
ezt mondja. Szóval ez állandóan újra egy feladat,
egy keserves feladat. És aztán bejön itt egy másik
elem is – és ez nagyon fontos –, hogy elhiszed-e, amit
a másik mond vagy nem. Amikor már nem fogjuk elhinni, akkor
nem fogjuk tudni csinálni. Mert nem olyan könnyű elhinni
egy dologról, hogy az jó. S akkor arra gondolsz, hogy tíz
évvel ezelőtt is mondott valamit, és akkor se értettem,
és mégis jónak találom.
Szikora János.: Gondolkoztatok már azon vagy egyáltalán
fölmerült-e bennetek, hogy mitől tudtatok eddig együtt
maradni?
B. I.: Nem tudom. Azt hiszem, azért, mert mindig
volt néhány ember, aki nagyon szerette egymást, másrészt
meg mindig volt néhány ember, aki azt gondolta, hogy ez
kurva jó.
Ascher Tamás.: És valahogy mindig más volt, aki
azt gondolta, hogy ez jó?
B. I.: Hát azt biztos, hogy könnyebb mondani,
hogy mindig más volt, aki éppen szerette egymást…
Sz. J.: Ezt nem tudom, ezt is csak kérdezem,
hogy egy időben, de ez nem a hetvenes évek, hanem ez egy
sokkal korábbi, a hatvanas évek baromi nagy divatja volt,
hogy egy ilyen családi színház vagy színház
familiáris keretek között… Aztán ez valahogy
azt hiszem mára már kifulladt. Viszont ti a famíliát,
azt baromira tartjátok…
Bálint Eszter: Nem, nem a famíliát.
Sz. J.: Nem?
B. E.: Annyira nem a famílián van a hangsúly,
hanem a dolgozáson.
B. I.: Két dolgot ismerek. Az egyik, amit te
mondasz, ez az amerikai és a hatvanas évek, és ez
a hippizmus, és azoknak egymásba ért a töke
és a nyelve… aztán van a másik, a Grotowski,
akik teljesen külön éltek, vagy majdhogynem teljesen,
és amit csináltak, a darabban, ott pedig egymáshoz
dörzsölték a testüket… Na most én nem
tudom, azt hiszem… nem akarom azt mondani, hogy valamilyen formában
a hatvanas éveknek ez a két dolga nem érintett meg
minket, de az én analógiám mindig inkább az
volt, hogy milyen jópofa a Beatles, ahol van négy ilyen
srác, mindegyik egészen különböző,
és együtt milyen jópofán énekelnek…
Szóval valahol azért mindig megvolt ez az elég nagy
távolság, … a magánszektor és a közös
munka. És amikor azt mondom, hogy két dolog tartotta fönn,
a közös munka és az, hogy néhány ember
szerette egymást, hát ez még azért nem az…
szóval itt is mindenki biztos szeret egy-két embert. Csak
esetleg szerencsétlenségére nem dolgozik vele…
T. Á.: Az azért megtévesztő,
hogy a színház egy lakóház is, ahol laknak.
De nem laktak együtt. Mindenkinek külön lakása volt.
B. I.: Szóval föl se merült a kommuna.
Az együttlakás inkább egy nagyon praktikus dolog volt.
[…]
Sz. J.: Ha egyszer valami véletlen folytán
megcsípnétek egy akkora alapítványt, mint
amit mondjuk a Wilson kap, azt meg tudnátok-e lovagolni vagy hagynátok
a francba?
B. E.: Egy akkora alapítványt?
B. I.: Hagyni azért nem hagynánk a francba,
de hogy meg tudnánk-e lovagolni, az kérdés.
Sz. J.: Azt mondanák, hogy itt van két
millió dollár, csináljatok egy darabot…
B. I.: Egy biztos, hogy egy csomó baromi tehetséges
embert meg tudnánk kérni, hogy vegyen részt benne.
A. T.: Keresnétek-e más helyszínt?
B. I.: Most különben is szó van arról,
hogy esetleg Bostonban, ha nem is két millióból,
de sok pénzből, egy normális színházhelyiségben
lehessen valamit csinálni. De ha rágondolok, ráz
a hideg. Nem azért, mert nem szeretném, hanem, hogy hát
nem csináltuk eddig. […]
A. T.: És hogy van ez a dolog a karrierrel? Volt
idő, amikor tele volt veletek minden újság, még
amikor idejöttetek Európába az Andy Warhol darabbal,
és akkor úgy tűnt, lehetséges lenne egy ilyen
beérkezés…
B. I.: Azt hiszem, hogy amíg
ez az utca van a színpad mögött, nagyon nehéz
lenne, mert nem csomagolható úgy, azzal a könnyedséggel.
Szóval egyrészt nem olyan könnyű… most
itt, most ott, végigrohanni vele… másrészt
nem lehet azt mondani, hogy na most egy tévét belőle…
nagyon nehéz filmezni, őrült nehéz. Mindenki
azt mondja: hu, de filmszerű… és azonnal, és
jönnek, és lefilmezik… és amikor ott van
a film, az nem olyan fényes, mint maga a dolog. Jönnek
emberek, akik azt mondják, hogy most ez a legfantasztikusabb,
azonnal meghívjuk, de lehetne-e az nem egy ilyen store front-ban?…
Komoly, meglett, tekintélyes izé jön, és
mondja, hogy az utca, és ott bejön a dzsip az utcába,
és kijön a kamion, meghívjuk a királynőt
a bemutatóra, de az izében kéne
játszani, a Királyi Színházban… Nahát
aztán más problémák is vannak: ilyen direktebben
szociális menedzser… szóval, hogy az embernek kikkel,
hogyan és miért kell kommunikálnia, együtt lennie,
dolgokat csinálnia… De a lényeg, azt hiszem, a helyszín.
Hogy ez egy nagyon pompás kis helyszín, csak nehezen csomagolható.
T. Á.: Ehhez adalékként annyit,
hogy amikor Hamburgban találkoztam Pistiékkel, és
hát nagy nehezen kijelöltek nekik egy helyszínt…
egy nem tudom… öt éve kiürített bútoráruház
vagy mi a franc volt az, valami eszméletlen háromemeletes
épület a város túlsó végén,
ahol semmi sem volt… és hát nem is jött be minden,
mert a tükör helyett például tükörpapírok
voltak, amik nem tükröztek… Komolyra fordítva a
szót, van egy másik dolog is vagy egy harmadik, ami talán…
B. I.: … hogy nem nagyon lehet ránk számítani.
B. E.: Hogy érted ezt?
B. I.: Hogy ez nem egy olyan biztos dolog… a szó
klasszikus értelmében.
A. T.: És ha be van tervezve?
B. I.: Hogy idejében érkezik meg a partyra…
T. Á.: Gondolom azért van a színházi
struktúrában valami elfoglalt helyetek…
A. T.: Van egy közismert helyzetetek művészeti
téren?
B. I.: Olyan, mint Budapesten volt.
A. T.: Sikerült rábukkanni arra a pontra?
B. I.: Pontosan. […] Különben egész
biztos, hogy megvannak azok a negatív tulajdonságaink, egyenként
vagy a szerveződésben vagy valamitől még plusz,
amik szintén akadályozzák azt, hogy valaki azt mondja,
hogy itt van kétmillió dollár, csináljanak
vele, amit akarnak.
A. T.: Azért mégis furcsa, az ember azt
gondolná, hogy egy színház, ami olyan típusú
feltűnést kelt, mint amit ti keltettetek… ott szinte
valami különös mesterkedés kell ahhoz, hogy az ne
kapja meg aztán azt az összeget vagy valamit, amiből
egy ideig fenn tudja tartani magát, hogy újabb dolgokat
csináljon…
B. I.: Megint egy kicsit pozitív dolgot mondok,
mert most már a negatívumokról olyan nehéz
beszélni… de az például, hogy mi nem vagyunk…
szóval az elitistáknak vulgárisak vagyunk, azoknak
meg elitisták. Szóval, hogy mondjam, nem tudtuk vagy nem
akartuk azt elérni, hogy pop-sztárok legyünk, és
nem tudtuk vagy nem akartuk azt elérni, hogy ilyen magas elit,
nagypolgári sztárok legyünk, mint mondjuk a Wilson.
Nem akartuk, nem tudtuk… nem tudom, mert mind a kettőnek
a másik vagyunk… szóval se nem igazán divat,
se nem igazán elit. […]
/ FORRÁS: artpool.hu /
KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ
Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.