- Csak néhány
napról lenne szó, Kati néni. Nincs hová mennie. - mondtam, de a
közbeszólásommal mindössze annyit értem el, hogy felém fordította a
haragját. - Csodálkozom, hogy ilyen emberekkel barátkozik, Attila! Nem gondoltam volna! Én magát egy rendes embernek ismertem meg! - Ő is az, higgye el, Kati néni. Rég óta ismerem. - Honnan ismeri?! Csak nem volt maga is börtönben?! A kérdéstől az utolsó csepp vér is meghült az ereimben. Ha
válaszolnom kellett volna, bizonyára csak dadogásra futja. Szerencsére
megkímélt a magyarázkodástól, mert a nyelve gyorsabban forgott, mint az
agya. Annyira szerette volna elmondani, amit akart, hogy hirtelen el is
felejtette, amit kérdezett. - Nekem nem kell, hogy ide jöjjön a rendőrség! Jaj, Istenem! Micsoda szégyen lenne a szomszédok előtt! Haragja ujra Á. felé fordult.
- Tudom, hogy kinél lakott maga régen! A Valika néninél! Jó ismerősöm
volt! Együtt dolgoztunk a konyhán! Nagyon rendes asszony
volt...Szegénynek meghaltak a gyerekei...Teljesen egyedül maradt öreg
korára. Úgy, mint én. Azért adta ki a lakását albérletbe, hogy legyen
valaki a közelében...mindig rendes, pedáns emberek laktak ám nála...! - Velem sem volt semmi gondja. - szólt közbe Á., de inkább ne tette volna. Ismét magára irányította Kati néni elkalandozó gondolatait.
- Emlékszek én mindenre! Onnan vitte el magát a rendőrség!! Istenem,
hogy milyen szégyen volt az szegénynek! Abba is halt bele! Nem bírta
elviselni, hogy az ő házában rendőrök jártak!...De ide ne jöjjenek,
mert én be sem engedem őket! Itt nincs helye a rendőrségnek!...Én
negyven évet leéltem a férjemmel becsületben!...Meghalt szegény...Nem
bírta a szíve...Pedig olyan szép, nagy a darab, egészséges ember volt!
Piros volt az arca mindig, mint az alma! Az bizony sosem volt beteg... Csak álltunk és vártunk. Vártuk,
hogy lassan végig ballagjon agyának megfáradt, elmeszesedett
csatornáin, melyekben úgy rakódtak le az emlékek, mint a soha nem
tisztított falusi patakban az iszap. Meghallgattuk,
hogy miként ismerkedett meg a férjével, milyen szegényesen és nehezen
éltek, és milyen gyógyszereket szed most.Ide-oda cikázott az időben,
mint a dimenziók között ugráló ürhajó. Vártunk, mert még mindig bíztunk abban, hogy sikerül őt meggyőzni. Végre visszatalált a "mába". - Maga nem jöhet ide lakni! Magát ismerem! - Nem akar itt lakni. Csak egy-két éjszakát tölt nálam. - kezdtem ujra a rábeszélést. - Nem fogom magát zavarni, Kati néni...És kifizetem azokat az éjszakákat. - tette hozzá Á. Ezen már elgondolkodott néhány pillanatra. Úgy tűnt, hogy a nyugdíj kiegészítés lehetősége megteszi a hatását, de a félelem legyőzte a pénz utáni vágyat. - Nekem nem kell a maga pénze! Ki tudja, hogy honnan van?! - Nincs hová mennie ennek az embernek, Kati néni...Aludjon az utcán? A szívére próbáltam hatni, de ez sem jött össze. - Menjen a feleségéhez! Van neki felesége! Rendes asszony! Takarított nálam! Soha egy tűt nem vett volna el! - Oda nem mehetek. A nevelt fiam nem enged be a házba...- mondta Á. és igyekezett szomorú és fájdalmas arcot vágni. Ez sem használt. - Annak is oka van, hogy nem engedi be! Biztos a rendőrök miatt! - Nem azért...Beteg szegény...Szellemi fogyatékos, és amikor rájönnek a rohamok, mindig nekem támad. - magyarázta Á. - Na látja! Isten ments, hogy ide jöjjön verekedni! - Miért jönne ide, Kati néni? Azt sem tudja, hogy hol lakik a nevelőapja. Meg nem is érdekli... - szóltam közbe. - Megmondtam! Nem jöhet ide! Mennyen! Mennyen minél hamarabb, amíg nem jön a rendőrség! - De, Kati néni, én kezeskedek ezért az emberért...Már megváltozott...Becsületesen dolgozik... Ez
a hazugság volt az utolsó roham, amellyel még megpróbáltam bevenni a
"várat", de Kati néni nagy erővel, végérvényesen visszaverte az
ostromot. - Már mondtam! Itt nincs helye! És magát is elküldöm, Attila, ha még egyszer ilyen embereket hoz ide! Sarkon fordult, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is ment vissza a házba. Még hallottuk, ahogy menet közben mondogatja: - Jaj, Istenem! Még csak az kéne, hogy ide jöjjenek a rendőrök!... - Most mit csináljunk? Ez nem fog ide engedni. - nézett rám tanácstalanul Á. - Nem tudom. - mondtam, és valóban nem tudtam. Csak annyit tudtam, hogy Kati nénit később sem sikerül meggyőzni, bármilyen érveket is sorakoztassak fel. Á. is így érezhette, mert elindult a kertkapu felé. Ott azonban még előrukkolt egy elkeseredett ötlettel.
- Úgy kellene megoldani, hogy csak akkor jövök, amikor a banya már
alszik...Gondolom, hamar leszokott feküdni...Reggel meg eltereled
valahogy a figyelmét, amíg kisurranok...Az alatt a pár nap alatt
biztosan nem bukunk le...Na mit szólsz?...Jó nem? Nem tartottam jónak, de azért úgy csináltam, mintha gondolkodnék rajta. Vártam egy kicsit, mielőtt megszólaltam.
- Kiszámíthatatlan, hogy mikor fekszik le, és mikor ébred...ilyen
korban már néhány óra alvás is elég...Szerintem az első éjszaka
észrevenné, hogy itt vagy.
- Szerintem meg nem. Nem ez lenne az első ház, ahová észrevétlenül
besurranok...- mondta, és még ki is húzta magát a büszkeségtől.
- Figyelj ide! Lehet, hogy szenilis kicsit az öreglány, de nem
hülye...Ráadásul meggyőződhettél róla, hogy imád hallgatózni és
lesekedni...Biztosan megfordult a fejében, hogy kiakarjuk játszani, és
figyelni fog. Tuti, hogy most is kukkol az ablakból.Sétáljunk odébb,
hogy még véletlenül se hallja, hogy miről beszélünk. - Néhány lépés után folytattam.
- Tudok egy jobb megoldást...Van még egy heted elsejéig...Addig
maradhatsz Irma néninél, mert ki van fizetve. Az alatt találok neked
egy albérletet, és ki is fizetem helyetted, ha kell.
- Marhaság! - fordult felém hirtelen. - Szerintem te egyáltalán nem
akarsz nekem segíteni! Azért találsz ki mindent, hogy húzd az időt!
Csak azt nem tudom, hogy miért linkelsz? Miért nem mondod meg a
frankót?! Már megint mindenért engem hibáztatott, de igyekeztem nem észrevenni...
- Oké. Valóban nem akarom, hogy éjszakánként osonj be a házba...Ez a
legrosszabb megoldás, amit csak kitalálhattál...Ha Kati néni
észreveszi, képes azt hinni, hogy kiakarod rabolni, fellármázza az
összes szomszédot, aztán magyarázkodhatunk...Arról már nem is beszélve,
hogy engem is kidobna innen, mint a szart.
- Ugyan már! Mindig túl sötéten látod a dolgokat!...Meg aztán mi van
akkor, ha téged is kitesz? Te is kibírsz egy éjszakát az utcán. Vagy
neked nem ér ennyit a barátságunk?- Dühített a hozzáállása. Kicsit megemeltem a hangom, hogy végre észre térítsem. - Te tiszta hülye vagy! Az utcáról járjak be dolgozni?! - Miért ne? - Na menj a picsába! Ment is. Köszönés és kézfogás nélkül. Mindössze ennyit mondott még: - Jó, hogy ilyen sokat segítettél! Majd akkor keress, ha üzenek... Úgy ott hagyott, mintha sosem ismertük volna egymást... Azt hittem, hogy azon a héten már nem ér több kellemetlen meglepetés, de tévedtem. K. úgy jött a próbára, mintha semmi sem történt volna közöttünk. Bevonulását egy primadonna is megirigyelhette volna. Késett ugyan egy fél órát, de ez egyáltalán nem zavarta, hisz máskor is előfordult már... Végigmérte az embereket, aztán amikor megnyugodott, hogy megint sikerült mindenkit túlöltöznie, leült az első sorba. Éppen
olvasópróbát tartottam Schwajda György Segítség című drámájából,
mintegy bemutatásként a következő darabunkat, amellyel készülni fogunk. / Nem akartam "túlpróbálni" a József Attila műsort, ezért tértem ki erre a másik darabra.../ A többiek kérdőn néztek rám, mert a próba elején közöltem, hogy K. nem jön többet. Igyekeztem túltenni magam a megjelenése miatti zavaromon, de nehezen ment. A tekintetem gyakran kalandozott el abba az irányba, ahol ült. Láttam, hogy egyáltalán nem érdekli a próba. A mellette ülőknek magyarázott valamit. Idegesített ez a pofátlan viselkedés. - Tartsunk egy kis szünetet. Legalább kibeszélgethetitek magatokat. - szóltam oda nem titkolt nehezteléssel. Az
volt a szándékom, hogy a szünetben félrehívom, és számonkérem, hogy
miért jött el annak ellenére, hogy közöltem vele, hogy többé ne jöjjön. De erre nem maradt időm. - Bejönne egy kicsit hozzám, Attila? - intett az igazgató éppen akkor, amikor elindultam K. felé. Azt
hittem, hogy a közeledő előadással kapcsolatos feladatokat szeretné
átbeszélni velem, de amikor már lassan két perce szótlanul és
gondterhelten járkált, kezdtem sejteni, hogy egészen másről lesz szó... Sejtésem már az első szavainál beigazolódott. - Délelőtt itt jártak nálam a rendőrök...- szólalt meg nehezen. Ha villám csapott volna belém, akkor sem rándulhattam volna össze jobban. - Magáról érdeklődtek. - folytatta. - Azt kérdezték, hogy valóban itt dolgozik-e.... - És? - kérdeztem bele az idegesítően hosszú csendbe. - Arra is kíváncsiak voltak, vajon tudom-e, hogy maga kicsoda... Ujra közénk ült a csend, de már nem kérdeztem közbe. Kezdtem érteni, hogy miről van szó. - Azt mondták, hogy maga megint fojtogatja a fiatalokat...Igaz ez? - Igaz. néhányan valóban elvégezték ezt a képzési gyakorlatot. de én ezt nem nevezném fojtogatásnak... Meglepődött a válaszomon. Bizonyára arra számított, hogy mindent letagadok. Kellett pár másodperc, amíg magához tért és ujra megtudott szólalni. - És én miért nem tudok erről? Miért kellett ezt titokban csinálni? - Nem hiszem, hogy titokban csináltam volna. A csoport minden tagja tudott róla...
- De én nem! - emelte meg hirtelen a hangját. - Nem gondolta, hogy el
kellene nekem is mondania?! Elvégre az enyém a felelősség mindenért,
ami itt történik!! - Arról volt szó, hogy szabad kezet kapok mindenben... - De nem ebben! - Ez így külön nem volt meghatározva- mondtam nyugodtan. Valóban
nem beszéltünk soha, egyetlen mondatot sem erről, kivéve azt az első
beszélgetésünket, amikor elmeséltem neki a múltamat. Ahogyan
akkor hozzá állt a dolgokhoz, egyáltalán nem azt sugallta, hogy
bármikor is be kellene jelentenem neki egy-egy ilyen próba megtartását. Bizonyára ezt ő is így gondolta mindaddig, amíg meg nem jelent a rendőrség. Amikor azonban megérezte a közeledő vihar szelét, rögtön megváltoztatta az álláspontját. - Miért kellett volna ezt külön meghatározni? Abban egyeztünk meg, hogy bármilyen probléma adódik, azonnal szól! - Nem tudok róla, hogy lett volna probléma. - Valóban? Akkor miért volt itt a rendőrség? - kérdezte, és hangja egyre hisztérikusabb lett. Ezekben a percekben egészen más ember állt előttem, mint amikor megismerkedtünk.
- Fogalmam sincs. Éppen ez az, ami engem is zavar...Semmilyen okról nem
tudok, ami miatt jönniük kellett volna. - mondtam, a valóságnak
megfelelően. - Ok nélkül biztosan nem jöttek! - jelentette ki meggyőződéssel, aztán egy ideig megint némán járkált. - És ha baja esett volna valakinek? Engem hurcoltak volna meg... Ezt szinte csak önmagának mondta, de azért én válaszoltam neki. - Senkinek sem lett baja. Ezért nem értem, hogy mit keresett itt a rendőrség. A hangom visszazökkentette az elmélkedésből. Ismét hozzám intézte a szavait. - Ezt magának kell tudnia, Attila. Én annyit tudok, hogy nem volt hozzám őszinte! - Nem emlékszem, hogy valamikor is hazudtam volna.- válaszoltam, még mindig nyugalmat erőltetve magamra. -Az is hazugság, ha elhallgatunk valamit! Ezen a ponton kezdett elfogyni a türelmem. Mivel biztosan tudtam, hogy a rendőrségnek semmi oka sem volt megjelenni nála, jogtalannak éreztem a szemrehányásait. Most először én is kicsit emeltebb hangon szólaltam meg.
- Nem tudom, igazgató úr, hogy miről beszél, és mi az, ami miatt engem
hibáztat?! Nem értem, hogy mi ez a hirtelen pálfordulás az ön
részéről?! Nem úgy jöttem ide magához, hogy bármit is eltitkoltam
volna! Így van? - Igen.- felelte. Valamit akart még mondani, de a szavába vágtam. - A múltam teljes ismeretében kaptam mindenben szabad kezet magától. Így van? - Igen.
- Elmeséltem magának az elképzeléseimet a modern színházról és
egyetértett velem. Vázoltam a munkamódszeremet, és az is tetszett
magának. Megmagyaráztam annak a bizonyos képzési gyakorlatnak a
lényegét, és semmi kifogása sem volt. Egyetlen szóval sem mondta, hogy
a jövőben ne csináljam... - Azért, mert álmomban sem gondoltam, hogy csinálni akarja. - szólt közbe gyorsan, kihasználva, hogy hosszabb levegőt vettem.
- Ez már csak utólagos szépítése a dolgoknak, igazgató úr...Nagyon is
jól tudta, hogy alkalmazni fogom. Tudnia kellett, hiszen beszéltünk
arról is, hogy megváltoztattam és veszélytelenné tettem. Így van? - Így. Már nem akart közbeszólni. Kezdett rájönni, hogy mire is akarok kilyukadni...
- Maga szerint minek tettem volna veszélytelenné, minek fordítottam
volna annyi energiát a baleset kiküszöbölésére, ha nem akartam volna
csinálni?... Vártam egy kicsit, de nem válaszolt a kérdésemre. Hagyta, hogy folytassam.
- Ha csak hallgatólagosan is, de bele eggyezett. Vagy inkább úgy
mondanám, hogy várakozó álláspontra helyezkedett. Úgy volt vele, hogy
megvárja, vajon milyen eredményeket érek el... Aztán majd osztozunk a
sikeren...Csak a kudarcon nem?...Az teljes egészében az én vállamat
kell, hogy nyomja?...Mert itt tartunk most...Úgy érzi, hogy baj van,
ezért most el kezd rám mutogatni, mint minden hiba okozójára...Pedig
higgye el, igazgató úr, hogy egyáltalán nincs semmi baj...És még ennyi
sem lett volna, ha maga, igazgató úr, megvéd a rendőrök előtt... Kimondtam mindent, ami a szívemet nyomta. Most ő következett. Láthatóan hatottak rá a szavaim, mert nem csak az arca változott meg, de a hangerőből is visszavett. Szinte barátságos lett, mint azelőtt.
- Nem tudtam magát megvédeni, Attila...Szerettem volna, de nem
tudtam...Egyébként a rendőrség valóban semmi konkrétummal sem tudott
előállni...Csak puhatolóztak, kérdezgettek...Az egész dolog abból
indult ki, hogy egy ismeretlen férfi felhívta telefonon a Megyei
Művelődési Központot és közölte, hogy maga itt tevékenykedik nálam, és
elmondta azt is, hogy miért volt börtönben. A főnökeim pedig hatalmas
feneket kerítettek a dolognak. Ellenük pedig nem tehetek semmit...Az
állásomról van szó...De ezt már az elején is elmondtam magának...Ha
rájönnek és nem tetszik nekik a dolog, nem tudok csinálni semmit... Tartott egy kis szünetet. Vett egy mély lélegzetet, és láthatóan nagyon nehezen, szinte erőlködve préselte ki magából a további szavakat. - Sajnos, el kell, hogy búcsúzzunk egymástól, Attila... Azt hittem, hogy rosszul hallok. Számítottam egy kis vitára, veszekedésre, esetleg arra, hogy megtiltja a képzési gyakorlat végzését, de ilyen végkifejletre nem. - Hiszen csak egy hét van az előadásig! - mondtam kétségbeesetten. Széttárt karokkal jelezte a tehetetlenségét.
- Mindenhol ki van plakátolva! A közönség jönni fog! - próbáltam egyre
elkeseredetteb rávilágítani a helyzet lehetetlenségére, de ujra csak
széttárta a karjait. - Időpontok vannak lekötve a főiskolán és a középiskolákban!!! Azokkal mi lesz??!! - Nem ez lesz az első olyan előadás, ami elmarad. - szólalt meg, és a hangsúlyából megértettem, hogy nincs mit tenni. A döntés megyei szinten már megszületett... Ennek ellenére még egyszer megpróbáltam hatni rá.
- Az a sok energia, és az a sok pénz, amit belefektettünk, mind
hiábavaló volt?! A tagok lelkesedése, akarata és tennivágyása mind a
semmibe vész?! - Sajnálom, Attila. Rajtam már semmi sem múlik... Kitalálhatta a gondolataimat, mert így folytatta:
- Tudom, hogy nehéz lesz nekik elmondani - intett fejével a folyosó
felé, ahol a tagok tartózkodtak. - Ha akarja, majd én közlöm velük.
Nekem talán könnyebb lesz... - Nem. Ezt nekem kell elmondanom. Én vagyok a vezetőjük, belém fektették minden bizalmukat. - Éppen ezért gondoltam, hogy tőlem talán könnyebben fogadják...- mondta. - Nem! Majd én! - ismételtem meg határozottabban.
- Hát jó...Ahogy akarja...Sok szerencsét hozzá...És sajnálom...valóban
nagyon sajnálom...Biztosan jó dolgokat tudtunk volna együtt csinálni... Kezet nyújtott, majd az ajtóhoz érve még hozzá tette:
- Nem muszály elmondania, hogy miért kell elmenniük...Talán nem
szivárog ki a dolog, és legalább a tagok maga mellett maradnak. Velük
könnyebb lesz ujra kezdeni valahol...Mondja azt, hogy a művelődési
háznak nincs pénze tovább fenntartani a csoportot. Ez valójában majd
nem igaz is...Vagy találjon ki valami jobbat...Magára bízom. - Majd meglátom...Még soha nem hazudtam nekik...-válaszoltam, és kiléptem az irodából. A folyosón fürkésző tekintetek fogadtak. A
tagok, mint minden szünetben, kisebb-nagyobb csoportokban álldogáltak.
A máskor oly hangos és vidám beszélgetésük azonban alig hallható
suttogássá szelídült, és az is azonnal abbamaradt, amikor elhaladtam
mellettük. K. az egyik csoport közepén állva hevesen gesztikulált. Nem hallottam, hogy mit mond, de ahogy felém nézett, megéreztem, hogy rólam beszél. A szeméből sugárzó gyűlölet szinte égette a bőrömet. Szerettem
volna hozzálépni, félrehívni, és megmagyarázni neki, hogy a magánéleti
problémákkal ne fertőzze meg a csoport hangulatát, de úgy gondoltam,
hogy ez még rá ér. Fontosabb dolgom volt, és minden gondolatomat az kötötte le. - Kezdünk, gyerekek! Gyertek! - szóltam oda nekik. Néhányan elindultak, de a többség mozdulatlan maradt. Csak bámultak, mintha akkor láttak volna először. - Ti nem jöttök? - kérdeztem arra nézve, ahol K. még mindig szóval tartotta a körülötte állókat. Lassan, vontatottan, de megmozdultak. Pár perc elteltével a teremben ült mindenki. Várakozással teli szemekkel néztek rám.
- Nem sok időm volt gondolkodni azon, hogy miként mondjam el nektek
azt, amit most el kell mondanom...- szólaltam meg, aztán el is
hallgattam, mert olyan fokú feszültséget éreztem magam körül, ami
megbénított.
- Mond el! Ne aprózd! Fel vagyunk készülve minden rosszra...- mondta Z.
aki zenészként csapódott a csoporthoz, és énekelni tanította a tagokat. - Igen! Mondj el mindent, akármilyen rossz is! - hallottam még valaki közbeszólását. A
rendelkezésemre álló másodpercekben egyfolytában azon dolgozott az
agyam, hogy megfogadjam-e az igazgató tanácsát, és hivatkozzak-e másra,
mint ami valójában történt. A védekezési ösztöneim gyorsabban működtek, mint a gondolataim, mert számomra is váratlanul beszélni kezdtem. - Nagyon rossz hírt közölt velem az igazgató úr...El kell mennünk a művelődési házból...Ma vagyunk itt utóljára... Szavaimat félelmetes csend követte. Folytatnom kellett, bármilyen nehéz is volt.
- Szeretném, ha tudnátok, hogy ez semmiképpen sem jelenti a csoport
működésének a végét...Persze csak akkor, ha nem keseredtek el...Minden
csoport életében vannak ehhez hasonló nehézségek, de ezek azok a
helyzetek, amelyeknek még jobban össze kell kovácsolniuk minket.
Remélem, hogy ezzel mi is így leszünk, és nem hagyjuk veszni azt,
amiért annyit dolgoztunk!... - Azt mond, hogy miért kell elmennünk! - szólt közbe K. váratlanul. Hangja úgy csattant a dobhártyámon, mintha több száz ágyút sütöttek volna el. Ha nem ő teszi fel a kérdést, talán másképp válaszolok. A hangsúlya és az arcára kiülő könyörtelen gúny azonban konok ellenállást gerjesztett bennem. - A művelődési ház nem tud minket a továbbiakban eltartani...Túl sokba kerül a színházterem üzemeltetése... Néhány mély lélegzetet kellett vennem. A tudat, hogy hazudok, hogy becstelenséget követek el velük szemben, felfordította a gyomromat. De már nem volt visszaút. Folytatnom kellett, mert tovább lökött a helyzet kényszere.
- Tudjátok, hogy milyen nehéz ma fenntartani egy ilyen
intézményt...Többe kerül a felkészülés, mint amennyi visszatérül az
előadásból... - Hazudni azt nagyon tudsz!! - kiáltotta K. és a mellette ülő lány kíséretében elindult kifelé. Hasonló "balett lépésekkel" hagyta el a termet, mint ahogy érkezett. - Hát ennek meg mi baja? - kérdeztem zavartan és ostobán vigyorogva a többiek felé. - Azt neked kell tudnod! - mondta valaki. - Biztos meg volt rá az oka, hogy azt mondja, amit mondott. - jött a következő megjegyzés.
- Hát persze, hogy meg...De ez csak kettőnkre tartozik...Nem tudom,
hogy miért terheli a csoportot magán jellegű problémával?! -válaszoltam
dühösen. - Valóban csak magán jellegű?! - kérdezte F.
- Igen. De nem hiszem, hogy ezt most meg kellene osztanom
veletek...Sokkal komolyabb gondjaink vannak ennél. Mindenek előtt össze
kell dugnunk a fejünket, és kitalálni, hogy hogyan tovább... - Gondolod, hogy lesz tovább? - szólt közbe P. a díszletes.
- Miért ne lenne? A darab teljesen kész. Mindenki tudja a szerepét és a
dolgát. Csak egy másik művelődési házat kell találnunk, ahol
előadhatjuk...
- És miért nem adhatjuk elő itt?! Az már nem kerülne több pénzbe a
művelődési háznak, hisz csak az előadás van hátra! Sőt! inkább bevételt
hozna! - jegyezte meg a főszerepet játszó C. A kérdés logikus volt. Olyannyira logikus, hogy össze is zavart vele. Hirtelen nem futotta többre egy kitérő válasznál. - Nem tudom...Az igazgató erről nem mondott semmit... - Hát én ezt nem hallgatom tovább! - pattant fel a székéről B. a festő. - Én sem! - tette hozzá V. a barátnője. Mire az ajtóhoz értek, még négyen követték őket. - Hová mentek? - néztem utánuk csodálkozva. - El! - lökte vissza a szót valamelyikük, aztán minden további indoklás nélkül távoztak. Távozásuk után felbomlott a rend. Akik maradtak, gyanakvó pillantásokkal néztek felém, vagy egymással suttogtak. Mások gondterhelten bámultak maguk elé, idegesen dobolva ujjukkal az asztalon. Nem tudom, hogy mennyi ideig állhattam előttük a történtektől megnémulva, de örökkévalóságnak tűnt amíg megbírtam szólalni. A sokféle érzés közül, ami bennem kavargott, a harag kerekedett fölül, és ez utólag nagyon nem bizonyult szerencsésnek.
- Ti is elakartok menni?! Ti is feladjátok?! Bennetek is csak eddig
tartott a lelkesedés?! Az első komolyabb akadályig? Hát, ha így van, ha
valóban csak ennyire vagytok képesek, akkor menjetek! Abba maradt a suttogás, megdermedtek a mozdulatok. Ezekben
a másodpercekben dőlt el a csoport további sorsa,és én még mindig
tovább feszítettem a húrt ahelyett, hogy egy kicsit engedtem volna
gondolkodni őket.
- Menjetek! Mire vártok?! Nem fogok sírva fakadni azért, mert cserben
hagytok! Megcsinálom ezt a darabot egy másik, sokkal kitartóbb
csoporttal! Ezt
az utolsó mondatot főleg nem kellett volna mondanom, de teljesen össze
voltam zavarodva. Fogalmam sem volt, hogy miért viselkednek így velem,
és ez roppant dühített. A felém villanó tekintetek tudatosították bennem a baklövésemet, de akkor már késő volt. Anélkül, hogy egymásra néztek volna, szinte egyszerre mozdultak meg, és indultak a kijárat felé.
- Akkor keress magad mellé másokat! Olyanokat, mint te vagy! Azokkal
jobban megértitek majd egymást! És ha bármikor találkozunk az utcán,
nyugodtan menj el mellettem köszönés nélkül! Soha nem felejtem el ezeket a szavakat, és Z. arcát, amikor utolsóként becsukta maga mögött az ajtót... Egyedül maradtam a teremben. A nem rég még létező, lelkes, élettől lüktető csoportból csak az asztalokon hagyott szövegkönyvek maradtak. A gyűrött, izzadtságtól foltos lapokon nyomott hagyott a velük végzett munka. A munka, amelynek gyümölcsét már senki sem akarta learatni. Végignéztem a papírhalmazon, aztán leoltottam a villanyt és elindultam... Alig értem el a buszt. Csak a sofőr jóindulatának köszönhettem, hogy kinyitotta a már csukott ajtót, és járó motor mellett váltottam meg a jegyemet. A többiek egészen hátul ültek. Pár pillanatig tétováztam, hogy oda menjek-e hozzájuk, végül elől, közvetlenül a sofőr mögött rogytam le a székre. Mérhetetlenül csalódottnak és fáradtnak éreztem magam. Bámultam
kifelé az ablakon, mintha érdekelt volna a már unalomig ismert táj, de
valójában belemerültem egy sötét valamibe, ahová nem jutott el
semmiféle külső zaj és történés... Azt sem vettem észre, amikor mellém ült J., aki annak idején szinte elsőként lett a csoport tagja. Nem
tudom, mennyi ideig próbálkozhatott kizökkenteni abból az állapotból,
de csodálkozó, értetlen arcából ítélve nehezen sikerülhetett neki... Kellemes, lágy női hangja először egészen távolinak tűnt. - Szomorú vagy. - foglalta össze tömören az érzéseimet. - Igen. Valóban az vagyok. - mondtam, és ujra inkább az ablak felé fordultam. - Kérdezhetek? - kérdezte. - Hát persze...Kérdezz csak... - Igaz, amit mondott K.? - Miért, mit mondott K.? - Azt, hogy börtönben voltál, mert megerőszakoltál három lányt, és az egyiket meg is ölted... Egyszerre hasított belém a felismerés, a rémület és a harag. A
másodperc töredéke alatt kiemelkedtem a korábbi letargiából. Szerettem
volna megszólalni, de nem ment. Túl sok minden kívánkozott ki belőlem
egyszerre.
- Meg azt is mondta - folytatta J. -, hogy azokat a lányokat azzal
csaltad el, hogy színházat csinálsz és ugyan úgy fojtogattad őket, mint
minket... Válasz helyett csak kérdésre futotta. - Szerinted ez igaz? Hosszan nézett a mélykék szemeivel mielőtt megszólalt. - Nem...Szerintem nem...De tőled akarom hallani... - Mit akarsz hallani? Azt, hogy megakartalak-e ölni? Gondolod, hogy élnél még, ha így lett volna? - Ez az, ami engem is elgondolkodtatott...Ezért jöttem ide hozzád... Mély levegőt vett, mielőtt folytatta. - Szóval semmi nem igaz az egészből?
- Van ami igaz, és van ami nem...- mondtam, aztán elhallgattam, hogy
legyen időm megszabadulni a torkomban keletkezett gombóctól. J. szemében egyszerre látszott hit és kétkedés. Folytatnom kellett.
- Valóban voltam börtönben...de nem erőszakoltam és nem öltem meg
senkit...Baleset volt...Egy átkozott, szerencsétlen baleset... - Elütöttél valakit? - kérdezte.
- Nem...A képzési gyakorlat közben halt meg...Ezért akarták rám fogni,
hogy megfojtottam...De túl bonyolult dolog ez ahhoz, hogy így, néhány
mondatból megértsd... - Akkor mond el bővebben. Szeretném tudni... Elmondtam.
