SZÍNHÁZ ÉS POLITIKA

                          Létezik e politikamentes színház?
Egyértelműen kijelenthető, hogy nem.
A színházban - alapvető funkciójából eredően - a politikamentesség teljességgel elképzelhetetlen.
Mint a társadalom tükre, oly mindegy, hogy milyen témát dolgoz fel, elkerülhetetlenül politikai véleményt közvetít a közönség felé.
Sokan vallják azt a tévhitet, hogy a komédiák, vígjátékok vagy bohózatok nélkülözik a politikát, hiszen céljuk a puszta szórakoztatás.
Ezek a műfajok arra születtek, hogy a társadalom valamely részének hibáit, visszásságait kifigurázzák, nevetségessé tegyék, így bemutatva a fennálló problémákat, s abban a pillanatban, amikor ezt megteszik, előadásaik politikai felhangot kapnak.
Annak kijelentése tehát, hogy valamely színház nem kíván politikával foglalkozni, s főleg nem hajlandó letenni a voksát egyik politikai irányzat mellett sem, nem más, mint épp a politikai beavatkozástól való félelem szülte óvatosság.
Az, hogy a politika miként képes gátolni, tönkretenni vagy önmaga céljaira felhasználni a színházat már az előző fejezetben világossá vált.
Legyen az diktatúra vagy demokrácia, a politikai vezetés csak akkor nyugodt, ha az oly sok embert megszólító színházat az irányítása alatt tudja.
A két államforma között csak a beavatkozás módjában van különbség.
Amit a diktatúrában nyíltan, ellentmondást nem tűrve tesznek, azt a demokráciában „selyempapírba csomagolva” tálalják.
Ha elég nyitott a szemünk a legapróbb politikai beavatkozások észrevételére, kétségünk sem lehet afelől, hogy ma sem történik ez másképp.
Az utóbbi években meghozott kultúrpolitikai döntések egyértelműen arra irányultak, hogy a fontosabb színházak élére a hatalommal szimpatizáló személyek kerüljenek, akik műsoraikból száműznek minden olyan előadást, ami kritikát fogalmazna meg a kormánnyal szemben.
Tévedés ne essék: egy következő kormány – a hatalom alap természetéből eredően – ugyan ezt teszi majd, amint lehetősége adódik rá.
A demokráciákban egymást váltó kormányok esetében a beavatkozás mértéke az épp hatalmon lévő politikusok személyiségétől és nyílt vagy titkolt céljaitól függ.
A nyolc évig hatalmon lévő baloldali kormány békén hagyta a Független Színházakat, mert nem látott bennük komoly veszélyt.
A jelenlegi jobboldali kormány politikai elitje úgy látszik, paranoiásabb személyiséggel rendelkezik, mert ők már a Független Színházakat is veszélyesnek érezték.
Ahhoz, hogy megértsük ezt a folyamatot, érdemes megvizsgálni, hogy mitől függetlenek a Függetlenek?
Tény, hogy függetlenek a hivatásos kőszínházak bevett gyakorlatától.
Figyelemmel kísérik a nemzetközi színházak újításait, melyeknek hatására önálló és a megszokottól eltérő témákat szokatlan módon adnak elő, mellyel vitathatatlanul járulnak hozzá a magyarországi színházi állóvíz felkorbácsolásához.
Vezetőik és műsorra tűzött darabjaik kiválasztásába nem engednek beleszólást.
Egy ponton azonban nem tudtak függetlenek maradni!
A zavartalan működésükhöz szükséges anyagi háttér tekintetében.
Évről-évre állami támogatást vesznek igénybe, s ezzel olyan „köldökzsinórt” hoznak létre, mely a puszta létezésüket veszélyezteti, túl minden más területen megnyilvánuló függetlenségükön.
Ezt a gyenge pontjukat használta ki a jobboldali kormány, mely megregulázásukra az anyagi ellehetetlenítés eszközét választotta, mint leggyorsabban ölő „mérget”.
Hivatkozási alapként az ország nehéz gazdasági helyzetéből eredő spórolást hozták fel, amely bármikor elővehető és soha sem leellenőrizhető.
Meggyőződésem, hogy egy esetleges újabb négy éves jobboldali kormányzási ciklus nagy valószínűséggel sikeresen terjesztené ki befolyását a nagyobb vidéki színházakra, a magukat függetleneknek valló csoportok száma pedig még jelentősebben csökkenne.
Ez így lesz, mert – ismerve a mai magyar politikai elit összetételét, személyiségükből adódó hataloméhségüket és művészethez való viszonyukat – még hosszú ideig nem lehet másképp…
Generációs szemléletváltás szükségeltetik ahhoz, hogy a mindenkori kormányok Magyarországon is rájöjjenek arra, hogy a politikai beavatkozásnak léteznek olyan formái is, melyek ösztönzőleg hatnak a művészet fejlődésére.
Nagyon érzékeny az a mérleg, melynek egyik oldalára a hatalom által soha fel nem adott politikai beavatkozást, a másikra a művészet fejlődéséhez szükséges feltételeket tesszük.
Minden művész lelkének szüksége van a repülés szabadságának érzetére ahhoz, hogy igazán nagy dolgokat alkosson, ezt kell tehát az egyik legfontosabb kritériumként figyelembe venni.
Leginkább egy galamb röptetésével tudnám szimbolizálni, hogy mire is gondolok.
Nagyon nem mindegy, hogy a madár szárnyára vagy a lábaira tesszük-e a spárgát, amelyen röptetjük!
A szárnyán folyamatosan érezni fogja a megkötöttséget, röpte nehezebbé, lassabbá s ez által kisebb hatásfokúvá válik.
A lábán lévő madzag viszont egyáltalán nem akadályozza a repülésben, s mindaddig észre sem veszi kötöttségét, amíg a spárga meg nem feszül.
Az, hogy ez a spárga milyen hosszú, a politika okosságától és céljától függ.
Az USA és a nyugati demokráciák bebizonyították, hogy mindez lehetséges és kifejezetten jól működik.
A művészek szabadnak érzik magukat, mert alkotásaikkal bátran állhatnak a hozzájuk közel álló politikai pártok mellé, s tehetik ezt anélkül, hogy az épp hatalmon lévő kormány e miatt bármiféle retorzióval illetné őket.
Nem váltanak le színház igazgatókat, csak azért mert nem szimpatizálnak a kormánypárttal, s nem terhelnek rájuk különböző gazdasági súlyokat.
Megfogalmazhatnak társadalomkritikát előadásaikkal, senki nem próbálja majd sikerüket elhallgatni vagy kisebbíteni, nem éri őket szakmai vagy személyes támadás.
Természetesen minden nyugati művész tisztában van azzal, hogy szabadsága valójában szépre festett korlátok közé van szorítva, s bizonyos ponton nem léphet túl, de a szabadság mértéke, amit ennek tudomásulvételéért kap, elegendő számára az alkotáshoz, s így elfogadja a helyzetet.
A szabadnak mondott magyar demokrácia – többek között – ebben is sokkal diktatórikusabb, mint a szocialista diktatúra volt utolsó évtizedében.
Az 1980-as évek elejétől a magyar kommunista vezetőknek szinte teljesen sikerült megvalósítaniuk a fentebb vázolt nyugati kultúrpolitikát, melynek következtében színházművészetünk a kellő irányba indulhatott.
Közel egy évtizedes közeledés volt tapasztalható a világszínház színvonalához.
Sajnos ezt a folyamatot megszakította a politikai rendszerváltást követő zűrzavar.
Ahogy a korábbi társadalom apró darabjaira hullott és különböző pártcsoportosulások jöttek létre egymásnak feszülő politikai és gazdasági érdekekkel, úgy vált a színház konkrét támpontok nélküli útkeresővé.
Mindenki helyezkedett, igyekezett megtartani korábbi pozícióját vagy újabbat találni, s ehhez helyesen felmérni, vajon melyik politikai erőhöz érdemes kapcsolódni.
Annyi energiát fektettek ebbe a pozícióharcba, hogy a valódi értéket teremtő színházra már alig vagy egyáltalán nem maradt.
Az a visszás helyzet alakult ki, hogy miközben társadalmi formában, és gazdasági megoldásokban nyíltan a nyugati demokráciákhoz igyekeztünk hasonlítani, addig a színház esetében mindez alig jutott eszébe egy-két embernek.
Soha nem tapasztalt lehetőség adódott a magyar színművészet felzárkózására, de nem éltek vele azok, akiknek ez módjukban állt volna!
25 év telt el a rendszerváltás óta, s a helyzet az óta sem sokat javult.
Még mindig zűrzavar és vérre menő ellenségeskedés uralkodik a politika és a társadalom területén s ez bizony nem kedvez a konkrét színházi fejlődés útjának megtalálásában.
Jelenlegi politikusaink a színház esetében is az „oszd meg és uralkodj” fondorlatos módszerét alkalmazzák.
A színházvezetők energiájuk jelentős részét a hatalomnak való megfelelésre, valamint a más politikai nézetet valló színházi emberek támadására és lejáratására fordítják.
Nem riadnak vissza a buzizástól, fasisztázástól és kommunistázástól sem annak érdekében, hogy minél inkább „jó fiúk” legyenek az őket támogató politikai csoport szemében.
Mélységesen elszomorító, hogy színművészetünk belesüllyedt egy alpári, az átlagemberek számára is méltatlan erkölcsi mocsárba.
Az egyetlen vigaszunk talán a felnövekvő és kifejezetten tehetségesnek bizonyuló új művész generáció lehet, mely egyre hangosabban kezdi felemelni szavát a jelenlegi helyzet ellen.
Csak remélni tudom, hogy nem morzsolja fel őket is a politika darálója…