Oscar-díjas angol színésznő. A díjat az Elfújta a szél (Gone with the Wind, 1939) és A vágy villamosa (A Streetcar Named Desire, 1951) című filmekben alakított szerepeiért (Scarlett O’Hara és Blanche DuBois) kapta. Ez utóbbit a londoni West End
színpadán is játszotta. Termékeny színpadi előadó is volt, néhány
filmben férjével, Laurence Olivier-vel játszott együtt. Harminc éves
színházi karriere során sokféle karaktert alakított Noël Coward és G. B. Shaw hősnőitől kezdve olyan klasszikusokig, mint Shakespeare Kleopátrája, Júliája, vagy Lady Macbethje.
Főleg szépségéért dicsőítették, ezért néha úgy érezte, hogy nem
tekintik komoly színésznőnek, de pályafutásában leginkább gyakori
betegségei hátráltatták. Felnőttkorának egy részében tuberkulózisban szenvedett. Visszatérő mániás depressziós időszakai – melyekkel először az 1940-es években diagnosztizálták – csak tovább gyengítették. Egyesek szerint nehéz volt vele együtt dolgozni. 1960-ban elvált Olivier-től. Ezután tuberkulózis okozta haláláig csak elvétve szerepelt filmekben és színdarabokban.
Vivian Mary Hartley néven született az indiaiDardzsilingben. Apja, az angol származású Ernest Hartley, az indiai lovasság tisztje volt, anyja, Gertrude Robinson Yackje
származása nem tisztázott. Állítása szerint ír származású volt, de
sokkal valószínűbb, hogy örmény vagy indiai párszi elődei voltak.[1] Szülei a londoniKensingtonban kötöttek házasságot, 1912-ben.[2]1917-ben Ernest Hartleyt az indiai Bangalorba küldték, míg Gertrude és Vivian Ootacamundban maradt.[3] Vivian Hartley első színpadi fellépése Little Bo Peep
szerepe volt hároméves korában anyja amatőr színtársulatában. Gertrude
Hartley szerette volna egyetlen gyerekébe belenevelni az irodalom iránti rajongást, ezért H. C. Andersentől, Lewis Carrolltól, Rudyard Kiplingtől olvasott neki történeteket, a görög mitológia történetei mellett. Anyja 1920-ban az angliaiRoehampton Szent Szív Rendházába küldte tanulni. Itt Vivian legjobb barátnőjnek, Maureen O'Sullivan-nak bevallotta, hogy „nagy színésznő” szeretne lenni.[4]
Vivian Európában folytatta tanulmányait, majd 1931-ben visszatért szüleihez Angliába. Amikor megtudta, hogy Sullivan filmjeit már játsszák a londoni West End-en,
elárulta szüleinek színésznői ambícióit. Mindketten támogatták ebben,
és apja segítségével felvették a londoni Királyi Színművészeti
Akadémiára (Royal Academy of Dramatic Art, RADA).[5]
1931
végén megismerkedett Herbert Leigh Holman-nel, a nála tizenhárom évvel
idősebb ügyvéddel. Bár az ügyvéd nem tartotta sokra a „színházi
embereket”, 1932. december 20-án feleségül vette Viviant, aki ezután megszakította az akadémián (RADA) folytatott tanulmányait. 1933. október 12-én megszületett Suzanne
nevű lányuk, de Vivian úgy érezte, az anya és háziasszony szerepét nem
neki találták ki. Barátai javaslatára kisebb szerepet vállalt a Things are looking up című filmben, ami egyben debütálását is jelentette. Ügynöke, John Gliddon úgy vélte, a Vivian Holman név nem megfelelő egy színésznőnek, és ehelyett az April Morn művésznevet javasolta. Vivian azonban ezt nem fogadta el, és felvette a Vivian Leigh nevet. Gliddon beajánlotta Vivian-t Alexander Korda rendezőnek, de Korda visszautasította, mert nem találta elég tehetségesnek mint filmszínésznőt.[6]
Az 1935-ös The Mask of Virtue című darabban nyújtott szerepéért Leigh kiváló kritikát kapott. A kritikát interjúk és újságcikkek sorozata követte; a Daily Expressben
egy riporter megjegyzi: „egyszercsak villámgyorsan megváltozott az
arckifejezése.” – Ez volt az első nyilvános említése erős és hirtelen
hangulatváltozásainak.[7]John Betjeman, a későbbi koszorús költő így írt róla: „ő az angol lányos ártatlanság esszenciája”.[8]
Korda, aki jelen volt a darab megnyitóján, beismerte korábbi hibáját és
mégiscsak szerződést kötött vele, de ekkor már nem "Vivian", hanem Vivien Leigh néven. A színésznő folytatta fellépéseit a Mask of Virtue
darabban, de mikor Korda javaslatára egy nagyobb színházban lépett fel,
kiderült, hogy nem képes kellőképpen érvényesíteni hangját, és túl nagy
volt számára a közönség is.[9] Nem sokkal ezután már nem is játszott ebben a darabban. Leigh 1960-ban
így emlékezett vissza hirtelen szerzett hírnevére: „Néhány kritikus
elég bolond volt ahhoz, hogy kijelentse, hogy nagy színésznő vagyok.
Tudtam, hogy ez bolondság és nem szabad ilyet mondani, mert akkora
terhet és felelősséget tett a vállaimra, amit egyszerűen nem bírtam el.
Évekig tartott, amíg eleget tanultam ahhoz, hogy tényleg olyan legyek,
amilyennek már az első fellépésem után beállítottak. Olyan buta és
kellemetlen helyzet volt. Jól emlékszem arra a kritikusra és sose fogok
megbocsátani neki.
Laurence Olivier a The Mask of Virtue-ban
látta először Leigh-t, és miután gratulált neki a darabban nyújtott
teljesítményéhez, barátság alakult ki közöttük. Közös filmjük, az 1937-es Fire Over England
– melyben szeretőket játszottak – forgatása során közel kerültek
egymáshoz, és hamarosan a valóságban is szerelmi kapcsolat alakult ki
köztük. Ebben az időben olvasta Leigh Margaret MitchellElfújta a szél című könyvét, és megkérte amerikai ügynökét hogy ajánlja be David O. Selznick
rendezőnek, aki tervezte a könyv megfilmesítését. Ekkoriban mondta
Leigh egy újságírónak adott interjújában: „Kiosztottam magamnak Scarlett
O'Hara szerepét”. C. A. Lejeune filmkritikus emlékei szerint ebben az
időszakban Leigh mindekit meglepett ezzel a kijelentésével: „Olivier nem
fogja megkapni Rhett Butler szerepét, de én még megkaphatom Scarlettét.
Csak várjanak és meglátják.”[11]
Az Olivier által alakított Hamlet mellett Leigh játszotta Ophelia szerepét egy Old Vic Theatre-produkcióban.
Olivier később visszaemlékezett egy esetre, mikor színpadra készülve
hirtelen megváltozott Leigh hangulata, és minden ok nélkül kiabálni
kezdett vele, majd elhallgatott, és csak bámult maga elé. Ennek ellenére
majdnem hibátlanul játszotta szerepét; másnapra teljesen normális volt,
és nem is emlékezett az esetre. Ez volt az első alkalom, hogy Olivier
efféle viselkedést tapasztalt nála.[12] Hamarosan összeköltöztek, de sem Holman (Leigh férje), sem Jill Esmond, Olivier felesége nem volt hajlandó elválni. Egy frissen megjelenet életrajzi mű[13]
szerint mind Olivier, mind Leigh gyakran félrelépett, már kapcsolatuk
legelején is. Leigh kiadatlan naplójában ráadásul legalább három
leszbikus románcról is beszámol.
Leigh első filmje, aminek az USA-ban is nagy sikere lett, az 1938-es Oxfordi diák(A Yank at Oxford) volt, amiben Robert Taylor, Lionel Barrymore
és Maureen O'Sullivan oldalán játszott. A film forgatása alatt
elterjedt a hír hogy kiszámíthatalan, ezért elég nehéz vele dolgozni.
Korda (ügynökén keresztül) figyelmeztette, hogy nem fogja
meghosszabbítani vele a szerződést, ha nem változtat viselkedésén.[14] Következő szerepe az 1938-as St. Martin's Lane című filmben volt, melyben Charles Laughtonnal játszott együtt.
Olivier szerette volna tovább építeni filmszínészi karrierét. Angliai
sikerei ellenére Amerikában kevéssé volt ismert, és korábbi amerikai
piacra való betörési kísérletei is sikertelenek maradtak. Mikor 1939-ben Samuel Goldwyn felajánlotta neki Heathcliff szerepét az Emily Brontë regénye alapján készülő Üvöltő szelek című filmjében, Olivier Hollywoodba utazott, de Leigh-t Londonban
hagyta. Goldwyn felajánlott ugyan a színésznőnek egy mellékszerepet
(Isabelláét), de Leigh kijelentette, hogy csak a főhősnő, Cathy szerepét
vállalná el. Ekkorra azonban Merle Oberon a szerepet már megkapta.[15]
Hollywoodban hatalmas felhajtással kerestek egy megfelelő színésznőt Scarlett alakításához, Selznick Elfújta a szél című új produkciójához. Leigh amerikai ügynöke Myron Selznick ügynökségének embere volt, Myron pedig David Selznick fivére. Leigh ügynöke 1938
februárjában megkérte Myront, hogy írja fel Vivient a jelentkezők
listájára. Ebben a hónbapban David megnézte Leigh legutóbbi két filmjét,
A Fire Over England-et és az A Yank at Oxford-ot, és
ezután már komoly jelentkezőnek tekintette a színésznőt. Február és
augusztus között végignézte az összes eddigi angliai filmjét, és
augusztusra már Alexander Kordával tárgyalt, akivel Leigh-nek szerződése
volt a következő évre. Október 18-ánGeorge Cukor rendezőhöz írt bizalmas levelében a következőket írta: „Még mindig nagy reményeket fűzök a lányhoz.”[16]
Leigh ekkor – látszólag Olivier miatt – Los Angelesbe utazott, ahol találkozott Olivier amerikai ügynökével, Myron Selznick-kel.
Az ügynöknek feltűnt, hogy Leigh-ben megvannak azok a képességek,
amelyeket bátyja, David keresett Scarlett szerepéhez. Myron meghívta
Leigh-t és Olivier-t az atlantai tűz forgatási helyszínre, és bemutatta
Leigh-t bátyjának. Másnap Selznick meghívta Leigh-t egy próbaforgatásra;
a forgatás után a rendező a következőt írta feleségének: „Nagy szerencsénk van az új lánnyal--marha jól játszotta Scarlettet. Megsúgom neked, erre a négyre szűkült a választás: Paulette Goddard, Jean Arthur, Joan Bennett és Vivien Leigh”.
George Cukor rendező osztotta véleményét, és Leigh „hihetetlen
vadságát” dicsérte. A színésznő nemsokára meg is kapta a szerepet.[17]
A forgatás nem volt könnyű Leigh számára. Cukor rendezőt Victor Fleming váltotta fel, akivel Vivien gyakran keveredett vitába. Olivia de Havilland színésztársával esténkét titokban felkeresték Cukort, tanácsot kérve tőle szerepükkel kapcsolatban. Clark Gable és annak feleségéve, Carole Lombard is jóbarátai lettek, kivéve Leslie Howard-ot,
akivel ráadásul érzelmes jeleneteket kellett előadnia a filmben. Tovább
nehezítette a dolgát az, hogy voltak hetek, mikor hét teljes napot
végigdolgozott, gyakran késő estig; Olivier is hiányzott neki, aki
ugynakkor New Yorkban dolgozott. Leigh Holman-nek egy alkalommal ezt írta: „Gyűlölöm Holywoodot. Sose fogom megszokni – úgy utálok itt filmet forgatni.”[18]
2006-ban,
Olivier életrajzkötetében Olivia de Havilland—védelmébe véve Leigh-t
mániás viselkedésével kapcsolatban—így emlékezett meg róla: „Vivien profi módon, hibátlanul és tökéletes fegyelemmel játszott az Elfújta a szél-ben.
Mindössze két dolog aggasztotta ekkor: az, hogy minden tőle telhetőt
megtegyen ebben a rendkívül nehéz szerepben, és az, hogy távol volt tőle
Larry (Olivier), aki akkoriban New Yorkban dolgozott”.[19]
Az Elfújta a szél azonnali sikert hozott Leigh számára, ő mégis így nyilatkozott egy alkalommal: „Nem
vagyok filmsztár – csak egy színésznő vagyok. Egyszerű filmsztárnak
lenni: ez egy hamis élet, valótlan értékekkel, ahol csak a hírnév
számít. A színházi színésznők sokáig jók tudnak maradni és mindig
akadnak érdekes szerepek számukra.”[20] A tíz Oscar-díj
közül, amit a film kapott, ő kapta a legjobb színésznőnek járó díjat,
és a New York-i kritikusok körének legjobb színésznőnek járó díját (New
York Film Critics Circle Award for Best Actress) is elnyerte. 1993-ban Oscar-szobrocskája 510.000 dollár értékben cserélt gazdát.[
1940
februárjában Jill Esmond elvált Laurence Olivier-től és Holman is elvált
Leigh-től, bár vele Leigh egész életében jó kapcsolatban maradt.
Olivier fia, Tarquin, anyjánál, Esmondnál maradt, Leigh lánya, Suzanne,
pedig Holman-nél. Augusztus 30-án Olivier és Leigh zárt körben házasságot kötöttek a kaliforniaiSanta Barbarában – csak a tanúk, Katharine Hepburn és Garrison Kanin voltak jelen.
Leigh remélte, hogy résztvehet majd Alfred HitchcockA Manderley-ház asszonya(Rebecca) című új filmjében főszereplő férje mellett. A válogatásnál meg is jelent, de Selznick megjegyezte róla, hogy „nem tűnik megfelelőnek őszinteség, kor és ártatlanság tekintetében.” Ezt a véleményt Hitchcock és Leigh mentora, George Cukor is osztotta.[22]
Selznick azt is megfigyelte, hogy amíg Olivier meg nem kapta a
főszerepet, Leigh a legkisebb lelkesedést sem mutatta a szereppel
kapcsolatban, ezért aztán Joan Fontaine-nek adta a szerepet. Az 1940-es Büszkeség és balítélet című film esetében hasonlóképpen elutasították Olivier mellől, így ezt a szerepet végül Greer Garson kapta meg. Az 1940-es Waterloo Bridge című filmben eredetileg együtt játszottak volna, de Selznick végül Olivier-t Robert Taylorra cserélte, aki akkoriban a Metro-Goldwyn-Mayer
egyik legünnepeltebb férfiszínésze volt. Leigh nem akart férje nélkül
játszani a filmben, de végül is elvállalta, és a szerepnek köszönhetően
Leigh-nek a korábbinál még nagyobb híre lett Hollywoodban. A film
hatalmas sikert aratott mind a közönség, mind a kritikusok körében, és a
színésznőnek is ez lett a kedvenc filmje.
Olivier és felesége ezután a Rómeó és Júlia közös előadására készült a Broadway-n. A New York Times ekkor cikkezni kezdett a kezdetben hűtlenségen alapuló kapcsolatukról, és szemükre hányták, hogy a második világháború
elején nem tértek vissza azonnal a háború sújtotta Angliába, hogy
valamiképpen segítsenek az országon. Általában a kritikusok is
ellenségesen viszonyultak a broadway-i produkcióhoz. Brooks Atkinson egy alkalommal ezt írta a New York Times-ban: „Bár a fiatal Leigh és Olivier nagyon jól mutatnak egymás mellett, szerepeiket alig tudják eljátszani.”[23] Ugyan a felelősség nagy része Olivier-re hárult, Leigh-t is érte kritika, például Bernard Grebanier
tollából, akinek nem tetszett a színésznő „vékony boltoslány-hangja”. A
pár majd minden vagyonát feltette erre a darabra, ezért a bukás anyagi
katasztrófát jelentett számukra.[24]
Együtt játszottak az 1941-es Lady Hamilton(That Hamilton Woman) című filmben is, melyben Olivier Horatio Nelsont, míg Leigh Emma Hamiltont alakította. Nagy-Britannia ekkorra már belépett a háborúba; ez a film egyike volt azoknak a hollywoodi
produkcióknak, melyek célja az volt, hogy felébresszék az amerikai
népben a britek iránti szolidaritást. A film népszerű volt az USA-ban is, de a Szovjetunióban még nagyobb sikere lett. Winston Churchill brit és Franklin Delano Roosevelt
amerikai elnök együtt nézték meg a filmet egy zártkörű vetítés
keretében. Churchill így szólt a jelenlévőkhöz: „Uraim, úgy gondoltam, a
film talán érdekelni fogja önöket, mert ahhoz hasonló eseményeket
láthatnak benne, amelyeket épp a napokban éltünk át.” Az Olivier
házaspár ezután még hosszú ideig Churchill kedvence maradt, aki több
alkalommal meghívatta őket vacsorákra és egyéb rendezvényekre. Leigh-vel
kapcsolatban állítólag egyszer ezt is megjegyezte: „Istenemre,
nagyszerű nő!”.[25]
A házaspár hamarosan visszaköltözött Angliába, majd Leigh Észak-Afrikában katonákat lelkesítő előadásokon lépett fel, egészen addig, amíg szűnni nem akaró köhögéssel és magas lázzal ágynak nem esett. 1944-ben tuberkulózist állapítottak meg nála, de néhány hetes kórházi kezelés után úgy tűnt, teljesen meggyógyult.
1945 tavaszán már a Caesar és Kleopátra
című filmet forgatták, mikor kiderült, hogy terhes—nem sokkal később
azonban elvetélt. Ekkor súlyos depresszióba esett. Depressziója
mélypontján férjét egy alkalommal szóban és testileg is bántalmazni
kezdte, majd zokogva a földre esett. Ez volt ez első nagyobb
mániás-depressziós idegösszeroppanása (a betegség bipoláris hangulati
depresszió néven is ismeretes). Olivier lassan megtanulta, hogy néhány
napos hiperaktivitását általában egy közelgő depressziós időszak követi.
Ez aztán rohamba torkollhat, de az eseményt elfelejti, és ha beszélnek
róla, szégyenkezik és bűntudata van miatta.[26]
1946-ra már annyira feljavult Leigh állapota, hogy játszani kezdett egy sikeres londoni produkcióban, Thornton WilderThe skin of our teeth című darabjában, de ekkor készített filmjeinek, a Caesar és Kleopátrá-nak (1945) és az Anna Kareniná-nak (1948) nem volt nagy sikere.
1947-ben Olivier-t lovaggá ütötték, és a szertartáson (amit a Buckingham-palotában tartottak) Leigh is jelen volt. Ezután ő lett Lady Olivier és ezt a címet válásuk után is, egészen haláláig használta.
1948-ban Olivier már az Old Vic Theater igazgatótanácsának tagja volt, és Leigh elkísérte férjét Ausztráliába és Új-Zélandra, színházi pénzgyűjtő körútjára. A hathónapos turné során Olivier a III. Richárd-ban is játszott; a The School for Scandal-ben and The Skin of Our Teeth-ben
pedig együtt játszottak. A turnénak hatalmas sikere volt, és bár a
színésznő álmatlansággal küszködött – betegsége ideje alatt egy hétig
beugró színésznője helyettesítette –, általánosságban jól megfelelt a
vele szemben támasztott követelményeknek. Olivier meg is jegyezte
egyszer, milyen „ügyesen elbűvöli a sajtót”. A színtársulat tagjainak
későbbi visszaemlékezései szerint a házaspár között ekkoriban több
nézeteltérésre került sor. A legdrámaibb összeütközés turnéjuk közben
történt. Leigh megbokrosodott, és eldöntötte, hogy nem lép színpadra.
Ekkor Olivier megpofozta, majd Leigh is Olivier-t; szitkozódi kezdett,
aztán a veszekedés után mégis fellépett. A turné végére mindketten
kimerültek és megbetegedtek. Olivier egy interjúban így nyilatkozott:
„Lehet hogy önök nem tudják, de olyan ez most, mintha élőhalottakkal
beszélgetnének.” Később azt mondta, hogy Ausztráliában „elvesztette
Vivient”.[27]
A sikeren felbátorodva a pár megpróbált együtt fellépni a londoni West End-en ugyanezekkel a darabokkal és az Antigonéval, amihez Leigh ragaszkodott, mert szerette a tragédiaszerepeket.
Leigh következő nagyobb szerepe Blanche DuBois volt a West Enden színre vitt A vágy villamosa című Tennessee Williams darabban. Miután Williams és Irene Mayer Selznick producer megnézték, hogyan alakított a The School for Scandal-ben és az Antigoné-ban,
neki adták ezt a szerepet, és Olivier-t tették meg rendezőnek. A vágy
villamosa nagy port vert fel, mert számos utalás van benne a
homoszexualitásra, a szabadszerelemre, és a nemi erőszak sem hiányzik a
darabból. Hamarosan cikkezni kezdtek arról, szabad-e egyáltalán
játszani, ami csak fokozta Leigh nyugtalanságát, de a darab fontosságába
vetett hite mindvégig erős maradt. J. B. Priestley kifogásolta Leigh
színészi játékát, Kenneth Tynan kritikus szerint pedig hiba volt
Leigh-nek adni a szerepet, mivel szerinte „az angol színésznők túl
jólneveltek ahhoz, hogy a színpadon érzelmeskedjenek”. Olivier-t és
Leigh-t bosszantotta, hogy a darab sikerét részben a szenzácós
történetnek köszönhette, és hogy a közönség nem látta meg benne a görög
tragédiát, aminek tuljadonképpen szánták. Voltak azonban elkötelezett
támogatói is,[28] köztük Noël Coward, aki szerint Leigh „nagyszerűen alakított a darabban.”[29]
Számos színpadi fellépés után lefutott Leigh darabja, de hamarosan
elkezdték forgatni annak filmváltozatát. Leigh tiszteletlen – és néha
nem szalonképes – humorának is köszönhetően jó kapcsolatba került Marlon Brandóval, a film férfi főszereplőjével, de Elia Kazan
rendezővel – aki színésznőként nem tartotta őt nagyra – akadtak
nehézségei. Később Kazan megjegyezte róla: „nem volt túl tehetséges, de
ahogy haladt a munka, csodálni kezdtem, mert a legnagyobb eltökéltség
volt benne a kiváló teljesítményre, amit valaha színésznőnél láttam.
Akár tűzön is járt volna azért, hogy javítson színészi játékán.” Leigh-t
kimerítette a szerep és a New York Timesnak egy alkalommal ezt
nyilatkozta: „Kilenc hónapig voltam DuBois színpadon, most már ő irányít engem”.[30] A filmért ragyogó kritikát kapott; megkapta második Oscar-díját (legjobb színésznő), a brit film- és televízóművészeti akadémia legjobb női főszereplőnek járó díját
(British Academy of Film and Television Arts, BAFTA), a New York-i
filmkritikusok köre legjobb színésznőnek járó díját (New York Film
Critics Circle Award for Best Actress), valamint egy Golden Globe-ra
is jelölték. Tennessee Williams szerint Leigh mindent megvalósított a
szerepben „amit látni szerettem volna, és sok olyat is amiről álmodni se
mertem.” Ugyanakkor néhány évvel később Leigh így emlékezett vissza
erre az időszakra: „Blanche DuBois alakítása az utolsó lökés volt az
őrület felé.”[31]
1951-ben Leigh és Olivier két Kleopátráról szóló darabot is színre vitt: Shakespeare Antonius és Kleopátráját és G. B. ShawCaesar és Kleopátráját
– ezeket felváltva játszották. Miután kedvező fogadtatást kaptak
Angliában, a New York-i Ziegfeld színházban is felléptek velük az
1951/1952-es évadban. Főleg jó kritikákat kaptak itt is, Kenneth Tynant
kivéve, aki szerint Leigh átlagos teljesítményt nyújtott a darabban, és
emiatt Olivier is gyengébben játszott. Kenneth támadó jellegű
megjegyzéseinek hatására Leigh ismét majdnem összeomlott. Rettegett a
kudarctól. Sikereit figyelmen kívül hagyva, kizárólag ezen az negatív
kritikán rágódott.[32]
1953-ra Leigh állapota eléggé feljavult ahhoz, hogy játszani tudjon Olivier mellett a The Sleeping Prince(Az alvó herceg) című darabban; az 1955-ös évadban előadták Stratford-upon-Avon-ban Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok, Macbeth, és a Titus Andronicus
című drámáit. Telt ház előtt játszottak, és jó kritikákat kaptak. Ebben
az időben Leigh állapota stabilnak tűnt. Leigh-vel a főszerepben, Noël
Coward South Sea Bubble című darabja is sikerert aratott. Ekkor
újra terhes lett, és a darabból kilépett. Néhány héttel később
másodszorra is elvetélt, amit újabb hónapokig tartó depressziós időszak
követett. Később bekapcsolódott Olivier európai körútjába, ahol a Titus Andronicus-t
adták elő, de az utazásra Leigh gyakori dühkitörései – melyek Olivierre
és a társulat többi tagjára irányultak – rányomták a bélyeget. Miután
visszatértek Londonba, Leigh Holman--aki folyamatosan tartotta vele a kapcsolatot—hozzájuk költözött és segített volt felesége ápolásában.
Vivien elhúzódó,súlyos betegsége miatt a házaspár eltávolodott
egymásól. "Larry" - ahogy közeli ismerősei,barátai és második felesége,
Vivien is hívta - mindinkább eltávolodott feleségétől. Távol tarotta
magát Vivientől, nem tudott már mit kezdeni mániákus dühkitöréseitől és
más karjában vígasztalódott. Ez a kar - későbbi felesége - Joan Plowright-é
volt. Ha egy nő 25 évig él egy férfival, óhatatlanul megérzi ha baj van
- és Vivien érezte. 1959 karácsonyát a házaspár, Olivier tanácsára
különtöltötte, Notleyt pedig, a családi otthont, közös döntés alapján
eladták. Vivien egyre kilátástalanabbak látta helyzetét, még ez évben
meghalt édesapja, mely súlyos csapásként érte a színésznőt. A Duels of Angels amerikai turnéját szervezték. Szinte az egész színészgárdát lecserélték. Cecil Tennant javaslatára, Vivien "férjét" a darabban, a nála 5 évvel fiatalabb John Merivale játszotta.
John támasza volt a beteg színésznőnek, utolsó mentsvára. Pontosan ez
az, amit "Larry" sohasem tudott megadni neki. Viszony alakult ki
köztük, és Jack biztosította Olivier-t, hogy gondját viseli Viviennek. 1959-ben Noël CowardLook after Lulu című komédiájával Leigh új sikert aratott. A The Times kritikusa szerint „gyönyörű volt, kellően hűvös és minden szituációt mesterien kezelt.”[33] A válást 1960 december 2.-án mondták ki, Londonban, ugyanazon a napon amikor Roger Gage és Joan Plowright
válását is. A házasság alatt, mindkét fél hűtlen volt a másikhoz. Az
angol törvények szerint, ha egy házastársi kapcsolatban, mindkét fél
bevallja hűtlenségét, a bírónak kell eldöntenie, melyik fél panasza
jogosult. A bíróság Vivien javára döntött, ennek eredményeképpen Olivier
fizette mindkét per költségét.
Önéletrajzában a színész így emlékezett vissza a Leigh-vel töltött
problémás évekre: „Mialatt a mániás depresszió gonosz és rejtélyes
démona megszállva tartotta – halálos szorításában egyre szorosabban
zárva karmai közé – mindvégig sikerült megőriznie egyéni higgadtságát,
azt a képességet, amivel majdnem mindenki elől el tudta rejteni valódi
elmeállapotát--engem kivéve. Mert előttem nem lehetett.”[34]
Leigh Merivale-lel való kapcsolata stabilnak tűnt, de Radie Harrisnek egyszer négyszemközt azt mondta: „Inkább legyen rövid életem Larry (Olivier) mellett, mint hosszú – nélküle.”[35] A színésznő első férjével, Leigh Holman-nel is sok időt töltött. Merivale 1961 júliusa és 1962 májusa között elkísérte Ausztráliába, Új-Zélandra és Latin Amerikába,
ahol körutazást tett és – Olivier nélkül is – nagy sikereket ért el.
Bár depresszióhullámai nem szűntek, tovább folytatta színházi
munkásságát. 1963-ban a legjobb színésznőnek járó Tony-díjat ítélték oda neki a Tovarich című Broadway-musicalban alakított szerepéért. Az 1961-es Tavasz Rómában(The Roman Spring of Mrs. Stone) és az 1965-ös Bolondok hajója(Ship of Fools) című filmekben szintén játszott.[36]
1967 májusában Michael Redgrave-vel próbálták Edward AlbeeA Delicate Balance című művét, mikor ismét megbetegedett tuberkulózissal, de néhány hetes pihenés után úgy tűnt, hogy megyógyult. Július 7-én
este Merivale – szokás szerint – fellépésre ment; amikor éjfél körül
hazatért, Leigh már aludt. Körülbelül fél órával később (már július 8-án), amikor lefekvésre készült, holtan talált Vivienre a hálószoba padlóján.[37] Leigh valószínűleg a fürdőszobába igyekezett, de közben tüdeje megtelt folyadékkal, és összeesett.[38]
Merivale azonnal tudatta halálát Olivier-vel, akit éppen
prosztatarákkal kezeltek egy közeli kórházban. Olivier önéletrajzában
leírja, hogy azonnal Leigh lakására sietett, és amint meglátta a
holttestet a hálószoba ágyán, mardosó bánat fogta el. Olivier így írt az
eseményről: "Csak álltam ott bűnbocsánatért imádkozva minden
gonoszságért, ami közöttünk történt”.[39] A temetést Merrivale-lel közösen rendezték el.
A holttestet elhamvasztották; hamvait a lakása Tickerage Mill, közelében fekvő tóba szórták, az angliai Blackboys, East Sussex, környékén. A temetést St Martin-in-the-Fields templomában tartották, ahol a búcsúbeszédet John Gielgud színész olvasta fel. Az Egyesült Államokban
ő volt az első színésznő, akit a „The Friends of the Libraries at the
University of Southern California” is ünnepélyesen elbúcsúztatott. A
rendezvényt istentisztelettel egybekötve rendezték, és bemutattak egy
válogatást Leigh filmjeiből. Kollégái közül George Cukor mondott búcsúbeszédet.[40]
Vivien Leigh-t korának egyik legszebb színésznőjének tartották, amit a
rendezők legtöbb filmjében ki is hangsúlyoztak. Mikor egyszer arról
kérdezték, okozott-e ez neki valaha hátrányt, ezt felelte: „Néhányan úgy
gondolják, ha valaki egy kicsit is jól néz ki, akkor az biztos nem tud
jól játszani. Mivel engem kizárólag a színészi játék érdekel, azt hiszem
a szépség néha nagy hátrányt jelent, ha valóban azt a személyt
szeretném alakítani, aki nem feltétlenül hasonlít rám.”[10]
George Cukor szerint Leigh „tökéletes, kiforrott színésznő volt, akinek csak útjában állt szépsége”.[41]
Laurence Olivier véleménye erről hasonló volt: „A kritikusoknak a
színészi teljesítményt kellene értékelniük, és nem lenne szabad
elfogultan ítélkezniük valakiről pusztán a szépsége miatt.”[42]
Garson Kanin osztotta ezt a véleményt: szerinte Leigh „…annyira szép
volt, hogy emiatt sokak figyelmét elkerülték nagyszerű színészi
képességei. A nagy szépségek ritkán nagy színésznők, egyszerűen azért,
mert nincsenek rákényszerülve. Vivien nem ilyen volt; ambiciózus,
kitartó, komoly, művészi ihletettségű és nagy tehetségű."[43]
Leigh azt mondta, azért játszott a „lehető legtöbbféle és
legkülönbözőbb szerepben, hogy tisztába kerüljön saját képességeivel, és
hogy eloszlassa a tehetségével kapcsolatban kialakult előítéleteket.”
Úgy vélte, komédiát nehezebb játszani mint tragédiát, mert pontosabban
kell időzíteni, tehát a színészképzésben is a komédiára kellene helyezni
a hangsúlyt. Pályafutása vége felé – melynek során Noël Coward
komédiáitól kezdve a shakespeare-i tragédiákig sokféle darabban
fellépett – megjegyezte: „Sokkal könnyebb az emberekből sírást
kiváltani, mint megnevettetni őket.”[10]
/ FORRÁS: Wikipédia /
KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ
Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.