A nó ősi zenés-táncos drámaformákból, ill. a szentélyek és templomok előtti tereken a 12-13. századtól előadott különféle ünnepi játékokból fejlődött ki. A XIV. században nyerte el önálló műfaji jellegzetességeit, s egészen a Tokugava-korszakig (1603-1867) folyamatosan csiszolták e formát. Végül a szamurájok számára rendezett alkalmi szertartásos drámává alakult, amelyet mindig hivatásos színészek adtak elő, mintegy békét, a társadalmi elit tagjainak hosszú életkort és jólétet kérő imaként. A nemesi otthonokon kívül rendezett nóelőadásokat a köznép is megtekinthette. Miután a Meidzsi-restauráció (1868) megdöntötte a feudális rendet, a nó léte is veszélybe került, bár néhány neves előadónak sikerült fenntartania a hagyományt. A II. világháború után a művelt ifjúság élénken kezdett érdeklődni a műfaj iránt, s ez a nó újjáéledéséhez vezetett.

A nónak öt típusa van: a kami vagy vaki típusú nódarabok egy sintó szentély szent történetét, az istenek cselekedeteit elevenítik meg; a sura mono főszereplői harcosok; a kacura mono („asszony” vagy „parókás”) darab főhőse nő; a negyedik típus tartalma szerint kétféle játékra osztható: a kortárs környezetben játszódó gendai mono („jelen idejű darab”) témája realisztikus, nem a legendák vagy a természetfölötti erők világáról szól, a kjódzso mono („őrült nő” típus) pedig olyan asszonyt mutat be, aki szerelme vagy gyermeke elvesztése miatt sodródik őrületbe; végül a kiri vagy kicsiku („végső” vagy „démon”) típusú darabban ördögök, különös vadállatok és természetfölötti lények szerepelnek. A tipikus nódarab viszonylag rövid, a kevés párbeszéd csupán a mozgás (tánc) és a zene keretéül szolgál. A szabályos nóelőadás az öt típus közül kiválasztott három darabból áll, amelyek művészi egységet alkotnak, s a kívánt érzelmi töltést fejezik ki; az utolsó darab minden esetben az ötödik típusból kerül ki. A nódarabok közötti szünetben kjógenek, humoros közjátékok kerülnek színre. Az előadás kezdődhet okinával, amely táncos formában előadott fohász a békéért és jólétért. Három nagyobb nószerepkör ismert: a főszereplőé (site), a másodszereplőé (vaki), ill. a kjógenszínészeké, akik közül az egyik általában a nódarabok narrátora. A szereptípusok mindegyikét arra szakosodott előadók játsszák, akik különféle iskolákhoz tartoznak. A játékosok a szerepük típusa szerint a színpadnak csak a számukra kijelölt helyén mozoghatnak. Kiegészítő szereplő lehet a kísérő (cure), a gyerek (kokata) és a néma társ (tomo).

A zenei aláfestést a négytagú hangszeres csoport (hajasi) fuvolán (nókan), kis kézidobon (ko-cuzumi), nagy kézidobon (ó-cuzumi), ill. verődobon (taiko) játszó zenészei mellett egy 8-10 tagból álló kórus (dzsiutai) szolgáltatja. Az előadás egyik legfontosabb eleme a recitálás (utai). Az írott szöveg szakaszaihoz egy-egy meghatározott recitálási (valamint kísérő mozgás- és tánc-) stílus tartozik, bár ezek az előírások kismértékben módosíthatók. A párbeszédek és dalok minden típusát külön névvel illetik: a szasi olyan, mint egy szavalat, az uta a tulajdonképpeni dalokat jelenti, a rongi vagy vita a kórus és a site között elhangzó beszélgetés, a kiri pedig a karnak a darab befejezéseként elmondott szövege.