ZEAMI MOTOKIJO
/ 1363 - 1443 /
A legszebb és legjellegzetesebb nószövegek közül sokat Zeami Motokijo (1363-1443), ill. apja, Kanami Kijocugu (1333-84) írt; ilyen Kanami tollából a Macukaze (Fenyőszél) és Zeamitól a Takaszago (Két fenyő). Zeami foglalta össze a nóelőadás technikai alapelveit és esztétikai követelményeit; elmélete évszázadokon keresztül szolgált útmutatással az előadók számára. 1424-ben írt Kakjó (A virágok tükre) c. munkájában részletezi a kompozíciót, a szavalatot, az előadók arcjátékát és táncát, valamint a nódarab színrevitelének alapelveit. Ezek alkotják a nó első – legfőbb – elemét, amit Zeami a monomane („utánzás”) szóval jelölt. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a megfelelő klasszikus – legendákból vagy a valóságból vett – jellemeket kell megjeleníteni, valamint a látványnak, a dallamnak és a szónak tökéletes egységben kell lennie ahhoz, hogy az általa júgennek nevezett második fő elemben testet öltő legmagasabb rendű szépségre ráirányítsa a gondolkodó ember figyelmét. A júgen (szó szerinti jelentése „sötét” vagy „homályos”) a csak részben befogadható szépséget jelöli, amelyet a szemlélő teljesen átél, de aligha pillanthat meg. A nó nemzedékről nemzedékre szinte ősi formájában hagyományozódott az utókorra, mivel nemcsak az eredeti szövegeket őrizték meg, hanem a szavalásra, a táncra, az arcjátékra és a zenére vonatkozó részletes előírásokat is, sőt a játékstílust is közvetlenül és pontosan adták át. Másfelől viszont a közönség ízlésének változása új stílusok és sémák kifejlődéséhez vezetett, emellett az átörökített formákat minden színész továbbfinomította, bár változtatásaik csak kisebb módosításokat jelentenek a hagyományos formákhoz képest. Még a site-előadók öt iskolája is szinte alig tér el egymástól a recitálás dallamvezetése, az arcjáték (furi) vagy a tánc (mai) tekintetében.
A nó ősi zenés-táncos drámaformákból, ill. a szentélyek és templomok előtti tereken a 12-13. századtól előadott különféle ünnepi játékokból fejlődött ki. A XIV. században nyerte el önálló műfaji jellegzetességeit, s egészen a Tokugava-korszakig (1603-1867) folyamatosan csiszolták e formát. Végül a szamurájok számára rendezett alkalmi szertartásos drámává alakult, amelyet mindig hivatásos színészek adtak elő, mintegy békét, a társadalmi elit tagjainak hosszú életkort és jólétet kérő imaként. A nemesi otthonokon kívül rendezett nóelőadásokat a köznép is megtekinthette. Miután a Meidzsi-restauráció (1868) megdöntötte a feudális rendet, a nó léte is veszélybe került, bár néhány neves előadónak sikerült fenntartania a hagyományt. A II. világháború után a művelt ifjúság élénken kezdett érdeklődni a műfaj iránt, s ez a nó újjáéledéséhez vezetett.
A nónak öt típusa van: a kami vagy vaki típusú nódarabok egy sintó szentély szent történetét, az istenek cselekedeteit elevenítik meg; a sura mono főszereplői harcosok; a kacura mono („asszony” vagy „parókás”) darab főhőse nő; a negyedik típus tartalma szerint kétféle játékra osztható: a kortárs környezetben játszódó gendai mono („jelen idejű darab”) témája realisztikus, nem a legendák vagy a természetfölötti erők világáról szól, a kjódzso mono („őrült nő” típus) pedig olyan asszonyt mutat be, aki szerelme vagy gyermeke elvesztése miatt sodródik őrületbe; végül a kiri vagy kicsiku („végső” vagy „démon”) típusú darabban ördögök, különös vadállatok és természetfölötti lények szerepelnek. A tipikus nódarab viszonylag rövid, a kevés párbeszéd csupán a mozgás (tánc) és a zene keretéül szolgál. A szabályos nóelőadás az öt típus közül kiválasztott három darabból áll, amelyek művészi egységet alkotnak, s a kívánt érzelmi töltést fejezik ki; az utolsó darab minden esetben az ötödik típusból kerül ki. A nódarabok közötti szünetben kjógenek, humoros közjátékok kerülnek színre. Az előadás kezdődhet okinával, amely táncos formában előadott fohász a békéért és jólétért. Három nagyobb nószerepkör ismert: a főszereplőé (site), a másodszereplőé (vaki), ill. a kjógenszínészeké, akik közül az egyik általában a nódarabok narrátora. A szereptípusok mindegyikét arra szakosodott előadók játsszák, akik különféle iskolákhoz tartoznak. A játékosok a szerepük típusa szerint a színpadnak csak a számukra kijelölt helyén mozoghatnak. Kiegészítő szereplő lehet a kísérő (cure), a gyerek (kokata) és a néma társ (tomo).
A zenei aláfestést a négytagú hangszeres csoport (hajasi) fuvolán (nókan), kis kézidobon (ko-cuzumi), nagy kézidobon (ó-cuzumi), ill. verődobon (taiko) játszó zenészei mellett egy 8-10 tagból álló kórus (dzsiutai) szolgáltatja. Az előadás egyik legfontosabb eleme a recitálás (utai). Az írott szöveg szakaszaihoz egy-egy meghatározott recitálási (valamint kísérő mozgás- és tánc-) stílus tartozik, bár ezek az előírások kismértékben módosíthatók. A párbeszédek és dalok minden típusát külön névvel illetik: a szasi olyan, mint egy szavalat, az uta a tulajdonképpeni dalokat jelenti, a rongi vagy vita a kórus és a site között elhangzó beszélgetés, a kiri pedig a karnak a darab befejezéseként elmondott szövege.
Kb. kétezer nódarab szövege maradt fenn teljes egészében, közülük ma mintegy 230 darabot tartanak a repertoáron.A XX. században létrejöttek kísérleti előadások is. Toki Zenmaro és Kita Minoru újszerű témájú nódarabokat állított színre, de az előadás hagyományos előírásait mindketten betartották. Misima Jukio viszont régi darabokat vett elő, s a témát megtartva új fordulatokat iktatott be. A közönség elutasította azokat a próbálkozásokat, amelyek a közjátékokat igyekeztek választékosabbá tenni, ill. a kabukihoz hasonlóan a nézőtérről a színpadra vezető pallót, valamint a site fényszóróval való megvilágítását akarták meghonosítani. Sőt, a háború utáni időszakban olyan színházlátogatók tartották életben a nót, akik nem csupán a „klasszikus színház” megtestesítőjét vagy az újításokat akarták megnézni, hanem a műfajban a tökéletesre fejlesztett és csiszolt modern színházi művészetet látják.
/ FORRÁS: WIKIPÉDIA /
