A legszebb és legjellegzetesebb nószövegek közül sokat Zeami Motokijo
(1363-1443), ill. apja, Kanami Kijocugu (1333-84) írt; ilyen Kanami
tollából a Macukaze (Fenyőszél) és Zeamitól a Takaszago (Két fenyő).
Zeami foglalta össze a nóelőadás technikai alapelveit és esztétikai
követelményeit; elmélete évszázadokon keresztül szolgált útmutatással az
előadók számára. 1424-ben írt Kakjó (A virágok tükre) c. munkájában
részletezi a kompozíciót, a szavalatot, az előadók arcjátékát és táncát,
valamint a nódarab színrevitelének alapelveit. Ezek alkotják a nó első –
legfőbb – elemét, amit Zeami a monomane („utánzás”) szóval jelölt.
Felhívta a figyelmet arra is, hogy a megfelelő klasszikus – legendákból
vagy a valóságból vett – jellemeket kell megjeleníteni, valamint a
látványnak, a dallamnak és a szónak tökéletes egységben kell lennie
ahhoz, hogy az általa júgennek nevezett második fő elemben testet öltő
legmagasabb rendű szépségre ráirányítsa a gondolkodó ember figyelmét. A
júgen (szó szerinti jelentése „sötét” vagy „homályos”) a csak részben
befogadható szépséget jelöli, amelyet a szemlélő teljesen átél, de
aligha pillanthat meg. A nó nemzedékről nemzedékre szinte ősi formájában
hagyományozódott az utókorra, mivel nemcsak az eredeti szövegeket
őrizték meg, hanem a szavalásra, a táncra, az arcjátékra és a zenére
vonatkozó részletes előírásokat is, sőt a játékstílust is közvetlenül és
pontosan adták át. Másfelől viszont a közönség ízlésének változása új
stílusok és sémák kifejlődéséhez vezetett, emellett az átörökített
formákat minden színész továbbfinomította, bár változtatásaik csak
kisebb módosításokat jelentenek a hagyományos formákhoz képest. Még a
site-előadók öt iskolája is szinte alig tér el egymástól a recitálás
dallamvezetése, az arcjáték (furi) vagy a tánc (mai) tekintetében.
A nó ősi zenés-táncos drámaformákból, ill. a szentélyek és templomok előtti tereken a 12-13. századtól
előadott különféle ünnepi játékokból fejlődött ki. A XIV. században
nyerte el önálló műfaji jellegzetességeit, s egészen a
Tokugava-korszakig (1603-1867) folyamatosan csiszolták e formát. Végül a
szamurájok számára rendezett alkalmi szertartásos drámává alakult,
amelyet mindig hivatásos színészek adtak elő, mintegy békét, a
társadalmi elit tagjainak hosszú életkort és jólétet kérő imaként. A
nemesi otthonokon kívül rendezett nóelőadásokat a köznép is
megtekinthette. Miután a Meidzsi-restauráció (1868) megdöntötte a
feudális rendet, a nó léte is veszélybe került, bár néhány neves
előadónak sikerült fenntartania a hagyományt. A II. világháború után a
művelt ifjúság élénken kezdett érdeklődni a műfaj iránt, s ez a nó
újjáéledéséhez vezetett.
A nónak öt típusa van: a kami vagy vaki típusú nódarabok egy sintó
szentély szent történetét, az istenek cselekedeteit elevenítik meg; a
sura mono főszereplői harcosok; a kacura mono („asszony” vagy „parókás”)
darab főhőse nő; a negyedik típus tartalma szerint kétféle játékra
osztható: a kortárs környezetben játszódó gendai mono („jelen idejű
darab”) témája realisztikus, nem a legendák vagy a természetfölötti erők
világáról szól, a kjódzso mono („őrült nő” típus) pedig olyan asszonyt
mutat be, aki szerelme vagy gyermeke elvesztése miatt sodródik őrületbe;
végül a kiri vagy kicsiku („végső” vagy „démon”) típusú darabban
ördögök, különös vadállatok és természetfölötti lények szerepelnek. A
tipikus nódarab viszonylag rövid, a kevés párbeszéd csupán a mozgás
(tánc) és a zene keretéül szolgál. A szabályos nóelőadás az öt típus
közül kiválasztott három darabból áll, amelyek művészi egységet
alkotnak, s a kívánt érzelmi töltést fejezik ki; az utolsó darab minden
esetben az ötödik típusból kerül ki. A nódarabok közötti szünetben
kjógenek, humoros közjátékok kerülnek színre. Az előadás kezdődhet
okinával, amely táncos formában előadott fohász a békéért és jólétért.
Három nagyobb nószerepkör ismert: a főszereplőé (site), a másodszereplőé
(vaki), ill. a kjógenszínészeké, akik közül az egyik általában a
nódarabok narrátora. A szereptípusok mindegyikét arra szakosodott
előadók játsszák, akik különféle iskolákhoz tartoznak. A játékosok a
szerepük típusa szerint a színpadnak csak a számukra kijelölt helyén
mozoghatnak. Kiegészítő szereplő lehet a kísérő (cure), a gyerek
(kokata) és a néma társ (tomo).
A zenei aláfestést a négytagú hangszeres csoport (hajasi) fuvolán
(nókan), kis kézidobon (ko-cuzumi), nagy kézidobon (ó-cuzumi), ill.
verődobon (taiko) játszó zenészei mellett egy 8-10 tagból álló kórus
(dzsiutai) szolgáltatja. Az előadás egyik legfontosabb eleme a recitálás
(utai). Az írott szöveg szakaszaihoz egy-egy meghatározott recitálási
(valamint kísérő mozgás- és tánc-) stílus tartozik, bár ezek az
előírások kismértékben módosíthatók. A párbeszédek és dalok minden
típusát külön névvel illetik: a szasi olyan, mint egy szavalat, az uta a
tulajdonképpeni dalokat jelenti, a rongi vagy vita a kórus és a site
között elhangzó beszélgetés, a kiri pedig a karnak a darab
befejezéseként elmondott szövege.
Kb. kétezer nódarab szövege maradt fenn teljes egészében, közülük ma mintegy 230 darabot tartanak a repertoáron.
A XX. században létrejöttek kísérleti előadások is. Toki Zenmaro és Kita
Minoru újszerű témájú nódarabokat állított színre, de az előadás
hagyományos előírásait mindketten betartották. Misima Jukio
viszont régi darabokat vett elő, s a témát megtartva új fordulatokat
iktatott be. A közönség elutasította azokat a próbálkozásokat, amelyek a
közjátékokat igyekeztek választékosabbá tenni, ill. a kabukihoz
hasonlóan a nézőtérről a színpadra vezető pallót, valamint a site
fényszóróval való megvilágítását akarták meghonosítani. Sőt, a háború
utáni időszakban olyan színházlátogatók tartották életben a nót, akik
nem csupán a „klasszikus színház” megtestesítőjét vagy az újításokat
akarták megnézni, hanem a műfajban a tökéletesre fejlesztett és csiszolt
modern színházi művészetet látják.
/ FORRÁS: WIKIPÉDIA /
KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ
Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.