Az abszurd dráma a második világháború után kibontakozó abszurd irodalom
legnagyobb hatású műfaja; új szemléletű drámairodalmat és annak
megfelelő színházi előadásokat teremtett. Az abszurd drámát a lét teljes
értelmetlenségét, céltalanságát tételező világkép hatja át, tudatosan
az irracionalitásra törekszik. Anti-dráma, hiszen a dráma
eredetileg a cselekvés műformája, itt viszont a szereplők tehetetlen
lények, sorsuk a passzivitás, a vegetatív szintű lét, amelyből kitörni
nem lehet. A kifejezhetőség is kérdésessé válik, a nyelv maga is
„lefokozódik” (nincs sem kommunikáció, sem karakter). A kevés vegetáló
szereplő, a cselekményhiány és a szegényes nyelv mellett a kopár
színterek is fokozzák a szorongás és a bizonytalanság élményét. Ionesco
darabjaiban (A kopasz énekesnő, 1949) még van konkrét meghatározottság;
Beckett mutatja fel a Godot-ra várvától, 1948 kezdve az emberi lét
egyetlen tartalmaként a „lassú felbomlást, a vánszorgást a vég felé”. Dürrenmatt
(Az öreg hölgy látogatása, 1956; A fizikusok, 1962) saját groteszk
komédiáit, paraboláit, tézisdrámáit „paradox színháznak” nevezi.
Konfliktusa legtöbbször a társadalomból, történelemből kiszakított ember ösztönvilágának ábrázolása. A végzet meghatározatlan, homályos.
Hangja: pesszimista beletörődés vagy cinikus kacaj.
Kristályosan foglalja magába a modern színpadi szemlélet
leglényegesebb elemeit: cselekménye nincs, kevés a szereplő, kopár,
puritán színhelyeken játszódik. Fontos a gesztusok nagy hangsúlya.
Többségükben egyfelvonásos darabok.
Új szimbólumrendszert kezdeményeznek.
Az abszurd színház színészeszközökben rendkívül gazdag.
