A XX. SZÁZADI NÉMET SZÍNHÁZ
Németország története és színháztörténete a XX. században négy élesen különböző szakaszra osztható.
1. A német császárság utolsó két évtizede
A porosz-francia háborúban meggazdagodott Németország imperialista álmaival van tele. A színházban ez a szecesszió kora, melyet Max Reinhardt egyénisége határoz meg.
Ez a szakasz az első világháborús vereségig tartott.
2. A weimari köztársaság másfél évitezede
Tele ellentétes művészi és politikai áramlatokkal, a munkáspártok előretöréseivel, a nemzetiszocialista párt kíméletlen próbálkozásaival.
A színházban ez időben az expresszionizmus uralkodik, de számos alternatív irányzat is teret hódít.
E korszak Hitler hatalomra jutásáig tart.
3. A nemzetiszocialista terror 12 éve
A színház az újabb háborúra készülő Németország politikai propagandaeszközévé süllyedt.
E korszak a második világháborús vereségig tartott.
4. 1945 utáni időszak
Németország kettészakítása kétféle színházi formában nyilvánult meg.
A Német Szövetségi Köztársaság területén magánkézben lévő de államilag támogatott tőkés, üzleti szellemű színházak jöttek létre.
A Német Demokratikus Köztársaság területén államosított színházak működnek, melyek erősen cenzúrázott és megválogatott klasszikusokat és szocialista indíttatású műveket adnak elő.
- Max Reinhardt Álomszínháza
/ 1873 - 1943 /
Az első világháború előtti időszak nagy színházi rendezője volt.
Otto Brahm társulatában kezdett, de elég hamar, már 1899-ben kilépett és néhány színésszel csoportot létrehozva egy új stílus, a szecesszió képviselőjévé vált.
Ez a stílus a naturalizmus reakciójaként lépett fel Európában, s gyakorta emlegetik újromantika néven is.
A világ ekkor már megragadhatatlan irrealitásként jelent meg, melynek ábrázolásához már nem voltak elegendők a naturalista színház eszközei.
Így aztán a naturalisták száraz, tényszerű ábrázolását a fantasztikus ábrázolási mód váltotta fel.
A Reinhardt-csoport 1901-ben megalapította a Schall und Rauch nevű kabarét, mely tulajdonképpen a korabeli irodalmias színházzal való szakítást jelentette.
1902-ben aztán ebből a kabaréból alakult ki az újromantikus dráma színháza, a Kleines Theater.
Ez lett Brahm naturalista színházának legerősebb konkurense.
Reinhardt később átvette a Neues Theater vezetését is.
Itt mutatták be Hofmannsthal Elektra című darabját, mely tulajdonképpen a német recesszió reprezentatív darabjának tekinthető!
Előadása teljesen új színészi stílust követelt: a jellemek visszavezetését az érzelmi, hangulati összetevőkre, a nyelvi, gondolati folyamat háttérbe szorítását és rendkívül gazdag arcjátékot.
Nem csak egy új színésztípust kellett létrehoznia, de egy merőben új színpadi teret is!
1905-ös Szentivánéji álom rendezése világszenzáció volt!
Forgószínpadot, naturalisztikus fákat, impresszionisztikus fényjátékot alkalmazott és az akkor újonnan feltalált reflektorokat.
1906-ban létrehozta a Kammerspiele nevű kamaraszínházat, mely első volt Európában!
Célja a színész és a néző közel hozása, a legkisebb gesztusok és nüanszok érzékeltetése volt!
Reinhardt rendezéseiben minden konvenciótól mentes volt.
A dráma gyakran csak ürügy volt az előadásra, mert kifejezetten szabadon bánt az eredeti szöveggel.
Készített ugyan rendezőkönyvet, de azok gyakorta háromszor-négyszer olyan terjedelmesek lettek, mint az eredeti dráma.
Az első világháború után az ifjúság és a forradalmi művészet szembe került Reinhardttal.
Tett még néhány elkeseredett kísérletet, hogy lépést tartson a megváltozott politikai, társadalmi és színházi körülményekkel, de rendezői módszere felett eljárt az idő.
A vezető szerep ekkor már Piscator, Jessner és Brecht kezébe került, így Reinhardt 1920-ban lemondott a berlini színházak igazgatóságáról.
Ennek ellenére vitathatatlan, hogy példátlanul gazdag színházi eszközeivel, kimeríthetetlen képalkotó képzeletével az egész színházi kultúrát gazdagabbá tette!
- A weimari Németország színháza
Vesztett háború, gazdasági és politikai összeroppanás, forradalmi hangulatú sztrájkok, gyors egymásutánban lezajló polgári demokratikus és proletárforradalom, a súlyos feltételeket szabó versailles-i béke, a weimari köztársaság megszületése, monarcihsta puccs, milliókat nyomorba döntő infláció, majd Hitler 1923-as első sikertelen puccskísérlete.
Ezek az események öt év alatt zúdultak Németországra, s egy érdekes, leginkább Németországban hódító színházi műfajt hoztak létre: az expresszionizmust.
Igénye a nézőkben és a színházi emberekben egy időben fogalmazódott meg.
Az eseményektől felzaklatott lelkek hirtelen távolinak érezték a klasszikusok kristályos tisztaságát, a naturalizmus egyre kietlenebb és felszínesebb konkrétságát, Reinhardt szecessziós álmait.
A színházban gyors, viharos élményeket, éles, kontrasztos tartalmú jeleneteket kívántak.
Elmélyült lélekábrázolás helyett feszültséget és dinamikát akartak a színpadon.
Herbert Jhering / 1888 - 1977 / színházi kritikus, dramaturg és rendező így írt erről a színházi korról:
" Az erők, amelyek ma megformálást követelnek, a kifejezés fanatizmusát és dühét kívánják; energiáktól robbanó intenzitást; izzást, amely önmagát emészti fel; lángot amely túlharapódzik önmagán. Nem a tárgy és az ember érdekli őket, hanem az irány, amely a tárgy és az ember emelkedését és zuhanását megszabja. "
A stílus jelentősebb képviselői:
- Karl Heinz Martin / 1888 - 1948 /
1919-ben ő adta ki a jelszót: " A színházi forradalomnak a színházi tér átalakításával kell kezdődnie. "
Felszólítását minden impresszionista rendező szinte kötelező érvényűnek vette.
A színpadon a konkrét helyszíneket ábrázoló díszletek helyett megjelennek a különböző magasságokban elhelyezett síkok és emelvények, a kulisszák helyett a körhorizont.
A díszlet majdnem mindig befejezetlen, sejtető, mennyezet nincs, a perspektívák torzultak, a színpad többé nem egy harmonikus világ egyensúlyát akarja kifejezni, hanem a valóság álomszerű lidércnyomását, illetve a hősök szubjektív, torzító, kiegyensúlyozatlan vízióit.
Az expresszionizmus lázadó, izzó és forradalmi voltát tekintve inkább érdekesség volt a színháztörténetben, mint termékeny korszak.
Valójában egyetlen igazán maradandó művet sem hagyott az utókorra.
1924-től 1929-ig átmeneti stabilizáció jellemezte Németországot, ami szükségszerűen kihúzta a talajt az expresszionizmus alól.
Már csak formátlan, zavaros, szenvedélyektől izzó, ködös célú lázadásnak tűnt az emberek szemében, akik ekkor már világosabb és egyértelműbb művészetre vágytak, mely valamiféle kiutat is mutat számukra.
Ekkor jöttek létre az úgynevezett politikai színházak, konkrétan a marxista drámai színházi irányzat.
Jelentősebb képviselői:
- Erwin Piscator / 1893 - 1966 /
1920-ban Berlinben Proletarisches Theater néven hozott létre színházat, majd 1924-ben a Volksbühnéhez szerződött.
Itt munkálta ki sajátságos rendezői koncepcióját, melynek kényszerforrása egy negatívum, mégpedig az igazán társadalmi tartalmú és szemléletű drámák hiánya volt.
Ilyen művek híján csak nyersanyagként, vázlatként használta fel a rendelkezésre álló színdarabokat, s köréjük dokumentumszerű tényeket szerkesztett a hétköznapok eseményeit megjelenítő filmvetítésekkel.
" A dráma csak annyiban fontos, amennyiben a dokumentumok tanúságán alapul, a technikai eszközök arra szolgálnak, hogy a színpadi folyamatokat a történelem szintjére emeljük. " - írta saját rendezői koncepciójáról.
Piscator színháza csupán egy évig élt.
Az 1200 férőhelyes színházat egyszerűen nem tudták fenntartani.
Piscator keserűen ismerte el, hogy kapitalista, polgári társadalomban nem lehet tartós sikerrel proletár színházat létesíteni.
- Bertolt Brecht / 1898 - 1956 /
Mintha Piscator panaszát hallotta volna meg az igazi társadalmi mondanivalójú drámák hiányáról, hirtelen tört be a német színpadokra, s pótolta az addigi űrt műveivel.
Kezdetben még hatott írásaira az expresszionizmus, de idővel kialakította saját marxista szemléletű, merőben újszerű epikus színházi dramaturgiáját.
Érthető módon hamarosan Piscator főmunkatársa lett s drámáinak ősbemutatóit gyakorta rendezte.
Ő már lemondott a színpad túlzott technizálásáról, a filmbejátszások alkalmazásáról, helyettük a tanúság kiemelésére, kommentálására úgynevezett songokat dolgozott ki.
Nevéhez fűződik az úgynevezett V-effekt / Elidegenítési-effekt / elméletének kidolgozása, mely szerint nem kifejezetten szükségeltetik a színészi átélés a színpadi alkotáshoz.
- Erich Engel / 1891 - 1966 /
Brecht barátja és alkotótársa, aki a legtöbb Brecht darabot rendezte és 1945 után is egyik legelhivatottabb tolmácsolója volt!
- Színház a fasizmus idején
Ez a korszak gyászos volt a német színház történetében.
A hivatalos ideológia könyörtelenül elvágta az addigi fejlődés útját és merőben új kulturális irányvonalat szabott meg.
1934-ben új törvényt hoztak, mely szerint a színházi vezetők kinevezését és a darabok engedélyezését a korlátlan hatalommal rendelkező propagandaminiszter, Josef Göbbels hatáskörébe utalták.
Reinhardt színházát "nemzetietlen világszínháznak" minősítették, olyannak amely a liberális polgárokat szolgálja ki, de értéktelennek minősítették az expresszionizmust is, és leginkább a munkásmozgalmat képviselő politikai színházakat.
A fasiszta Németország ideológiája szerint minden ami a germán élettéren kívül esik, az teljesen értéktelen és művészietlen!
/ Shakespeare csak azért maradhatott megtűrt személy, mert egy német ideológus, Alfred Rosenberg, az "északi vérű mély gondolkodók" közé sorolta... /
A klasszikusok helyett az úgynevezett Zeitstückök kaptak teret, akik értéktelen, de a fasiszta ideológiát messzemenőik kiszolgáló emberek voltak.
Ilyen volt például Hanns Johst, aki előbb expresszionista, majd később kollaboráns szerző volt.
Tevékenységének értékét jól jelzi egy mondta: " Ha a kultúra szót hallom, kibiztosítom a revolveremet. "
A "Kraft durch Freude" program szellemében pártolták a nagyszabású szabadtéri játékokat, mert ezeken mindig lehetőség adódott Hitler és embereinek dicsőítésére.
Ennek érdekében még egy új játéktípust is létrehoztak Thingjátékok néven, mely nevét a régi germánon törvénykezési helyéről, a thingről kapta.
Az előadások színvonalát jelzi, hogy politikusok is előszeretettel írtak drámákat!
Bemutatták Göbbels művét és Mussolini Száz nap című drámáját.
A színvonaltalanság egyik fontos oka a nagy művészek emigrációba menekülése.
Volt aki származása, volt aki politikai meggyőződése miatt hagyta el Németországot.
A rendszer utolsó éveiben a színházak puszta létezése is ellehetetlenült, végül 1944-ben valamennyi bezárta kapuit, s ezzel a hitleri Németország élete ezen a téren is teljes bénultságba zuhant.
- Színház a második Világháború után
1945-öt az új német színháztörténet "zérus évének" szokták nevezni, mivel szinte mindent elölről kellett kezdeni.
A háború alatt a színházépületek több mint fele elpusztult, az otthon maradt vagy emigrációból hazaszivárgó nagy tehetségek pedig önmagukban kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy rövid idő alatt a régi fényű színházi kultúrát felélesszék egy feldúlt országban, felzaklatott lelkű, talajtalanná vált, éhező és többségében súlyos személyi vagy anyagi veszteségeket sirató emberek számára.
Mindezek ellenére - a német nép ősi színházszeretetének köszönhetően - a színházi élet hamarabb talpra állt, mint azt várni lehetett!
Az első években még úgy tűnt, hogy Berlin továbbra is megmarad a német színház fővárosának, így aztán sorra nyitottak ki a színházak, amelyek éppen maradtak.
Ekkor még a műsorok sem polarizálódnak túlzottan, bár a szovjet megszálló övezetben érezhetően másképp csinálnak színházat és a klasszikusokat valamint orosz és szovjet drámákat részesítenek előnyben, míg a nyugati megszállt zónákban a fasizmus által száműzött nyugat-európai és amerikai modern drámák a mindennaposak.
A megszállók között élesedő politikai ellentétek orvosolhatatlannak bizonyulnak, melynek következtében 1949-ben Berlin kettészakad, megalakul a két német állam, s ennek következtében a színházi fejlődés is külön utakra terelődik.
1. A Német Demokratikus Köztársaság
Az NDK színházi életének központja Berlin maradt.
A modern külföldi és hazai drámák mellett a műsorpolitika gerincét a német és orosz klasszikusok illetve korabeli szovjet szerzők művei adják.
A Deutsches Theater a nemzeti színház szerepét töltötte be, s mint ilyen, meghatározza az egész ország szocialista ideológiájú színházi életét!
Itt működött 1961 és 1970 között az NDK színjátszás egyik legeredetibb rendezőegyénisége: Benno Besson / 1922 - 2006 /
Brecht tanítványaként a Berliner Ensemble-nél kezdte pályáját, és a Deutsches Theaternél érett önálló, világhírű alkotóvá.
Munkásságának egyik érdekessége, hogy leporolta a régi klasszikusokat, melyeket a német színjátszás hosszú időn keresztül annyira elnehezített, hogy szinte már játszhatatlanokká és élvezhetetlenekké váltak.
Újra fordította, a régi sallangoktól megtisztította és modernizált köntösben vitte azokat színre.
Művészetében brechtien világos koncepció, határozott társadalmi állásfoglalás párosul szikrázó ötletgazdagsággal, szatirikus kedvvel és költőiséggel.
2. A Német Szövetségi Köztársaság
A nyugatnémet színház legfőbb problémája az igazi színházi főváros hiányából fakadt.
Bonn, a hivatalos főváros, csak egy volt a színházi városok közül - sőt egyike az ilyen szempontból legjelentéktelenebb városnak.
Hiányzott tehát az a központ, amely tartósan irányt szabhatott volna a többi városnak, s a lehető legmagasabb színvonalon reprezentálhatta volna az ország színjátszását úgy belföldön, mint külföldön.
Így aztán szinte az évszázadokkal korábbi német széttagoltságra jellemző színházi élet alakult ki, ahol az önálló nagyvárosok egymástól független színházi formákat követtek.
Ez viszont nem csak hátrányként de komoly előnyként is értékelhető, hisz sokkal színesebbé tették az ország kulturális életét, ráadásul városonként igazán nagy és önálló gondolkodású tehetségek dolgozhattak.
Néhány jelentősebb tehetség:
- Gustaf Gründgens / 1899 - 1963 /
Igazgatása alatt nagy színházi korszakot élt Düsseldorf / 1947-től 1955-ig / és Hamburg / 1955-től 1963-ig /
A nyugatnémet színház egyik reprezentatív egyénisége!
Klasszikus szintre emelte az elsősorban a polgárság igényeit kielégítő Bildengstheater-t.
Főleg klasszikusokat játszott kiváló stílusérzékkel és kitűnő virtuozitással.
- Harry Buckwitz / 1904 - 1987 /
Frankfurt am Mainban működött.
Brecht barátja és munkatársa volt.
Dacolva a kezdeti politikai nyomással ő rendezte meg az első Brecht előadásokat!
Oroszlánrésze van abban, hogy a Brecht-kultusz az NSZK-ban is kibontakozott olyannyira, hogy 1977-ben Brechet csak Shakespeare előzte meg a legsűrűbben játszott szerzők listáján!
Időközben felnőtt egy új s egy még újabb nyugatnémet rendezőnemzedék, akiknek minden munkáját világszerte nyomon követte a színházi szakma.
Megjelenésük hatására országszerte új színházi központok alakultak.
- Peter Palitzsch / 1953 - /
Ő honosította meg a korszak egyik legérdekesebb szervezeti újítását!
Létrehozta az egész társulat kollektív véleményezési és beleszólási jogát törvényesítő rendszerét, a Mitbestimmung-t.
A vívmány teljes egészében ugyan nem vált be, de rugalmasabbá, demokratikusabbá tette a színházi légkört, s szervezetileg megalapozott egy sztárkultusztól mentes, elmélyült együttesmunkát!
- Peter Zadek / 1926 - 2009 /
A nyugatnémet színház fenegyereke, aki számos merész előadásával, klasszikusok feldolgozásaival sűrűn kavart botrányokat maga körül.
1972-ben lett a bochumi színház igazgatója.
Munkáját azzal kezdte, hogy eltörölte a megcsontosodott nézői elvárásokat konzerváló s egyben a színházra is terhes kötelezettségeket rovó bérletrendszert, s műsorai felét modern nyugatnémet és angol drámákkal töltötte ki.
Hamarosan az álmos városkából pezsgő, izgalmas színházi központot hozott létre!
A XX. SZÁZADI ANGOL SZÍNHÁZ
1914 komoly fordulópontnak nevezhető az angol színjátszás történetében.
Ettől kezdve a színjátszás új, mégpedig egy kedvezőtlen, művészileg kevéssé termékeny korszakba lépett.
Az üzleties színház hegemóniája következett, amely néhány kiemelkedő teljesítménye ellenére is negatívan határozta meg az angol színházi életet, egészen az 1956-os nagy fordulatig!
" A színház órája szinte egyik éjszakáról a másikra megszűnt ketyegni. " - írta egy angol színháztörténész.
- Az üzleties színház "fénykora"
Az első világháború után nem sokkal Anglián is végigsöpört a gazdasági válság, országos lett a munkanélküliség, s első ízben gyengült meg a romolhatatlannak hitt font.
Kezdetben a színház egésze azonban, szervezetében, koncepciójában és értékrendszerében alig vett tudomást ezekről a változásokról.
Továbbra is a sok bevételt hozó zenés és szórakoztató darabokkal próbálkoztak becsábítani a közönséget.
Lassan ébredtek tudatára annak, hogy a háború okozta mélyreható és kedvezőtlen változások általános depresszív hangulata lengi körül őket.
Egy csapásra véget ért a zenés komédiák és revük egyeduralma, de mellettük olyan műfajok alakultak ki, melyek hasonlóképpen a kikapcsolódást és a mindennapok problémáiról való figyelemelterelést szolgálták, természetesen busás áron adva mindezt a nézőknek.
A West End sikeres drámatípusa a társalgási dráma, a bűnügyi játék és az életrajzi, történelmi dráma lett.
A műfajok néhány képviselője:
- Noel Coward / 1899 - 1973 /
A West End egyik vezető egyénisége volt.
Az átütő sikert az 1924-ben saját főszereplésével bemutatott Örvény című drámája hozta meg számára, melyben szellemesen de minden indulat nélkül ábrázolta a felső tízezer züllöttségét.
1920 és 1940 között harmincnál is több az arisztokrácia és az előkelő polgárság körében játszódó színpadi művet írt, mindig pontosan ráérezve a West End közönségének pillanatnyi igényére.
- W. S. Maugham / 1874 - 1965 /
Fanyar, kiábrándult szalonkomédiákat írt, bravúros technikával.
- J. B. Priestley / 1894 - 1984 /
A maga intellektuális alkatával, érdekes drámatechnikai kísérleteivel, pszichológiai játékaival a korabeli West End legmaradandóbb értékű szerzője, a szórakoztató színjáték egyik legigényesebb, társadalmi problémák iránt sem érzéketlen képviselője!
- Edgar Wallace / 1875 - 1932 /
A thriller, a bűnügyi játék nagymestere volt!
- Patrick Hamilton / 1904 - 1962 /
A pszichológia thriller úttörője, a sikeres Gázláng című mű szerzője.
- Gordon Daviot / Elizabeth Mackintosh /
/ 1896 - 1952 /
Álnéven működő írónő, aki a történelmi drámák legnagyobb sikerű szerzője volt!
- Az 1956-os fordulat
1956. április 2-án George Devine / 1910 - 1966 / elismert rendező megalapította az új angol dráma felkarolására hivatott English Stage Companyt.
1956. május 8-án helyettese, a fiatal Tony Richardson / 1928 - 1991 /
megrendezte egy akkor még ismeretlen fiatal színész darabját Dühöngő ifjúság címmel.
Ez a fiatal szerző John Osborne / 1929 - 1994 / volt.
Osborne műve dramaturgiailag nem volt hibátlan, de azon a napon nem is egy drámaíró győzött, hanem egy ügy!
A színház ezalatt a néhány óra alatt felnőtt a korhoz, amelytől évtizedek óta elszakadt!
Ritka eset, hogy egy színházi est korszakalkotó jelentőségét a kortársak a helyszínen, azonnal felismerik, de ott és akkor ez történt!
Minden kritikus lelkesedéssel írt az előadásról, még a legnevesebb és legkritikusabb kritikus is, Kenneth Tynan, az Observer újságírója.
Így fogalmazott: " Abban egyetértek, hogy a Dühöngő ifjúság valószínűleg csak egy kisebbségi ízlést elégít ki. De voltaképpen az a fontos, mekkora is ez a kisebbség. Én körülbelül hatmillió-hétszázharmincháromezerre becsülöm - ennyi húsz és harminc közötti ember él ebben az országban... Nem hiszem, hogy bárkit is szeretni tudnék, aki nem kívánja látni a Dühöngő ifjúságot. Az évtized legjobb darabja. "
Angol színpadról először gyalázták ilyen sértőn, kegyetlenül, de mélységes őszinteséggel a társadalmi berendezkedést, az uralkodó osztályt, a királyságot, a kormánypolitikát, a hivatalos erkölcsi és magatartásbeli normákat, a polgári házasságot és nemi kódexet, mindazt, ami addig szentnek és sérthetetlennek számított!
Az új dráma megjelenéséről nem lehetett nem tudomást venni!
Felnőtt egy új generáció - írók, rendezők, színházvezetők és színészek - akik képesek voltak megostromolni az üzleties színház hadállásait.
- 1956 után
A Dühöngő ifjúság bemutatója után az Observer színdarabpályázatot hirdetett korabeli témákra.
Rövid időn belül mintegy 2 ezer darab érkezett be, s részben ezek közül került ki az a kéttucatnyi író, akiknek később mindig biztos sikert jelentett a neve a plakátokon.
Európában a német expresszionizmus óta nem volt egy országon ilyen súlyú és ennyi írót foglalkoztató komoly drámai mozgalom!
Az első években ez a mozgalom még egységesnek tűnt, de idővel a köztük lévő politikai és szemléletbeli különbségek feltagolták, csoportokra bontották őket.
Legfontosabb képviselők:
- Arnold Wesker / 1932 - /
Szélsőbaloldali gondolkodású, aki darabjaiban szocialista meggyőződést hirdet.
- Bernard Kops / 1926 - /
Romantikus, utópisztikus szocializmust hirdetett.
- John Ardent / 1930 - 2012 /
Valamiféle romantizáló naturalizmus jellemezte.
- Harold Pinter / 1930 - 2008 /
Az abszurd dráma sajátos variánsait honosította meg.
A dühös fiatalok mozgalma ma már nem létezik, de van - soraiba dühös fiatalokat is vonzó - új angol dráma, évről évre értékes és érdekes műveket termő folyamatos és eleven nemzeti drámaírás!
Az 1956 utáni színházi életnek négy vezető ereje volt.
1. English Stage Company
A társulat a Royal Court Theatre-ben működött. / lásd a fenti képen! /
Fennállásának első öt évében 28 új szerző művét mutatták be!
Így szinte természetes, hogy ebben a színházban ugrottak nemzedékük élére az új hullám vezető ifjú színészei, mint például:
- Albert Finney / 1936 - /
A jellem-illetve hősszínész kategóriát képviselte, bár drámai szerepekben is alakított kimagaslót!
- Joan Plowright / 1929 - /
Az új angol dráma egyik legtehetségesebb női tolmácsolója, a nem szabályos szépségű, de rendkívül okos és tehetséges színésznő.
A hetvenes években a Royal Court vesztett jelentőségéből.
Az új angol drámaírás időközben olyan irányzatokkal és stílustörekvésekkel bővült, melyek már nem fértek bele a színház eredeti stílusába.
Ezért aztán neves rendezők és színészek távoztak, új alkalmat keresve művészi elképzeléseik megvalósításához.
2. Theatre Royal / Stratford /
Ebben a színházban indult útjára a ma is létező Theatre Workshop társulat.
1953-ban érkezett a színházhoz az új angol színház egyik legnagyobb rendezőegyénisége:
- Joan Littlewood / 1914 - 2002 /
Érdekes módon társulatával előbb tűnt fel külföldön, mint otthon.
A színházi szakma berkeiben nagy felháborodást váltott ki amikor 1955-ben az ő együttesét hívták meg a párizsi Nemzetek Színházába, a brit színházi kultúra képviselőjeként.
Az ellenérzések azonban gyorsan elültek, mikor a társulat átütő párizsi sikeréről érkezett hír és Littlewood megkapta a fesztivál nagydíját!
Az angliai elismerést igazából azonban egy hazai bemutató hozta meg számukra.
1956. május 24-én bemutatták egy ifjú író Brendan Behan / 1923 - 1964 / Reggeli üvöltés című vígjátékát.
Littlewood dinamikus és szuverén rendezői egyénisége a kollektív színházi alkotásra épült.
Nem hitt az író elsőbbségében, a szöveget csak alapanyagnak tekintette, melynek végleges formáját ő alakította ki a társulattal egyetemben.
Stílusuk érdekes ötvözete volt a brechti epikus színháznak, a politikai agitációs színháznak, az angol music hall és az angol típusú pantomimnek.
Idővel a társulatot is elérte az üzleti színház kényszere, melynek az egyre kevesebb bevétel miatt fejet kellett hajtaniuk.
Hamarosan kiderült azonban, hogy ez az impulzív, művészettől megszállott, haladó gondolkodású asszony képtelen alávetni magát az üzleties színház vastörvényeinek.
1964-ben így nyilatkozott erről:
" Felemésztődöm a kommersz és az igazi színház között... Képtelen vagyok rá, hogy pénzügyi indítékokból dolgozzam, és utálattal tölt el a látvány, amint sikeres stratfordi előaadások silánnyá züllenek azon egyszerű okból, hogy muszáj átköltöztetni őket a West End szklerotikus falai közé. "
Még ebben az évben el is hagyta a színházat.
Távozása után volt munkatársai igyekeztek fenntartani az ő szellemében a színházat, de az régi fényét már sosem érte el, korábbi vezetőjük nélkül megakadtak a fejlődésben.
Littlewood pedig - mivel nem találta a helyét az angol színházi életben - külföldön dolgozott.
Így veszített el az angol színház egy olyan ritka, szuverén színházi embert, akire akkor is érdemes színházat alapozni, ha egyénisége túlontúl rányomja bélyegét a munkatársakra és a produkciókra...
3. Angol Nemzeti Színház
1963. október 22-én nyitotta meg kapuit, akkor még a régi Old Vic épületében, majd 1976-tól a Temze déli partján épült új színházba költöztek át, ahol a mai napig működik.
Az angol Nemzeti Színház első igazgatója Laurence Olivier / 1907 - 1989 / lett.
Az akkori angol színházi élet vezéregyénisége volt!
Az első olyan színházi ember, akit lorddá emeltek 1970-ben!
Kivételes művészi alkata sokoldalúsággal és állandó megújulási készséggel ötvöződött.
A régi nagy tehetségek közül elsőként állt a dühös fiatalok mellé s jó néhányuk darabját sikerre vitte.
Laurence a középpontba az angol drámát állította - köztük egyre több modern művet is! - de igyekezett reprezentálni a világirodalmi örökségeket is éppúgy mint a korabeli külföldi irányzatok terméseit.
Vallotta, hogy a Nemzeti Színház nem egy bizonyos réteg vagy rétegek színháza, hanem az egész társadalomé!
4. Shakespeare Memorial Theatre / Royal Shakespeare Company /
Fénykora 1960-ban kezdődött, amikor az akkor mindössze 30 éves Peter Hall / 1930 - / lett az igazgató.
Hall reformja abból a felismerésből indult ki, hogy állandó társulat nélkül nem lehet színvonalas és korszerű színházat csinálni, ennek viszont útjában állt az a tény, hogy a Shakespeare Theatre abban az időben csak a nyári hónapokban játszott és csak egyetlen szerző - Shakespeare - kultuszára rendezkedett be.
Ezért úgy döntött, hogy társulatát egész évben foglalkoztatja s már nem csak Shakespeare darabokban de más klasszikus és modern angol drámákban is.
Természetesen a műsor gerincét továbbra is a névadó Shakespeare darabjai jelentették, de egyre több modern szerző művét vette elő, s a könnyebb átállás érdekében kezdetben olyan szerzőket keresett, akik közelállók voltak Shakespeare stílusához és világlátásához.
Így került bemutatásra John Whiting / 1917 - 1963 / Az ördögök című műve, egy shakespeare-i technikájú, aktuális kicsengésű tragédia.
A bemutató óriási sikert aratott.
A színháznál tevékenykedő rendezők közül kiemelkedett s ezért a legnagyobb önállóságot élvezte Peter Brook / 1925 - /
Brook ebben a korszakában egyfajta szintézisre törekedett Brecht és Artaud vagyis a társadalmi érdeklődésű epikus színház és a kegyetlen színház között.
A nagy rendező nem szerette a korábbi sikerekben való tespedést és a személyét méltató reflektorfényt, ezért 1968-ban távozott a színháztól sőt Angliából is és Párizsban alapított egy fiatalokból álló társulatot, akikkel színházi kísérleti munkába kezdett.
Ez lett a ma is híres Centre International de la Recherce Théátrale / Nemzetközi Színházi Kísérleti Központ /.
Brook kivonulásával az intézményes színházból sokan nem értettek egyet, mert így személyiségének és művészi elképzeléseinek fókusza szétszórtabb lett, melynek kisebb a hatósugara, a világszínházra való hatása.
Tény viszont, hogy a színházi világ ma is figyeli minden megmozdulását, minden kísérleti eredményét, produkciónak újszerűségét!
/ Folytatás a 21. részben /
