SZÍNHÁZ ÉS MÉDIA
A televíziózás kezdetekor a műsorok szerkesztői még fontosnak, sőt feladatuknak tartották, hogy nézőikhez eljuttassák a különböző művészeti ágak legújabb alkotásait, tudósítsanak az elért eredményekről.
Adásuk több mint 50%-át művészettel, kultúrával foglalkozó műsorok alkották s ezek között jelentős helyet foglaltak el a színházi előadások közvetítései.
Ebben komoly szerepe volt annak a ténynek, hogy állami irányítás alatt álltak s az akkori politikai elit számára is fontos volt a kultúra és a művészet propagálása, támogatása.
A szocialista rendszer vezetése nem csak szólamokban hangoztatta a felnövekvő ifjúság erkölcsi, kulturális és természetesen politikai nevelését, hanem tett is érte műsorain keresztül.
A rendszerváltás után megjelenő kereskedelmi tévécsatornák magánkézben vannak s tulajdonosaiknak elsődleges célja a minél nagyobb bevétel.
A kapitalista gazdasági szemléletnek megfelelően a haszonszerzés érdekében minden mást feláldoznak.
Nem nevelni, hanem kiszolgálni akarnak.
Gazdasági szempontból gondosan felmérték a nézők iskolázottságát s ehhez kapcsolódó kulturális igényeit.
Célcsoportként természetesen a kevésbé művelt többséget szemelték ki, hiszen több bevételt a többségtől remélnek.
Ezeknek az embereknek a művészet szeretetére szoktatása és nevelése teljesen kikerült a programjukból.
A színházi előadások közvetítése, mint a nézettség szempontjából nem kifizetődő, teljesen elfelejtődött.
Műsorpolitikájuk egészét a könnyen fogyasztható, színvonaltalan kommersz teszi ki.
Kétségtelenül jó szakemberekkel dolgoznak, akik félelmetes pontossággal tudják, hogy miként lehet kihasználni az emberekben rejlő nem pozitív vonásokat, a mások kibeszélésére, megítélésére való hajlamot és a negatív történések iránti érdeklődést.
Híradásaikat gyilkosságok, balesetek, természeti katasztrófák összegyűjtésére alapozzák, s ha nem elég elborzasztó, amit bemutatni kívánnak, akkor színezik, felturbózzák azt, mellőzve az igazság legkisebb szikráját is.
Ellenérvként bizonyára azt hoznák fel a kereskedelmi média hívei, hogy a színház is használja az olyan negatív hatáskeltő eszközöket, mint amiket fentebb felsoroltam, lásd: Shakespeare, Dosztojevszkij, stb. és ebben igazuk is lenne.
Korántsem mindegy viszont, hogy ezeket az eszközöket milyen céllal használja a színház, és mi a célja a kereskedelmi csatornáknak!
A színház a negatív emberi tulajdonságokból adódó rossz történéseket minden esetben nevelő célzattal mutatja be oly módon, hogy a darab egészén érezteti a nézővel, hogy nem ért egyet az ilyen viselkedésformákkal – hisz ezért írta meg a szerző – és a darab végén gyakorta a rossz el is nyeri a büntetését.
A kereskedelmi csatornák viszont nem vagy alig hoznak fel ellenpéldákat, híradásaikból hiányzik rossz elítélésének sugallata, egyéb műsoraikban pedig szinte követendő példaként támogatják az erkölcstelenség különböző formáit!
„Szórakoztató” műsoraikban a bohóckodás, a minél nagyobb mértékű primitívség, a káromkodás, a szexuális szabadosság és az ebből eredő botrány gerjesztése a cél.
Kitermeltek maguknak egy celebeknek nevezett réteget, akik mindenben megfelelnek a fenti követelményeknek s ezekkel az állandó emberekkel dolgoznak mindaddig, amíg üzleti érdekeiknek ez megfelelő vagy el nem csábítja tőlük egy másik kereskedelmi csatorna, amely többet hajlandó fizetni a primitívségért.
Mivel a magyar kulturális élet gyökereitől idegen ez a fajta színvonaltalan szórakoztatás, műsoraik túlnyomó részét csatornáik nyugat-európai anyaországaiból veszik át, némileg átültetve a hazai viszonyokba.
Ezzel a gyakorlattal saját országuk művészi és kulturális értékeit veszik semmibe, gátlástalanul felhígítják, lerontják s ellehetetlenítik a még értéket képviselő embereket, s mindezt a nagyobb haszon és saját jólétük fenntartása érdekében.
A kár, amit okoznak, évtizedekre előre kifejti romboló hatását, mivel előszeretettel igyekeznek hatni a felnövekvő nemzedékekre, a tizenévesekre, akik a leginkább befolyásolhatók abba az irányba, hogy az élet és az abban való érvényesülés csak úgy képzelhető el, ahogyan az a különböző valóság shaw elnevezésű műsoraikban látható.
Az alkohol és kábítószer fogyasztása, a szexuális partnerek gátlástalan cserélgetése akár azonos neműek között is, a vég nélküli bulizás és agresszivitás, a meztelenkedés vállalása és persze mindehhez egy nagy buta fej, már elegendő egy ilyen valóság shaw megnyeréséhez, a milliók, egy ház, egy autó és hírnév bezsebeléséhez.
Ezekkel az anyagi juttatásokkal a kereskedelmi csatornák egyértelműen a butaságot és az erkölcstelenséget támogatják, jutalmazzák és tüntetik fel követendő példaként!
Mindezt nem tehetnék meg, ha létezne olyan kultúrpolitika, amely fontosnak tartja nemzeti értékeinket, kulturális és művészeti hagyományainkat, s célkitűzései között elsőként szerepelne a harc az értéktelennel szemben.
Sajnos azt kell látnunk, hogy mai politikai vezetőinknek egyáltalán nem fűződik érdekük ahhoz, hogy minél több művelt fő éljen hazánkban.
Pontosabban fogalmazva: épp az ellenkezőjét tartják fontosnak, abból az évszázadokon keresztül bevált gyakorlatból kiindulva, mely szerint minél több a műveletlen ember egy országban, annál könnyebb az orruknál fogva vezetni őket.
Az alpári, de tömegeket vonzó szórakoztatás szabad áramlása eltereli a figyelmet a politikai helyzetről.
/ A „Cirkuszt és kenyeret a népnek” régi római szokását alkalmazzák, melyből lassan már a kenyér is kimarad, s minél kevesebb lesz a kenyér, annál több „cirkuszra” van szükség a figyelem eltereléséhez… /
A kereskedelmi csatornák tehát korlátlanul folytathatják romboló tevékenységüket, mert sem a politika, sem megfelelő törvény nem gátolja őket.
/ A nem rég megalkotott új média törvény csak látszat intézkedések felsorolása, mely valójában szemernyit sem javított a korábbi helyzeten! /
Napjainkban még is egyre inkább erősödik egyfajta ellenállás a kereskedelmi csatornák erkölcsromboló tevékenységével szemben,
de ez az elégedetlenségi hullám alulról kezdett el építkezni, a még józan eszüket megtartani tudó átlagemberek soraiból.
Tapasztalhatjuk ezt a nézettségi mutatók csökkenésében és az internetes közösségi oldalakon olvasható véleményekben, a különböző média ellenes csoportok létrejöttében.
Ennek következtében a kereskedelmi csatornák kénytelen voltak néhány kulturálisnak tűnő műsort is betenni programjukba, de ezek valójában csak arra valók, hogy kivédjék az őket érő egyre gyakoribb vádakat, s nem a színvonal hanem a műsoridő kitöltése a cél.
Meghívnak néhány művészt beszélgetős műsoraikba, ahol pár szót váltanak egy készülő vagy már futó színházi előadásról, aztán szokásuk szerint rátérnek a pletykaszintű csevegésre, a színész magánéletére vagy épp aktuális botrányaira.
Szomorúan tapasztalhatjuk, hogy a kereskedelmi csatornák belekényszerítették a köztévét egy olyan versenybe, amelyet korábban, mint egyeduralkodó, egyáltalán nem ismert.
A közmédia a nézőkért folytatott harc érdekében alább adott korábbi színvonalából.
Teljes műsorpolitikáját át kellett alakítania ahhoz, hogy nézettségét emelhesse, vagy legalább megakadályozza annak drasztikus csökkenését.
Minimálisra csökkentették a korábbi kulturális műsorokat, szinte teljesen megszűntek a színházi közvetítések, s helyüket hasonló programokkal töltötték ki, mint a kereskedelmi csatornák.
A színház, mint vonzerő lassan teljesen eltűnik a felnövekvő generációk számára, azon egyszerű oknál fogva, hogy lehetőségük sincs megismerni és megszeretni ezt a művészeti ágat.
Személyes felmérésem a következő helyzetet mutatta a mai 14 és 20 év közötti fiatalok körében:
- a megkérdezett 100 fiatal közül mindössze 18-an mondták, hogy szívesen megnéznének egy színházi előadást, 72-en inkább a kereskedelmi csatornákon futó műsorok előtt ülnek, a maradék 10 pedig egyik iránt sem mutatott érdeklődést.
- 100 fiatalból 80-an minősítették a színházat idejétmúlt szórakozási formának, 18-an szükségesnek, 2-en nem foglaltak állást a kérdésben.
- a legmegdöbbentőbb viszont az a tény, hogy a 100 fiatalból mindössze 12-en láttak eddigi életünkben színházi előadást.
Tisztában vagyok azzal, hogy a statisztikai nem mindig adja pontosan vissza a valós helyzetet, hiszen nem mindegy, hogy mennyi embert és milyen társadalmi rétegből kérdezünk meg, de jelzés értéke akkor is fontos kell, hogy legyen!
Az általam megkérdezettek mindegyike átlagos fiatal volt, mert úgy gondoltam, hogy ők vannak többen.
A tehetősebb családból származók körében más eredmény jött volna ki, hiszen – főleg a kifejezetten gazdagok esetében – még ma is sikk színházba járni, s járnak is, még ha jelentős részük ezt csak sznobizmusból teszi is.
Ők megengedhetik maguknak, hogy kifizessék a nem olcsó színházi jegy árát, mely elérhetetlen az átlag polgárok számára.
Ez azonban már gazdasági probléma, mely a következő fejezet témája lesz…
