Az ajtóból szólt még vissza:
- Majd jelentkezek...Hogy mikor azt még nem tudom...Át kell gondolnom ezt az egészet...
Ujabb találkozásunkkor hivatalos papírt tett elém.
- Itt írja alá, Attila! Mától én vagyok a védője.
- Akkor ez azt jelenti, hogy hisz nekem, ügyvéd úr?...
- Úgy is mondhatjuk...De még nagyon sok dolgot kell tisztáznom...Most megyek. Majd ha itt lesz az ideje, mindent megbeszélünk...
Hosszú hetekig nem láttam.
A bizonytalanság, amit hagyott bennem, szinte szét feszítette a lelkemet.
Más lehetőség híján a szüleimtől érdeklődtem felőle, de ők is csak annyit tudtak, hogy dolgozik az ügyemen...
/ Később is jellemző volt rá ez a viselkedés. Nem látogatott meg gyakran - mint más ügyvédek - és nem jött minden héten hitegetni, hogy megnyerjük majd a pert! Csak akkor találkoztunk, amikor az valóban fontos volt! /
A sok beszéd és ígéretek helyett valóban dolgozott az ügyön, és olyan alapossággal, amelybe beletette minden addigi ügyvédi tudását és tapasztalatát.
Szinte mindennapos csatát vívott az ügyészséggel, amíg el nem érte, hogy elvegyék az ügyet attól az idős ügyésztől, aki addig foglalkozott a dologgal. A legfontosabb érve az volt, hogy ez az ügyész részese volt a több, mint tíz évvel korábbi ügynek is, tehát már eleve nem lehet elfogulatlan.
Ez elől az érv elől végülis nem tudtak kitérni, és átadták az ügyemet egy fiatal ügyésznek, akiről feltételezhető volt, hogy mentes az elfogultságtól, és főleg minden bizonnyal már nem a régi ügyészi módszerek híve.
A feltételezés jogosnak bizonyult.
Az új ügyész egészen másképp állt a dolgok kivizsgálásához.
Nem a mindenáron történő vádemelés, hanem az igazság, a valós történések érdekelték.
Ennek köszönhetően elfogadta az ügyvédem javaslatát egy helyszini szemle megtartására, mégpedig annak ellenőrzésére, hogy hol és hogyan történhettek az események.
Ennek a helyszini szemlének perdöntő jelentősége volt!
Kiderült ugyanis, hogy egyáltalán nem úgy történtek - sőt, nem is történhettek úgy - az események, ahogyan addig a gyanúsításban megfogalmazták!
Ettől fogva a fiatal ügyész, figyelembe véve az ügyvédem által felhozott kétségeket és problémákat, alaposabban nézte át a rendőrségi jegyzőkönyveket, amelyekben egészen más állítások voltak, mint amit ő megállapított.
/ Érdekes, és a mai napig szokatlan jelenség volt ez az igazságszolgáltatásban: az ügyvéd és az ügyész egymást támogatva dolgozott az igazság kiderítésén, mert akkor már mindketten tudták, hogy valami nagyon el lett rontva ebben az ügyben már akkor, amikor letartóztattak... /
Az ügyész, látva, hogy a rendőrségi jegyzőkönyvekre nem igazán támaszkodhat, elrendelte a törvény által egyébként is kötelezően előírt ügyészi kihallgatást.
Az első percekben semmi sem utalt arra, hogy bármi is másként történik majd, mint az ügyészi kihallgatásokon szokott.
Mivel nekem fogalmam sem volt, hogy a fiatal ügyész miként is állt a vizsgálathoz, amióta átvette az ügyemet - ugyanis erról az ügyvédem nem tájékoztatott -, már eleve fenntartásokkal álltam hozzá, eltelve a korábbi évek rossz tapasztalataival.
Ennek megfelelően szólaltam meg, mielőtt ő még bármit is mondhatott volna.
- Szerintem semmi értelme ennek a beszélgetésnek. Kár is volt engem ide hozni...Az ügy úgyis a bíróságon dől majd el...
- Gondolja? - kérdezte nyugodtan.
- Nem gondolom, hanem tudom. Volt már részem jónéhány ügyészi kihallgatásban, és az a véleményem, hogy az egész csak felesleges időpocsékolás. Maga nem hisz nekem, én nem bízok magában...Ilyen alapokról kár elkezdeni az egészet...
/ A mellettem ülő ügyvédem zavartan nézett rám, mert nem számított arra, hogy így fogok viselkedni, de nem szólt közbe. Hagyta, hogy maguktól menjenek tovább a dolgok.../
- Biztos abban, amit mond? - kérdezte továbbra is nyugodtan, egyáltalán nem felháborodva a hallottakon.
- Biztos! - mondtam határozottan, de igazából kicsit már elbizonytalanított a szokatlanul nyugodt viselkedése...
- Azért csak mondja el, hogy mi a gondja, hogy mivel nem ért egyet...Itt vannak előttem azok a maga által írt beadványok, amelyekben az ártatlanságát kívánja bizonyítani. Némelyik igen csak elgondolkodtató... Például az, amikor arra hívja fel az ügyészség figyelmét, hogy maga sohasem támadott meg nőket az éjszakai utcán, hogy megfojtogassa őket, hanem az úgynevezett fojtogatásos dolgok mindig csak akkor történtek, amikor színházi próbáról volt szó. Amikor épp nem volt színháza, akkor nem is csinált ilyet...A másik dolog pedig amit írt, hogy nem tarthatjuk olyan ostobának, hogy ha valóban ez lenne a perverziója, akkor nem változtatott volna már régen a módszerein, hogy nőket fojtogathasson. Mert hiszen a színházi szervezéssel egybekötött fojtogatásról egyből maga jut mindenkinek az eszébe, tehát rögtön lebukik...Van bennük valami igazság és én ezekre az igazságokra vagyok kíváncsi...Vagyis arra, hogy úgy történt-e minden, ahogy azt nekem a vizsgálati jegyzőkönyvekben leírták?
- Semmi sem úgy történt, ahogy azt az ügyész úrnak leírták. - mondtam határozottan - Amit leírtak, azt csak azért írták, hogy alátámaszthassák a vádat, ami alapján el szeretnének ítélteni...Önök pedig úgy sem vonják soha kétségbe a rendőrségi jegyzőkönyvekben foglaltakat, sőt úgy is mondhatnám, hogy azok alapján dolgoznak.
- Az ügyészségek és az ügyészek sem egyformák, Attila. - válaszolta. - Nem szabad általánosítani...
- Csak az a baj, ügyész úr, hogy még mindig a régi garnitúra képviselői vannak többen, és ráadásul ők vannak vezető pozícióban! Ők mondják meg magának is, hogy mit kell és mit lehet csinálni.
Nyelt egy nagyot, és nem válaszolt.
Helyette az ügyvédem szólalt meg, mert már sokalta a szemtelen nyíltságomat.
- Ez nem tartozik a tárgyhoz, Attila! Nem ezért jöttünk ide! Hanem azért, hogy az ügyével foglalkozzunk...
- Igaza van az ügyvéd úrnak. - mondta az ügyész. - Mondjon el mindent úgy, ahogy történt. Elvégre ezért hozattam ide.
Elmondtam.
Aprólékosan kitértem mindenre, ami azon a napon történt, és néha belecsempésztem némi sértett kritikát is a rendőrség és az ügyészség munkájáról, intézkedéseiről, hozzá állásáról.
Néha bele kérdezett egy-egy részletbe, és igyekezett tisztázni minden számára nem érthető, még homályos eseményt.
Volt amikor elővett egy rendőrségi jegyzőkönyvet, idézte az abban foglaltakat, és elmondatta velem, hogy az a rész megfelel-e a valóságnak.
Amikor kérdezett, a kérdései olyan kemények, határozottak és célratörőek voltak, amilyen csak egy valóban az igazság felé törekvő emberé lehet.
- Hát ennyi... - mondtam, miután úgy éreztem, hogy mindent elmondtam arról a napról.
Az ügyész láthatóan mélyen, nagyon mélyen gondolkodott mindazon, amit hallott.
Talán két-három perc is eltelt, és még mindig nem szólalt meg.
- Ennyi volt, ügyész úr? Végeztünk mára? - kérdezett rá az ügyvéd, aki szintén sokalta már a csendet.
- Még néhány perc, ügyvéd úr...- válaszolta, és ujra keresgélni kezdett az irataim között.
Pár pillanat múlva egy papírlapot vett elő.
- Van itt egy vers a régi iratai között...Még annak idején foglalta le a rendőrség...Útkeresők a címe...Maga írta, vagy csak kimásolta valahonnan?
- Én írtam. - válaszoltam, és fogalmam sem volt, hogy hogy jön ez a témához...
- Gondoltam... - mondta. - Többször is elolvastam...mondhatnám, hogy nagyon sokszor...És úgy gondoltam, hogy ha ezt maga írta, akkor ebben benne van minden magyarázat arra, hogy mit miért csinál, és miért próbálkozik ujra és ujra ezzel a dologgal még akkor is, ha tudja, hogy ujra bajba kerülhet miatta...
Ujra elgondolkodott néhány pillanatra, aztán felállt.
- Kisérjék ki a gyanúsítottat a folyosóra, de még ne menjenek el! Csak tartunk egy kis szünetet...-mondta a smasszeroknak, és sietős léptekkel elrobogott.
- Ha jók a megérzéseim, akkor nem áll rosszul az ügyünk, Attila...-mondta az ügyvéd és leült mellém, mert nagyon fájtak az évek súlya alatt megfáradt lábai.
- Én másképp érzem, ügyvéd úr...Túl szemtelen voltam...Szerintem még jobban magamra haragítottam őket...- mondtam aggodalmaskodva.
- Hát nem viselkedett valami megbánóan! - vetette közbe oldalról az egyik smasszer.
- Mert nincs is mit megbánnia! - szólt oda olyan hangsúllyal az ügyvéd, hogy a fegyőr egyből elhallgatott.
Hosszabb beszélgetésre nem volt időnk, mert az ügyész hamarosan ujra megjelent.
Amikor visszamentünk a szobájába, megvárta amíg leülünk mindannyian, és csak aztán szólalt meg.
- Nos, Attila, úgy néz ki, hogy döntés született a személyével kapcsolatban...
- Milyen döntés, ügyész úr? - kérdeztem gyanakodva, mert ismertem már ezeket a döntéseket...
- Az, hogy holnap valószínűleg kiengedjük magát! Most beszéltem a megyei főügyész helyetessel, elétártam az érveimet, és végülis ő igent mondott. Már csak a főügyész úr engedélye kell hozzá, de ő már csak holnap lesz bent. De szerintem ő sem lesz más véleményen. Az ujonnan felmerülő bizonyítékok hatására nem nagyon tehet mást...Végülis egyértelműen kiderült, hogy maga nem akart megölni senkit..
Hirtelen fel sem fogtam, hogy mit hallok.
Csak bámultam magam elé, és nem tudtam eldönteni, hogy vajon nekem mondja-e, amit mond.
Mivel én nem bírtam megszólalni, ő folytatta.
- A kiengedése viszont nem jelenti azt, hogy nem emelünk vádat maga ellen! Igaz, hogy én személy szerint vádat sem emelnék, de sajnos az ember nem mindig hozhatja meg önállóan a döntéseit...A vádon viszont módosítunk. Már nem vádoljuk magát aljas indokból elkövetett emberölés kísérletével, mindössze súlyos testi sértés kísérletével, és azért ez nem mindegy. Kemény évek múlnak a különbségen...
- Tehát az lesz a vád, amiért legutóbb elitéltek? - tudtam most már megszólalni.
- Igen. - válaszolta.
- Hát ez az...A kísérlet az a jogi kategória, amibe mindent bele lehet magyarázni, és azt is el lehet ítélni, akit igazából nem kellene...Ezt egyszer már megtapasztaltam... - jegyeztem meg kicsit ingerülten.
- Ebbe a jogi vitába most nem akarok belemenni magával, mert úgy sem lenne értelme. Nem állunk egy oldalon, és ez soha nem hozna igazi eredményt a vitában...A lényeg, hogy szabadlábon védekezhet! A továbbiakban pedig önmagát kell megvédenie és megpróbálni bebizonyítani, hogy az a vád sem igaz, amivel ezután vádoljuk majd... - válaszolta a tőle megszokott nyugalommal.
- És hogyan számolnak majd el ezzel a kiengedésemmel a közvélemény felé, amelynek eddig, mint egy közveszélyes ember voltam bemutatva? - kérdeztem.
Magam sem tudom, hogy miért okoskodtam még mindig, hiszen más örömmel és gyorsan távozott volna egy ilyen döntés hallatán...
Talán csak minden mondatával ujra és ujra megakartam erősíteni azt, amit még mindig alig hittem el...
- Ez legyen a mi gondunk...- mondta és felállt, jelezve, hogy részéről befejezte a meghallgatást.
Az ügyvédnek is elege lett belőlem, mert határozottan rám szólt.
- Ne problémázzon most ezen, Attila! Már ez is óriási eredmény, amit eddig elértünk! A harc hátralévő részét a bíróságon kell megvívnunk, és nem indulunk rossz esélyekkel! Bízzon bennem, ahogy eddig is tette...
- Igaza van, ügyvéd úr...És elnézést ügyész úr, hogy ennyit okoskodtam...- mondtam lehajtott fejjel.
- Semmi gond. - mondta az ügyész és elsietett.
- Hol a francban voltál ennyi ideig?! - kérdezték a velem egy zárkában lakók, miután becsapódott mögöttem a vas ajtó.
- Hol lettem volna? Ügyészin. - mondtam tömören és ledobtam magam az ágyamra.
Szerettem volna egyedül maradni a gondolataimmal és az érzéseimmel, hogy feldolgozhassam mindazt a sokkhatást, amelyet az ügyészi döntés okozott bennem, de ez, abban a környezetben szinte lehetetlen volt. Ott mindig, mindenkit érdekelt a másik sorsa, mert a legapróbb történés is színt hozott unalmas napjaikba.
Kérdések áradatával bombáztak.
- Na mi van? Megmázsálnak?!
- Azt mondták, hogy sose szabadulsz?
- Előadta magát az ügyész mi? Megjátszotta, hogy ő mindent tud!
- Fogadjunk, hogy rá akart beszélni az őszinte beismerő vallomásra! De remélem, nem voltál pancser?!
Miután kifogytak a kérdésekből, és beállt a csend, én is megtudtam szólalni.
- Azt mondta az ügyész, hogy valószínűleg holnap haza mehetek...
Most még nagyobb hangzavar következett.
- Te???! Na menj a faszba!!! Akkor engem szentté avatnak!!! - kiabálták.
Mindenki tudta, hogy miért van benn a másik, így elképzelhetetlennek tartották, hogy olyan súlyos váddal, mint az enyém, kiengednének.
/ Mi tagadás: még számomra is hihetetlennek tűnt.../
- Hát...ezt mondta az ügyész...- mondtam bizonytalanul.
- És te még hiszel a mesében?! Nekem is ezt mondták, és ennek már nyolc hónapja! Még mindig itt rohadok, mint látod...
- Lehet, hogy én is így járok...Nem tudom... - válaszoltam, és valóban nem tudtam biztosan semmit.
- De várjuk meg a holnapot...- tettem még hozzá.
- Várjuk...- mondta a rabtárs, aztán legyintett és ő is lefeküdt.
Példáját lassan követték a többiek is, és végre egyedül maradhattam a gondolataimmal...
Másnap reggel a már megszokott csattanással nyílt a zárka ajtaja.
- Liebe! Telefonja van! - kiabálta be a smasszer.
- Nekem?
- Nem! A nagyanyámnak!...Ha azt mondtam, hogy magának, akkor magának!
Ezen már nem volt mit kérdezni.
Összekaptam magam, és elindultam vele a folyosó végén falra szerelt telefonkészülék felé.
- Maga az, Attila? - hallottam a kagylóból az ügyvédem hangját.
- Igen. Én vagyok...
- Van egy jó hírem! Az ügyész tegnapi ígérete valósággá vált! Még a mai napon kiengedik magát!
- És ez biztos, ügyvéd úr? - kérdeztem, mert ujra szerettem volna hallani.
- Hát persze, hogy biztos! A főügyész is jóváhagyta! Maga a mai naptól szabad! Már megtelefonáltam a szüleinek is ezt a jó hírt! Jönnek maga elé!
Ennél biztosabbat már nem is mondhatott. Ha már a szüleimet is értesítette, akkor teljesen biztos volt a dolgában.
Elrebegtem egy köszönömöt, aztán letettem a kagylót.
- Na mi van?! Mi a faszt vigyorog?! Talán baszni viszik, hogy ilyen vidám?! - kérdezte a börtönőr.
- Nem. Most még nem oda megyek, de este lehet, hogy már igen...
- És kit fog megbaszni?! Talán valamelyik jóképű köcsögöt? Mert más lehetősége jó pár évig nem lesz!
- Felejtsen el, főtörzs úr! Magának az a dolga, hogy visszakísérjen a zárkába...A többihez semmi köze!
- Túl nagy már a pofája! Szerencséje, hogy jókedvem van, különben a fogdába vágatnám ezért a dumáért!
- Hát arra már nem lesz ideje...ugyanis még ma kiengednek...
A hír hallatára megállt.
Bámult rám egy ideig, aztán hangosan röhögni kezdett.
Mikor befejezte, sajátos stílusában folytatta mondandóját.
- Hát ilyen jót már rég röhögtem! Méghogy magát kiengedik?! Tudja mit? Itt fog magára rozsdásodni a lakat, mire maga innen kimegy!
- Pedig éppen most közölte velem ezt a hírt az ügyvédem...- próbáltam meggyőzni, de nem lehetett.
- Tudja mit? Ajánlok egy fogadást! Ha maga innen kimegy, én még azon a napon kiengedek a folyosóra minden rabot, és egyenként mindegyiknek leszopom a faszát!
- Úgy legyen, főtörzs úr...- mondtam vigyorogva.
Ha lett volna nála fegyver, bizonyára kitárazott volna rajtam, de a lehetőségei kimerültek abban, hogy dühösen rám csapta az ajtót.
Az ügyészség által szabadlábra helyezett embereket déli tizenkettő és délután két óra között szokták kiengedni, ezzel szemben én még fél háromkor továbbra is a börtön rabja voltam, és semmi jel sem mutatott arra, hogy kiengednének.
A börtönben kialakított "ablak-telefonokon keresztül" - ez a rácsokon történő kikiabálásokat jelenti! - szinte negyedóránként értesültünk arról, hogy éppen kit helyeztek szabadlábra.
Rám azonban nem akart sor kerülni.
A zárkatársaim - látva az idegállapotomat - csak tisztes távolságból figyeltek, egyetlen szót sem szólva hozzám.
/ Később az ügyvédemtől megtudtam, hogy az ügyészségi határozat még délelőtt megérkezett a börtönhöz, tehát mindaz, ami velem az utolsó órákban történt, nem volt más, mint egy utolsó, lehetséges szivatás... /
- Liebe! Pakolja össze minden cuccát! Szabadul! - kiabálta be a smasszer a legutolsó időpontban, amikor még ki lehetett valakit engedni.
És szabadultam...
Számomra is hihetetlen módon az ügyész betartotta az ígéretét...
Azt hittem, hogy nyugalmam lesz mindaddig, amíg meg nem kapom az idézést a tárgyalásra, ami az ügyvédem szerint lehet akár egy év is, de tévedtem.
Három nap elteltével éles hangú csengő szakította félbe a reggelimet.
Mivel a börtönben kellőképpen megutálja az ember a csengő hangját, hiszen szinte minden eseményt azzal jeleznek, az étkezésektől az ébresztőig és a takarodóig, úgy rezzentem össze, mint akit váratlanul pofon vágtak.
- Attila itthon van? - kérdezte egy férfi hang.
- Igen. Itt vagyok... - léptem kijebb, és amikor megláttam, hogy ki az, azonnal beborult az agyam.
Az a nyomozó volt, aki őrízetbe vett, miután bevittek a temető bejáratától.
- Van valami gond?! - kérdeztem éles hangon, ezzel leplezve a félelmemet, hogy vajon mit találtak ki ujra.
/ Nem én lettem volna az első, akit szabadlábra helyeztek, aztán néhány nap múlva ujra visszavittek, mert közben egy még magasabb fórumon így döntöttek.../
- Nem...Nincs semmi gond...Csak kíváncsi voltam, hogy valóban itthon van-e... mondta.
- Igen. Itthon vagyok. Igaz, hogy ezt nem igazán maguknak köszönhetem...
Mielőtt még befejezhettem volna, édesanyám vette át a szót.
- Maguk már megint kikiálltották a fiamat az ország legveszélyesebb emberének anélkül, hogy meggyőződtek volna, hogy mi is történt valójában! Jó lenne, ha most már békén hagynák addig, amíg a bíróság el nem dönti, hogy bűnös vagy sem!
A nyomozó meglepetten hátrált vissza a bejáratig és zavartan mentegetőzött.
- Én nem akartam magukat zaklatni...Csak látni akartam Attilát...- mondta, aztán sietve távozott.
Semmit nem értettem az egészből.
Mi az, hogy látni akart?
Úgy jött, mintha baráti látogatásra érkezett volna...
Vagy talán csak megakart győződni, hogy igaz-e a hír?...
Hamarosan megkaptam a választ a kérdésre...
Alig félóra múlva ujra csengettek.
Egy másik nyomozó állt az ajtóban.
Ő már udvariasabb volt.
Tudott köszönni, tudott elnézést kérni a zavarásért, és persze igazolta is magát, ahogy azt kell.
- Egy idézést hoztam Attila...Holnap be kellene mennie a megyei kapitányságra... - mondta.
- Idézés?...Nekem?...Tudtommal az én ügyem már rég le van zárva...- kérdeztem értetlenül.
- Fogalmam sincs, hogy miért. Nekünk szóltak, hogy hozzuk ki...A többi nem ránk tartozik. Ez megyei ügy, amibe minket nem mindig avatnak be... - magyarázta.
Hittem is meg nem is amit mondott, de átvettem az idézést.
Mást nem is tehettem, mert ha nem jelenek meg az adott időpontban, akkor kijönnek értem és bevisznek. Ezt pedig nagyon nem akartam...
Éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel a dologgal, ezért felhívtam a megyei kapitányságot, hátha attól okosabb leszek.
Először azzal a nyomozóval beszéltem, aki az ügyemet vizsgálta, de ő nem tudott semmiről, csak tőlem értesült arról, hogy idézve vagyok.
Ettől még gyanúsabbá vált ez az egész.
Kezdtem igazán ideges lenni.
Ezt követően személyesen azt a személyt hívtam, aki aláírta az idézést.
Ő már tudott a dologról, és ennek erőteljes nyomatékot is adott a hangerejével, illetve azzal, amit mondott.
Meg sem várta, hogy kérdezzek. Amint meghallotta a nevemet, rögtön kiabálni kezdett.
- Remélem tudja, hogy mi a következménye annak, ha nem jön be?! Előkerestetem a föld alól is! Az pedig nem lesz kellemes magának!!
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem akarok bemenni. Csak azt szeretném tudni, hogy miért vagyok idézve?
- Azt majd holnap megtudja!
- De én ma akarom tudni! - emeltem most már én is kicsit feljebb a hangomat.
- Igen?...Ma akarja tudni? - kérdezte gúnyosan, és érezhetően meglepődve a hangerőmön.
Valamivel emberibb hangon folytatta.
- Azért, mert fényképet és ujjlenyomatot akarunk magáról csinálni.
- Rólam már készült fénykép és ujjlenyomat is...Akkor most minek kell új? - kérdeztem logikusan.
Ujra visszatért a korábbi hangerejéhez.
- Azért, mert kell!! Ez nem vita tárgya!! De megismétlem! Ha eszébe jutna, hogy nem jön be, elővezettetem, és a nyomozati cselekmények alóli kibúvás miatt ujra elrendelem az letartóztatását!! Érthető?!!!
Hát persze, hogy érthető volt.
Rettenetesen dühítette őket, hogy az ügyészség keresztül húzta a számításaikat, vagyis tulajdonképpen kudarcot vallott a nyomozásuk, és mindenképpen szerettek volna valami fogást találni rajtam, hogy ujra bezárhassanak...
Ezt az örömöt semmiképpen sem kívántam megadni nekik.
Ha csak egy utazáson múlik, hogy mindezt elkerüljem, akkor utazok.
De nem egyedül!
Az "oroszlán barlangjába" nem szerettem volna védtelenül belépni...
Felhívtam az ügyvédemet, és tájékoztattam a történtekről.
Ő ugyan úgy nem értette a dolgot, mint én.
- Hát ilyenről még nem is hallottam, Attila...Negyven éve ügyvéd vagyok, de olyanra még nem volt példa, hogy valakinél utólag, az ügy lezárása után megismételjenek egy ujjlenyomat levételt és fényképet...Nem baj. Jó, hogy szólt...Én is ott leszek...
Ott is volt.
Negyed órával hamarabb, mint kellett.
- Mutassa csak azt az idézést, Attila. - mondta mindjárt az első mondatai között.
Egy ideig nézegette, aztán megkérdezte.
- Megnézte maga ezt rendesen?
- Hát persze...
- És nem tűnt fel, hogy tanúként van idézve?
- Tanúként???
- Igen. Nézze csak meg!
Valóban úgy volt.
Az idézésen a "tanúként" rovat volt bekarikázva.
- Hát ez roppant gyanús... - mondta az ügyvéd, majd hozzátette:
- Ez most had maradjon nálam. Később még jó lesz, azt hiszem...
Nem értettem, hogy mire lenne még jó, de maximálisan megbíztam benne, mert mindig tudta, hogy mit akar...
- Ezért jöttünk. - tartotta a portán lévő rendőrhölgy elé az idézést.
- Megnézhetem? - kérdezte a nő.
- Hát persze. - mondta az ügyvéd és ujra elé tartotta a papirt.
- De szeretném elkérni, mert ezt nekünk meg kell őrizni. - nyúlt az idézésért a rendőrnő.
- Sajnos oda adni nem tudom. Én is szeretném megőrizni, mert a későbbiek folyamán ez még bizonyítás tárgya lehet...
Én legalább annyira nem értettem, hogy mit is akar az ügyvéd a későbbiekben azzal az idézéssel, mint a rendőrnő.
- Én viszont addig nem tudom beengedni magukat, amíg le nem adják! - emelte határozottabbra a hangját a nő.
- Semmi gond...Akkor nem megyünk be...De arra kérném, hogy adjon egy igazolást arról, hogy itt voltunk, és hogy miért nem engedett be minket... - válaszolta az ügyvéd a tőle megszokott nyugalommal.
- Megkérdezhetem, hogy ön egyáltalán milyen minőségben van itt? Ön az idézett, vagy csak hozzátartozó? - kérdezte egyre dühösebben a nő.
- Én vagyok a védő ügyvédje az idézettnek, és ebben a minőségemben részt kívánok venni minden nyomozati cselekményben, így ebben is!
Elővette az ügyvédi igazolványát, és megmutatta.
Ez már hatott.
A rendőrnő rögtön visszavett a hangerőből és látható zavarral mondta.
- Értem...Az más...Akkor mindjárt felszólok, hogy itt vannak...
Rövid telefonálásután szólalt meg ujra.
- Mindjárt jön valaki, aki felkíséri magukat.
- Köszönjük. - mondta az ügyvéd, és kizárva minden további vitát, a táskájába tette az idézést.
Néhány perc múlva fiatal nyomozó jelent meg.
- Na jöjjön, Attila! - intett felém.
Elindultam, nyomomban az ügyvéddel.
- Maga ki? - állt a védőm elé, ezzel jelezve, hogy ő nem jöhet tovább.
- Én ennek az embernek a védő ügyvédje vagyok, és szeretnék jelen lenni minden olyan dolognál, ami őt érinti.
- Ez nem olyan dolog, ahol szükség van ügyvédre. - mondta félválról a nyomozó és hátat fordított az ügyvédnek.
Elakart indulni, de az ügyvéd hangja megállította.
- Engedje meg, hogy én döntsem el azt, hogy mikor akarok ott lenni a védencemmel, és mikor nem. Túl sok sumákolás volt már eddig is ebben az ügyben ahhoz, hogy magára hagyjam.
Szó szót követett, a hangnem egyre keményebbé vált, főleg a nyomozó részéről.
Mindkét fél felsorakoztatott egy csomó büntetőeljárási paragrafust a saját igaza alátámasztására, én meg csak álltam és roppant kellemetlenül éreztem magam.
Aztán amikor a hangnem a nymozó részéről már szinte a durva sértegetésbe csapott át, olyat láttam, amit addig még soha.
Az ügyvédem elvesztette a nyugalmát.
- Kikérem magamnak ezt a hangot! Ha nem veszi figyelembe, hogy mint védő ügyvéd a jogot és a törvényt képviselem, akkor legalább a koromat tisztelje!! Maga nem csak a fiam, de talán már az unokám is lehetne! Ezért elvárom, hogy így is beszéljen velem! Egyébként most rögtön megyek az ügyészségre és panaszt teszek maguk ellen!!!
Ha mindaz, amit az ügyvéd a koráról mondott nem is, de az ügyészség emlegetése jobb kodorra ösztönözte a fiatal nyomozót.
- Hát jó...Jöjjön, ha annyira akar...A főnököm majd eldönti, hogy engedélyezi-e a jelenlétét...- mondta hallkabban és bizonytalanabbul.
Szinte kísértetisen ugyan ez játszódott le az emeleten.
A különbség csak annyi volt, hogy az az ember, akivel ott került szembe az ügyvédem, komoly pozícióban volt a rendőrségnél, ezért nehezebb volt vitába szállni vele.
- Nem mehet vele, és kész! A fényképezés és az ujjlenyomat levétele nem olyan nyomozati cselekmény, ahol az ügyvédnek kötelező lenne ott lenni! Ha annyira kíváncsi a védence sorsára, akkor megvárhatja a folyosó végén lévő váróban! Itt én szabom meg, hogy mi történik, és én így döntöttem! Ha nem tetszik, elmehet panaszra oda, ahová csak akar!
- El is fogok. Abban biztos lehet...
Mondta az ügyvédem, de nem erőszakoskodott tovább.
Megérezte, hogy ez volt a maximum, amit ki tudott harcolni, mert a főnyomozó úgy is hajthatatlan lett volna, és mivel ő volt "hazai pályán", ő diktálta a szabályokat is...
Megcsinálták rólam a fényképeket és levették az ujjlenyomatot, aztán amikor a két bűnügyi technikus visszafelé kísért a folyosón, váratlanul eléjük állt a földszintről már ismert fiatal nyomozó.
- Jól van! Haggyátok! Majd mi visszakísérjük! A Főnök akar még vele beszélni!
A helységben, ahová beléptem, nyomozók csoportja állt.
Végigmértek, jóindulatúnak egyáltalán nem nevezhető tekintetekkel, majd az egyikük közelebb lépett.
- Na mi van? Mit néz? Oda menjen be! - mondta.
- Nem mondom, hogy üljön le, mert magával sokáig még egy levegőt sem kívánok szívni! - kezdte mondandóját a főnyomozó.
Eleget tettem a kérésének.
Állva maradtam és csendben.
- Csak azért hivattam ide magát, hogy felvilágosítsam, mihez tartsa magát a továbbiakban! - szólalt meg ujra.
Mivel továbbra is hallgattam, ő folytatta.
- Én tudom, hogy maga milyen ember! Tudom azt is, hogy maga komoly veszélyt jelent a társadalomra! Nekem meg van a saját véleményem, és ettől nem tántorít el az sem, hogy magát az ügyészség kiengedte! Ez az ő bajuk! Viseljék érte ők a felelősséget! Az viszont biztos, hogy amíg él, én figyelni fogok, és mindent elkövetek azért, hogy ujra a rácsok mögött lássam!
- Köszönöm a jóindulatát...- jegyeztem meg, először hangot adva az érzéseimnek.
Kár volt szólnom.
Csak még nagyobb dühöt ébresztettem benne.
- Majd nem fogja köszönni, amikor legközelebb szemtől szemben ülünk itt egymással! És erre szerintem nem is kell sokat várnom!
- Ez a maga egyéni véleménye... - szólaltam meg ismét, majd rövid szünet után hozzátettem:
- Nem akarok szemtelen lenni...Csak szeretném, ha tudomásul venne valamit...A jog és a törvény képviselői más következtetésre jutottak, mint maguk...És magának, mint a törvényesség egyik lépcsőjén elhelyezkedő hivatalnoknak, ezt kötelessége lenne tudomásul venni...
Bármennyire igyekeztem is visszafogottnak mutatkozni, a hangsúlyom elárulta az indulataimat.
Az indulat pedig indulatot gerjesztett.
- Még maga akarja nekem megmagyarázni, hogy mi a dolgom?!!!
Ugrott fel a velem szemben ülő férfi.
A hátam mögött álló nyomozók azonnal követték a példáját és közelebb léptek felém, mert úgy érezték, hogy kötelességük leutánozni a főnök hangulatát.
- Mi a faszt dumálsz?!
- Még neked áll feljebb?!
- Még te akarsz minket kioktatni?!
Nem vagyok gyáva ember, de ott, abban a pillanatban igazán megijedtem.
Úgy éreztem magam, mint egy macska, amelyet vérengző kutyák közé dobtak.
Csak bámultam magam elé, és hallgattam.
Amikor elcsendesedtek, mindössze egyetlen kérdést tudtam kipréselni magamból, azt amit a legfontosabbnak tartottam.
- Elmehetek?
- El...Hát persze, hogy el...Elvégre az ügyészség szabadlábra helyezte...De még találkozunk...- mondta a Főnök, és a hangjából érezhető volt, mennyire tisztában van azzal, hogy ha az igazság nem is, de a hatalom az ő oldalán van...
Az ügyvédem még mindig úgy ült a folyosó végén, mintha oda szögezték volna.
Már ő is tudta, hogy az aznapi beidézésem valódi oka nem az ujjlenyomat és a fénykép készítése volt, pedig akkor még el sem meséltem neki, hogy mi történt az irodában.
Ő attól a két embertől tudta, akik mellette ültek a váró egyik asztalánál.
- Mi történt magával, Attila?Olyan sápadt, mintha rosszul lenne? - kérdezte.
- Majd elmondom, ügyvéd úr...Menjünk innen, erről a helyről minél előbb...
Mielőtt még bármi továbbit is mondhattam volna, vagy elindulhattunk volna kifelé, gyorsan felállt az ügyvéd mellett ülő egyik férfi.
- Magát vártuk, Attila! A rendőrségtől tudtuk, hogy ma ide jön! Úgy gondoltuk, hogy akkor készítünk magával egy riportot! - mondta az ujságíró, mert az volt.
- Igen! Itt a lehetőség, hogy elmondja mindazt, ami magával történt, és amit sérelmez! - tette hozzá a másik.
Váratlanul ért ez az ujabb fejlemény.
Tanácstalanul néztem az ügyvédre.
- Most mit csináljak, ügyvéd úr? Nyilatkozzak?
- Ha rám hallgat, elküldi ezeket az embereket...Éppen elég kárt okoztak már magának ahhoz, hogy szóba álljon velük...Ráadásul már az is gyanús, hogy a rendőrség hívta őket ide...De én nem dönthetek maga helyett...
Komoly válaszút előtt álltam.
A letartóztatásom óta először nyílt lehetőségem arra, hogy elmondjam, mi is történt valójában azon a nyári napon a temető mögötti dombon, és ez nagyon csábító volt. A rossz tapasztalatok az ujságírókkal szemben viszont óvatosággra intettek.
- Mi a biztosíték arra, hogy azt írják le, amit elmondok...- kérdeztem némi gondolkodás után.
- Biztosíték? Milyen biztosítékot adhatnánk? Ez bizalom kérdése...És mi nem akarunk ártani magának... - mondta az egyik ujságíró.
- Hát ezt már nagyon sok kollégája mondta nekem...Sőt szinte mindegyik ezt mondta, mintha módszerként tanítanák az ujságíróknak, hogy miként kell az alany bizalmába férkőzni...Aztán egészen más kerekedett ki a riportból, mint amit ígértek...Ezért inkább kihagyom, most ezt a lehetőséget...
Néhány pillanatnyi szünet után a másik szólalt meg.
- Hát...végülis nekünk teljesen mindegy, hogy nyilatkozik-e vagy sem...Megkérdeztük a rendőrséget is a maga ügyével kapcsolatban, és ha maga nem mond semmit, akkor csak azt jelentetjük meg...Persze hitelesebb lenne, ha a cikkben a maga álláspontja is szerepelne, aztán a két vélemény között döntsön az olvasó...
Villámgyorsan kellett mérlegelnem.
El kellett döntenem, hogy bele nyugszok-e az olvasók ujabb egyoldalú tájékoztatásába, vagy ráteszem az én verziómat is a mérleg másik oldalára...
- És megismerhetném a rendőrség álláspontját? Csak, hogy tudjam, mire is kell reagálnom. - kérdeztem.
- Hát ez nem áll módunkban...Senki nyilatkozatát sem adhatjuk ki...Ezt így kívánja az ujságírói etika...De különösebben nem mondtak rosszat...Végülis magát már szabadlábra helyezték, és ez számít ám valamit...Mondja el, amit akar, aztán majd mi összehozzuk, egymás mellé állítjuk a tényeket... - válaszolta az "etikus" ujságíró.
Össze is hozták.
A megjelent ujságcikk mindenhol megállta volna a helyét.
Fel lehetett volna használni a konyhától a WC-ig bárhol.
Csak egyvalamire nem volt alkalmas: az emberek hiteles tájékoztatására.
Az általam elmondottakat alaposan megrövidítve, és persze a lényegesebb dolgokat kihagyva belőle, írták le, a cikk nagy részét pedig B. főnyomozó mondandója töltötte ki.
Nyilatkozata nem méltó arra, hogy teljes egészében idézzem, de a lényegét azért szeretném visza adni nektek.
"Határozottan kijelenthetem: nem látok esélyt arra, hogy megváltozzon... Ez azt is jelenti, hogy az előzményeket nem ismerő fiatal lányok elsősorban .... városban - de az ország más részein is - ismét veszélyben vannak. Hangsúlyozni kell azonban, hogy kellő körültekintéssel nincs ok pánikra, ám ezért a szülők és a pedagógusok tehetnek a legtöbbet...Ha így tesznek, biztosan nem történhet baj, hiszen az eddigi esetek azt mutatják, hogy L. Attila nem erőszakos, nem támadja meg durván áldozatait, és többnyire napközben keres színésznőket."
Bizonyára nem nehéz elképzelni, hogy ennek a cikknek a megjelenése milyen hatással volt azokra az emberekre, akik még mindig abban a meggyőződésben élnek, hogy amit az ujság ír, az csakis igaz lehet - főleg, ha egy komoly beosztású rendőrtiszt nyilatkozik...
A történtek után - miután azt is elmeséltem neki, hogy mi történt a főnyomozó irodájában - az ügyvédem hivatali visszaélés miatt feljelentést tett az ügyészségen, az ügyészség pedig - mivel jogosnak tartotta azt - vádemelési javaslattal élt a főnyomozó ellen.
/ Természetesen őt megillette az ártatlanság vélelme elnevezésű törvény, vagyis amíg nem született ítélet az ügyében, addig mélyen hallgatott a sajtó, és "természetesen" tovább dolgozhatott az addigi beosztásában.../
A vád lényege nem a személyiségi jogaimat sértő ujságnak tett nyilatkozata volt, hanem azok a körülmények, ahogyan a beidéztetésem történt.
Mindazt, amiket az irodájában mondott nekem, természetesen nem lehetett bizonyítani, hiszen a beosztottjai hogyan is vallottak volna ellene...
Az viszont tény volt, hogy a szabadlábra helyezésem után zaklattak, mégpedig elég furcsa módon.
Mindenek előtt ott volt bizonyítékként az ügyvédem által gondosan eltett idézés, amelyen tanúként jelöltek meg, ami egyrészt félrevezetés volt, másrészt ha valakit tanúként idéznek, akkor annak jár az utiköltség visszatérítése, amire természetesen az én esetemben nem került sor.
A beidézett rendőrök ezt az "apró kis hibát" azzal magyarázták, hogy azon a napon nem volt olyan nyomtatványuk, amilyet gyanúsítottaknak szoktak kiküldeni, így ezzel helyettesítették, mert végülis - mondták - a lényeg az volt, hogy behívassanak, mindegy, hogy milyen papíron.
/ A dolog már csak azért is sántít, mert akkor már gyanúsított sem voltam, vagyis régen nem tartoztam a rendőrség hatáskörébe.../
A bíróság " természetesen" helyt adott ennek a védekezésüknek, és a dolog ezen részét nem firtatta tovább...
Mint kiderült, az idézésen ugyan B. főnyomozó neve szerepelt, az aláírás viszont már nem az övé volt, ugyanis azt helyette egy másik nyomozó írta alá, amely akár okirathamisításnak is tekinthető lehetne.
Erre az volt a válasz, hogy ez már csak így szokás náluk, régóta ez a bevett gyakorlat, és ők abból nem csinálnak gondot, ha valaki aláír valamit helyettük.
A bíró sem csinált belőle gondot.
Elfogadta ezt az érvelést is...
Túlterheltséggel és feledékenységgel magyarázták azt a tényt, hogy az egy éves előzetes letartóztatásom alatt nem jutott eszükbe megcsinálni a "foglyosítást", vagyis a fényképet és az ujjlenyomatot. Csak a szabadlábra helyezésem után tűnt fel ez a hiányosság, amikor - ki tudja miért, hiszen már nem is hozzájuk tartozott az ügy - elővették az irataimat.
/ Mellesleg az ujjlenyomatot és a fényképet már a letartóztatás után néhány nappal el kell végezni.../
A bíró ezügyben is megértőnek mutatkozott...
Aztán B. főnyomozó és ügyvédje váratlanul azt kérte a bíróságtól, hogy rendeljenek el zárt tárgyalást az ő kihallgatása alatt, mert amit el akar mondani, az kimeríti az állami és hivatali titok fogalmát.
A bíró erre is igent mondott, és engem és az ügyvédemet is kiküldtek a teremből.
Soha sem fog kiderülni, hogy mi hangzott el a tárgyalóteremben, mi lehetett az a hatalmas állami és hivatali titok, amit elmondott...
Bizonyára komoly érveket hozhatott fel, mert alig fél óra múlva a Bíróság őt, és mindenkit, aki részt vett a dologban, bűncselekmény hiányában felmentette...
/ Hát így kell széllel szemben pisilni.../
Arra a kérdésemre, hogy mit tehetek az ujságban rólam tett nyilatkozata ellen, a bíró azt válaszolta, hogy az majd egy másik per, egy polgári per tárgya lehet, vagyis indítsak egy polgári pert.
Nem indítottam.
Egyrészt nem kívántam évekig pereskedni egy eleve kilátástalan ügyben, másrészt már nem is igazán érdekelt a dolog.
Minden energiámat inkább a közeledő büntetőperemre akartam fordítani, mert tudtam, hogy még nehéz harc áll előttem, és úgy gondoltam, hogy ha ott bizonyítani tudom az ártatlanságomat, akkor azzal az emberek véleményét is meg tudom majd változtatni...
Tudtam, hogy még nagyon nehéz küzdelem előtt állok.
Az ügyészség által történő vádmódosítás, és a kiengedésem adott némi reményt, de abban egyáltalán nem lehettem biztos, hogy a bíróság is hasonló jóindulattal áll majd az ügyhöz.
Már csak azért sem, mert a korábbi tapasztalatok egészen mást mutattak.
És itt elsősorban nem a saját ügyeimre vagy elitéléseimre gondolok, hanem azokra a példákra, amelyeket az évek során más elitéltek ügyeinél tapasztaltam...
A bíróságoknál ugyanis bevett gyakorlat, hogy ha valaki már bizonyos időt előzetes letartóztatásban töltött, akkor azt mindenképpen bűnösnek kell kimondani, hogy elkerüljék az utólagos kártérítési igényeket a jogtalan fogvatartást miatt.
Ilyenkor - az ügytől, és a bíróság jóindulatától függően - kétféle megoldás létezhet.
A rosszabbik esetben lényegesen több évet kap, mint amennyit előzetesben töltött, hogy azért még érezze egy kicsit a bűntetés súlyát.
A szerencsésebb eset pedig az, amikor a bíróság napra pontosan ugyan annyi ítéletet szab ki, mint amennyi az előzetes letartóztatás ideje volt, és ezzel megint csak ki van zárva mindennemű kártérítési igény lehetősége...
/ Így születhetnek olyan érdekes ítéletek, mint például egy év két hónap és tizenegy nap.../
Abban tehát szinte biztos voltam, hogy az én esetemben is elmarasztaló ítélet születik, mégpedig több, mint amennyit előzetesben voltam, hiszen az csak egy év volt, míg a súlyos testi sértés kísérletének legalsó büntetési tétele már eleve két év.
Igaz, hogy ez az alsó határ, főleg a kísérlet esetében korlátlanul enyhíthető, de olyan sajtóhadjárat után, mint ami ellenem folyt, erre nem igazán lehetett számítani...
/ Erre a negatív fejleményre számítva utasítottam vissza L. és a még mindig - egy év után is! - rám várakozó csoport ötletét, mely szerint amíg nem kerül sor a tárgyalásra, addig menjek vissza X.-be és kezdjük el a munkát. Közöltem velük, hogy nem látom értelmét, mert valószínűleg olyan ítélet születik majd, amelynek alapján vissza kell mennem a börtönbe leülni a még hátramaradt időt.../
Negatív érzéseimet csak növelte az ügyemet tárgyaló bíró fogvatartottak körében elterjedt híre, mely szerint nagyon kemény ítéleteket szokott hozni, főleg ha a vádlott már többszörös visszaeső.
Márpedig két korábbi elitélésem miatt én már annak számítottam....
Csak rontotta a hangulatomat, hogy az ügyvédem is elismerte a bíró keménykezűségét, viszont rögtön hozzátette, hogy ugyanakkor nagyon igazságos és főleg befolyásolhatatlan, vagyis akit ártatlannak tart, azt fel is menti, függetlenül minden előzetes elítélő ujságcikktől és közvéleménytől.
Nagyon vegyes érzelmekkel, és felborzolt idegállapotban foglaltam hát helyet a vádlottak padján - még igazságom teljes tudatában is kétségekkel telve...
Az ügyész - aki nem ugyanaz volt, mint aki kiengedett, mert ezt a törvény nem engedi meg - tulajdonképpen "lemásolta" a korábbi súlyos testi sértés kísérletében ellenem írt vádat.
A különbség csak annyi volt a két ügy között, hogy amíg az előzőnél nem volt sérülés, addig ebben az esetben sérülésre is hivatkozott a vádban, mégpedig a rendőrségi jegyzőkönyvek, illetve egy orvosi látlelet alapján.
- Bűnösnek érzi magát?! - kérdezte keményen a bíró a vádirat ismertetése után.
- Nem. - feleltem határozottan.
Ezek után kezdetét vette a bizonyítási eljárás, mégpedig olyan kemény határozottsággal és alapossággal, amilyet addig még egyetlen bírótól sem tapasztaltam.
Nem foglalkozott mellékes, lényegtelen, és az ügyet egészen más irányba elvivő részletekkel, csakis azokat a tényállásokat kívánta vizsgálni, amelyek valóban eldönthetik, hogy bűnös vagyok-e vagy sem.
A legfontosabbnak természetesen a sérülés tényét tartotta, ezért ezt kezdte először vizsgálni.
Ugyanis, ha azok valóban léteztek, akkor nem kérdéses a továbbiakban, hogy elkövettem-e a súlyos testi sértés kísérletét. Sőt, ha netán azok nyolc napon túl gyógyulóak voltak, akkor már nem csak a kísérletet, de magát a súlyos testi sértést is kimerítettem.
Ennek eldöntésére beídéztette azt az orvost, aki kiállította a "sérülésről" a látleletet.
Az első megdöbbentő, és a bíró igazságérzetét igen csak bántó vallomás következett, mely után láthatóan nagyon ideges lett.
/ Nála idegesebbnek csak az ügyész tűnt.../
Már az első percekben kiderült, hogy a "fojtogatástól eredő sérülés" tényét valójában nem is az orvos állapította meg, hanem a rendőrök már eleve úgy állították elé M.-et, hogy közölték vele: "Megfojtogatták ezt a lányt! Nézze meg, hogy milyen sérülés van a nyakán!"
Az orvos tehát már eleve ennek az előzetesen megadott, befolyásoló információnak a birtokában fogott hozzá a vizsgálathoz, és ennek eredményeképpen írta le a látleletben, hogy a nyakon fojtogatástól eredő sérülések vannak...
- És maga rögtön látta, hogy ez a sérülés csak fojtogatástól eredhet? - kérdezte a bíró.
- Nem. Ezt nem lehetett egyértelműen eldönteni...De a rendőrök azt mondták, hogy megfojtogatták, én pedig nem vontam kétségbe az állításukat, és eleve ebből indultam ki...
- De származhatott mástól is? - tette fel a bíró az ujabb kérdést.
- Hát persze. Olyan kicsi és jellegtelen volt, hogy akár egy sima vakarózás is okozhatta. - mondta határozottan az orvos.
A bíró elgondolkodva lapozgatta az előtte lévő iratokat, mielőtt ujra megszólalt.
- Azt mondta, hogy a sérülés kicsi és jellegtelen volt. Kíváncsi lennék, hogy ez mit jelent valójában? Mi az, ami kicsinek és jellegtelennek bizonyul orvosilag? Konkrétan tehát azt akarom kérdezni, hogy Ön milyen mértékű sérülést látott?!
- Talán borsószemnyi területen lehetett, és az is csak halványan, alig észrevehetően látszott. - jelentette ki az orvos.
- Akkor most ujra megkérdezem, de konkrét és határozott választ várok magától! Biztos maga abban, hogy az a sérülés fojtogatástól származott?!
- Nem. Sőt, egyáltalán nem vagyok benne biztos. Bármi más is okozhatta. Olyan jellegtelen volt az egész, hogy nem is foglalkoztam volna vele, ha nem a rendőrök állítják elém...
- Ennek ellenére maga mégis kiadott egy látleletet arról, hogy a sérülés fojtogatástól származik?! - emelte meg a hangját a bíró.
- Hát...Mivel a rendőrök azt mondták, hogy megfojtogatták, nekem el kellett fogadnom, és úgy kelletg kitöltenem a látleletet is...- mondta zavartan az orvos.
- Már ne haragudjon, de maga az orvos vagy a rendőrök?! Kinek a dolga megállapítani, hogy mitől is van az a sérülés, és hogy milyen mértékű?!! - kérdezte még ingerültebben a bíró.
- Hát...Az én dolgom lett volna...-válaszolta az orvos, és kényelmetlen helyzetében egyik lábáról a másikra állt.
- Tudja maga, hogy mi múlik ezen?! Ennek az embernek a bűnössége vagy az ártatlansága!! Egy ilyen kis papíron, amit maga hanyagul töltött ki! - emelte meg az iratok közé csatolt látleletet a bíró.
/ Ekkor tapasztaltam először, hogy mennyire igaz volt a róla szóló hír. Nagyon kemény kézzel vezette a tárgyalást, és csakis az igazság érdekelte! /
Mivel az orvos erre nem tudott mit válaszolni, csak állt lehajtott fejjel, mintha ő lett volna a vádlott - ami azt illeti, arra a néhány percre ha jelképesen is de valóban azzá vált -, a bíró folytatta a kérdezést.
- A Vád és a rendőrségi jegyzőkönyvek szerint a sértett még a maga rendelőjében is fuldoklott, habzott a szája, és teljesen magán kívül volt. Látta maga ezt a sértetten?!
- Ilyen tünetek egyáltalán nem voltak tapasztalhatók nála! Teljesen nyugodtan és normálisan viselkedett! Nem tudom, hogy ezt honnan vették a rendőrök...- mondta az orvos.
- Hát én sem...- jegyezte meg a bíró félhangosan, szinte csak önmagának mondva, aztán ujra az orvoshoz szólt.
- Köszönöm. Elmehet. És legközelebb a saját tapasztalataira támaszkodva írjon látleletet...
Szegény orvos úgy kullogott ki a teremből, hogy közben senkire sem mert nézni...
A vád egyik leglényegesebb része tehát megdőlt és valótlannak bizonyult.
/ Talán nem lényegtelen megjegyeznem, hogy később hasonló sorsra jutott a rendőrségi jegyzőkönyvekben leírt dolgok kilencven százaléka! Ez pedig egy nagyon elgondolkodtató arány, és minden logikusan gondolkodó emberben elég komoly kérdéseket vethet fel.../
A következő tisztázásra váró dolog az volt, hogy vajon miért, milyen okból "menekült" el M. a próba helyszínéről, és miért értesítette a rendőrséget?
/ Ezt a történést, vagyis az egész "ügy" kirobbanásának a körülményeit én is csak ekkor tudtam meg, pedig, mint írtam, rengeteget törtem rajta a fejemet a börtön magányos zárkájában.../
M. bíróság előtt tett vallomásából a következő derült ki.
Miközben én H.-val kicsit lejjebb mentem elvégezni a gyakorlatot, M. észrevette, hogy elfogyott a cigarettája. Ezért úgy gondolta, hogy amíg mi próbálunk, addig leszalad a közeli büfébe - oda ahol korábban megismerkedtünk.
Ez magyarázza azt, hogy ott hagyta a dzsekijét és a magnóját, vagyis vissza akart még jönni!
- Mást nem kérsz? - kérdezte tőle a büfés férfi.
- Nem! Sietek vissza, mert mindjárt én kerülök sorra! - válaszolta a lány.
- Hol kerülsz te sorra? A munkanélküli központban vagy a polgármesteri hivatalban? Mert ebben a városban csak ott szoktak sorban állni az emberek... - poénkodott a férfi.
- Dehogy! Ez más! Ez színházi dolog!
- Színház?...Milyen színház?
- Én és a barátnőm találkoztunk egy emberrel, aki a színházába keres színészeket, és azt szeretné, ha én is benne lennék! A barátnőm most ott van vele a temető mögötti dombon, ott gyakorolnak, én meg leszaladtam addig cigiért, de sietnem kell vissza, mert aztán én kerülök sorra! - mondta M. büszkén.
- És, hogy néz ki az az ember, aki ezt nektek ígérte? -kérdezte a büfés.
- Szemüveges, jóképű, igazi úri ember...Az, akivel maga is beszélgetett, amikor ide jöttem délután is cigit venni...Szerintem ismeri, mert úgy beszélgettek...
- Csak nem az Attilára gondolsz?! - kérdezte a büfés.
- De igen...Azt hiszem, hogy így hívják...- mondta M.
- Figyelj ide! Ha azzal az emberrel találkoztál, akire gondolok, akkor áldhatod az eget, hogy még életben vagy!...Tudod, hogy ki az?! Az az ózdi fojtogató! Ez az, aki megfojtott annakidején egy lányt!
- Ne vicceljen velem...-mondta elsápadva M.
- Dehogy viccelek! Én csak tudom a dolgokat! Gyerekkori barátom volt, egy iskolába jártunk! A fél életét börtönben töltötte emiatt! Szerintem most veletek is ezt akarta! Csak az a szerencséd, hogy találkoztál velem!!
A lány rémülten nézett, hol I.re, hol pedig a temető felé.
- Akkor most mit csináljak? A barátnőm ott van vele... - kérdezte a férfitól.
- Telefonálni kell a rendőrségre! Be kell jelenteni, hogy mi történt! El kell mondani, hogy téged is megakart folytani, és lehet, hogy a barátnőd már nem is él!...Ez a legjobb, amit tehetünk! Gyere!
A "gyerekkori barát" gyorsan becsukta a büfét, és egy közeli telefonfülkéből telefonáltak a rendőrségre, hogy azonnal menjenek, mert egy férfi fojtogat egy lányt a temetőben.
/ Hát ezért volt az az éktelen szirénázás, és a három rendőrökkel dugig töltött járőrkocsi.../
Az, hogy végülis melyikük telefonált, soha nem derült ki, mert a vallomásukban mindketten önmagukat nevezték meg telefonálóként.
De végülis ennek a vád szempontjából nem is igazán volt jelentősége.
Free Music at divine-music.info>
