Az ajtóból szólt még vissza: - Majd jelentkezek...Hogy mikor azt még nem tudom...Át kell gondolnom ezt az egészet... Ujabb találkozásunkkor hivatalos papírt tett elém. - Itt írja alá, Attila! Mától én vagyok a védője. - Akkor ez azt jelenti, hogy hisz nekem, ügyvéd úr?...
- Úgy is mondhatjuk...De még nagyon sok dolgot kell tisztáznom...Most
megyek. Majd ha itt lesz az ideje, mindent megbeszélünk... Hosszú hetekig nem láttam. A bizonytalanság, amit hagyott bennem, szinte szét feszítette a lelkemet. Más lehetőség híján a szüleimtől érdeklődtem felőle, de ők is csak annyit tudtak, hogy dolgozik az ügyemen... /
Később is jellemző volt rá ez a viselkedés. Nem látogatott meg gyakran
- mint más ügyvédek - és nem jött minden héten hitegetni, hogy
megnyerjük majd a pert! Csak akkor találkoztunk, amikor az valóban
fontos volt! / A sok beszéd és ígéretek helyett valóban dolgozott az
ügyön, és olyan alapossággal, amelybe beletette minden addigi ügyvédi
tudását és tapasztalatát. Szinte mindennapos csatát vívott az
ügyészséggel, amíg el nem érte, hogy elvegyék az ügyet attól az idős
ügyésztől, aki addig foglalkozott a dologgal. A legfontosabb érve az
volt, hogy ez az ügyész részese volt a több, mint tíz évvel korábbi
ügynek is, tehát már eleve nem lehet elfogulatlan. Ez elől az érv elől végülis nem tudtak kitérni, és átadták az ügyemet
egy fiatal ügyésznek, akiről feltételezhető volt, hogy mentes az
elfogultságtól, és főleg minden bizonnyal már nem a régi ügyészi
módszerek híve. A feltételezés jogosnak bizonyult. Az új ügyész egészen másképp állt a dolgok kivizsgálásához. Nem a mindenáron történő vádemelés, hanem az igazság, a valós történések érdekelték. Ennek
köszönhetően elfogadta az ügyvédem javaslatát egy helyszini szemle
megtartására, mégpedig annak ellenőrzésére, hogy hol és hogyan
történhettek az események. Ennek a helyszini szemlének perdöntő jelentősége volt! Kiderült
ugyanis, hogy egyáltalán nem úgy történtek - sőt, nem is történhettek
úgy - az események, ahogyan addig a gyanúsításban megfogalmazták! Ettől
fogva a fiatal ügyész, figyelembe véve az ügyvédem által felhozott
kétségeket és problémákat, alaposabban nézte át a rendőrségi
jegyzőkönyveket, amelyekben egészen más állítások voltak, mint amit ő
megállapított. / Érdekes, és a mai napig szokatlan jelenség volt ez
az igazságszolgáltatásban: az ügyvéd és az ügyész egymást támogatva
dolgozott az igazság kiderítésén, mert akkor már mindketten tudták,
hogy valami nagyon el lett rontva ebben az ügyben már akkor, amikor
letartóztattak... / Az ügyész, látva, hogy a rendőrségi
jegyzőkönyvekre nem igazán támaszkodhat, elrendelte a törvény által
egyébként is kötelezően előírt ügyészi kihallgatást. Az első percekben semmi sem utalt arra, hogy bármi is másként történik majd, mint az ügyészi kihallgatásokon szokott. Mivel
nekem fogalmam sem volt, hogy a fiatal ügyész miként is állt a
vizsgálathoz, amióta átvette az ügyemet - ugyanis erról az ügyvédem nem
tájékoztatott -, már eleve fenntartásokkal álltam hozzá, eltelve a
korábbi évek rossz tapasztalataival. Ennek megfelelően szólaltam meg, mielőtt ő még bármit is mondhatott volna. - Szerintem semmi értelme ennek a beszélgetésnek. Kár is volt engem ide hozni...Az ügy úgyis a bíróságon dől majd el... - Gondolja? - kérdezte nyugodtan.
- Nem gondolom, hanem tudom. Volt már részem jónéhány ügyészi
kihallgatásban, és az a véleményem, hogy az egész csak felesleges
időpocsékolás. Maga nem hisz nekem, én nem bízok magában...Ilyen
alapokról kár elkezdeni az egészet... / A mellettem ülő ügyvédem
zavartan nézett rám, mert nem számított arra, hogy így fogok
viselkedni, de nem szólt közbe. Hagyta, hogy maguktól menjenek tovább a
dolgok.../ - Biztos abban, amit mond? - kérdezte továbbra is nyugodtan, egyáltalán nem felháborodva a hallottakon. - Biztos! - mondtam határozottan, de igazából kicsit már elbizonytalanított a szokatlanul nyugodt viselkedése...
- Azért csak mondja el, hogy mi a gondja, hogy mivel nem ért
egyet...Itt vannak előttem azok a maga által írt beadványok, amelyekben
az ártatlanságát kívánja bizonyítani. Némelyik igen csak
elgondolkodtató... Például az, amikor arra hívja fel az ügyészség
figyelmét, hogy maga sohasem támadott meg nőket az éjszakai utcán, hogy
megfojtogassa őket, hanem az úgynevezett fojtogatásos dolgok mindig
csak akkor történtek, amikor színházi próbáról volt szó. Amikor épp nem
volt színháza, akkor nem is csinált ilyet...A másik dolog pedig amit
írt, hogy nem tarthatjuk olyan ostobának, hogy ha valóban ez lenne a
perverziója, akkor nem változtatott volna már régen a módszerein, hogy
nőket fojtogathasson. Mert hiszen a színházi szervezéssel egybekötött
fojtogatásról egyből maga jut mindenkinek az eszébe, tehát rögtön
lebukik...Van bennük valami igazság és én ezekre az igazságokra vagyok
kíváncsi...Vagyis arra, hogy úgy történt-e minden, ahogy azt nekem a
vizsgálati jegyzőkönyvekben leírták? - Semmi sem úgy történt, ahogy
azt az ügyész úrnak leírták. - mondtam határozottan - Amit leírtak, azt
csak azért írták, hogy alátámaszthassák a vádat, ami alapján el
szeretnének ítélteni...Önök pedig úgy sem vonják soha kétségbe a
rendőrségi jegyzőkönyvekben foglaltakat, sőt úgy is mondhatnám, hogy
azok alapján dolgoznak. - Az ügyészségek és az ügyészek sem egyformák, Attila. - válaszolta. - Nem szabad általánosítani...
- Csak az a baj, ügyész úr, hogy még mindig a régi garnitúra képviselői
vannak többen, és ráadásul ők vannak vezető pozícióban! Ők mondják meg
magának is, hogy mit kell és mit lehet csinálni. Nyelt egy nagyot, és nem válaszolt. Helyette az ügyvédem szólalt meg, mert már sokalta a szemtelen nyíltságomat. - Ez nem tartozik a tárgyhoz, Attila! Nem ezért jöttünk ide! Hanem azért, hogy az ügyével foglalkozzunk... - Igaza van az ügyvéd úrnak. - mondta az ügyész. - Mondjon el mindent úgy, ahogy történt. Elvégre ezért hozattam ide. Elmondtam. Aprólékosan
kitértem mindenre, ami azon a napon történt, és néha belecsempésztem
némi sértett kritikát is a rendőrség és az ügyészség munkájáról,
intézkedéseiről, hozzá állásáról. Néha bele kérdezett egy-egy részletbe, és igyekezett tisztázni minden számára nem érthető, még homályos eseményt. Volt
amikor elővett egy rendőrségi jegyzőkönyvet, idézte az abban
foglaltakat, és elmondatta velem, hogy az a rész megfelel-e a
valóságnak. Amikor kérdezett, a kérdései olyan kemények,
határozottak és célratörőek voltak, amilyen csak egy valóban az igazság
felé törekvő emberé lehet. - Hát ennyi... - mondtam, miután úgy éreztem, hogy mindent elmondtam arról a napról. Az ügyész láthatóan mélyen, nagyon mélyen gondolkodott mindazon, amit hallott. Talán két-három perc is eltelt, és még mindig nem szólalt meg. - Ennyi volt, ügyész úr? Végeztünk mára? - kérdezett rá az ügyvéd, aki szintén sokalta már a csendet. - Még néhány perc, ügyvéd úr...- válaszolta, és ujra keresgélni kezdett az irataim között. Pár pillanat múlva egy papírlapot vett elő.
- Van itt egy vers a régi iratai között...Még annak idején foglalta le
a rendőrség...Útkeresők a címe...Maga írta, vagy csak kimásolta
valahonnan? - Én írtam. - válaszoltam, és fogalmam sem volt, hogy hogy jön ez a témához...
- Gondoltam... - mondta. - Többször is elolvastam...mondhatnám, hogy
nagyon sokszor...És úgy gondoltam, hogy ha ezt maga írta, akkor ebben
benne van minden magyarázat arra, hogy mit miért csinál, és miért
próbálkozik ujra és ujra ezzel a dologgal még akkor is, ha tudja, hogy
ujra bajba kerülhet miatta... Ujra elgondolkodott néhány pillanatra, aztán felállt.
- Kisérjék ki a gyanúsítottat a folyosóra, de még ne menjenek el! Csak
tartunk egy kis szünetet...-mondta a smasszeroknak, és sietős léptekkel
elrobogott. - Ha jók a megérzéseim, akkor nem áll rosszul az
ügyünk, Attila...-mondta az ügyvéd és leült mellém, mert nagyon fájtak
az évek súlya alatt megfáradt lábai. - Én másképp érzem, ügyvéd
úr...Túl szemtelen voltam...Szerintem még jobban magamra haragítottam
őket...- mondtam aggodalmaskodva. - Hát nem viselkedett valami megbánóan! - vetette közbe oldalról az egyik smasszer. - Mert nincs is mit megbánnia! - szólt oda olyan hangsúllyal az ügyvéd, hogy a fegyőr egyből elhallgatott. Hosszabb beszélgetésre nem volt időnk, mert az ügyész hamarosan ujra megjelent. Amikor visszamentünk a szobájába, megvárta amíg leülünk mindannyian, és csak aztán szólalt meg. - Nos, Attila, úgy néz ki, hogy döntés született a személyével kapcsolatban... - Milyen döntés, ügyész úr? - kérdeztem gyanakodva, mert ismertem már ezeket a döntéseket...
- Az, hogy holnap valószínűleg kiengedjük magát! Most beszéltem a
megyei főügyész helyetessel, elétártam az érveimet, és végülis ő igent
mondott. Már csak a főügyész úr engedélye kell hozzá, de ő már csak
holnap lesz bent. De szerintem ő sem lesz más véleményen. Az ujonnan
felmerülő bizonyítékok hatására nem nagyon tehet mást...Végülis
egyértelműen kiderült, hogy maga nem akart megölni senkit.. Hirtelen fel sem fogtam, hogy mit hallok. Csak bámultam magam elé, és nem tudtam eldönteni, hogy vajon nekem mondja-e, amit mond. Mivel én nem bírtam megszólalni, ő folytatta.
- A kiengedése viszont nem jelenti azt, hogy nem emelünk vádat maga
ellen! Igaz, hogy én személy szerint vádat sem emelnék, de sajnos az
ember nem mindig hozhatja meg önállóan a döntéseit...A vádon viszont
módosítunk. Már nem vádoljuk magát aljas indokból elkövetett emberölés
kísérletével, mindössze súlyos testi sértés kísérletével, és azért ez
nem mindegy. Kemény évek múlnak a különbségen... - Tehát az lesz a vád, amiért legutóbb elitéltek? - tudtam most már megszólalni. - Igen. - válaszolta.
- Hát ez az...A kísérlet az a jogi kategória, amibe mindent bele lehet
magyarázni, és azt is el lehet ítélni, akit igazából nem kellene...Ezt
egyszer már megtapasztaltam... - jegyeztem meg kicsit ingerülten. -
Ebbe a jogi vitába most nem akarok belemenni magával, mert úgy sem
lenne értelme. Nem állunk egy oldalon, és ez soha nem hozna igazi
eredményt a vitában...A lényeg, hogy szabadlábon védekezhet! A
továbbiakban pedig önmagát kell megvédenie és megpróbálni
bebizonyítani, hogy az a vád sem igaz, amivel ezután vádoljuk majd... -
válaszolta a tőle megszokott nyugalommal. - És hogyan számolnak
majd el ezzel a kiengedésemmel a közvélemény felé, amelynek eddig, mint
egy közveszélyes ember voltam bemutatva? - kérdeztem. Magam sem tudom, hogy miért okoskodtam még mindig, hiszen más örömmel és gyorsan távozott volna egy ilyen döntés hallatán... Talán csak minden mondatával ujra és ujra megakartam erősíteni azt, amit még mindig alig hittem el... - Ez legyen a mi gondunk...- mondta és felállt, jelezve, hogy részéről befejezte a meghallgatást. Az ügyvédnek is elege lett belőlem, mert határozottan rám szólt.
- Ne problémázzon most ezen, Attila! Már ez is óriási eredmény, amit
eddig elértünk! A harc hátralévő részét a bíróságon kell megvívnunk, és
nem indulunk rossz esélyekkel! Bízzon bennem, ahogy eddig is tette... - Igaza van, ügyvéd úr...És elnézést ügyész úr, hogy ennyit okoskodtam...- mondtam lehajtott fejjel. - Semmi gond. - mondta az ügyész és elsietett. - Hol a francban voltál ennyi ideig?! - kérdezték a velem egy zárkában lakók, miután becsapódott mögöttem a vas ajtó. - Hol lettem volna? Ügyészin. - mondtam tömören és ledobtam magam az ágyamra. Szerettem
volna egyedül maradni a gondolataimmal és az érzéseimmel, hogy
feldolgozhassam mindazt a sokkhatást, amelyet az ügyészi döntés okozott
bennem, de ez, abban a környezetben szinte lehetetlen volt. Ott mindig,
mindenkit érdekelt a másik sorsa, mert a legapróbb történés is színt
hozott unalmas napjaikba. Kérdések áradatával bombáztak. - Na mi van? Megmázsálnak?! - Azt mondták, hogy sose szabadulsz? - Előadta magát az ügyész mi? Megjátszotta, hogy ő mindent tud! - Fogadjunk, hogy rá akart beszélni az őszinte beismerő vallomásra! De remélem, nem voltál pancser?! Miután kifogytak a kérdésekből, és beállt a csend, én is megtudtam szólalni. - Azt mondta az ügyész, hogy valószínűleg holnap haza mehetek... Most még nagyobb hangzavar következett. - Te???! Na menj a faszba!!! Akkor engem szentté avatnak!!! - kiabálták. Mindenki
tudta, hogy miért van benn a másik, így elképzelhetetlennek tartották,
hogy olyan súlyos váddal, mint az enyém, kiengednének. / Mi tagadás: még számomra is hihetetlennek tűnt.../ - Hát...ezt mondta az ügyész...- mondtam bizonytalanul. - És te még hiszel a mesében?! Nekem is ezt mondták, és ennek már nyolc hónapja! Még mindig itt rohadok, mint látod... - Lehet, hogy én is így járok...Nem tudom... - válaszoltam, és valóban nem tudtam biztosan semmit. - De várjuk meg a holnapot...- tettem még hozzá. - Várjuk...- mondta a rabtárs, aztán legyintett és ő is lefeküdt. Példáját lassan követték a többiek is, és végre egyedül maradhattam a gondolataimmal... Másnap reggel a már megszokott csattanással nyílt a zárka ajtaja. - Liebe! Telefonja van! - kiabálta be a smasszer. - Nekem? - Nem! A nagyanyámnak!...Ha azt mondtam, hogy magának, akkor magának! Ezen már nem volt mit kérdezni. Összekaptam magam, és elindultam vele a folyosó végén falra szerelt telefonkészülék felé. - Maga az, Attila? - hallottam a kagylóból az ügyvédem hangját. - Igen. Én vagyok... - Van egy jó hírem! Az ügyész tegnapi ígérete valósággá vált! Még a mai napon kiengedik magát! - És ez biztos, ügyvéd úr? - kérdeztem, mert ujra szerettem volna hallani.
- Hát persze, hogy biztos! A főügyész is jóváhagyta! Maga a mai naptól
szabad! Már megtelefonáltam a szüleinek is ezt a jó hírt! Jönnek maga
elé! Ennél biztosabbat már nem is mondhatott. Ha már a szüleimet is értesítette, akkor teljesen biztos volt a dolgában. Elrebegtem egy köszönömöt, aztán letettem a kagylót. - Na mi van?! Mi a faszt vigyorog?! Talán baszni viszik, hogy ilyen vidám?! - kérdezte a börtönőr. - Nem. Most még nem oda megyek, de este lehet, hogy már igen... - És kit fog megbaszni?! Talán valamelyik jóképű köcsögöt? Mert más lehetősége jó pár évig nem lesz! - Felejtsen el, főtörzs úr! Magának az a dolga, hogy visszakísérjen a zárkába...A többihez semmi köze! - Túl nagy már a pofája! Szerencséje, hogy jókedvem van, különben a fogdába vágatnám ezért a dumáért! - Hát arra már nem lesz ideje...ugyanis még ma kiengednek... A hír hallatára megállt. Bámult rám egy ideig, aztán hangosan röhögni kezdett. Mikor befejezte, sajátos stílusában folytatta mondandóját.
- Hát ilyen jót már rég röhögtem! Méghogy magát kiengedik?! Tudja mit?
Itt fog magára rozsdásodni a lakat, mire maga innen kimegy! - Pedig éppen most közölte velem ezt a hírt az ügyvédem...- próbáltam meggyőzni, de nem lehetett.
- Tudja mit? Ajánlok egy fogadást! Ha maga innen kimegy, én még azon a
napon kiengedek a folyosóra minden rabot, és egyenként mindegyiknek
leszopom a faszát! - Úgy legyen, főtörzs úr...- mondtam vigyorogva. Ha
lett volna nála fegyver, bizonyára kitárazott volna rajtam, de a
lehetőségei kimerültek abban, hogy dühösen rám csapta az ajtót. Az
ügyészség által szabadlábra helyezett embereket déli tizenkettő és
délután két óra között szokták kiengedni, ezzel szemben én még fél
háromkor továbbra is a börtön rabja voltam, és semmi jel sem mutatott
arra, hogy kiengednének. A börtönben kialakított "ablak-telefonokon
keresztül" - ez a rácsokon történő kikiabálásokat jelenti! - szinte
negyedóránként értesültünk arról, hogy éppen kit helyeztek szabadlábra. Rám azonban nem akart sor kerülni. A zárkatársaim - látva az idegállapotomat - csak tisztes távolságból figyeltek, egyetlen szót sem szólva hozzám. /
Később az ügyvédemtől megtudtam, hogy az ügyészségi határozat még
délelőtt megérkezett a börtönhöz, tehát mindaz, ami velem az utolsó
órákban történt, nem volt más, mint egy utolsó, lehetséges szivatás... /
- Liebe! Pakolja össze minden cuccát! Szabadul! - kiabálta be a
smasszer a legutolsó időpontban, amikor még ki lehetett valakit engedni. És szabadultam... Számomra is hihetetlen módon az ügyész betartotta az ígéretét... Azt
hittem, hogy nyugalmam lesz mindaddig, amíg meg nem kapom az idézést a
tárgyalásra, ami az ügyvédem szerint lehet akár egy év is, de tévedtem. Három nap elteltével éles hangú csengő szakította félbe a reggelimet. Mivel
a börtönben kellőképpen megutálja az ember a csengő hangját, hiszen
szinte minden eseményt azzal jeleznek, az étkezésektől az ébresztőig és
a takarodóig, úgy rezzentem össze, mint akit váratlanul pofon vágtak. - Attila itthon van? - kérdezte egy férfi hang. - Igen. Itt vagyok... - léptem kijebb, és amikor megláttam, hogy ki az, azonnal beborult az agyam. Az a nyomozó volt, aki őrízetbe vett, miután bevittek a temető bejáratától. - Van valami gond?! - kérdeztem éles hangon, ezzel leplezve a félelmemet, hogy vajon mit találtak ki ujra. /
Nem én lettem volna az első, akit szabadlábra helyeztek, aztán néhány
nap múlva ujra visszavittek, mert közben egy még magasabb fórumon így
döntöttek.../ - Nem...Nincs semmi gond...Csak kíváncsi voltam, hogy valóban itthon van-e... mondta. - Igen. Itthon vagyok. Igaz, hogy ezt nem igazán maguknak köszönhetem... Mielőtt még befejezhettem volna, édesanyám vette át a szót.
- Maguk már megint kikiálltották a fiamat az ország legveszélyesebb
emberének anélkül, hogy meggyőződtek volna, hogy mi is történt
valójában! Jó lenne, ha most már békén hagynák addig, amíg a bíróság el
nem dönti, hogy bűnös vagy sem! A nyomozó meglepetten hátrált vissza a bejáratig és zavartan mentegetőzött. - Én nem akartam magukat zaklatni...Csak látni akartam Attilát...- mondta, aztán sietve távozott. Semmit nem értettem az egészből. Mi az, hogy látni akart? Úgy jött, mintha baráti látogatásra érkezett volna... Vagy talán csak megakart győződni, hogy igaz-e a hír?... Hamarosan megkaptam a választ a kérdésre... Alig félóra múlva ujra csengettek. Egy másik nyomozó állt az ajtóban. Ő már udvariasabb volt. Tudott köszönni, tudott elnézést kérni a zavarásért, és persze igazolta is magát, ahogy azt kell. - Egy idézést hoztam Attila...Holnap be kellene mennie a megyei kapitányságra... - mondta. - Idézés?...Nekem?...Tudtommal az én ügyem már rég le van zárva...- kérdeztem értetlenül.
- Fogalmam sincs, hogy miért. Nekünk szóltak, hogy hozzuk ki...A többi
nem ránk tartozik. Ez megyei ügy, amibe minket nem mindig avatnak be...
- magyarázta. Hittem is meg nem is amit mondott, de átvettem az idézést. Mást
nem is tehettem, mert ha nem jelenek meg az adott időpontban, akkor
kijönnek értem és bevisznek. Ezt pedig nagyon nem akartam... Éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel a dologgal, ezért felhívtam a megyei kapitányságot, hátha attól okosabb leszek. Először
azzal a nyomozóval beszéltem, aki az ügyemet vizsgálta, de ő nem tudott
semmiről, csak tőlem értesült arról, hogy idézve vagyok. Ettől még gyanúsabbá vált ez az egész. Kezdtem igazán ideges lenni. Ezt követően személyesen azt a személyt hívtam, aki aláírta az idézést. Ő már tudott a dologról, és ennek erőteljes nyomatékot is adott a hangerejével, illetve azzal, amit mondott. Meg sem várta, hogy kérdezzek. Amint meghallotta a nevemet, rögtön kiabálni kezdett.
- Remélem tudja, hogy mi a következménye annak, ha nem jön be?!
Előkerestetem a föld alól is! Az pedig nem lesz kellemes magának!! - Egy szóval sem mondtam, hogy nem akarok bemenni. Csak azt szeretném tudni, hogy miért vagyok idézve? - Azt majd holnap megtudja! - De én ma akarom tudni! - emeltem most már én is kicsit feljebb a hangomat. - Igen?...Ma akarja tudni? - kérdezte gúnyosan, és érezhetően meglepődve a hangerőmön. Valamivel emberibb hangon folytatta. - Azért, mert fényképet és ujjlenyomatot akarunk magáról csinálni. - Rólam már készült fénykép és ujjlenyomat is...Akkor most minek kell új? - kérdeztem logikusan. Ujra visszatért a korábbi hangerejéhez.
- Azért, mert kell!! Ez nem vita tárgya!! De megismétlem! Ha eszébe
jutna, hogy nem jön be, elővezettetem, és a nyomozati cselekmények
alóli kibúvás miatt ujra elrendelem az letartóztatását!! Érthető?!!! Hát persze, hogy érthető volt. Rettenetesen
dühítette őket, hogy az ügyészség keresztül húzta a számításaikat,
vagyis tulajdonképpen kudarcot vallott a nyomozásuk, és mindenképpen
szerettek volna valami fogást találni rajtam, hogy ujra bezárhassanak... Ezt az örömöt semmiképpen sem kívántam megadni nekik. Ha csak egy utazáson múlik, hogy mindezt elkerüljem, akkor utazok. De nem egyedül! Az "oroszlán barlangjába" nem szerettem volna védtelenül belépni... Felhívtam az ügyvédemet, és tájékoztattam a történtekről. Ő ugyan úgy nem értette a dolgot, mint én.
- Hát ilyenről még nem is hallottam, Attila...Negyven éve ügyvéd
vagyok, de olyanra még nem volt példa, hogy valakinél utólag, az ügy
lezárása után megismételjenek egy ujjlenyomat levételt és
fényképet...Nem baj. Jó, hogy szólt...Én is ott leszek... Ott is volt. Negyed órával hamarabb, mint kellett. - Mutassa csak azt az idézést, Attila. - mondta mindjárt az első mondatai között. Egy ideig nézegette, aztán megkérdezte. - Megnézte maga ezt rendesen? - Hát persze... - És nem tűnt fel, hogy tanúként van idézve? - Tanúként??? - Igen. Nézze csak meg! Valóban úgy volt. Az idézésen a "tanúként" rovat volt bekarikázva. - Hát ez roppant gyanús... - mondta az ügyvéd, majd hozzátette: - Ez most had maradjon nálam. Később még jó lesz, azt hiszem... Nem értettem, hogy mire lenne még jó, de maximálisan megbíztam benne, mert mindig tudta, hogy mit akar... - Ezért jöttünk. - tartotta a portán lévő rendőrhölgy elé az idézést. - Megnézhetem? - kérdezte a nő. - Hát persze. - mondta az ügyvéd és ujra elé tartotta a papirt. - De szeretném elkérni, mert ezt nekünk meg kell őrizni. - nyúlt az idézésért a rendőrnő. - Sajnos oda adni nem tudom. Én is szeretném megőrizni, mert a későbbiek folyamán ez még bizonyítás tárgya lehet... Én legalább annyira nem értettem, hogy mit is akar az ügyvéd a későbbiekben azzal az idézéssel, mint a rendőrnő. - Én viszont addig nem tudom beengedni magukat, amíg le nem adják! - emelte határozottabbra a hangját a nő.
- Semmi gond...Akkor nem megyünk be...De arra kérném, hogy adjon egy
igazolást arról, hogy itt voltunk, és hogy miért nem engedett be
minket... - válaszolta az ügyvéd a tőle megszokott nyugalommal. -
Megkérdezhetem, hogy ön egyáltalán milyen minőségben van itt? Ön az
idézett, vagy csak hozzátartozó? - kérdezte egyre dühösebben a nő.
- Én vagyok a védő ügyvédje az idézettnek, és ebben a minőségemben
részt kívánok venni minden nyomozati cselekményben, így ebben is! Elővette az ügyvédi igazolványát, és megmutatta. Ez már hatott. A rendőrnő rögtön visszavett a hangerőből és látható zavarral mondta. - Értem...Az más...Akkor mindjárt felszólok, hogy itt vannak... Rövid telefonálásután szólalt meg ujra. - Mindjárt jön valaki, aki felkíséri magukat. - Köszönjük. - mondta az ügyvéd, és kizárva minden további vitát, a táskájába tette az idézést. Néhány perc múlva fiatal nyomozó jelent meg. - Na jöjjön, Attila! - intett felém. Elindultam, nyomomban az ügyvéddel. - Maga ki? - állt a védőm elé, ezzel jelezve, hogy ő nem jöhet tovább. - Én ennek az embernek a védő ügyvédje vagyok, és szeretnék jelen lenni minden olyan dolognál, ami őt érinti. - Ez nem olyan dolog, ahol szükség van ügyvédre. - mondta félválról a nyomozó és hátat fordított az ügyvédnek. Elakart indulni, de az ügyvéd hangja megállította.
- Engedje meg, hogy én döntsem el azt, hogy mikor akarok ott lenni a
védencemmel, és mikor nem. Túl sok sumákolás volt már eddig is ebben az
ügyben ahhoz, hogy magára hagyjam. Szó szót követett, a hangnem egyre keményebbé vált, főleg a nyomozó részéről. Mindkét
fél felsorakoztatott egy csomó büntetőeljárási paragrafust a saját
igaza alátámasztására, én meg csak álltam és roppant kellemetlenül
éreztem magam. Aztán amikor a hangnem a nymozó részéről már szinte a durva sértegetésbe csapott át, olyat láttam, amit addig még soha. Az ügyvédem elvesztette a nyugalmát.
- Kikérem magamnak ezt a hangot! Ha nem veszi figyelembe, hogy mint
védő ügyvéd a jogot és a törvényt képviselem, akkor legalább a koromat
tisztelje!! Maga nem csak a fiam, de talán már az unokám is lehetne!
Ezért elvárom, hogy így is beszéljen velem! Egyébként most rögtön
megyek az ügyészségre és panaszt teszek maguk ellen!!! Ha mindaz, amit az ügyvéd a koráról mondott nem is, de az ügyészség emlegetése jobb kodorra ösztönözte a fiatal nyomozót.
- Hát jó...Jöjjön, ha annyira akar...A főnököm majd eldönti, hogy
engedélyezi-e a jelenlétét...- mondta hallkabban és bizonytalanabbul. Szinte kísértetisen ugyan ez játszódott le az emeleten. A
különbség csak annyi volt, hogy az az ember, akivel ott került szembe
az ügyvédem, komoly pozícióban volt a rendőrségnél, ezért nehezebb volt
vitába szállni vele. - Nem mehet vele, és kész! A fényképezés és az
ujjlenyomat levétele nem olyan nyomozati cselekmény, ahol az ügyvédnek
kötelező lenne ott lenni! Ha annyira kíváncsi a védence sorsára, akkor
megvárhatja a folyosó végén lévő váróban! Itt én szabom meg, hogy mi
történik, és én így döntöttem! Ha nem tetszik, elmehet panaszra oda,
ahová csak akar! - El is fogok. Abban biztos lehet... Mondta az ügyvédem, de nem erőszakoskodott tovább. Megérezte,
hogy ez volt a maximum, amit ki tudott harcolni, mert a főnyomozó úgy
is hajthatatlan lett volna, és mivel ő volt "hazai pályán", ő diktálta
a szabályokat is... Megcsinálták rólam a fényképeket és levették az
ujjlenyomatot, aztán amikor a két bűnügyi technikus visszafelé kísért a
folyosón, váratlanul eléjük állt a földszintről már ismert fiatal
nyomozó. - Jól van! Haggyátok! Majd mi visszakísérjük! A Főnök akar még vele beszélni! A helységben, ahová beléptem, nyomozók csoportja állt. Végigmértek, jóindulatúnak egyáltalán nem nevezhető tekintetekkel, majd az egyikük közelebb lépett. - Na mi van? Mit néz? Oda menjen be! - mondta. - Nem mondom, hogy üljön le, mert magával sokáig még egy levegőt sem kívánok szívni! - kezdte mondandóját a főnyomozó. Eleget tettem a kérésének. Állva maradtam és csendben. - Csak azért hivattam ide magát, hogy felvilágosítsam, mihez tartsa magát a továbbiakban! - szólalt meg ujra. Mivel továbbra is hallgattam, ő folytatta.
- Én tudom, hogy maga milyen ember! Tudom azt is, hogy maga komoly
veszélyt jelent a társadalomra! Nekem meg van a saját véleményem, és
ettől nem tántorít el az sem, hogy magát az ügyészség kiengedte! Ez az
ő bajuk! Viseljék érte ők a felelősséget! Az viszont biztos, hogy amíg
él, én figyelni fogok, és mindent elkövetek azért, hogy ujra a rácsok
mögött lássam! - Köszönöm a jóindulatát...- jegyeztem meg, először hangot adva az érzéseimnek. Kár volt szólnom. Csak még nagyobb dühöt ébresztettem benne. - Majd nem fogja köszönni, amikor legközelebb szemtől szemben ülünk itt egymással! És erre szerintem nem is kell sokat várnom! - Ez a maga egyéni véleménye... - szólaltam meg ismét, majd rövid szünet után hozzátettem:
- Nem akarok szemtelen lenni...Csak szeretném, ha tudomásul venne
valamit...A jog és a törvény képviselői más következtetésre jutottak,
mint maguk...És magának, mint a törvényesség egyik lépcsőjén
elhelyezkedő hivatalnoknak, ezt kötelessége lenne tudomásul venni... Bármennyire igyekeztem is visszafogottnak mutatkozni, a hangsúlyom elárulta az indulataimat. Az indulat pedig indulatot gerjesztett. - Még maga akarja nekem megmagyarázni, hogy mi a dolgom?!!! Ugrott fel a velem szemben ülő férfi. A
hátam mögött álló nyomozók azonnal követték a példáját és közelebb
léptek felém, mert úgy érezték, hogy kötelességük leutánozni a főnök
hangulatát. - Mi a faszt dumálsz?! - Még neked áll feljebb?! - Még te akarsz minket kioktatni?! Nem vagyok gyáva ember, de ott, abban a pillanatban igazán megijedtem. Úgy éreztem magam, mint egy macska, amelyet vérengző kutyák közé dobtak. Csak bámultam magam elé, és hallgattam. Amikor elcsendesedtek, mindössze egyetlen kérdést tudtam kipréselni magamból, azt amit a legfontosabbnak tartottam. - Elmehetek?
- El...Hát persze, hogy el...Elvégre az ügyészség szabadlábra
helyezte...De még találkozunk...- mondta a Főnök, és a hangjából
érezhető volt, mennyire tisztában van azzal, hogy ha az igazság nem is,
de a hatalom az ő oldalán van... Az ügyvédem még mindig úgy ült a folyosó végén, mintha oda szögezték volna. Már
ő is tudta, hogy az aznapi beidézésem valódi oka nem az ujjlenyomat és
a fénykép készítése volt, pedig akkor még el sem meséltem neki, hogy mi
történt az irodában. Ő attól a két embertől tudta, akik mellette ültek a váró egyik asztalánál. - Mi történt magával, Attila?Olyan sápadt, mintha rosszul lenne? - kérdezte. - Majd elmondom, ügyvéd úr...Menjünk innen, erről a helyről minél előbb... Mielőtt
még bármi továbbit is mondhattam volna, vagy elindulhattunk volna
kifelé, gyorsan felállt az ügyvéd mellett ülő egyik férfi. - Magát
vártuk, Attila! A rendőrségtől tudtuk, hogy ma ide jön! Úgy gondoltuk,
hogy akkor készítünk magával egy riportot! - mondta az ujságíró, mert
az volt. - Igen! Itt a lehetőség, hogy elmondja mindazt, ami magával történt, és amit sérelmez! - tette hozzá a másik. Váratlanul ért ez az ujabb fejlemény. Tanácstalanul néztem az ügyvédre. - Most mit csináljak, ügyvéd úr? Nyilatkozzak?
- Ha rám hallgat, elküldi ezeket az embereket...Éppen elég kárt okoztak
már magának ahhoz, hogy szóba álljon velük...Ráadásul már az is gyanús,
hogy a rendőrség hívta őket ide...De én nem dönthetek maga helyett... Komoly válaszút előtt álltam. A
letartóztatásom óta először nyílt lehetőségem arra, hogy elmondjam, mi
is történt valójában azon a nyári napon a temető mögötti dombon, és ez
nagyon csábító volt. A rossz tapasztalatok az ujságírókkal szemben
viszont óvatosággra intettek. - Mi a biztosíték arra, hogy azt írják le, amit elmondok...- kérdeztem némi gondolkodás után.
- Biztosíték? Milyen biztosítékot adhatnánk? Ez bizalom kérdése...És mi
nem akarunk ártani magának... - mondta az egyik ujságíró. - Hát ezt
már nagyon sok kollégája mondta nekem...Sőt szinte mindegyik ezt
mondta, mintha módszerként tanítanák az ujságíróknak, hogy miként kell
az alany bizalmába férkőzni...Aztán egészen más kerekedett ki a
riportból, mint amit ígértek...Ezért inkább kihagyom, most ezt a
lehetőséget... Néhány pillanatnyi szünet után a másik szólalt meg. - Hát...végülis
nekünk teljesen mindegy, hogy nyilatkozik-e vagy sem...Megkérdeztük a
rendőrséget is a maga ügyével kapcsolatban, és ha maga nem mond semmit,
akkor csak azt jelentetjük meg...Persze hitelesebb lenne, ha a cikkben
a maga álláspontja is szerepelne, aztán a két vélemény között döntsön
az olvasó... Villámgyorsan kellett mérlegelnem. El kellett
döntenem, hogy bele nyugszok-e az olvasók ujabb egyoldalú
tájékoztatásába, vagy ráteszem az én verziómat is a mérleg másik
oldalára... - És megismerhetném a rendőrség álláspontját? Csak, hogy tudjam, mire is kell reagálnom. - kérdeztem.
- Hát ez nem áll módunkban...Senki nyilatkozatát sem adhatjuk ki...Ezt
így kívánja az ujságírói etika...De különösebben nem mondtak
rosszat...Végülis magát már szabadlábra helyezték, és ez számít ám
valamit...Mondja el, amit akar, aztán majd mi összehozzuk, egymás mellé
állítjuk a tényeket... - válaszolta az "etikus" ujságíró. Össze is hozták. A megjelent ujságcikk mindenhol megállta volna a helyét. Fel lehetett volna használni a konyhától a WC-ig bárhol. Csak egyvalamire nem volt alkalmas: az emberek hiteles tájékoztatására. Az általam elmondottakat alaposan megrövidítve, és persze a lényegesebb
dolgokat kihagyva belőle, írták le, a cikk nagy részét pedig B.
főnyomozó mondandója töltötte ki. Nyilatkozata nem méltó arra, hogy teljes egészében idézzem, de a lényegét azért szeretném visza adni nektek. "Határozottan
kijelenthetem: nem látok esélyt arra, hogy megváltozzon... Ez azt is
jelenti, hogy az előzményeket nem ismerő fiatal lányok elsősorban ....
városban - de az ország más részein is - ismét veszélyben vannak.
Hangsúlyozni kell azonban, hogy kellő körültekintéssel nincs ok
pánikra, ám ezért a szülők és a pedagógusok tehetnek a legtöbbet...Ha
így tesznek, biztosan nem történhet baj, hiszen az eddigi esetek azt
mutatják, hogy L. Attila nem erőszakos, nem támadja meg durván
áldozatait, és többnyire napközben keres színésznőket." Bizonyára
nem nehéz elképzelni, hogy ennek a cikknek a megjelenése milyen
hatással volt azokra az emberekre, akik még mindig abban a
meggyőződésben élnek, hogy amit az ujság ír, az csakis igaz lehet -
főleg, ha egy komoly beosztású rendőrtiszt nyilatkozik... A
történtek után - miután azt is elmeséltem neki, hogy mi történt a
főnyomozó irodájában - az ügyvédem hivatali visszaélés miatt
feljelentést tett az ügyészségen, az ügyészség pedig - mivel jogosnak
tartotta azt - vádemelési javaslattal élt a főnyomozó ellen. /
Természetesen őt megillette az ártatlanság vélelme elnevezésű törvény,
vagyis amíg nem született ítélet az ügyében, addig mélyen hallgatott a
sajtó, és "természetesen" tovább dolgozhatott az addigi beosztásában.../ A
vád lényege nem a személyiségi jogaimat sértő ujságnak tett
nyilatkozata volt, hanem azok a körülmények, ahogyan a beidéztetésem
történt. Mindazt, amiket az irodájában mondott nekem, természetesen
nem lehetett bizonyítani, hiszen a beosztottjai hogyan is vallottak
volna ellene... Az viszont tény volt, hogy a szabadlábra helyezésem után zaklattak, mégpedig elég furcsa módon. Mindenek
előtt ott volt bizonyítékként az ügyvédem által gondosan eltett idézés,
amelyen tanúként jelöltek meg, ami egyrészt félrevezetés volt, másrészt
ha valakit tanúként idéznek, akkor annak jár az utiköltség
visszatérítése, amire természetesen az én esetemben nem került sor. A
beidézett rendőrök ezt az "apró kis hibát" azzal magyarázták, hogy azon
a napon nem volt olyan nyomtatványuk, amilyet gyanúsítottaknak szoktak
kiküldeni, így ezzel helyettesítették, mert végülis - mondták - a
lényeg az volt, hogy behívassanak, mindegy, hogy milyen papíron. / A
dolog már csak azért is sántít, mert akkor már gyanúsított sem voltam,
vagyis régen nem tartoztam a rendőrség hatáskörébe.../ A bíróság " természetesen" helyt adott ennek a védekezésüknek, és a dolog ezen részét nem firtatta tovább... Mint
kiderült, az idézésen ugyan B. főnyomozó neve szerepelt, az aláírás
viszont már nem az övé volt, ugyanis azt helyette egy másik nyomozó
írta alá, amely akár okirathamisításnak is tekinthető lehetne. Erre
az volt a válasz, hogy ez már csak így szokás náluk, régóta ez a bevett
gyakorlat, és ők abból nem csinálnak gondot, ha valaki aláír valamit
helyettük. A bíró sem csinált belőle gondot. Elfogadta ezt az érvelést is... Túlterheltséggel
és feledékenységgel magyarázták azt a tényt, hogy az egy éves előzetes
letartóztatásom alatt nem jutott eszükbe megcsinálni a "foglyosítást",
vagyis a fényképet és az ujjlenyomatot. Csak a szabadlábra helyezésem
után tűnt fel ez a hiányosság, amikor - ki tudja miért, hiszen már nem
is hozzájuk tartozott az ügy - elővették az irataimat. / Mellesleg az ujjlenyomatot és a fényképet már a letartóztatás után néhány nappal el kell végezni.../ A bíró ezügyben is megértőnek mutatkozott... Aztán
B. főnyomozó és ügyvédje váratlanul azt kérte a bíróságtól, hogy
rendeljenek el zárt tárgyalást az ő kihallgatása alatt, mert amit el
akar mondani, az kimeríti az állami és hivatali titok fogalmát. A bíró erre is igent mondott, és engem és az ügyvédemet is kiküldtek a teremből. Soha
sem fog kiderülni, hogy mi hangzott el a tárgyalóteremben, mi lehetett
az a hatalmas állami és hivatali titok, amit elmondott... Bizonyára
komoly érveket hozhatott fel, mert alig fél óra múlva a Bíróság őt, és
mindenkit, aki részt vett a dologban, bűncselekmény hiányában
felmentette... / Hát így kell széllel szemben pisilni.../ Arra a kérdésemre, hogy mit tehetek az ujságban rólam tett nyilatkozata
ellen, a bíró azt válaszolta, hogy az majd egy másik per, egy polgári
per tárgya lehet, vagyis indítsak egy polgári pert. Nem indítottam. Egyrészt nem kívántam évekig pereskedni egy eleve kilátástalan ügyben, másrészt már nem is igazán érdekelt a dolog. Minden
energiámat inkább a közeledő büntetőperemre akartam fordítani, mert
tudtam, hogy még nehéz harc áll előttem, és úgy gondoltam, hogy ha ott
bizonyítani tudom az ártatlanságomat, akkor azzal az emberek véleményét
is meg tudom majd változtatni...
Tudtam, hogy még nagyon nehéz küzdelem előtt állok. Az ügyészség
által történő vádmódosítás, és a kiengedésem adott némi reményt, de
abban egyáltalán nem lehettem biztos, hogy a bíróság is hasonló
jóindulattal áll majd az ügyhöz. Már csak azért sem, mert a korábbi tapasztalatok egészen mást mutattak. És
itt elsősorban nem a saját ügyeimre vagy elitéléseimre gondolok, hanem
azokra a példákra, amelyeket az évek során más elitéltek ügyeinél
tapasztaltam... A bíróságoknál ugyanis bevett gyakorlat, hogy ha
valaki már bizonyos időt előzetes letartóztatásban töltött, akkor azt
mindenképpen bűnösnek kell kimondani, hogy elkerüljék az utólagos
kártérítési igényeket a jogtalan fogvatartást miatt. Ilyenkor - az ügytől, és a bíróság jóindulatától függően - kétféle megoldás létezhet. A
rosszabbik esetben lényegesen több évet kap, mint amennyit előzetesben
töltött, hogy azért még érezze egy kicsit a bűntetés súlyát. A
szerencsésebb eset pedig az, amikor a bíróság napra pontosan ugyan
annyi ítéletet szab ki, mint amennyi az előzetes letartóztatás ideje
volt, és ezzel megint csak ki van zárva mindennemű kártérítési igény
lehetősége... / Így születhetnek olyan érdekes ítéletek, mint például egy év két hónap és tizenegy nap.../ Abban
tehát szinte biztos voltam, hogy az én esetemben is elmarasztaló ítélet
születik, mégpedig több, mint amennyit előzetesben voltam, hiszen az
csak egy év volt, míg a súlyos testi sértés kísérletének legalsó
büntetési tétele már eleve két év. Igaz, hogy ez az alsó határ,
főleg a kísérlet esetében korlátlanul enyhíthető, de olyan
sajtóhadjárat után, mint ami ellenem folyt, erre nem igazán lehetett
számítani... / Erre a negatív fejleményre számítva utasítottam
vissza L. és a még mindig - egy év után is! - rám várakozó csoport
ötletét, mely szerint amíg nem kerül sor a tárgyalásra, addig menjek
vissza X.-be és kezdjük el a munkát. Közöltem velük, hogy nem látom
értelmét, mert valószínűleg olyan ítélet születik majd, amelynek
alapján vissza kell mennem a börtönbe leülni a még hátramaradt időt.../ Negatív
érzéseimet csak növelte az ügyemet tárgyaló bíró fogvatartottak körében
elterjedt híre, mely szerint nagyon kemény ítéleteket szokott hozni,
főleg ha a vádlott már többszörös visszaeső. Márpedig két korábbi elitélésem miatt én már annak számítottam.... Csak
rontotta a hangulatomat, hogy az ügyvédem is elismerte a bíró
keménykezűségét, viszont rögtön hozzátette, hogy ugyanakkor nagyon
igazságos és főleg befolyásolhatatlan, vagyis akit ártatlannak tart,
azt fel is menti, függetlenül minden előzetes elítélő ujságcikktől és
közvéleménytől. Nagyon vegyes érzelmekkel, és felborzolt
idegállapotban foglaltam hát helyet a vádlottak padján - még igazságom
teljes tudatában is kétségekkel telve... Az ügyész - aki nem ugyanaz
volt, mint aki kiengedett, mert ezt a törvény nem engedi meg -
tulajdonképpen "lemásolta" a korábbi súlyos testi sértés kísérletében
ellenem írt vádat. A különbség csak annyi volt a két ügy között, hogy amíg az előzőnél nem
volt sérülés, addig ebben az esetben sérülésre is hivatkozott a vádban,
mégpedig a rendőrségi jegyzőkönyvek, illetve egy orvosi látlelet
alapján. - Bűnösnek érzi magát?! - kérdezte keményen a bíró a vádirat ismertetése után. - Nem. - feleltem határozottan. Ezek
után kezdetét vette a bizonyítási eljárás, mégpedig olyan kemény
határozottsággal és alapossággal, amilyet addig még egyetlen bírótól
sem tapasztaltam. Nem foglalkozott mellékes, lényegtelen, és az
ügyet egészen más irányba elvivő részletekkel, csakis azokat a
tényállásokat kívánta vizsgálni, amelyek valóban eldönthetik, hogy
bűnös vagyok-e vagy sem. A legfontosabbnak természetesen a sérülés tényét tartotta, ezért ezt kezdte először vizsgálni. Ugyanis,
ha azok valóban léteztek, akkor nem kérdéses a továbbiakban, hogy
elkövettem-e a súlyos testi sértés kísérletét. Sőt, ha netán azok nyolc
napon túl gyógyulóak voltak, akkor már nem csak a kísérletet, de magát
a súlyos testi sértést is kimerítettem. Ennek eldöntésére beídéztette azt az orvost, aki kiállította a "sérülésről" a látleletet. Az első megdöbbentő, és a bíró igazságérzetét igen csak bántó vallomás következett, mely után láthatóan nagyon ideges lett. / Nála idegesebbnek csak az ügyész tűnt.../ Már
az első percekben kiderült, hogy a "fojtogatástól eredő sérülés" tényét
valójában nem is az orvos állapította meg, hanem a rendőrök már eleve
úgy állították elé M.-et, hogy közölték vele: "Megfojtogatták ezt a
lányt! Nézze meg, hogy milyen sérülés van a nyakán!" Az orvos tehát
már eleve ennek az előzetesen megadott, befolyásoló információnak a
birtokában fogott hozzá a vizsgálathoz, és ennek eredményeképpen írta
le a látleletben, hogy a nyakon fojtogatástól eredő sérülések vannak... - És maga rögtön látta, hogy ez a sérülés csak fojtogatástól eredhet? - kérdezte a bíró.
- Nem. Ezt nem lehetett egyértelműen eldönteni...De a rendőrök azt
mondták, hogy megfojtogatták, én pedig nem vontam kétségbe az
állításukat, és eleve ebből indultam ki... - De származhatott mástól is? - tette fel a bíró az ujabb kérdést. - Hát persze. Olyan kicsi és jellegtelen volt, hogy akár egy sima vakarózás is okozhatta. - mondta határozottan az orvos. A bíró elgondolkodva lapozgatta az előtte lévő iratokat, mielőtt ujra megszólalt.
- Azt mondta, hogy a sérülés kicsi és jellegtelen volt. Kíváncsi
lennék, hogy ez mit jelent valójában? Mi az, ami kicsinek és
jellegtelennek bizonyul orvosilag? Konkrétan tehát azt akarom kérdezni,
hogy Ön milyen mértékű sérülést látott?! - Talán borsószemnyi területen lehetett, és az is csak halványan, alig észrevehetően látszott. - jelentette ki az orvos. - Akkor most ujra megkérdezem, de konkrét és határozott választ várok
magától! Biztos maga abban, hogy az a sérülés fojtogatástól származott?!
- Nem. Sőt, egyáltalán nem vagyok benne biztos. Bármi más is okozhatta.
Olyan jellegtelen volt az egész, hogy nem is foglalkoztam volna vele,
ha nem a rendőrök állítják elém... - Ennek ellenére maga mégis
kiadott egy látleletet arról, hogy a sérülés fojtogatástól származik?!
- emelte meg a hangját a bíró. - Hát...Mivel a rendőrök azt
mondták, hogy megfojtogatták, nekem el kellett fogadnom, és úgy kelletg
kitöltenem a látleletet is...- mondta zavartan az orvos. - Már ne
haragudjon, de maga az orvos vagy a rendőrök?! Kinek a dolga
megállapítani, hogy mitől is van az a sérülés, és hogy milyen
mértékű?!! - kérdezte még ingerültebben a bíró. - Hát...Az én dolgom lett volna...-válaszolta az orvos, és kényelmetlen helyzetében egyik lábáról a másikra állt.
- Tudja maga, hogy mi múlik ezen?! Ennek az embernek a bűnössége vagy
az ártatlansága!! Egy ilyen kis papíron, amit maga hanyagul töltött ki!
- emelte meg az iratok közé csatolt látleletet a bíró. / Ekkor
tapasztaltam először, hogy mennyire igaz volt a róla szóló hír. Nagyon
kemény kézzel vezette a tárgyalást, és csakis az igazság érdekelte! / Mivel
az orvos erre nem tudott mit válaszolni, csak állt lehajtott fejjel,
mintha ő lett volna a vádlott - ami azt illeti, arra a néhány percre ha
jelképesen is de valóban azzá vált -, a bíró folytatta a kérdezést.
- A Vád és a rendőrségi jegyzőkönyvek szerint a sértett még a maga
rendelőjében is fuldoklott, habzott a szája, és teljesen magán kívül
volt. Látta maga ezt a sértetten?! - Ilyen tünetek egyáltalán nem
voltak tapasztalhatók nála! Teljesen nyugodtan és normálisan
viselkedett! Nem tudom, hogy ezt honnan vették a rendőrök...- mondta az
orvos. - Hát én sem...- jegyezte meg a bíró félhangosan, szinte csak önmagának mondva, aztán ujra az orvoshoz szólt. - Köszönöm. Elmehet. És legközelebb a saját tapasztalataira támaszkodva írjon látleletet... Szegény orvos úgy kullogott ki a teremből, hogy közben senkire sem mert nézni... A vád egyik leglényegesebb része tehát megdőlt és valótlannak bizonyult. /
Talán nem lényegtelen megjegyeznem, hogy később hasonló sorsra jutott a
rendőrségi jegyzőkönyvekben leírt dolgok kilencven százaléka! Ez pedig
egy nagyon elgondolkodtató arány, és minden logikusan gondolkodó
emberben elég komoly kérdéseket vethet fel.../ A következő
tisztázásra váró dolog az volt, hogy vajon miért, milyen okból
"menekült" el M. a próba helyszínéről, és miért értesítette a
rendőrséget? / Ezt a történést, vagyis az egész "ügy" kirobbanásának
a körülményeit én is csak ekkor tudtam meg, pedig, mint írtam,
rengeteget törtem rajta a fejemet a börtön magányos zárkájában.../ M. bíróság előtt tett vallomásából a következő derült ki. Miközben
én H.-val kicsit lejjebb mentem elvégezni a gyakorlatot, M. észrevette,
hogy elfogyott a cigarettája. Ezért úgy gondolta, hogy amíg mi
próbálunk, addig leszalad a közeli büfébe - oda ahol korábban
megismerkedtünk. Ez magyarázza azt, hogy ott hagyta a dzsekijét és a magnóját, vagyis vissza akart még jönni! - Mást nem kérsz? - kérdezte tőle a büfés férfi. - Nem! Sietek vissza, mert mindjárt én kerülök sorra! - válaszolta a lány.
- Hol kerülsz te sorra? A munkanélküli központban vagy a polgármesteri
hivatalban? Mert ebben a városban csak ott szoktak sorban állni az
emberek... - poénkodott a férfi. - Dehogy! Ez más! Ez színházi dolog! - Színház?...Milyen színház?
- Én és a barátnőm találkoztunk egy emberrel, aki a színházába keres
színészeket, és azt szeretné, ha én is benne lennék! A barátnőm most
ott van vele a temető mögötti dombon, ott gyakorolnak, én meg
leszaladtam addig cigiért, de sietnem kell vissza, mert aztán én
kerülök sorra! - mondta M. büszkén. - És, hogy néz ki az az ember, aki ezt nektek ígérte? -kérdezte a büfés.
- Szemüveges, jóképű, igazi úri ember...Az, akivel maga is
beszélgetett, amikor ide jöttem délután is cigit venni...Szerintem
ismeri, mert úgy beszélgettek... - Csak nem az Attilára gondolsz?! - kérdezte a büfés. - De igen...Azt hiszem, hogy így hívják...- mondta M.
- Figyelj ide! Ha azzal az emberrel találkoztál, akire gondolok, akkor
áldhatod az eget, hogy még életben vagy!...Tudod, hogy ki az?! Az az
ózdi fojtogató! Ez az, aki megfojtott annakidején egy lányt! - Ne vicceljen velem...-mondta elsápadva M.
- Dehogy viccelek! Én csak tudom a dolgokat! Gyerekkori barátom volt,
egy iskolába jártunk! A fél életét börtönben töltötte emiatt! Szerintem
most veletek is ezt akarta! Csak az a szerencséd, hogy találkoztál
velem!! A lány rémülten nézett, hol I.re, hol pedig a temető felé. - Akkor most mit csináljak? A barátnőm ott van vele... - kérdezte a férfitól.
- Telefonálni kell a rendőrségre! Be kell jelenteni, hogy mi történt!
El kell mondani, hogy téged is megakart folytani, és lehet, hogy a
barátnőd már nem is él!...Ez a legjobb, amit tehetünk! Gyere! A
"gyerekkori barát" gyorsan becsukta a büfét, és egy közeli
telefonfülkéből telefonáltak a rendőrségre, hogy azonnal menjenek, mert
egy férfi fojtogat egy lányt a temetőben. / Hát ezért volt az az éktelen szirénázás, és a három rendőrökkel dugig töltött járőrkocsi.../ Az, hogy végülis melyikük telefonált, soha nem derült ki, mert a vallomásukban mindketten önmagukat nevezték meg telefonálóként. De végülis ennek a vád szempontjából nem is igazán volt jelentősége.
