A
színházművészet és a színháztudomány között a magyar kultúrában
történeti okokból meghúzódó demarkációs vonal két oldaláról a legtöbben
nem látnak át a túloldalra. A színházcsinálók oldalán álló alanyi
kritikusok, akik egy 19. századi, Nietzsche előtti személyiségfelfogás
reflektálatlan öntudatában önmagukat (saját benyomásaikat) tekintik
minden megnyilatkozás(uk) etalonjának, e benyomás alapján irritálónak
észlelnek mindent, ami a szellemtudományok - ezen belül kiváltképpen a
saját szakmájukra elméletileg reflektáló és azt legitimáló
színháztudomány - fogalmaiban, kategóriáiban, felismeréseiben és
gondolatmeneteiben megfogalmazódik. Alanyi színházművész és kritikusa
ezeket a 20. század során megszületett szakmunkákat nem olvassa, nem
ismeri, és létrejöttüket, valamint a velük való megismerkedést
fölöslegesnek is tartja, mivel a teoretikusok által megfogalmazott
problémák ismerete a csalhatatlan, belülről fakadó érzések szempontjából
közömbös, nem ritkán zavaró.
A
másik oldalon a magyar színháztudomány a megkésettség állapotában van.
Uralkodó irányultsága, a színháztörténet-írás, módszereiben és
szemléletében vajmi kevéssé termékenyült meg az ágazatnak az elmúlt
évtizedekben a nemzetközi színtéren lezajlott diszciplináris
megújulásától. A színházelméleti kérdésfeltevések zöme belül maradt a
hatvanas évek jelelméleti vagy strukturalista horizontján. A nemzetközi
teatrológia mai állapotában, amikor a filozófiai hermeneutikából, a
recepcióesztétikából, a dekonstrukcióból, a posztmodern elméletekből
merítő tudományág egy-két évtizede a szellemi pezsgés és megújulás
időszakát éli, s a tárgyát képező művészeti ág útkeresésének teoretikus
megsegítésére és visszaigazolására is vállalkozik, különösen
elgondolkodtató, hogy a magyar színházi élet és színházi gondolkodás -
egy-két, a szabályt erősítő kivételtől eltekintve - még mindig a polgári
illúziószínház esztétikáját visszhangozza.
Ezért
is különösen sajnálatos, hogy a színháztudomány oldalán álló magyar
szakemberek - a művekről (az előadásokról) írva - többnyire nem lépnek
túl a fogalmaknak, kategóriáknak a művekre történő iskolás
applikációjánál, adott esetben egy produkciónak vagy egy rendezői
pályának egyetlen kategóriára való redukálásánál. Emellett önmagukat
szorítják gettóba, és az új nézetek elterjedését nehezítik meg azzal,
hogy a közeledés helyett a konfrontációt, a partnerek párbeszéde helyett
az akadémikus arisztokratizmus kirekesztő gesztusait gyakorolják.
Közvetítésre
a két oldal között a jelek szerint különösebb igény sincsen. Mindenki
él és virágzik a maga provinciájában. A helyzet kilátástalanságát az is
mutatja, hogy a kevés hazai tudós színházcsinálók egyike, Németh Antal a
színházi kritika szakszerűtlenségét már az 1920-as évek elején
diagnosztizálta (ami nyolcvan év elteltével sem változott), és az is,
hogy ha a nagy hagyományú európai színházi kultúrák horizontjából (a
szakmai önismeret és tudományos önelsajátítás színvonaláról) tekintünk a
Kárpát-medence színházszakmai életére, konstatál-hatjuk ez utóbbinak
mérhetetlen és behozhatatlan elmaradottságát.
A
vigasztalan helyzetet csupán egy-két szakember tevékenysége enyhíti,
akik átjárnak a demarkációs vonalon, és a színházcsinálói tapasztalatnak
és a színháztudományi önképzésnek, a szellemi értékek teremtő
gyakorlatának ötvözésére képesek. E néhány színházi szakember egyike
Visky András, aki Írni és (nem) rendezni című kötetében az
1990-es évek végén publikált színházi tárgyú írásait gyűjtötte egybe.
Visky, aki költőként, íróként is ismert, 1990 óta dolgozik a kolozsvári
Állami Magyar Színház dramaturgjaként, Tompa Gábor rendező állandó
munkatársaként. A szerző ebben a könyvében dramaturgi identitását
helyezi előtérbe. Azét a gyakorlati színházi emberét, aki nemcsak a
színházcsinálásban, hanem a színháztudományban is otthonos, aki színházi
tapasztalatait és a teatrológia új nézeteit képes kölcsönösen egymásra
vonatkoztatni, és aki azonos tisztelettel és alázattal viszonyul az
„összelélegeztetés művészetének" empirikus vonatkozásaihoz és a
filozófia, az esztétika, a hermeneutika, a színháztörténet- és elmélet
felismeréseihez.
Mint
az elméletben (is) otthonos alkotó, könyvében saját hollétét
(hovatartozását) is igyekszik tisztázni. Nálunk a színházi szakmában az
írástudó (publikáló) dramaturgok szokása újra meg újra visszatérni saját
szakmájuk önmeghatározásának kérdéséhez. Tanulmánykötete élére Visky is
egy ars poetica (pontosabban ars dramaturgia) jellegű írást helyez. Ennél átfogóbb (és általánosabban ars poetica jellegű)
a könyv címe. Ez a könyvcím egy állítást és egy (ambivalens) tagadást
fogalmaz meg, mely ugyancsak része az alkotói hitvallásnak. Az alkotói
tevékenységek közül az írás kétségtelenül, szerves és transzparens módon
része a Visky-féle tudatos dramaturg munkájának. Az ő esetében az írás
azonban át is lépi a színház dimenzióját, mert - noha a jelen kötet a
színházi tárgyú tanulmányaiból, esszéiből, cikkeiből válogat - Visky a
szépirodalmi, költői regiszterben is több mint két évtizede jelen van.
Az íráshoz való viszony másik oldala ugyancsak nyilvánvaló, nevezetesen
az a tény, hogy a dramaturg (drámai) szövegekkel, írásokkal dolgozik.
A
rendezéshez való kapcsolódás nem ennyire egyszerű és egyértelmű.
Kétségtelen, hogy a dramaturg nem a rendezője az előadásnak, a létrejövő
produkcióban betöltött szerepe és a rendezőhöz (rendezéshez) való
viszonya azonban nagyon különbözőféle lehet. E kapcsolatról Visky
Radnóti Zsuzsát idézi, aki szerint „a dramaturg a rendező barátja", majd
saját tapasztalatai (és gyakorlata) alapján hozzáteszi, hogy „a
dramaturg a rendező színházból kifelé tekintő arca, egy vele, de más
irányba tekint […], útitárs, amiképpen Hermész az […], különböző világok
- irodalom, színház - összekötője". A kötet címe egyébként az Esterházy
Péter Búcsúszimfóniájáról szóló, a színházat, rendezőt és dramaturgot egyaránt próbára tevő szöveget elemző esszéből került a könyv élére.
A
dramaturg közvetítői helyzete és szerepe Visky esetében nemcsak a
színházi előadás résztvevői közötti mediátoré, hanem egyben elmélet és
gyakorlat (tudomány és tapasztalat), valamint a különféle (színházi)
kultúrák között álló és átjáró szakemberé. Mostani könyvében négynyelvű
szakirodalmat mozgat, naprakészen tájékozott a színháztudomány legújabb
eredményeiben, és alkotó módon alkalmazza azt a (magyar) drámatörténeti
anyagon (például Tamási Áron, Németh László művein), illetve kortárs
szerzők (Kornis, Esterházy, Tolnai, Garaczi) színdarabjain.
A
tudatosan szerkesztett kötet huszonkét írása a dramaturg
önmeghatározásától az epilógusban a könyv (az írás) önreflexiójáig jut
el. A kötetzáró írás egy Shakespeare-esszé a könyv motívumáról, a
Shakespeare-drámák hermeneutikai értelmezéséről, előtérbe állítva A vihart, valamint Greenaway Prospero könyvei
című filmjét. A köztes szövegek zöme is írások körül forog, abban az
értelemben, hogy az esszék, tanulmányok többsége drámakötetek, színházi
könyvek megjelenéséhez kapcsolódik. Szerepel itt írás Harag Györgyről
(két Harag-kötet kapcsán), Grotowskiról (Színház és rituálé), Brookról (Időfonalak), Beckettről (Eleutheria), vitairat (a Hajónaplóban
lezajlott katarzis-vitához való hozzászólásként), nyílt levél
(Sebestyén Ritához a dramaturgiai hibáról), nekrológ (Vlad Mugurról). A
kötet leghosszabb szövege egy recenziófüzér (Színházkutatás cím
alatt, ötven oldalon, tizennyolc könyvről), mely a magyar
színházi/drámai könyvkiadás folyamatos kritikai szemlézését képviseli,
illetve tanúsítja. A Tamási Áronról és Németh Lászlóról szóló írások
évfordulókhoz, konferenciákhoz kötődnek. A kortárs szerzők darabjaival
foglalkozó írások drámakötetek megjelenéséhez és/vagy színházi
bemutatókhoz kapcsolódnak. A Tolnai Ottó totális színháza alcímű írás Nagy József Habakuk kommentárok című produkciójával és Tolnai Végel(ő)adás című drámakötetével foglalkozik. Kornis Mihály Drámák című kötete alapján Visky a teljes drámaírói oeuvre-t elemzi, Garaczi László esetében pedig Az olyanok, mint te három színdarabját vizsgálja.
Az Írni és (nem) rendezni
írásaiban Visky a drámairodalmat a színház felől vizsgálja, a színházi
jelenségeket pedig az európai színházművészet megújítóinak eredményei
felől elemzi. Artaud, Brook, Grotowski és Harag György a színházi
értékrend viszonyítási pontjai, míg a drámairodalomból Beckett,
Bernhard, Gombrowicz, Ionesco, Nádas és Shakespeare említődik
leggyakrabban. A színházelemzők közül Jan Kott és Silviu Purcnrete a legtöbbször hivatkozott szerző, de hasonló gyakorisággal bukkan fel a neve Derridának, George Banunak, Mihai Mnniuþiunak, Richard Schechnernek.
A
klasszikus magyar drámairodalomból Tamási Áron- és Németh László
életműveit emeli ki. Németh drámáinak térszemléletét elemző esszéjében
megállapítja, hogy e darabok „dialógusai lépten-nyomon visszacsempészik a
szövegbe a narratív technikákat, a párbeszédek szereplőit pedig az
elbeszélői, illetőleg a történetmondó alany statikus, kívülállásának a
korlátjait áthágni nem tudó pozícióba helyezi…" Majd hozzáteszi, hogy a
Németh-drámákban „olyan történetet hallgatunk végig, amelyet már
tudunk". A drámai életmű Visky-féle színházi olvasata rámutat, hogy e
művek számára a színházi forma csak külsőség, mert e darabok
szemléletét, írói látásmódját a prózaíró irodalmi eszközei
determinálják.
A
Tamásinak szentelt két tanulmány a mellőzött, illetve félreértelmezett
drámai életmű rehabilitációját végzi el, amennyiben olyan színházi
olvasatát adja Tamási Áron drámáinak, amely felszínre hozza, hogy a
szerző „korai színjátékai javaslattételek egy »másik színházra«, amelyre
azonban a létező színház nem volt kész". Kimutatja, hogy Tamási
drámáinak „beűzetése az irodalomba" mennyit ártott annak, hogy e művek
nem-realista, nem illúzió-színházi jellegének felismerése megtörténjen.
Majd részletesen elemzi a rituális színházi hagyomány jelentőségét e
drámák értelmezésében és színrevitelében. Nála Tamási esetében a(z
elméleti) viszonyítási pont nem az erdélyi folklór, nem a népi tradíció,
hanem Grotowski, Artaud, Nádas színháza, melyekkel Tamási több
rokonságot mutat, mint hazai drámaíró kortársaival.
A könyv egyik gyöngyszeme az Artaud misézik, Derrida ministrál
című rövid írás (hozzászólás a katarzis-vitához), mely egyfelől pár
oldalon esszenciáját adja egy katarzistörténeti panorámának, másfelől az
extázison keresztül a keresztény liturgia színházát a látókörébe vonva
felvillantja a befogadói katartikus azonosulás újrateremtésének
lehetőségét.
Visky
András a színházról írva mindig pontosan fogalmaz. Gondolati
felismeréseiben folyamatosan megmutatkozik a (színházi) alkotói
tapasztalat érzékenysége és a teoretikus kihívásokkal való szembenézés
határozottsága. Tisztán látja dráma és színház ezerarcú kapcsolatát, és
saját (dramaturgi) helyét az alkotói folyamatban. Az ő esetében ez a
hely egyszerre gyakorlati és elméleti, egyszerre a tapasztalat és a
tudomány tere, mely színtéren - közvetítőként - sohasem játszhat
főszerepet, de nélküle sem a színházi gyakorlat, sem a színházi gondolat
nem lehetne az, ami vele és általa.
/ Forrás: Jelenkor.net /