XIX. SZÁZADI MAGYAR SZÍNJÁTSZÁS
/ Folytatás /
1873-tól Szigligeti Ede lett a Nemzeti Színház igazgatója, majd halála után egy másik nagy tehetséget bíztak meg az igazgatással:
- Paulay Ede / 1836 - 1894 /
Fontos lépéseket tett a színház fejlődésének útján.
A műsorpolitikát négy irányba építette ki.
1. Az addiginál jóval nagyobb hangsúlyt fektettek a külföldi klasszikusok színrevitelére.
2. A műsorok gerincévé a kortárs külföldi drámairodalom remekeit tette.
3. Elővette a régi magyar drámairodalom alkotásait.
4. Komoly teret biztosított a kortárs magyar drámaírók műveinek is.
A társulat páratlan szervezettségének, a műsor rendkívüli átgondoltságának és az interpretáció magas színvonalának köszönhetően Paulay Ede igazgatásának másfél évtizedét a Nemzeti Színház aranykorának nevezik!
1875-ben egy újabb színház nyílt Budapesten Népszínház néven.
Megnyitásával a Nemzeti Színház megszabadulhatott a számára mindinkább tehertételt jelentő népszínműtől, mely ekkorra már elvesztette művészi értékét és pusztán szórakoztató zenés játékká süllyedt.
A Népszínház színpadára kerültek az egyre népszerűbb operettek és a látványos színművek is.
- Rákosi Jenő / 1842 - 1929 /
Igazgatása alatt a Népszínházban sikerült olyan tökéletes szinten kihasználni a három könnyű műfaj / népszínmű, operett, látványos színmű /, egyre nagyobb népszerűségét, hogy nézettsége és bevétele vetekedett a Nemzeti Színházéval.
Ez a színházvezetési stratégia - a bevétel felé történő elhajlás a színvonal rovására - már előképe volt a század végén megjelenő üzleti színházaknak.
1884-ben nyílt meg a közönség előtt az Operaház.
Az Operaház megnyitásával megszűntek az opera előadások a Nemzeti Színházban, s így a nemzet színháza teljes egészében drámai színházzá vált.
Az Operaház folytatta a Nemzeti Színházban megszokott színvonalas munkát, de sokkal kedvezőbb gazdasági és technikai feltételek között.
Jelentősebb operaszerzők:
- Erkel Ferenc / 1810 - 1893 /
Az eredeti nemzeti opera megteremtője és felvirágoztatója!
Sokáig a Nemzeti Színház karmestere.
- Mosonyi Mihály / 1815 - 1870 /
- Erkel Sándor / 1846 - 1900 /
- Goldmark Károly / 1830 - 1915 /
XIX. SZÁZADI OROSZ SZÍNHÁZ
A XIX. században Oroszország a sorozatos háborúk és az egyre növekvő társadalmi feszültségek légkörében élt.
A cári abszolutizmus minden erejét bevetette, hogy továbbra is fenntartsa az akkor már elmaradottnak tekinthető feudális rendszert.
1825-ben vérbe fojtották a dekabrista felkelést és még keményebb terrort vezettek be.
Ebben a gazdaságilag elmaradt, társadalmi és politikai fejlődésében gátolt és elnyomott országban rendkívüli szerep jutott az értelmiségnek, különösképpen az irodalom és a színház terén.
Az értelmiség legjobbjai komoly harcban álltak a hatalom képviselőivel és a haladó eszmék élharcosaivá váltak.
- Színházak
Az udvar, a főnemesség és az egyre erősödő polgári osztály egyik kedvelt szórakozása a színház volt.
Igényeik kielégítése végett egymás után épültek fel a színházak, melyek később nagy szerepet játszottak az ország színházi életében.
Néhány jelentősebb színház:
- Malij Tyeatr / Kis Színház / / 1824 /
A színház erőteljesen a cári udvar és a főnemesség ellenőrzése alatt állt.
A legkiválóbb színészeket tudták felléptetni, mivel mivel busásan megtudták őket fizetni.
Kezdetben a patetikus romantika, később pedig a realista színjátszás egyik otthona volt.
- Bolsoj Tyeatr / Nagy Színház / / 1825 /
1853-ban leégett, de 1856-ban újraépítették.
Itt kerültek bemutatásra a kor legkiválóbb orosz operaszerzőinek művei.
A két udvari színház monopóliumot élvezett a színjátszás terén és elérhetetlen volt a köznép számára, akiknek így csak a vásári színjátszás maradt.
Hamarosan azonban a vásárokon felállított bódék bohócai, bábosai és mutatványosai már nem elégítették ki a köznép szórakozási igényeit, ezért egyre inkább szükségessé vált egy számukra létrehozott színház megépítése.
1866-ban ezen igény kielégítésére építették meg a Művészeti Kör / Artyisztyicseszkij Kruzsok / nevű első magánszínházat.
Ebben főleg a Kis Színház tagjai, vidéki színészek és műkedvelők léptek fel a polgári közönség előtt.
1872-ben, Nagy Péter születésének évfordulóján a cár engedélyt adott egy Népszínház / Narodnij Tyeatr / megépíttetésére, melyben igen olcsó helyárak mellett már a köznép számára is elérhetővé váltak olyan művek, mint például Osztrovszkij drámái.
1876-ban viszont tűzveszélyesnek minősítették és bezárták.
1880-ban megnyílt a Puskin Színház / Puskin Tyeatr /, mely 1884-ig működött és igen jó társulattal többek között Lermontov darabokat is adtak elő.
1882. március 20-án III. Sándor cár megszüntette az udvari színházak monopóliumát mindkét fővárosban / Moszkva és Szentpétervár /, s ezzel teret nyitott a színházi magánvállalkozásoknak.
Gombamód szaporodtak a magánszínházak, de kevés jelentős jött létre közöttük.
A legszínvonalasabb az úgynevezett Fantasztikus Színház / Fantasztyicseszkij Tyeatr / volt, melyet a Kis Színház egykori színésze Mihail Valentyinovics Lentovszkij / 1843 - 1906 / alapított és igazgatott.
A XIX. század második felében aztán egyre több vidéki városban is épültek színházak.
- Szerzők és stílusok
A XVIII. és XIX. század fordulóján az orosz udvari színpadokon, de a jobbágyszínpadokon is elsősorban a zenés színjátékokat, főleg operákat és baletteket játszottak.
Különösen kedvelték a vígoperákat / opera buffa /.
A prózai műsorok ekkor még másodrendű szerepet játszottak.
A könnyfakasztó vígjáték angol és francia képviselőinek darabjait játszották orosz adaptációkban.
Később aztán az eredeti orosz drámairodalom ezeknek a külföldi műveknek a hatására kezdett kialakulni.
Néhány korabeli orosz drámaíró:
- Vlagyimir Ignatyevics Lukin / 1737 - 1794 /
Nevéhez fűződnek az első orosz témájú könnyfakasztó vígjátékok.
Legjobban sikerült műve: A szerelem becsülete.
- Gyenyisz Ivanovics Fonvizin / 1745 - 1792 /
A kor legjobb orosz vígjátékait írta.
Művei Rousseau és Voltaire francia felvilágosodásának eszmekörében mozogtak.
Az orosz társadalmi struktúra nagyban különbözött a nyugati társadalmakétól, ezért érthető módon a romantika is más forrásokból táplálkozott.
Ennek köszönhetően soha nem tudott oly módon kifejlődni, mint Nyugat-Európában.
Különös, hogy a kemény cári elnyomás légkörében a komédiák, a maguk megdöbbentően éles társadalomkritikai állásfoglalásukkal egyáltalán színre kerülhettek, Mégpedig Pétervárott és Moszkvában is igen nagy tetszést arattak.
Ezek a művek különböző szemszögből ábrázolták a paraszt és földesúr viszonyát, illetve a társadalmat demoralizáló kereskedőréteget is.
Hangvételük kemény és bíráló volt.
- Alekszandr Szergejevics Gribojedov / 1795 - 1829 /
Tőle számítják az orosz romantikus színház kialakulását!
Főműve a ma is sokszor játszott Az ész bajjal jár című komédia.
Életében csak részleteket mutathattak be belőle Pétervárott és Moszkvában, a teljes mű halála után 1831-ben került színpadra a pétervári Nagy Színházban, de akkor is csak erősen cenzúrázott formában.A darabban először jelent meg színpadon igazi orosz jellem.
Az orosz dráma addig a nehézkes dialógusoktól csak döcögött a színpadon, ebben a műben azonban szikráztak a ritmikus verses dialógusok, és az ironikus, csípős nyelvezet.
Bár a darab a maga korában még nem aratott méltó sikert, mégis az orosz színészet új fejezete kezdődött vele!
- Alekszandr Szergejevics Puskin / 1792 - 1837 /
Az orosz romantika legjelentősebb drámaírója!
Példaképe Shakespeare volt, s mind az emberábrázolásban, mind művei dramaturgiai struktúrájában a nagy angol írót igyekezett követni.
Első jelentősebb műve a Borisz Godunov volt, melyet 1825-ben írt, és Shakespeare példájára először komédiának, majd krónikának, végül romantikus tragédiának kategorizált.
Tudatosan vette át angol példaképétől a komikus és tragikus jelenetek váltakozását.
A korabeli színpadtechnika viszont még nem tudott megbirkózni a szerző által megírt képekkel és azok gyors váltakozásaival, ezért a darab sokáig nem kerülhetett színre!
Kinyomtatását is csak 1830-ban engedélyezte a cári cenzúra.
Puskin életében tulajdonképpen egyetlen megírt drámája sem került színpadra!
Hosszú ideig csak olvasmányos formában voltak jelen olyan kiváló művei mint: A fukar lovag, a Mozart és Salieri, A kővendég valamint az Ünnepség pestis idején.
Halála után aztán, 1847-től folyamatosan vették elő és állították színpadra drámáit, a legjelentősebbre a Borisz Godunovra csak 1870-ben került sor.
Színpadi műveinél sokkal szélesebb körű sikert és ismeretséget hoztak számára a költeményeiből és elbeszéléseiből készült dramatizálások.
- Mihail Jurjevics Lermontov /1814 - 1841 /
Puskin mellett ő a másik világhírre emelkedett orosz író abból a korból!
A nemzetközi elismerést Korunk hőse című verses regénye és A démon című költeménye hozta meg számára.
Legjelentősebb színpadi munkája az Álarcosbál, egy romantikus féltékenységi dráma.
A darab igazi karrierje csak az 1900-as évek elején kezdődött.
Kiváló tehetség volt, akinek karrierjét egy párbaj során szerzett halálos sérülés törte ketté, 27 évesen.
- Nyikolaj Vasziljevics Gogol / 1809 - 1852 /
Ő rakja le annak a színpadi realizmusnak az alapjait, melyeket később Osztrovszkíj a drámáiban, Sztanyiszlavszkij pedig a rendezéseiben valósít meg és fejleszt tovább.
Kezdetben elbeszélő műveivel szerzett magának elismertséget, de már 1833-ban két színpadi jelenetet is írt Leánykérés és A Vlagyimir-rend harmadik fokozata címmel.
Gogol felismerte, hogy a klasszicista tragédiákban, francia melodrámákban, bohózatokban és daljátékokban az orosz színészeknek tőlük idegen, nyugat-európai jellemeket kell ábrázolniuk.
" Adjatok nekünk orosz jellemeket! Hagyjátok saját magunkat látni, saját csalóinkat, saját különceinket! " - vallotta.
Legfőbb és legismertebbé váló műve, a Revizor 1836. április 19-én került színre a pétervári Alekszandrinszkij Színházban, a cár külön engedélyével.
A mű messze kimagaslott a kor romantikus drámái közül és már magán viselte a realista alkotói és ábrázolási formák jó néhány lényeges jelét!
Ezt bizonyítja, hogy már életében realisztikusan értelmezték, rendezték és játszották a legtöbb színházban, amiben nagy szerepe volt egy Scsepkin nevű színésznek, aki már ekkor realista törekvéseket képviselt!
A Revizor színháztörténeti jelentősége leginkább abban rejlik, hogy a színészeket realisztikus kifejezőeszközök alkalmazására kényszerítette, a közönség elé pedig hiteles, köznapi jellemeket ábrázolt!
Ettől kezdve a klasszicista drámák teátrális szavalása hitelét vesztette, s a nézők elvárták, hogy a színpadon valóságos alakok a hátköznapok természetes nyelvén szólaljanak meg!
- Ivan Szergejevics Turgenyev / 1818 - 1883 /
Szintén elbeszélő költeményeivel vált először ismerté.
Színházi korszaka mindössze tíz évig tartott, 1843-tól 1852-ig, aztán egy Gogolról írt nekrológja miatt a hatalom a birtokára internálta.
Néhány fontosabb műve: - A vidéki nő
- Kegyelemkenyér
- Egy hónap falun
- Egy este Sorrentóban
Halála után a Kors Színház és Sztanyiszlavszkij újította fel néhány művét nagy sikerrel.
- Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij / 1823 - 1886 /
Ötven darabjával szinte egyeduralomra tett szert az orosz prózai színpadon!
Külvárosi ügyvéd fiaként, majd később a kereskedelmi bíróság írnokaként bőven volt alkalma megismerni az üzleti élet intrikáit, titkait és tragédiáit.
Ezekből a tapasztalatokból addig még sohasem látott színpadi típusokat vitt színpadra, s ezzel új perspektívát nyitott meg a színházak előtt!
Mindezt megdöbbentő realizmussal mutatta be a közönségnek.
Első ilyen jelentősebb darabja, mely komoly visszhangra talált, a Holló a hollónak című.
Társadalmi szatíráit a közönség nagy tetszéssel fogadta.
Drámaírói tevékenysége rendkívül fontos állomás az orosz drámaírás és színjátszás fejlődésében!
Bátran mondhatjuk, hogy Osztrovszkij dramaturgiája nélkül Csehov dramaturgiája is elképzelhetetlen lenne!
Néhány fontosabb műve:
- Jövedelmező állás
- Vihar
- Farkasok és bárányok
- Tehetségek és hódolóik
- Hozomány nélküli menyasszony
- A bolond pénz
- Nyikolaj Gavrilovics Csernisevszkij / 1828 - 1889 /
A korszak nagy hatású színházi esztétikusa.
Számos színházról szóló tanulmány szerzője.
A valóság és a művészet esztétikai viszonya című tanulmányában kifejtett általános esztétikai elvei erősen hatottak a század második felének forradalmi demokratikus művészetére.
Különösen fontos a tragikumról kialakult felfogása, amely szembefordult a kor idealista esztétikai felfogásával, és ekként fogalmazott:
" A tragikus... az ember szenvedése és pusztulása, de ebben a szenvedésben és pusztulásban nem nyilvánul meg semmiféle végzetes, örök és ellenállhatatlan erő... "
" A tragikus az, amit az emberi életben borzalmasnak szoktunk nevezni. "
- Alekszej Konsztantyinovics Tolsztoj / 1817 - 1878 /
A realisztikus történelmi dráma legjelesebb képviselője!
Történelmi regényeit már az egész országban olvasták, mire első drámáját megírta.
Legjelentősebb alkotása a cári trilógia:
- Rettenetes Iván cár halála / 1867 /
- Fjodor Joannovics cár / 1868 /
- Borisz cár / 1870 /
Történeti, társadalmi és lélektani hitelességre törekedett, érzelmességtől és pátosztól mentes dialógusszerkesztésre törekedett.
Az első rész híre hamar terjedt, 1868-ban már német nyelvterületen is játszották, 1870-ben Weimarban a meiningeni herceg újonnan alakult társulata is műsorra tűzte.
A második részt viszont a cenzúra sokáig nem engedélyezte így csak 1898-ban mutatta be a Szuvorov Színház, s még ugyan ebben az esztendőben Sztanyiszlavszkij Művész Színháza ezzel a darabbal nyitotta meg kapuit.
- Színészek és színjátszás
A XVIII. században - hasonlóan Magyarországhoz - a klasszicista színjátszás külföldi színészei voltak túlsúlyban Oroszországban.
Ezek leginkább franciák voltak.
Idővel azonban, ahogy fejlődésnek indult az orosz nemzeti drámairodalom, úgy emelkedtek ki az egyre tehetségesebb orosz színészek.
Jelentősebb színészegyéniségek:
- Jekatyerina Szemjonova / 1786 - 1849 /
1805-től a pétervári császári színház tagja volt.
Főleg Ozerov drámáiban aratott komoly sikereket.
Negyven éves korában Gagarin herceghez ment feleségül, s ezután már csak ritkán lépett színpadra.
- Pjotr Alekszejevics Plavilscsikov / 1760 - 1812 /
Színész és drámaíró, aki elsőként vetette el a klasszicizmust egy realisztikusabb színjátszás kedvéért.
Főleg intellektuális szerepekben aratott sikereket.
Élete vége felé jobbágyszínházak szervezésével foglalkozott.
- Mihail Szemjonovics Scsepkin / 1788 - 1863 /
A század első évtizedeinek legjelentősebb színészegyénisége, s egyben az orosz színészet mai napig is tisztelt művésze.
Jobbágycsaládból származott, gyerekkorában Wolkenstein gróf jobbágyszínházában játszott, majd vidéki vándortársulatoknál játszott.
1824-ben került a Kis Színházhoz és ott is játszott élete végéig.
Az első pillanattól kezdve a természetes színjátszás hirdetője volt, a klasszikus tragédiák pátoszát mindenképpen leakarta küzdeni.
A természetes beszéd, mozgás, mimika rendszeres vizsgálatának nagy figyelmet szentelt, s ennek eredményeit szerepeiben alkalmazta.
" Ő hozta először az igazságot a színpadra, ő volt az első nem teátrális színész " - írta róla Herzen.
- Pavel Sztyepanovics Mocsalov / 1800 - 1848 /
A népi realisztikus irányhoz tartozott.
Apja még jobbágyszínész volt, ő már a moszkvai udvari együttesben debütált.
- Alekszandr Pavlovics Lenszkij / 1847 - 1908 /
Sztanyiszlavszkij kiemelte átható, kék szemének szuggesztivitását, kezének rendkívül kifejező játékát, s az alakításait jellemző harmonikus líraiságot.
Nagy jelentőségű munkát végzett mint színésznevelő a moszkvai színésziskolában!
- Vlagyimir Nyikolajevics Davidov / 1849 - 1925 /
Főleg komikus szerepekben tűnt ki jó mimikusképességével, elemző módszerével és aprólékos alakformálásával.
- Marija Nyikolajevna Jermolova / 1853 - 1927 /
Az ország legnagyobb tragikája volt!
A polgári dráma kora nem nagyon kedvezett neki, állandó harcban állt az igazgatókkal, mely komédiákban, melodrámákban gondolkodott a biztosabb siker érdekében, s neki is ilyen szerepeket akartak adni, de ezeket sorra visszautasította.
A Művész Színház megalakulásakor leakart szerződni Sztanyiszlavszkijhoz, de az elutasította, mert játékmódja nem illett bele a társulat elképzeléseibe.
- Az opera és a balett
A daljátékban és az operában hamarabb bontakoztak ki az eredeti orosz vonások, mint a prózai művekben, ami valószínűleg az orosz nép kiváló zenei hagyományainak volt köszönhető.
Bár a főúri közönség kezdetben inkább az olasz operákat tartotta divatosnak, hamarosan az orosz szerzők megmutatták egyenrangúságukat.
Néhány jelesebb képviselő:
- Mihail Ivanovics Glinka / 1804 - 1857 /
Az önálló orosz nemzeti opera atyja!
Operáinak tárgya, zenéje és előadásmódja a romantikában gyökerezik.
Első operájával, az Ivan Szuszanyin cíművel, óriási sikert aratott.
1836. november 27-én mutatták be Pétervárott, s ettől a naptól számítják az orosz opera kezdetét!
- Alekszandr Szergejevics Dargomizsszkij / 1813 - 1869 /
Operáiban főleg folklorisztikus elemeket használt.
Művei közül kettő emelkedik ki igazán:
- Ruszalka / Vízitündér /
- A kővendég
- Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij / 1839 - 1881 /
Leghíresebb darabja, a Borisz Godunov, érdekes módon megbukott az első bemutatón.
A közönség ekkor még nem értette a túlságosan modern felfogásban megírt művet, mely valóban megelőzte korát!
Puskin szövegéből kibontott realizmusát csak később kezdték megérteni, s azóta a legmegdöbbentőbb hatású operák között szerepel az európai színpadok repertoárján.
Második történeti operáját, a Hovanscsina címűt már osztatlan siker fogadta.
- Pjotr Iljics Csajkovszkij / 1840 - 1893 /
Leginkább Puskintól merítette librettói tárgyát.
Szintén az orosz népzenéből indult ki, de munkáiban erősebbek voltak a nyugati hatások.
Vérbeli színpadi szerző volt, akinek számos munkája közül a legjelentősebbet, az Anyegin címűt 1879-ben mutatták be a pétervári Marinszkij Színházban.
Operáiban a zenekarnak alárendelt szerepe volt az énekkel szemben.
Zenéje először tört utat a nyugati színpadokon.
Ő teremtette meg az orosz balettzenét is.
Csipkerózsika, A diótörő, Hattyúk tava című balettjei nem csak jelentős szerepet játszottak a klasszikus orosz színpadi tánc kivirágzásában, hanem helyet kaptak a világ minden operaházának műsorán.
/ Folytatás a 19. részben /
