Mi fűzött Grotowskihoz a kezdet kezdetén? Miért ragaszkodtam hozzá? A
hatvanas évek elején ugyanis harminc hosszú hónapot Opoléban töltöttem.
Ne higgyék azonban, hogy Opoléban mindennap csoda történt, vagy hogy
érzékszerveink és lelkünk állandó mérgezésnek lett volna kitéve. Dehogy,
nagyon is egyhangúan és unalmasan folyt az élet. Ebben a hatvanezer
lelket számláló városban a szürkeség hódított, minden kulturális
ösztönzést nélkülözött miliő - egy-két kivételtől eltekintve -,
ellenségesség vagy teljes közöny vette körül azt, amivel a 13 Széksor
Színháza foglalkozott. Napi munkánkat illetően a lengyel színházi
hagyomány ritmusához igazodtunk: tíztől kettőig próba, este előadás. Ha
éppen nem játszottunk, esténként is próbáltunk, ezek olykor késő
éjszakáig is eltartottak. Hol így, hol úgy, a körülményektől függően.
Elég merev hierarchia szabta meg a művészek, illetve a műszakiak, az
öltöztetők vagy az adminisztrátorok viszonyát, amely a kissé formális,
jellegzetesen lengyel udvariasságon alapult, azaz kötelező volt a
magázódás. Grotowski a színészeket is magázta, engem is, mi is egymást
és őt is. Csak Grotowski, Flaszen és Molik tegeződött. A színészek nem
töltöttek sok időt egymással. Néha beültünk egy kávézóba, nagy ritkán
felmentünk egyik-másik színészhez, akinek felesége, családja volt;
Flaszen is, Grotowski is jött; ilyenkor késő estig folyt az evés-
ivás. Május elsején, Flaszennal és Grotowskival az élen, a színház
minden tagja részt vett a felvonuláson, ahol a legkülönbözőbb szakmák
képviselői hatalmas transzparensekkel vonultak, ünnepi ígéreteket téve,
hogy még többet és még jobban fognak termelni. Elmasíroztak a tribün
előtt, ahonnan a helyi kommunista hatalmasságok mondtak nekik
köszönetet, mosolyogtak, és üdvözölték őket.
A próbateremben, munka közben udvarias és korrekt viszonyok
uralkodtak. Soha nem tapasztaltam, hogy Grotowski dühös lett volna egyik
vagy másik színészre, és ha mégis elfogta az indulat, bámulatosan
tudott uralkodni magán. Amikor én odaérkeztem közéjük, a színészek már
megszokták, hogy sajátos színészi megoldásokat kell keresniük, olyan
fizikai vagy vokális "jeleket", amelyek felszínre hozzák az archetípust.
Igaz, ezt a kifejezést soha nem használták, gyakran elhangzott viszont a
"kompozíció" kifejezés, amin azt a módot értették, ahogy a színész
színházivá tette és tömörítette mindazt, amit tevékenysége során elért. A
színészek egytől egyig türelmesen, zokszó nélkül hajlandónak
mutatkoztak, hogy egy-egy jelenetet vagy epizódot újra meg újra
átvegyenek; a teremben uralkodó atmoszféráról leginkább a munkára
összpontosító mesteremberek juthatnak az eszünkbe, akik a
legszükségesebb szavakra szorítkoznak.
Minden színész minden próbán részt vett, még akkor is, ha épp nem
volt rá szükség. Grotowski csak a Doktor Faustus tragikus története
próbái során kezdett el külön-külön foglalkozni az egyes színészekkel.
Az egyik leghosszabb ilyen együttlét Ryszard Cieślakkal csaknem egész
éjjel tartott, erre azért emlékszem, mert a dolog kétszeresen is
sokkolt. Akkoriban (1963. február-március) Dante Isteni színjátékán
dolgoztam. Szövegkönyvet írtam belőle, hisz arról volt szó, hogy -
Grotowski jóváhagyásával - a 13 Széksor Színháza műsorra tűzi, amiből
nem lett semmi.(...)
Annak a komoly és előzékeny jólelkűségnek, amely Grotowskit munka
közben jellemezte, azonnal nyoma veszett, ahogy ő maga ismertté vált. Ez
1966 júliusában Holstebróban rögtön szemet szúrt nekem, amikor az Odin
Teatret szemináriumán találkoztunk, ahol először dolgozott skandináv
színészekkel. Merev lett és türelmetlen, képes volt egy puszta
kérdéstől, amelyet ostobának tartott, dühbe gurulni vagy szerencsétlen
beszélgetőpartnereit durván szidalmazni. Ám akiket az improvizációk vagy
a gyakorlatok során instruált, azok ezt a szigort stimuláló
buzdításként fogták fel, ami legyőzte bennük a kétséget, a
döntésképtelenséget, a bizonytalanságot, s kivételes, felejthetetlen
eredményeket ért el velük. De egyre inkább azonosult e viselkedésmóddal,
ő maga lett a könyörtelenség és a ridegség. Egyeseket lenyűgözött a
hajthatatlansága, mások egocentrikusnak és durvának tartották. Csak a
kilencvenes években, előrehaladott kora és talán fizikai gyengesége
miatt, vegyült hangjába az az ironikus szelídség és melegség, amely
négyszemközt, ha beszélgettünk, vagy baráti körben mindig is jellemezte.
Úgy érzem, Opoléban Grotowski teljes mértékig megnyílt előttem, és
maximálisan őszinte volt velem; ez volt a legjobb iskola, amely
felkészített a harcra, amely megtanított sakkozni a "sub specie
praesentis" erőkkel: a cenzúrával, a besúgókkal, a titkosrendőrséggel, a
politikusokkal, a kritikusokkal, az ellendrukkerekkel. Grotowski
terveinek legapróbb részleteibe is beavatott: mire milyen reakciót vár,
hol és milyen mértékig kell a lengyel hazaszeretetre hivatkoznia,
miközben nem engedheti meg magának, hogy "ideológiailag inkorrekt"
legyen, azaz nem okozhat problémát a hatalom csúcsán helyet foglalóknak
az oroszokkal kapcsolatban. Hisz állandóan a színház "elemi" érdekeiről
volt szó.
Nagyon fontos volt számára a szóhasználat, minden szónak pontosnak
kellett lennie, ám ugyanakkor vigyáznun k kellett rá, nehogy az
"idealista" vagy a "misztikus" jelzővel gyanúba keverjenek. A
szocialista Lengyelországban bárki nyugodtan vallásos lehetett, szabad
vallásgyakorlás volt, úton-útfélen zsúfolásig teltek a templomok. A
rezsimnek ugyanis sikerült egyfajta modus vivendit találnia a hatalmas
katolikus egyházzal, és az idő tájt a legjobb lapokat katolikus
értelmiségiek és írók csinálták. De aki kiérdemelte a "misztikus" vagy
"idealista" jelzőt, az eleve a rezsim ellenségének számított.
Ez a szüntelen igyekezet, hogy óvatosak legyünk, hogy megvédjük az
együttest, végül oda vezetett, hogy Grotowski megváltoztatta a színház
nevét: a "13 széksor" mellé odakerült a "laboratórium" kifejezés is.
Tudniillik 1962 januárjában minden színház kapott a Kulturális és
Művészeti Minisztériumtól egy adatlapot, amelyen többek között meg
kellett jelölni a végzett művészi tevékenység fajtáját: drámai, zenei,
ifjúsági, bábszínház, opera, operett, laboratórium... Grotowski az
utolsó választ jelölte meg, minthogy a többi közül egyik sem illett a 13
Széksor Színházára. De azonnal fel tudta mérni, mit jelent ez a
névváltozás: ezzel igazolta az "elemi" színházi igények kutatását, az
előadást megelőző, hosszú előkészületi időszakot, a nézőszám
korlátozását. Ráadásul a laboratórium kifejezés bizonyos történelmi
előzményre is utalt: Sztanyiszlavszkij laboratóriumára, aki a szovjet
színház modellértékű művésze volt, s így - akarva-akaratlanul - ez a
terminus szocialista színezetet kapott. Grotowski sietett tehát, új
fejléces papírokat nyomtattatott, és 1962 októberében az új bemutató, az
Akropolisz plakátján már nagy betűkkel olvashattuk: Teatr Laboratorium
13 Rze¸dów (13 Széksor Laboratórium Színháza).