Az angol könyvpiacon egy gyönyörű kiállítású könyv jelent
meg, [*] amelyet valószínűleg minden európai
nyelvre le fognak fordítani, mert akiről a könyv szól, a modern színpadnak
sikertelen és dicsőséges Cyrano de Bergerac-ja, az a művész, aki legtöbbet adott
a mai színpadnak és a legkevesebbet kapta tőle vissza.
Enid Rose, a könyv szerzője egy finom lelkű és finom
intelligenciájú angol tanárnő, akinek pár évvel ezelőtt a drámáról és
színjátszásról jelent meg egy munkája s aki az angol színművészeti akadémián is
tanított, - de akiben mesterének, Gordon Craignak utálata és irtózása a mai
«üzleti» színpadoktól olyan eleven erővel tiltakozik minden engedmény és
megalkuvás ellen, hogy ő is, mint maga Gordon Craig, a gyakorlat fojtogató falai
közül az elmélet-szövés, a művészi álmodozás magányos zugába menekül, a
kommerciális színpadtól, ahol pincérekből és boltosokból lett igazgatók az
állítólagos közönség-ismeretükkel és büszkén hordozott műveletlenségükkel
évről-évre épp oly gyorsan, mint biztosan nyomják a nívót, - el az ideális
színpadhoz, ahol, éppen mert a dolog nem valóságos, csak elméleti: a művész
kiélheti vágyát és álmait s megvalósíthatja papíron a korlátlan lehetőség
megalkuvás nélkül való, merőben művészi programját.
Enid Rose könyvének nagy értéke az a rejtett melegség,
amellyel a témáját kezeli. Tisztán művészi platformon annyira azonosította magát
a mesterrel, hogy a könyv minden objektív vonalvezetése mellett is Gordon Craig
legszubjektívebb lényét sugározza, és bármennyire provokálja is az ellentáborban
működők - mondjuk, a megalkuvók kritikáját, senki sem zárkózhatik el az elől,
hogy itt egy olyan harmincesztendős tevékenység tárul fel az olvasó előtt, amely
a maga állandó kudarcaival és folytonos diadalaival, a maga következetes
sikertelenségével és imponáló hódításaival Cyrano de Bergerac méreteit is
meghaladja, aki azzal búcsúzik a világtól, hogy: «örökké súgtam s mindig hátul
álltam».
*
Gordon Craig az utolsó harminc esztendő színházi fejlődésében
az a kezdeményező, az a kitaláló, az a küzködő, - aki mindig súg és hátul marad.
Igaz, neki is van elődje, akinek alakja, mint finom, szinte elmosódó sziluett
vetődik a mai színpadi fejlődés kezdőkorára. Úgyszólván csak a neve maradt meg,
az is csak a színházi szakemberek között. Az a pár könyv, amelyet megírt és
kiadott: rég eltűnt a könyvárusi forgalomból, többé nem is kapható s aligha
fogják újra kinyomatni. Ez a kilencvenes évek színházi pusztájában hatástalanul
maradt kiáltó szó gazdája Adolphe Appia, egy svájci ember volt, aki
fiatalkorában Bayreuthba került Wagner mellé, a színpad közvetlen közelébe s
rájött arra, amit különben pár emberöltővel ő előtte a romantikus Schlegel
Vilmos Ágost is kitalált, hogy tudniillik nagy bajok vannak a színpaddal, mint
kerettel, amelynek festett perspektívája teljesen meghamisítja a színészt, mint
embert, megzavarja az illúziót, lerontja a művészi élvezetet, mert hiszen, hogy
csak egyet mondjunk: a színpad hátterében álló színész válla a hátfüggönyre
perspektivikusan ráfestett renaissance-palota második emeleti ablakát súrolja.
Appia persze továbbment Schlegelnél, fölfedezte
azt is, hogy a két dimenziójú festett vászon és a háromdimenziójú eleven színész
között soha művészi egyöntetűség nem jöhet létre s ez adta neki azt a termékeny
gondolatot, hogy a díszlet lelke nem a festés, hanem a «mindenható» világítás.
A kilencvenes évek színházai, amelyek a meiningenizmus hatása
alatt naturalista módon zsúfolt színpadi keretekkel dolgoztak, ahol plasztika és
lapos vászon a legművészietlenebb formában keveredtek s a színész a régi
szavalóiskola kemény békóit lerázva, a természetesség ürügye alatt a pongyola
mozgás és beszéd minden neveletlenségével állott ki a rivalda elé: - a polgári
közönségnek divatos mulattató intézményei Appia könyveit és rajzait észre sem
vették. Appia csak 1928-ban halt meg, de a színházakban és a színházak számára
sohasem is élt. Ugyan még életében fedezték fel, de mégis csak utólag s akkor is
csak szűk és szakkörökben. Soha még úttörő egyéniség nem volt ennyire «előkelő
idegen».
*
Gordon Craig is csak utólag értesült Appiáról, amikor az ő
újító és felforgató eszméi - amelyek a legősibb színpadi hagyományok
televényéből sarjadtak elő, - már írásban és képben rég a nyilvánosság előtt
forogtak. Appia tökéletlenségekre és fogyatékosságokra mutatott rá, javításokat
és igazításokat sürgetett, Gordon Craig ráeszmélt arra, hogy a színpad az egész
világon szolgálóleánya lett az irodalomnak, politikának, társadalmi kritikának s
univerzális átalakulást, teljes megújhodást követelt, hogy a szolgálóleányt
visszahelyezhesse egykori, királynői trónjára. Gordon Craignak egy napon kinyílt
a szeme, s úgy látta, hogy a születésénél és származásánál, történelmi erejénél
és létjogosultságánál fogva szuverén színpad hozzá van láncolva nemcsak az
irodalomhoz, hanem a legközönségesebb és legalpáribb valósághoz,
amelyet barbár és gyermekes módon igyekszik másolni s az úgynevezett
festészethez, amely önálló művészet, amelynek a színpadhoz semmi köze nincsen s
amely egyszerűen áttelepült és ránehezedett a színpadra a maga vászonra zsúfolt
várkastélyaival és erdőivel, s amely diktál és uralkodik a színpadon, ahelyett,
hogy köteles szerénységgel alávetné magát a színpadnak, amely mint szimbolikus
tér: egészen külön térművészet, s mint keret és atmoszféra: teljesen független
akár a legtökéletesebb festőművészettől.
Gordon Craignek igazán megvolt minden adottsága ahhoz, hogy a
színpad egyetemes reformátora váljon belőle. Apja építész volt (az egész mai
színpad átfejlődése a festőiségről az építészeti hatások felé tör, - mert hiszen
az építészet valósággal tér-művészet), anyja Miss Ellen Terry, az utolsó ötven
esztendőnek legnagyobb és legnépszerűbb színésznője, - az angol Blaháné a drámai
színpadon. A Terry-család és különben is ősrégi színészdinasztia Angliában s
több tagja ma is elsőrendű szerepkörökben működik. Gordon Craig is színésznek
készült, évekig mint színész működött a nagy Irving mellett, akiről nagyon
érdekes könyvet adott ki a mult esztendőben. (Most éppen Boulogne-sur-Mer-ben az
anyjáról írott munkáját fejezi be, amely karácsonyra fog megjelenni.) Enid Rose
könyve arcképet hoz Gordon Craigról. A kép 1885-ből való s a «Sok hűhó
semmiért»-beli kis apródot mutatja. A tizennégy éves fiú okos, nemes és
bájos arca, elfogulatlan és természetes magatartása egészen az anyjára vall,
akibe minden valamirevaló angol szerelmes volt egy darabig. Irving nagyon sokat
tarthatott a színészi tehetségről, mert két kitűnő mestert adott a «szép anya
szép fia» mellé és Miss Rose Clement Scottra és
Bernard Shaw-ra hivatkozik,
hogy ilyen különböző felfogású kritikusokra mily egyöntetűen kedvező hatást tett
a fiatal színész. A fiatal Gordon Craig színészi karrierje nagyobb hullámokat
vert föl, mint a fiatal Reinhardté, de - nyolcesztendei sikeres játék után -
lemondott a színészetről, először csak ideiglenesen, azután végleg. Pedig ekkor
már Romeo és Hamlet is ott voltak a szerepei és a sikerei között. Huszonöt éves
korában a legnagyobb színészi karrier küszöbén állott - és akkor hirtelen nemet
mondott.
*
Ez a nem jelszava lett Gordon Craignek
harmincesztendei reformátori pályáján keresztül. Nem tudott igent mondani a mai
színpadhoz, ezért fordított hátat a színjátszásnak. Egy színpad, egy új művészet
rajzolódott ki előtte a jövő távlatában, egy új színpad, ahol nem a költő az
első személy, nem a színész, nem is a festő s főképpen nem az üzleti vállalkozó,
hanem az az egyetemes művész, aki egyesíti és összegezi magában a produkció
valamennyi elemét, az az organizáló és alkotó valaki, aki egyszemélyben költő,
színész és festő. Gordon Craig ez új elképzelésének magva az, hogy a színpadot
vissza kell vinni eredeti és ősrégi rendeltetéséhez, ami pontosan szólva annyit
jelent, hogy élethasonlóság, életszerűség helyett életesszenciát, az élet lelkét
tükrözze a színpad, naturalizmus helyett adjon szuggesztiót, párbeszéd helyett
akciót, gondolat helyett látomást, díszletek helyett levegőt és atmoszférát.
Gordon Craig pár lelkes baráttal, színésszel és műkedvelővel s egy-kétszáz
fonttal közvetlenül a mult század kapuzárása előtt, 1899-ben megszervezte a
The Purcell Operatic Society-t, feledésbe tűnt régi Purcell-, Haendel- és
Gluck-féle operák előadására s az 1902-ben előadott Acis és Galatea
díszleteiben és jelmezeiben kész mestert mutat, az új színpad mesterét, aki
ebben az esztendőben komoly színpadhistóriai tanulmányokba merül, hogy a színpad
megújhodását teljes erővel és kész fölszereléssel vihesse keresztül.
*
És itt kezdődik Gordon Craig pályafutása, amely Miss Rose
könyvében nyomról-nyomra kísérhető s amelynek lényeges eredménye úgy
formulázható meg, hogy Gordon Craig minden könyvével átütő sikert ér el, minden
európai színház siet elsajátítani és fölhasználni az ő eredményeit, a föld alól
bújnak elő utánzói és tanítványai, nincs olyan szakember, aki ne ismerné és ne
idézné, cikkek és kritikák tömege jelenik meg róla az ujságokban és a
folyóiratokban, - de 1902-től 1931-ig nem tud állandó színházhoz jutni, sem
Angliában, sem Anglián kívül; egyes produkciókra hívja őt Brahm, aztán
Reinhardt, Isadora Duncan és Duse Eleonóra, Sztaniszlavszky Moszkvában és a
kopenhágai udvari színház Dániában, - de ez a vendégjárás sohasem folytatódik,
nem visz semmiféle megoldásig, ellenben állandóan konfliktusok merülnek föl,
néha az is megtörténik, hogy Gordon Craig kedvetlenül abbahagyja a munkát,
amelyet a legnagyobb kedvvel vállalt.
Kényszerítőleg merül föl a kérdés, mi az oka ennek a nagy
sikertelen dicsőségnek? Huszonkilenc év alatt a tömjénező és magasztaló kritikák
között mérges kis cikkek is bukkannak fel, amelyek magyarázatul akarnak
szolgálni ehhez a különös karrierhez. Gordon Craig maga (ez Miss Rose könyvéből
is kitűnik) nem egyszer - mint például Bernard Shawra vonatkozólag is, -
hajlandó személyes motívumokat látni az ő elgáncsolásában, de másfelől az a
bámulatraméltó szívósság, az a törhetetlen elvfenntartás, amelyet egész
működésébe belevisz, nagyszerű színházi folyóirata, a The Mask, amelyet
Olaszországban ad ki, ahol multat, jelent, jövőt egyesítve rajzolja ki maga elé
az eljövendő színpadot, az iskola, amelyben a jövő biztosítékát látta, melyet
1913-ban végre elindított, s melyet a háborús olasz kormány tett végleg tönkre,
amikor Gordon Craiget a firenzei Arena Goldoni-ból iskolával és szerkesztőséggel
együtt kilakoltatta, hogy kaszárnyává alakíthassa át a jövő színpadjának remek
műhelyét, - Craignek ez az egész konok és kitartó küzdelme azt bizonyítja, hogy
itt nem személyes érzések vagy érdekek harcoltak és harcolnak egymással, hanem
elvekbe és meggyőződésekbe gyökerezett, tehát igazán életbevágó ellentétek,
amelyek sokkal mélyebbre nyúlnak, semhogy kibékíthetők legyenek. Az a
huszonkilenc év óta annyiszor kísértő vád is, hogy Gordon Craig isteni álmodozó,
de nem gyakorlati ember, mely szintén mint magyarázat igényel meghallgatást,
magától omlik össze, ha Gordon Craig legutolsó Hamlet-rajzait nézzük, amelyek
csudálatos viziót adnak Shakespeare e legkedveltebb tragédiájáról. Hamlet
apjának szelleme, ahogy Gordon Craig azt a weimari előadás számára lerajzolta:
élmény arra nézve is, aki csak papíron látta. Gordon Craig nem praktikus volta
épp oly elégtelen magyarázat, mint az, hogy ő összeférhetetlen természet, akinek
valamikor Granville-Barkerrel és Henry Ainleyvel együttesen alkalma lett volna
megteremtenie a modern angol színházat, - csakhogy a hiba ott volt, hogy nem
tudott megegyezni a másik kettővel. Én ezt sem tudom elfogadni. Mindenütt a
világon vannak összeférhetetlen karmesterek és összeférhetetlen művészek, akik
mégis működnek, sőt néha együtt is működnek. A Times kritikusa kifogásolja Miss
Rose könyvében azt, hogy nem fejti meg Gordon Craignek ezt a nagyszerű
sikertelenségét, e dicsőséges kudarcát, - de én azt hiszem, hogy a könyvből ezt
végül is ki lehet olvasni, ha jól összegezzük Gordon Craig imponáló
színpadnélküli színpadi pályafutását.
*
Bernard Shaw
és Gordon Craig mély konfliktusában és ellentétében meg lehet találni arra a
kérdésre, hogy Craig egy egész emberöltő alatt miért nem juthatott állandó
színpadhoz, s ha ezt a konfliktust igazán megértjük, Craig helyzetét és sorsát
nem is fogjuk olyan tragikusnak érezni. Gordon Craig, mint igazi és
meggyőződéses újító, a szinház hanyatlását az irodalom érvényesülésével hozta
kapcsolatba. Ezért nyúlt vissza a commedia dell' artehez, a megíratlan drámához,
az írótól független színjátszáshoz is, amelyben a szinház igazi megtestesülését
látta, szemben a mai üzleti szinházzal, amely akkor diadalmaskodott, amikor
Goldoni legyőzte Gozzit. Bernard
Shaw, az irodalmi vígjátékíró, az ő parancsoló és változhatatlan szövegével, -
csak ellenség lehetett Gordon Craig szemében, mielőtt még a legcsekélyebb
személyi összekülönbözésre kerülhetett sor kettejük között. Gordon Craig a maga
álláspontját e kérdésben olyan világosan szögezte le, hogy itt vita sem
lehetséges. «A szinház a népnek szólott, - írja Craig, - és csakis a népnek. A
költők azonban a szinházat lefoglalták a kevésszámú műértők számára. Nehéz
lélektani bonyodalmakat vittek a közönség elé, nehéz nyelven s olyasvalamit
nyujtanak neki, amit nem tud megérteni, holott a szinháznak
látnivalókat kell mutatnia, életet és szépséget, nem pedig bonyolult
mondatokban szólni a nézőkhöz. És a mai szinházat az hátráltatja, hogy a költő
egy bizonyos irányba törekszik, abban a meggyőződésben, hogy csak szavakat kell
adnia, a nép ellenben más irányba iparkodik, látnivalót akar, élő vagy poétikus
látnivalót, amely nem irodalom. A legtöbb okos ember persze a költők pártján áll
és így ők kerekedtek fölül.»
Gordon Craig tragikus életküzdelmének itt rejlik a kulcsa. Az
európai dráma és szinház csakugyan összekapcsolódott az irodalommal, de ez az
összakapcsolódás, jobban mondva összenövés a renaissenceban ment végbe, amikor
az antik irodalom beáramlott a népies játékokba s az akkori élet beágyazódott az
antik irodalom formáiba. Ez a fejlődés szülte
Shakespeare-t,
Calderon-t,
Moliére-t, végeredményben
Schiller-t és
Goethe-t s ezt a fejlődést az
európai szinház - legalább az eddigi tapasztalás szerint soha vissza nem
csinálhatja. Viszont dönthetetlenül igaz, hogy a renaissance-dráma a maga
továbbfejlődése során nagy színpadi és színészi értékeket és lehetőségeket
hullatott el, beletévedt szörnyűséges operai keretekbe s az európai színpad
Gordon Craig föllépésekor teljesen érett volt a nagy színpadi megújhodásra.
Gordon Craig azonban egyről feledkezett meg, hogy ma már a drámának két
tipusával kell számolnunk, azzal, ahol még mindig a költő az első hegedüs (és az
lesz a jövőben is) s a másikkal, amelynek centruma és benefaktora vagy
malefaktora a rendezőnek nevezett egyetemes művész. Ez a két tipus, az irodalmi
és a színházi dráma egyre jobban távolodik egymástól s a geometrikus képet
remekül mutatja az ív, amelyet Reinhardt írt le a maga fejlődésében, amelyben
szemmellátható, hogy az irodalmi drámától hogyan távolodik el egyre jobban a
drámai revű felé. Gordon Craignek egészen sajátos balvégzete az volt, hogy az ő
merőben és tisztán színházi és színpadi szándékait mindig olyan művekkel szemben
és olyan színpadokon próbálta megvalósítani, amelyek bevallottan benne állottak
az irodalmi vizekben. Ő természetes akadályokra bukkant s ezeket sokszor a
személyes ellentét álarcában nem tudta fölismerni. Ő csak azt érezte, hogy nem
lehet megalkudnia, viszont az illető színházakban, az illető darabokkal és az
illető színészekkel csak megalkudni lehetett volna. És hasonló helyzetben voltak
a színházak és az igazgatók is, akikkel Craig nem tudott zöld ágra vergődni.
Minden színház és minden igazgató kezdettől fogva érezte, hogy Gordon Craigben a
színpad legigazibb művésze és újítója jelent meg s két kézzel kaptak fel
mindent, amit a munkájából fölszedhettek. De nem tudtak és ezért nem is akartak
szőröstől-bőröstől átalakulni az ő programja szerint. Ez az oka és magyarázata
annak, hogy nincs ma Európában egyetlen színház, amelyben Gordon Craig
kezenyomát, hatását és befolyását ne lehetne látni, viszont az egész világon
nincs egyetlen színház, melyet Gordon Craig a magáénak mondhatna s amelyben az ő
hatása és befolyása teljesen és tökéletesen érvényesülne. Ahol szerencséskezű
üzleti vállalkozóknak tíz, húsz, sőt harminc színházuk van, az úttörőnek és
mesternek egyetlenegy színház sem jutott s Angliának még nemzeti színháza
sincsen, ahol ez a gazdag fantázia, ez a nagy készség és képesség kiélhette
volna magát.
*
De ha az ember jól odafigyel, ennek a tragikus pályának a
mélyéből olyan zene hallatszik, mint az ötfelvonásos shakespearei tragédiák
befejező mondatai után. Hiába nevezi őt az egyik angol kritikus «the impractical
idealist»-nak (a gyakorlatiatlan idealistának), vagy a másik «the doyen of the
English unemployed»-nek, a legöregebb angol munkanélkülinek, Reinhardttól kezdve
Tairoffig, Sztaniszlavszky-tól kezdve
Copeau-ig, mindenki adósa neki az európai színpadon s ő az, aki senkinek sem
tartozik. S mindazok az igazgatók és rendezők, akik a naturalizmus nyomában
jöttek, annyi Gordon Craiget építettek és festettek bele az ő színpadi
keretükbe, amennyi éppen belefért, egyebekben pedig annak rendje és módja
szerint megalkudtak a viszonyokkal, a közízléssel, az anyagi és színészi
lehetőségekkel és mindennel, amivel meg kellett alkudniok s amit felsorolni is
szinte lehetetlen. Gordon Craignak a maga imponáló elszigeteltségében nem
lehetett, de nem is kellett senkivel és semmivel megalkudnia. Fentartotta minden
művészi igényét s egyetlen elvét és meggyőződését sem akasztotta szögre.
Sikertelensége olyan tartalmas és olyan nagyméretű, hogy a legnagyobb sikerek is
eltörpülnek mellette. Ki a megmondhatója, ha véletlenül mégis akad angol vagy
amerikai vállalkozó, aki megépíti és berendezi számára az ő álmainak a
színházát; nem jelentek volna-e meg ott is a megalkuvásnak és a kiábrándulásnak
fakó szellemei, nem derült volna-e ki, ami most már soha ki nem derülhet, hogy
Gordon Craig a legsajátabb színházában sem valósíthatja meg száz százalékosan az
ő álmát, mert itt a hagyománynak és élő jelennek pozitív akadályai merednek föl,
mint kőfalak s a színház minden szépsége és szenzációja mellett is mindenkor a
konvencióknak és koncesszióknak hajléka is volt s bizonyos tekintetben mindig
megmarad a Hjalmar Ekdalék házának, ahol az ideális követeléseket nem sikerül
behajtani.
Írta: Hevesi Sándor
/ FORRÁS: Literatura.hu /
KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ
Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.