JOHN OSBORNE
/ 1929 - 1994 /
John Osborne akkor lépett a brit színházi élet porondjára amikor az angol színjátszás virágkorát élte, de drámairodalmuk tejesen megfeneklett, és kortárs drámaként a színházak jobbára csak Amerikából importált színműveket játszottak. A Nézz vissza haraggal (magyarul: Dühöngő ifjúság) 1956-os sikere megváltoztatta az angol színházat, elindítva azt a teljes megújulás útján. Egyáltalán, Osborne neve egybeforrt az "angry young man" (dühös fiatalok) mozgalommal, mely egyike volt a II. világháború utáni nagy művészi lázadásoknak, és legfőképpen a társadalomban meglévő valós problémákkal történő szembenézést hirdette.
Élete, életvitele is lázadás a polgári rend, a monarchia megkövesedett, áporodott erkölcsisége ellen. Londonban született, apja reklámgrafikus és John igen erős szálakkal kötődik hozzá, korai halála igencsak közrejátszott abban, hogy erős ellenszenvvel fordult környezete felé. Apja életbiztosításából iratkozott be a Belmont College-ba, de renitens, lázongó magatartása miatt (megütötte az igazgatót), el kellet hagynia az iskolát. Visszatért Londonba és újságírással próbálkozott, majd színésznek állt. Itt fedezte fel magában a színház iránti elkötelezettséget és kezde el drámaírói szárnyait bontogatni. Első színdarabját The Devil Inside Him (Belébújt az ördög), 1950-ben írta, Stella Linden színésznővel együtt, aki Osborne barátja, mentora és egyik első nagy szerelme volt.
Következő darabját szintén társszerzőként, Anthony Creightonnal közösen írta: Sírfelirat George Dillonnak. Ez a jó színpadi érzékről tanúskodó darab a polgári környezetben, a pénzt követelő család kényszerítésére megalkuvó fiatal drámaíró bukásáról szól, azzal a példázatszerű tanulsággal, hogy a művésznek, ha alkotó akar maradni, meg kell őriznie integritását, különben a társadalom elzülleszti. A konformizmus erkölcsileg deklasszál, mondják a szerzők.
Londonban 1956-ban mutatkozott be színészként és még ugyanebben az évben az English Stage Company színre vitte a Dühöngő ifjúság című darabját, Tony Richardson rendezésében. Ezzel kezdetét vette egy olyan együttműködés mely mindkettejüket a siker és a világhírnév felé röpítette, a Stage Company-t pedig a kortárs brit dráma egyik központjává tette. A siker azonban nem jött egyszerre. A bemutató közönsége hűvösen fogadta az előadást és egy héten keresztül potyajegyesekkel kellett feltölteni a nézőteret. A kritika egy része fanyalgott, a fiatalabbak viszont felismerni vélték a darab lényegét. A The Observerben Kenneth Tynan így írt: "Abban egyetértek, hogy a Dühöngő ifjúság valószínűleg csak egy kisebbség ízlését elégíti ki. De voltaképpen az a fontos, mekkora is ez a kisebbség. Én körülbelül hatmillió-hétszázharmincezerre becsülöm - ennyi húsz és harminc közötti ember él ebben az országban. És ezt a számot bizonyára felduzzasztják a többi korcsoportból érkező menekültek, akik szeretnék pontosan tudni: mit is érez, mit is gondol kortársuk, ez a dühös fiatalember. Nem hiszem, hogy bárkit is szeretni tudnék, aki nem kívánja látni a Dühöngő ifjúságot. Az évtized legjobb darabja."
De lássuk konkrétan mi is ez a harag, ez a dühöngés ami a darabból sugárzik: "Azt hiszem mi már nem áldozhatjuk fel életünk igaz ügyért, a mi nemzedékünk. Megtették ezt értünk a harmincas-negyvenes években, amikor mi még kölykök voltunk... Nekünk már nem maradt jó, igaz ügy egy sem. Ha majd jön a mennydörgés, és mindnyájan odaveszünk, hát akkor sem a régi divatú, nagyszabású eszmékért ontjuk majd a vérünket. Csupán afféle Szép Új No-köszönöm-elég-közepes dolgokért. Körülbelül olyan céltalanul és dicstelenül, mintha egy autóbusz alá léptünk volna le a járdáról."
A Dühöngő ifjúság műfaja tételdráma, mely a naturalista dráma technikáját állítja egy tézisszerű mondanivaló szolgálatába. Osborne egy gyilkos és öngyilkos közérzet leletét állítja színpadra: a modern társadalom gépezetébe csavarként beépült ember, az established man elformátlanodásának, dehumanizálódásának, konvenciók áldozatául esésének drámáját.A dühös kiáltás, a harag ez ellen az intézményesített elszemélytelenedés ellen szól. A darab főhősében, Jimmy Porterban egy nemzedék vélte felfedezni önmagát, azt a fiatalembert, akinek alkotó energiáit mozgosító eszmék és célok híján tétova, destruktív erővé romlasztja az establishment légköre.
A darab világsikerét, nagymértékben biztosította az 1959-es
filmváltozat, melynek főhősét Richard Burton játszotta, Tony Richardson
rendezésében, és egyike a brit újhullámos film (free cinema) nagyszerű
alkotásainak.
Következő darabjában, A komédiás-ban, egy önbizalomhiánnyal küszködő, ötvenes
évekbeli Nagy-Britannia elevenedik meg. Főhőse egy sikertelen komédiás; Osborne
a varieté színházi hagyomány leáldozását metaforaként használja és a nemzet
hanyatlását kívánja vele érzékeltetni. A színdarab "megrendelésre" készült:
ugyanis a Dühöngő ifjúság egyik előadásán jelen volt a kor legünnepeltebb
színészeinek egyike, Laurence Olivier de nem túlságosan tetszett neki a darab.
Hamarosan azonban újra kénytelen volt megnézni. Olivier éppen filmet forgatott
és a forgatásra partnernőjét Marilyn Monroe-t elkísérte akkori férje
Arthur Miller, aki kortárs angol drámát
szeretett volna látni, és bár Olivier tiltakozott, mégis az English Stage
Company előadását nézték meg. Olivier-t magával ragadta Arthur Miller
lelkesedése a darab iránt, így amikor az előadást követően találkoztak a
szerzővel, a kiváló színész felkérte Osborne-t, hogy írjon számára egy darabot.
Ez lett A komédiás, mely színpadi és filmváltozatban is Tony Richardson
rendezésében látott napvilágot.
1961-ben a reformáció vezéralakjáról szóló eposzi hangvételű drámával
jelentkezett, és bebizonyította, hogy nagyszerű "lázadó hős" szerepeket képes
írni. A háromfelvonásos színmű Luther életének közel harminc esztendejét fogja
át: az első képben az Ágoston rendi szerzetbe való belépésekor látjuk, az
utolsóban családja körében. Kettős küzdelem őrli fel életét és energiáit: első a
bűnre hajló természet aszkétikus megfegyelmezése: a tökéletességre, a szuverén
egyéniség megteremtésére törés megrendítő folyamata. Majd a már elnyert
személyiségtudat birtokában, az individuumot korrumpálni akaró környezettel
vívott harc.
Közben újab világsikert könyvelhet el, mivel a
Fielding regényéből készített Tom
Jones forgatókönyvét Oscar-ral jutalmazták 1963-ban. Plays for England címen
jelentette meg következő két drámáját, a The Blood of the Bambergs (Bamberg
vér), valamint az Under Plain Cover-t (Egyszerű álca). Az első a királyi hatalom
szatírája, míg a második egy vérfertőző párkapcsolatot ábrázol, melynek
résztvevői a hatalom és a megalázkodás játékát játsszák.
A következő színmű, az Inadmissible Evidence (Elfogadhatatlan tanúvallomás) egy
Arthur Miller igényű, a Bűnbeesés
után-hoz hasonló nagy analízis egy erkölcstelenséggel, közmegbotránkoztatással
vádolt ügyvédről, aki a bizonyítási eljárás során egyszerre vádlott és védője
önmagának. Az ember elszemélytelenedésének folyamatát ábrázolja, mely
automatikusan vezet a személyiségnek az ösztönvilág problémái közé szorulásáig.
Az A Patriot for Me (Nekem való hazafi) központi szereplője egy homoszexuális
osztrák tiszt az I. világháború előtti időszakból, egy másik hanyatló
birodalomból. Az Alfred Redl valóságos történetén alapuló színdarab rámutat a
nonkomformizmus veszélyeire. A darab elnyerte az Év Legjobb Színdarabja díjat.
A 80-as években elsősorban televíziós forgatókönyveket ír és megjelenteti
önéletrajzi regényét két kötetben. 1994-ben, cukorbetegsége szövődményeinek
következtében hunyt el.
Mára már kikristályosodott, hogy Osborne bár nem tartozik a huszadik század
legnagyobb drámaírói közé, munkásságának, írói tevékenységének jelentősége
korszakalkotó, ami nélkül a modern dráma és színház elképzelhetetlen.
"...aki nem nézte végig valakinek a halálát, a szüzesség súlyos nyavalyájában
szenved...Tízéves koromban egy álló esztendeig néztem, hogyan haldoklik az apám.
Spanyolországból tért vissza, a polgárháborúból, tudja. Ott úgy elbánt vele
néhány istenfélő úriember, hogy nem sok ideje maradt hátra. Mindenki tudta ezt-
még én is tudtam...Igen, de én voltam az egyetlen, aki törődőt vele...A
családját zavarba hozta az egész ügy. Zavarba hozta és bosszantotta. Ami anyámat
illeti, hát ő csak azt tudta leszűrni belőle, hogy hozzáment egy emberhez, aki
úgy látszik, mindig a rossz oldalon áll. Anyám szívvel-lélekkel a kisebbséghez
húzott, feltéve, hogy ez a kisebbség az előkelő, nagyvilági társaság..."
Osztovics Levente írásának felhasználásával
/ FORRÁS: LITERATURA:HU /
