A commedia dell’arte (értsd: „hivatásosok színjátéka”) rögtönzött színjáték, mely a 16. század közepén alakult ki Itáliában.
Valószínűleg még az ókori atellana-játék hagyományaiból alakult, de
természetesen közrejátszottak kialakulásában a minden vidéken meglévő
népi csúfolódók is. Az első fennmaradt írott szcenárium 1568-ból való,
de az 1570-es években a legjobb társulatok már Franciaországot és
Spanyolországot is megnyerték művészetüknek (a legkorábbi névről ismert
csoport, a Gelosi már 1571-ben megjárta Franciaországot). Hatása máig
eleven a drámaírásban és a színjátszásban is. Kialakulása során
kölcsönösen hatottak egymásra a többnyire szobatudósok által alkotott,
akadémikus versezetű commedia eruditával.
A commedia dell’arte előadói hivatásos vándorszínész-társulatok
voltak, melyeknek színészei a társulatok vezetőinek irányításával
közösen dolgozták ki az előadás néhány oldalas cselekményvázlatát
(canovaccio), amely dialógusokat nem tartalmazott: azokat az előadók
alkalomról alkalomra rögtönözték. Az előadás így a résztvevő színészek
közös munkájává vált, amely az előzetes megbeszélés után is csak a
színpadon nyerte el végleges formáját, a közönség reakcióitól függően.
Ha a nézők az eltúlzottan szenvedélyes, magasztos szerelmi vallomásokon
nevettek, az a rész lett hosszabb, ha pedig a kerítőnő szájából elhangzó
trágárságig terjedő monológok kivételesen nem váltottak ki hangos
tetszésnyilvánítást, azt az epizódot gyorsan átugrották. Összegezve
tehát inkább színészi színházról beszélhetünk, mint rendezőiről.
Ezt a rögtönzést azonban nem kell a mai értelemben vett
improvizációnak tekinteni, hiszen a színészek munkáját előre betanult
szövegrészek, szövegvariációk (kész sémák), mindenki által ismert és
szeretett tréfák (melyekhez minden kellék a rendelkezésükre állt) és
fogások egész arzenálja segítette, melyeket az alkalomhoz illően
variálhatott. Az előadás varázsa - miután a közönség nagyrészt ismerte a
darabok tartalmát - kizárólag a színész egyéniségén, tehetségén múlott.
Visszatérő komédiaelemeket tartalmazó gyűjtemények a XVI. század végén
nyomtatásban is megjelentek. Ezeket a kor színészsztárjai írták a saját
repertoárjuk alapján.
Egy társulat 10-12 főből állt, melyben minden szerepkörre volt
alkalmas színész. Mesterségükhöz szükséges volt az olvasni tudás, a
memória, az időzítés és az állandó gyakorlat a dialógusokban. Egy ember
egész életén át egy fajta szerepet játszott, melyet egyre inkább
tökélyre fejlesztett. Ezek a szerepek aztán a színtársulaton belül
apáról fiúra öröklődtek, a mesterségbeli fogásokkal, generációkon át
öröklődő panelekkel együtt (bár az életkornak megfelelő váltásokat
betartották). A különböző vándortársulatok színészei saját egyéniségüket
adták szerepköreikhez, így jelentkezett különbségtétel a különböző
karaktereken belül is (a szolgálót felosztották Arlecchinóra,
Pedrolinóra, stb.). Fontos megjegyezni, hogy már az 1570-es évek
Itáliájában elszaporodó színésztársulatok is befogadtak nőket, akik
közül néhányan hamar híresek lettek, így válva a modern színház első
vezető színésznőivé (a legsikeresebb színésznek járó címért például a
híres Gelosi társulat két tagja, Vittoria Piissimi és Isabella Andreini
versengett a Pellegrina című darabban).
Az állandó karakterek, típusok (tipi fissi) kész, kiforrott jellemek
voltak, és a cselekmény felépítését is nagyban meghatározták. Rajtuk
keresztül a darabok tematikája is a régi sémákhoz igazodott: legtöbbjük
egy – számos nehézség árán a házasság révébe érkező – ifjú párról szólt.
A cselekményben a szolgák (zanni-szereplők) is kulcsfontosságú szerepet
játszottak, hiszen valósággal rajtuk múlt minden. Ezek parasztból lett,
sanyarú sorsú szolgák gazdái önkényén - azok gyengéit kihasználva -
csak különféle csalafintaságok útján lehetnek úrrá, s közben segítik a
sorsűzött szerelmesek (innamorati) útját, akik a többi szereplővel
ellentétben nem viseltek maszkot, mondhatni a közönség az „arcukba
látott”. A Zanni gazdái az életben szintúgy, mint a commediában,
általában öreg kereskedők, dottorék, vagy kapitányok voltak.
A szereplő típusokat úgy csoportosították, hogy alkalmasak legyenek
urak-szolgák, öregek-fiatalok, okosok-buták kettőseinek - a commediából
egyaránt elmaradhatatlan ellentéteknek, kontrasztoknak - az
ábrázolására. Ezt az ellentétjátékot a commedia dell’arte az antik
vígjátékokból emelte át, aktualizálta az új játékstílusnak megfelelően.
A commedia dell’arte játékstílusát a színészi játék sokfélesége és
fejlettsége jellemezte. A szövegmondás tökéletessége elsőrangú szempont.
A karikírozó beszéd és a tökéletességig gyakorolt mozdulatok, az egész
test mimikája a szöveget kétszeresen is kifejezővé tette. Ezt
bizonyítja, hogy külföldi vendégszereplések alkalmával a közönség
legalább olyan érhetőnek vélte a darab szövegét, mintha azt a saját
nyelvén adták volna elő. A nézők többsége - akár az antik görög
színielőadásokon - többnyire csak távolról figyelhette az előadást,
ezért a commedia dell’arte színészei is kénytelenek voltak lemondani az
arcjáték előadói eszközéről és az előadás élvezhetőségének érdekében
maszkot viseltek.
Ez aztán ahhoz vezetett, hogy a commedia színészeinek nyakatekert
akrobatamutatványok, bűvész-trükkök (az intermezzok, azaz a cselekményt
megszakító verses, zenés, táncos közjátékok) előadóművészeivé is kellett
válniuk. Az előadások elengedhetetlen részévé vált a néptánc és a
népdal. A színészek "canzone a ballo"-k (népdalok) szövegére énekeltek
és táncoltak. A társulatok vándorlásával Európa szerte ismertté váltak
az olyan itáliai népi táncok, mint a corrente, a gagliarda, vagy a
pavane.
A commedia dell’arte ezen kívül felhasználta a nyelvjárások
alkalmazásából adódó komikus lehetőségeket is. További állandó eleme
volt az előadásoknak a személycsere (travestimento) és a botozás
(bastonatura) is. A személycserét a maszkok használata tette lehetővé,
így az előadás fordulatosabb, izgalmasabb lett. Ugyanígy felbukkantak az
állandó komédiák repertoárjából a felcserélt nemek, összetévesztések,
keresztszerelem, eltitkolt személyazonosság, látványos megmenekülések,
őrület, téves halálhíres, féltékeny férjek, humoros zsarolások és
rászedések, vagy akár verekedés, erotikus játékok és egyszerű
gorombaság.
Legjellemzőbb műfajára, a három felvonásos improvizációra jellemző
volt a jelenetező technika: a színpadon csak kevés szereplő fért el,
ezért bár a helyzet bonyolódott, a színpadi cselekmény általában
egységesen rövid időre és egy helyszínre korlátozódott (rendszerint egy
kortárs olasz városra), ahol az egymás után érkező szereplők vitték
előre a cselekmény menetét. Ezt szakították meg többször is a lazzik
(bohóctréfaszerű közjátékok), amelyek során a zannik megpróbálták a
közönséget szórakoztatni tréfákkal, mutatványokkal.
Érdemes tudni, hogy a rögtönzött, ideiglenes színpadok és a
megszokott színházi helyszínek (udvarok, városi épületek, magánházak)
mellett a commedia dell’arte idején már a legkülönfélébb tereket
alakították át az egyedi előadásokhoz, de egyre több állandó színházat
is építettek, melyek több funkciót is elláttak. Már 1576-ban stanzone
avagy nagyterem állt a firenzei Uffizi-palota
mögött (Baldracca-taverna), ahol a vámhivatal felügyeletével a
vándortársulatok pénzért játszottak a város polgárainak és a hercegi
látogatóknak, akik számára a bejutást egy palotafolyosó és egy rostély
mögötti rejtekajtó biztosította. Kezdetben itt, majd később már a lejtős
nézőterű Medici-színházban három oldalon elhelyezett, mozgatható
üléssorokban ülve nézhette a közönség a komédiákat, amelyeket öt
felvonásban játszottak perspektivikusan festett díszlet előtt. A
spanyolok uralta Milánóba 1598-ban szintén épült egy kis komédium,
amelyet a hercegi palotához csatoltak.
Tipikus figurák
Urak
Capitano: Déli típus (spanyol), nőcsábász, katona (már
leszerelt), szájhős, hihetetlen történeteket ad elő magáról, hetvenkedő,
csábító. A cselekmény során baja esik, átverik, megleckéztetik, végül a
lányt nem kapja meg.
Dottore: Északi típus, általában orvos, néha ügyvéd vagy
jogász. Érthetetlen beszéd, ékesszólás, latin szavak használata,
tudálékosság, kéjsóvárság jellemzi.
Pantalone: Szintén idősebb szereplő, északi (velencei),
zsugori kereskedő. Nagyon öreg, beteg, mindig panaszkodik, sántít,
tüdőbaja van. Ugyanekkor beképzelt, öntelt szoknyavadász, ám őt is az
orránál fogva vezetik.
Tartaglia: Előző kettőt helyettesítheti, dadogó hivatalnok.
Sorsűzött szerelmespár
A lány (Vittoria, Lidia, Izabella)
A fiú (Flavio, Ledio, Aurelio). Toscanai tájszólás jellemzi.
Szolgák (zanni-szerepek)
Brighella: Eredetileg eszes, északi paraszt. Később mindenre
kapható, agyafúrt fickó, ötletekben gazdag, találékony intrikus, aki
bonyolítja a cselekmény fonalát.
Arlecchino: Naiv, gyámoltalan, kevésbé eszes, északi, vidám, leleményes parasztlegény.
Pulcinella: Púpos, bűnös hajlamú, illetlen déli figura. Félmaszkot hord.
Colombina (vagy Fantesca): Szolgálólány, északi is lehet és déli is. Segíti a szerelmeseket, kedves, okos, ravasz.
Pedrolino: Nápolyi, ostobább szolga (idővel melankolikussá
válik, és szomorúságában mintha értelmesebb lenne). Sajátosan bohócszerű
figura, ő a bátortalan, reménytelen szerelmes, akin segíteni kell
(franciába Pierrot).
/ FORRÁS: Wikipédia /
KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ
Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.