|
VERSEIM 2013.
JÁTSSZ EL EGY DALT
Amikor nem simogatnak a napsugarak,
Mert lustábban kel fel a Nap,
Amikor nem hallatszik tücsök-hegedű,
Mert fakóbban zöldell a fű:
Játssz el egy dalt - csak úgy magadnak halkan,
Segít elfeledni, hogy valahol baj van.
Amikor nem csengetnek rád a barátok,
Mert kihűltek már a régi álmok,
Amikor ürességtől hideg az ágyad,
Mert ellustultak benned a vágyak:
Játssz el egy dalt - csak úgy magadnak halkan,
Segít elfeledni, hogy valahol baj van.
Amikor hiába vársz egy őszinte szóra,
Mert por rakódott rá a jóra,
Amikor eleged van magad körül mindenből,
Mert csak a neheze jut az életből:
Játssz el egy dalt - csak úgy magadnak halkan,
Segít elfeledni, hogy valahol baj van.
Amikor már csak feledés az élet,
s nem férnek bele lázadó remények,
mikor mindenki mást mond mint amit gondol,
s lelkedben a meg nem értés tombol:
Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak hallkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van...
Amikor nem nézel körbe, mert körbenézni fáj,
mert fáradt, sápadt s kiégett a táj,
amikor nem férsz bele abba a körbe,
ahonnan rád néznek utálva s röhögve:
Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak hallkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van...
Amikor csak vagy, mintha nem is lennél,
s már reggel az esti gondokkal keltél,
amikor már nem emlékszel arra a napra,
mikor feltettél mindent egy elátkozott lapra:
Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak hallkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van...
Amikor igaznak festi arcát a hazugság,
szégyenlő szemüket az égiek is lehunyják,
amikor hűvös fuvallattal készül a vihar,
testedből, lelkedből minden érzést kicsavar:
Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak hallkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van...
Amikor ostoba törvények ostora ver nyakon,
elítélnek s megítélnek gőgösen s vakon,
amikor magadra maradsz a magad igazával,
s nem rendelkezel már sem házzal sem hazával:
Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van...
Játssz el egy dalt - csak úgy magadnak halkan,
Játszd azt, hogy te is benne vagy a dalban,
Játszd azt, hogy mosolyogsz s nem érdekel semmi,
Játszd, hogy érdemes minden nap embernek lenni,
Játssz koldust vagy királyfit,
Játszd, hogy nem ördög de Isten irányít,
játszd, hogy piros fákon fehér levelek közt zöld virág nyílik,
játszd, hogy fárad az Isten de még bízik,
játszd, hogy jobb lesz,
játszd, hogy szebb lesz,
játszd, hogy még lesz....
Játssz el egy dalt - csak úgy csendben magadnak,
Játszd azt, hogy a dolgok rendesen haladnak!
2013.02.08.
HA FÁJ...
Ha bánt ez a bánatos, bamba ború,
ez a mindent átkaroló bánatkoszorú,
amit országnak jelölnek a térképeken,
s ahol lassan már fű sem terem,
akkor átkarollak téged,
s lecsókolsz rólam minden keserűséget.
Ha fáj ez a féktelen, felelőtlen feledés,
ez a hibákat elrejtő öntömjénezés,
amit politikának csúfolnak itt Európa közepén,
s amit elrontottak már az elején,
akkor hozzád bújok félszegen,
s terhemet szilárd hitedre helyezem.
Ha megkeserít a lelkekben megbúvó magány,
ez az összekeveredő valóság s talány,
amit a szegénység depressziója zabál,
s bárhová bújsz mindig megtalál,
akkor rád terítek majd színes takaró-virágot,
s szíved összerakja bennem e szétesett világot.
Ha szégyellem az éhező menetet,
ezt a torz demokráciára adott utolsó kenetet,
amit gőgösen gúnyolnak az önjelölt zsenik,
s röhögve a maradékot is elverik,
akkor tőled kérek egy szelet kenyeret,
s te nekem adod édesen fénylő lelkedet.
Ha sajog a sok sehová sem szálló sóhaj,
ez a változást követelő keserves óhaj,
amit csak az Úr kegyelme tehet józan ésszé,
s nem rettegve megbúvó félszé,
akkor füledbe súgom minden bánatom,
s tőled csitul bennem az ordító fájdalom.
Ha a pokol kapuja nyit utat a jövő felé,
ezt villantják célként egy növekvő nemzedék elé,
amit akarnak úgy is megtesznek,
s ha nem tetszik listára tesznek,
akkor letérdelek előtted mint síró gyermek,
s te leveszel rólam minden fájdalmas terhet.
2013.02.21.
TÉLŰZŐ - TAVASZVÁRÓ
Leplezetlen, lapos lombok
lomha lopakodásában
lucskos lábbal libben a tél.
Halált hozó huhogással,
hajnali hidegével
hervadtan húzódik hátrébb-hátrébb.
Száraz szívvel,
Szenvedő szorongással,
Színtelen szemében szüntelen szánalommal,
Sóhajra, sóhajt sorakoztatva:
Sikoltva suhan a tél.
Még él - még hó-citerán zenél,
de már nem dölyfös, nem kevély,
már hajlik a lágy tavaszi szóra,
amit március rajzolt a kései hóba.
Tétova tünemény ez a tűnékeny takaró,
s mint mikor kardjába dől a vesztes lázadó,
kivérzik a mezőről a magába roppanó hó.
Belénk bújik boldog békességgel,
elénk perdül pergő ékességgel,
szívet melenget fennkölt fényességgel,
megfesti az eget megnyugtató kékkel,
s eltűnik belőlünk minden didergő panasz:
a kertek alatt toporzékol a türelmetlen tavasz.
Újra szívet szakaszt a szárnyaló szerelem,
kezem követelve kutat izzadó kezeden,
s mint lázadva tajtékzó tinédzserek,
magamhoz ölelem tavaszi szerelmedet.
2013.02.27.
ÉDENEDBEN
Édes ízű édeneden átsétálok csendesen,
s a pillanattól részegen
elmerengek szerelmeden:
ezen az Istentől kapott csodálatos ihleten.
Kérdéseket halmoz az éjszaka,
szívem mint a vándor ki soha nem tér haza,
úgy csuk be maga után ajtót s ablakot,
s vállára vesz egy fénylő csillagot.
Hordja édes terhét keresztül egy életen,
néha megáll - szétnéz félszegen,
aztán szapora léptekkel tűnik bele
a ránk váró ismeretlenbe.
Hazudik aki ismeri a jövőt,
a homályból feltűnőt,
aki úgy ismeri a szerelmet,
hogy mellőz minden félelmet,
tévedhetetlenül vallja meg érzéseit
s félrelöki háttérből suttogó kétségeit!
Én úgy szeretlek jövőt nem ismerve - vakon,
s jöjjön bármilyen álnok hatalom
mely kettészelni akarja mit összekötött a sors,
minden elém tartott tükör torz,
ami nem téged mutat nekem,
s ahol nem te játszol velem,
bukásra ítélt az a színdarab:
soraiból bennem semmi sem marad.
Én úgy szeretlek ahogy a csillag szeretni tud,
mikor a sötét égen nesztelen tova fut,
úgy tűnik elillant a semmiben,
de másnap újra előtted terem
fényesebben mint valaha,
s bár nincs hozzád szava,
elmond mindent egy távoli galaxisról,
egy belőlem s belőled épülő világról.
Én úgy szeretlek, ahogy az éveimet számolom,
mikor kezem végig siklik gyűrött arcomon,
s az öregedés csak annyira izgatja lelkemet,
mint a kérdés, hogy meddig lehetek még veled,
meddig tudhatom még mellettem létedet,
meddig érezhetem nekem született szerelmedet...
Agyam gyártja az önmagukat szaporító kérdéseket
s megtalálja mind között a leglényegesebbet:
miért sikolt a lelkem mikor nem vagy velem,
s öledben miért nyugszik el hirtelen ?
Ezen tűnődöm édenedben sétálva csendesen,
s arcod emlékétől részegen
beléd alszok szerelmesen.
2013.07.15.
MA IS....
Ez is eltelt, mint a többi.
Aminek nem tudtam örülni
az örömtelen marad,
ami rám fonódott, s megfogott
azt se érje panasz.
Ma is megharcoltam mindenért,
azért a kevésért
amit a sors elém csorgatott,
aztán ott hagyott
mint jobbra érdemtelent,
s mint fáradt Isten ki csak félig teremt,
úgy rogyasztott rozoga székemre,
s vágyaimat bele vigyorogta a képembe.
Ma is próbáltam örülni,
szépet s jót keresni,
de a sors úgy tud röhögni,
kacagása úgy száll az égbe
mintha komédiát nézne,
melyben én vagyok a botladozó bohóc,
én mondok ki minden bolond szót,
porondra kényszerített kisegér vagyok,
s csak az oroszlánok ugorhatnak nagyot.
Ma is önmagam kivert kutyája lettem,
valamit ma is ettem,
gazdáim öntelt kegyéből
ma is jutott néhány morzsa a jólét kezéből.
Itt nincsenek éhező szegények,
hát én sem lehetek,
csak elégedett polgára e vidéknek,
hol a nagy nemzeti öntudatba csomagolva
együtt üvölt az egész falka,
s a másképp ugatókat
talán sintér viszi el holnap.
Ma is elém tartottak egy tükröt,
s mint jól bevált trükköt
elmondták, hogy milyen jó minden,
s az a kevés ami még nincsen,
majd meghozza a kánaán:
valamikor....talán....
Ma is szerettelek,
s oly jó, hogy tudtalak szeretni.
Tudtam a te pillanatodnak is örülni.
Nem lettem önző s konok,
mert nem akarok,
s ha néha belőled táplálkozó gyermek vagyok,
ha veled enyhítem szerelmes szomjam,
már nem érdekel, hogy mi, merre s hol van,
hogy másnak miért jut minden,
s millióknak miért nincsen...
A tudattal talán sikerül tovább haladni,
hogy ma is tudtam egyenes gerinccel megmaradni.
2013.07.26.
MIT JELENT...
Mit jelent a szó,
Haza,
ha nincs se reggeli se vacsora,
se szőlő se lágy kenyér,
csak egy vékony ebéd ami belefér.
Mit jelent a szó,
Becsület,
ha mögé bújva adnak el lelkeket,
jó szándékkal kövezik ki az utat,
mely a pokol felé mutat.
Mit jelent a szó,
Igazság,
ha már csak gazság
járja át írva s kimondva,
s mocsokként rakódik a tudatba.
Mit jelent a szó,
Feledés,
ha a feledni való nem kevés,
s míg birkózunk a feladattal,
a világ újra megcsal.
Mit jelent a szó,
Bocsánat,
ha kisajátította magának
az ki a bűnt elkövette,
s a becsapottak állnak mögötte.
Mit jelent a szó,
Remény,
ha nincs mögötte erény,
ha csak felcsillan hirtelen,
aztán eltűnik a semmiben.
Mit jelent a szó,
Gyermek,
ha a sorstól nem kap kegyelmet,
ha már a pillanat mely megszülte,
fájdalmas, sötét jövőre ítélte.
Mit jelent a szó,
Anya,
ha nem több, mint önmaga,
s gyermekét kárhozatra dobva,
karrierjét tolja a magasba,
Mit jelent a szó,
Hajnal,
Ha csak magunk vagyunk magunkkal,
nem kérünk s nem adunk,
mert egyedül vagyunk.
Mit jelent a szó,
ha olyan mint a hó,
ha nincs mögötte megértés,
se aggódó féltés,
se kitartó türelem,
se önzetlen szerelem.
Mit jelent a szó,
a kimondva andalító,
a gondolva bódító,
a látva szédítő,
a lelket fehérítő:
kedvesem.
Mit jelentesz te nekem,
ha összebújunk csendesen,
s ahogy átölel két kezem,
minden leírt fájdalmamat
általad feledem.
2013.09.21.
FURA KIS FICKÓ
Fura kis fickó az ősz:
hol szelíd, hol bősz,
egyszer hideget fúj a tájra,
másszor belesimul a nyárba.
Fázik.
Az arcán látszik,
ahogy a levelekkel játszik,
s a tájjal eggyé válik.
Aranyló sárga ékszer-koszorú,
nem vidám, nem szomorú,
inkább megnyugtató,
mint a halkan kimondott szó.
Fura kis fickó az ősz:
mikor azt hiszed, depressziója legyőz,
megsimogat néhány napsugárral,
s ha lelked nem is szárnyal,
de legalább túléli a borús napokat,
a hétköznapi makacs gondokat.
Gyermek sapkák alól kibújva
történetet ír a porba
a búcsúzó nyárról,
s ahogy lehinti a levelet a fákról,
keze az arcunkhoz ér
amíg a kopogtató télről mesél.
Fura kis fickó az ősz:
takarít amennyit győz,
hanyagul össze majd szétsodorja,
a maradékot december elé tolja.
Szabad futással neki iramodik,
a házak faláról a térre kanyarodik,
majd a bokrok felé talál utat,
s ahogy a lombok között kutat,
hirtelen megáll,
ha hajléktalanra talál.
Pironkodva bújik a levert avarba,
amiért az éhesen alvót megzavarta,
Hűvöse simogató meleggé változik,
s közben ki tudja miről álmodik...
Mérgében gazdag gallérokat szaggat,
díszes öltönyökre letört ágakat aggat,
dühös deret csap a dölyfös arcokba,
aztán felsikolt a magasba,
mintha Istent keresné,
majd mint aki úgy sem válhat szentté,
lassan csendesül,
s pihenni egy zugba menekül.
Fölötte a borzolt szárnyú madarak,
valahova messze tartanak,
verdeső szárnyuk szétveri a párát,
szabadon engedve egy kósza fénycsóvát.
Így küldi üdvözletét a Nap
ennek a fura kis fickónak.
2013.09.30.
LELKEKBEN MEGMERÜLVE
Lelkemben megmerülve
szaggat a fájdalom,
s mint néma énekes
most csak én hallom dalom.
Világtól elrugaszkodott,
oly sokszor elátkozott,
meg nem értett gondolataim
felsorakoznak, mint katonáim,
s a meghirdetett harcot,
- vállalva minden kudarcot-,
végig verekszik egy életen át,
elszenvedve sok vesztes csatát.
Ha megdobnak kővel s nem kenyérrel,
visszadobom azt szóval és zenével,
szavakban dobbanó ritmussal,
s megbirkózom a rám szórt átkokkal.
Úgy élek, ahogy mások halni szoktak:
elszámolok a mindennapoknak,
sorra veszem amit tettem, s amit nem,
s ha negatív a mérlegem,
engedj még élni Istenem!
A meghallgatást csak remélem,
s amíg verset írok vizen s kenyéren,
éhséget nem érzek a Múzsa kegyében,
csak alámerülök a világ lelkében.
Lelkekben megmerülve,
mint a patkány a fényre kerülve,
úgy nézek vaksin a jövőbe.
A homályba taszított múlt
ködbe vesző jövőt szült,
s aki valami jobbért nyúlt
az önmaga börtönébe került:
életfogytiglan várakozásra ítélve,
ígéretekkel bélelt kabátban dideregve.
Akit elvesz az Isten hidege,
akinek nincs mindennapi kenyere,
aki úgy fekszik az utcán,
hogy belerúgnak durván,
s nem számíthat már önmagára sem
az csak átvánszorog az életen.
Apró lépései nem tűnnek fel senkinek,
él mint aki soha sem létezett,
s egyetlen helye a társadalomban
egy szám a negatív statisztikában.
Csak a semmi sír körötte,
egy adat távozott el örökre,
s a hazugság politika a köpenye,
ha kell majd mártírt csinál belőle...
Eltipor ez a látomás:
ez a jövőre ivott hazug áldomás
mely, mint öngyilkos vallomás
az utolsó szavak egyike a sorban,
mielőtt végleg elmerülünk a porban.
Menekülnék előle,
elrejtőznék lelkedbe merülve,
mert ez az egyetlen menedékem,
melyet mindig megkapok, ha kérem.
Mert lelkedben megmerülve
csitul a fájdalom,
s amit másoktól féltettem
azt most neked adom.
Rejtett világom apró neszeit,
kétségeim széttárt kezeit,
lassan bandukoló életemet,
ölben hordozott szerelmemet
örök nyugalomba helyezem
mindent befogadó szívedben.
Kell az a csend mely belőled árad.
S a szikla melyre építetted várad
a soha meg nem ingás biztos talaja,
tiszta lelked fáradhatatlan dala.
2013.11.03.
KELLEK E ÍGY ?
A hajnali ködben
gondoktól törötten
agyamba kúsznak a gondolatok,
s míg félálomban vagyok,
felteszem a kérdésemet:
mivé legyek itt közöttetek?
Leszek gubbasztó madár egy faágon,
ha kell szárnyaimat is levágom,
nem csicsergek, nem dalolok,
csak úgy magamnak elvagyok,
nem kutatom senki titkát,
s elviselem majd a kalitkát.
Kellek e így?
Leszek vándor,
ki megbújik bárhol,
csak szelet kenyeret dobjanak,
pohár vizet is hozzanak,
valami kabátot, hogy ne fázzak,
s egy csöppnyi zugot, hogy ne ázzak.
Kellek e így?
Leszek szánalom mások helyett,
s ha sehol sem kapok helyet,
élek behunyt szemmel, vakon,
s míg rám nem szakad a plafon,
nem kiáltom világgá a bűnöket,
eltűröm a ránk aggatott vétkeket.
Kellek e így?
Leszek mindenről lemondó,
nadrágszíj meghúzó
engedelmes,
kinek ha keserves,
akkor is mosolyog,
s a foga is halkan csikorog.
Kellek e így?
Leszek nemzetem bolondja,
s ha néha kirángatnak a porondra
táncolva leszek félcédulás,
s ha megindul a királlyá avatás
majd jókat nevetek,
amikor felőlem döntenek.
Kellek e így?
Leszek gyógyszer nélküli beteg,
kit gyógyultnak minősítenek,
mankóimat eldobva rohanok,
hagy lássák a büszke okosok,
hogy én már nem rokkanok,
mert gyógyult vagyok!
Kellek e így?
Leszek sírva temető,
gödörbe lemenő,
zokogó rokon,
kit alanyi jogon
megillet az ásás joga,
mintha önmagát tenné oda.
Kellek e így?
Leszek gyermek, az éhező,
kinek gyomra már összenő
egyetlen kicsiny gombóccá,
soha sem érzett falattá,
melyet úgy vettek el tőle,
hogy kóstolni sem tudott belőle!
Kellek e így?
Leszek tüdőben megrekedt levegő,
melyet a félelem körbenő,
lenyomja magát a bordák mögé,
a legrejtettebb zsigerek közé,
nehogy kiszökve szóvá váljon,
s valami rosszat kiáltson!
Kellek e így ?
Leszek majd ébredő,
ködből előtűnő
mindennapi félelmetek,
a legnagyobb kérdésetek leszek,
a rátok zúduló lelkiismeret,
mely mint a szikla roppantja gerincetek,
s mindenre kell majd felelnetek,
mivé kell legyek,
hogy e Hazában végre
itthon legyek ?
2013.11.20.
KERESZTRE FESZÍTVE
Keresztre feszített Karácsonyunkat
ki szenteli meg,
ha nem áll tömeg
az álmodók mögött,
s mint a gyöngy a disznók között,
úgy tűnik el a lényeg a színfalak mögött.
Keresztre feszített világunkban
ki ad egy szelet kenyeret,
ahol pénztárcák állnak sorban, nem emberek,
ahol pénzre váltják a szeretetet,
csillogás csillogásnak integet,
s elmennek az utcán fekvő mellett.
Keresztre feszített démonainkat
ki űzi el,
ha igazság s becsület kell
a jóban megmaradáshoz,
a szánalmak oltalmához,
Jézus oltárához.
Keresztre feszített árnyainkat
ki viszi ki a fényre,
ki tesz pontot az elégre,
ha egymástól elzárkózva,
magunkba roskadva
csak kuporgunk jajongva.
Keresztre feszített értékeinket
ki árazza újra,
s teszi fel a polcra,
lesöpörve onnan a szemetet,
az érdemteleneket,
a magukban öntelteket.
Keresztre feszített napjainkat
ki áldja meg,
ha mindegy,
hogy hamis papjainkat,
kicsavart vágyainkat
kineveti majd a holnap.
Keresztre feszített tévedéseinket
ki teszi jóvá,
egyetlen őszinte szóvá,
mely csak a bocsánat lehet
tőlem neked,
s mindenkitől mindenkinek.
Keresztre feszített ünnepünket
ki teszi hétköznappá,
hogy jóságos pappá,
mosolygós adakozóvá
minden nap lehessünk,
s az éhezők szájával ehessünk.
Keresztre feszített tüzünket
ki táplálja tovább,
ki fúj harsonát
az égiek felé,
s mint a valóság a tükör elé,
úgy megy a fázók közé.
Keresztre feszített álmainkból
ki ébreszt fel,
ki ad pofont ha kell,
hogy merjünk szeretni,
önzés nélkül embernek lenni,
s hinni, hinni, hinni...
2013.12.16.
A JÖVŐ
Lezuhant az este.
S ahogy a teste
átsejlett az árnyak között,
lebegve az ágyam fölött,
úgy lett egyre szebb,
egyre kecsesebb.
Szerelmes ajka,
mint szirének hangja,
arcomba ígéretet lehel,
s amíg takarja lepel
hinni kell neki,
ki az örök törvényt ismeri.
Hajkoronája betakar,
egyszerre mindent akar
ami én vagyok,
s ha ragyogok
vagy magamba roskadok,
neki úgy is jó vagyok.
Szeme felizzó gyöngy,
varázsos kristálygömb
tele látomással,
s nem törődik mással,
csak nekem mesél,
andalító dallamot zenél.
Kezének simítása,
mint orgona virága
illatot szül,
melybe belemerül,
megfürdik benne,
s úgy ül az ölembe.
Aztán hirtelen,
mint aki idegen,
a sarokba penderül,
arca durcásan felhevül,
szája sírásra görbül,
s talány könny csepp is gördül.
Széppé borzolt napjait,
mint ősi papjait
felsorakoztatja,
magasba dobja,
s alá hullanak félelmei,
sokszor megélt kétségei.
Ki ez a szeszélyes asszony,
ki ha haragszom
csak kacéran kinevet,
velem tölt egy egész életet,
s ha zavarnám se menne,
mint árnyékom követne.
Mint a kétarcú Isten,
úgy sugárzik belőle minden.
Egyszerre szelíd s kegyetlen,
megbocsájtó s könyörtelen,
jót s rosszat mutató,
hűséges és elhagyó.
Ha itt van én sehol sem vagyok,
amit kér mindent átadok,
ha álmodom csak vele teszem
még ha mást is mond az eszem,
mint árva gyermek rá úgy szorulok,
s alázattal elé borulok.
Már tudom, ki ő:
az árnyból a fénybe menő,
egyetlen magból felnövő,
lelkembe kérdéseket tevő,
mindenhonnan előjövő,
vállamra telepedő Jövő...
2013.12.24.
| |
