A Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakán végzett 1983-ban, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház dramaturgja lett. 1985-től 1986-ig a szolnoki Szigligeti Színház, 1986-tól 1990-ig a Radnóti Miklós Színház, 1990-től 1992-ig a nyiregyházi Móricz Zsigmond Színház dramaturgja volt. 1992 és 1994 között a miskolci Nemzeti Színház rendezője, 1994 és 1996 között a szolnoki színház főrendezője volt. 1996-ban szerződött a szegedi Nemzeti Színházhoz, majd 1999-ben a Radnóti Színházhoz.

Vendégként rendezett -többek között- a Nemzeti Színházban, Vígszínházban, a Magyar Állami Operaházban, a Budapesti Katona József Színházban, a Krétakör Színházban, az Egri Gárdonyi Géza Színházban.

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen 1996 óta tanít.

Lehetne úgy is, hogy ne kelljen megérteni a történetet - elvégre elég mindegy, hogy a Mediciek zsarnokok, a Strozzik köztársaságpártiak, hogy jó-e a pápa, a császár vagy a király, sőt, még az is mindegy, hogy Lorenzo Medici, a lázadásért lázadó, ál-világmegváltó fejedelemgyilkos, a szánalmas hamleti szófosó jól teszi-e, hogy meggyilkolja Alessandro Medicit, hogy ezzel a népnek adja a hatalmat. És számíthatna csak az, hogy a népnek, néhány diákot leszámítva nem kell a hatalom; neki mindegy, ki kormányoz, amíg szól a dáridó. Majdnem ez történik, Zsótér reflektorfényében ott a nép: a Filippo által mondott „Tudjátok ti, mi az a köztársaság?", a hatalmat végül átvevő Cosimo semmitmondó beszédét lezáró „Mulassanak velem és sztárvendégeimmel!" mind azt bizonyítják: a legnagyobb zsarnok a nép butasága és butíthatósága. De a néhány, pontosan kimért, direkt mondat és gesztus mégsem olyan erős, hogy önmagában is elég legyen; ezek is ugyanúgy vannak kódolva az előadás sűrű szövetébe, mint a többi jel: az egyes szemeket csak a többi tükrében lehet értelmezni.

Ugyanakkor Zsótér gondoskodik a szórakoztatásról: mulatunk, ahogy Firenze népe - akár anélkül, hogy értenénk, mi történik. A neveket időnként magyarra forgatva mondják (úgymint: Malacpina, Szalvéta, Lorenzacskó), a karakterek néha kacagtató mesefigurákká válnak, a színészek össze-vissza grimaszolnak, de ami a legfontosabb: újra és újra előkerül az a bizonyos fonál: fülből húzzák ki, holttestet rajzolnak vele körbe, tekerik, gombolyítják és horgolnak belőle, leginkább kesztyűket. Pedig van már belőlük egynéhány: az egész színpadot beteríti a sok vérrel és borral mocskolt kesztyű (érdekes, hogy ez a szövegrész nem hangzik el az előadásban); kesztyűfonathalmok hevernek egymáson, a széken, az asztalon, kesztyűk vannak a falon, és kesztyűt húz Alessandro (van neki harcos és baszós is). A kesztyűből ruha lesz, jelmez, sárkány, imádkozó vagy ujjmutogató kéz, ágy és sírhalom. A sok kesztyű a nép, a király karjának százezer keze - de egy jó királyé, nem Alessandróé.

Igen, Alessandro Medici rossz fejedelem, de ami még ennél is rosszabb: mulandó ember húsból és vérből; szíve van, ami dobog, érezni is ezt, ha kitépjük a testéből, és a kezünkben tartjuk; belei is vannak, szépen ki lehet őket húzni, méterről méterre, nem könnyű, de azért kijön, Lorenzónak sikerül is. Fröccsenő vér és szakadó belsőségek hangjával húz ki hosszú, hosszú gumikesztyűket Alessandro ruhája alól, különös kegyetlenséggel, mondanánk, pedig Lorenzo csak egy egyszerű reneszánsz ember, érdekli a test, az élet: igen, Hamlet ő, de nem a megjelenő szellem vagy a nagy szavak, nem a hasonló cselekményelemek, hanem az élet semmiségének felismerése miatt.

Orosz Ákos, akinek a színészek közül egyedüliként csak egy szerepe van, jelenetről jelenetre új oldaláról mutatja Lorenzacciót. Az elszánt kerítőtől az idióta udvari bolondon át jut el a kard látványától elájuló gyönge épphogyférfiig, hogy aztán ebből az erőtlen roncsból kibújjon a kiábrándult hazafi, aki annak tudatában viszi véghez küldetését, hogy Firenzében senki sem lesz, aki az ő eszméjét vallva folytassa a harcot a köztársaságért. Végtelen lemondás, ön- és világirónia van az apró kacajban, amit a megölésére buzdító, őt hazaárulónak bélyegző kiáltványt olvasva hallat.

Tompa Ádám Alessandro Medicije egészen egyszerűen éretlen a kormányzásra: nőfaló huszonéves, aki saját hatalma bűvöletében halhatatlannak hiszi magát, és öröknek élete minden pillanatát - páncélingének ellopásánál jobban érdekli új tetoválása, és még megölésekor is erősebb benne a meglepetés kéje, mint a fájdalom. Cibo bíboros Tompa játékában erőszakosan nyalja gondolatait a márkiné fülébe - ő is tudja, hogy ez az egy eszköze van: gyóntatópapként nem kerülhet hozzá közel. Cosimo, az új fejedelem teste hatalmas - kesztyűk alkotják -, csak hangját adja Tompa: a populizmus irritálóan selymes orrhangját.

Lendvánczky Zoltán figurái a komolyság (és komolytalanság) széles spektrumának mindkét végletét felmutatják - nagy érdem, hogy Catarina szellemi visszamaradottságba hajló képtelen viháncolása a legkevésbé sem gyengíti Filippo Strozzi méltóságát. Fátyol Kamilla és Páll Zsolt inkább kitartóan koncentrált, statikus háttér-élőképként, mint epizódszereplőkként emlékezetesek. A szűk játéktér hátsó falánál, reneszánsz műremekek előtt tekerik fonalaikat - csak azt nem érteni, hogy a képek miért nem teszik ugyanezt.

Ungár Júlia, a fordítást is jegyző dramaturg sokrétegű, áthallható, sallangmentes szöveget készített, a túlcsorduló romantika helyett tömör testet adott a mondatoknak. A szójátékokat és a trágárságokat is úgy szőtte bele a szövegbe, hogy azok nem nyomják el erőszakosan környeztüket; a szórakoztató szövegrészek nem ölik meg a jeleneteket.

Szerencsésen találkozott Zsótér és a Maladype. Kár, hogy ezt a szerencsés találkozást csak a néhány tucatnyi néző felkészült, odaadó része tudja élvezni.

/ Forrás: Wikipédia és Ellenfény Online /