Artaud szülei, Euphrasie Nalpas és Antoine-Roi Artaud, görög
származásúak voltak. Bár édesanyja kilenc gyermeknek adott életet, csak
Artaud és két testvére vészelte át a csecsemőkort. Négy éves korában
Artaud komoly agyhártyagyulladást kapott, aminek következtében ideges és ingerlékeny természetűvé vált egész serdülőkorára. Súlyos idegzsába is gyötörte és a depresszió sem kerülte el. Kamaszként állítólag egy strici megkéselte hátulról különösebb ok nélkül, hasonlóképp mint Samuel Beckettet. / WIKIPÉDIA /
Nem a művészet az élet imitációja, az élet imitál egy transzcendens
princípiumot, amellyel a művészet kapcsol ismét össze bennünket.” (Antonin Artaud)
Antonin
Artaud-t (1896-1948) elsősorban a színházáról, pontosabban
színházelméleti írásairól ismeri a magyar olvasóközönség. Magyar
nyelven is hozzáférhető az 1938-ban megjelent főműve, Le théâtre et son
double (A színház és hasonmása, amelynek írásai magyar fordításban A
könyörtelen színház, illetve A színház és az istenek c. kötetekben
olvashatóak, 1985, ill. 1999). Artaud koncepciójában a kegyetlen
színház szakít a szövegre támaszkodó színház elvével, ehelyett inkább
egy térbeli kifejezésmód létrehozását szorgalmazza: a beszéd plasztikus
és vizuális materializációját hozza létre, a szó helyére a testet
állítja. Artaud felfogásában a kegyetlenség nem valamiféle erőszakot,
hanem elsősorban szükségességet és szigorúságot jelent, amennyiben
szakít a reprezentáció elvével, és az egyéniséget elsöprő,
„felszabadított élettel” kíván egyenlővé válni. A kegyetlenség
színházának másik fontos jellemzője, hogy megszűnteti a néző
passzivitását, voyeurizmusát: bevonja őt a darab terébe, testébe. Artaud
– két író, Roger Vitrac és Robert Aron társaságában – 1926 és 1930
között működtette az Alfred Jarry Színházat, amely még ugyan előre
megírt darabokat vitt színre, de már szakított a realista, lélektani
előadásmóddal, az „erkölcsi zsibvásárral”. Az Alfred Jarry Színház a
következő darabokat tűzte műsorra: Roger Vitrac két darabját (A
szerelem rejtelmei és Viktor, avagy a gyermekuralom), Strindberg
Álomjátékát és Artaud A kozmás has, avagy a bolond anya c. darabját,
valamint Robert Aron Gólyapapa c. jelenetét. Ezzel szemben, a
kegyetlenség színháza sosem valósult meg, pusztán a kiáltványok és az
elméleti állásfoglalások szintjén maradt. Több próbálkozás után csupán
egyszer került sor ezek gyakorlatba ültetésére: 1935-ben Artaud saját
elvei szerint vitte színre Percy Shelley tragédiáját, A Cenci-házat,
csakhogy ez az előadás is kudarcba fulladt. A kegyetlen színház
beszédgyakorlatainak egyféle kísérlete volt a Pour en finir avec le
jugement de dieu (Elég legyen isten ítéletéből) c. rádiójáték is,
amelyet Artaud 1947 novemberében rögzített, de amely végül nem
kerülhetett műsorra a francia kulturális rádióban (csak jóval a szerző
halála után, 1973-ban, illetve 1999-ben). E rádiójátékban Artaud
verseit különböző hangeffektusok, kiabálások, zörejek és zene kísérték.
A kegyetlenség színházát csak a ’60-as években kezdték újra felfedezni,
ettől fogva hatása kétségkívül óriásinak mondható: többek között Jean
Genet, Peter Brook (egyszerű színház), Judith Malina és Julian Beck
(Living Theatre), Jerzy Grotowski (szegény színház), Eugénio Barba
(Odin Színház), Tadeusz Kantor („halálszínház”), Robert Wilson
(képszínház), Heiner Müller törekvéseiben mutatható ki. Színházi
írásai mellett költeményei is megjelentek magyar nyelven, Artaud, a
mumus c. kötetben, Fekete Valéria szerkesztésében (Artaud, le Mômo,
1947). Ugyanebben a kötetben olvasható különös prózai műve is, a
Tarahumarák (elsősorban D'un voyage au pays des Tarahumaras, 1945 és
másutt megjelent írások), amely Artaud Mexikóban tett utazásának
tapasztalatait írja le. Az utazás célja az volt, hogy az európaitól
eltérő mágikus mitológia után nyomozzon, amelynek nyomát a
tarahumara-indiánok pejotl-táncában vélte felfedezni: a rítusnak nevet
adó hallucinogén ital hatására a résztvevők olyan extatikus állapotba
jutnak, amely visszavezeti az ént igazi, kreatív forrásaihoz. Artaud
szerint e rítusban nem válik el egymástól az erő és a szellem, az élet
és a halál, a civilizáció és a kultúra. A fentiekben részletezetteken
kívül röviden megemlíthetjük Artaud következő műveit is: L’ombilic des
limbes (A limbus köldöke, 1925), Le pèse-nerfs (Az ideg-mérleg, 1925),
L'art et la mort (A művészet és a halál, 1929), Van Gogh ou le suicidé
de la société (Van Gogh, avagy a társadalom öngyilkosa, 1947). A
következőkben egy szokványosnak korántsem nevezhető, az Héliogabale, ou
l’Anarchiste couronné (Héliogabalus, avagy a megkoronázott anarchista)
című prózai műből közlünk részleteket. Ez a munka A színház és
hasonmása írásaival egy időben készült, kötet formában 1934-ben jelent
meg a Denoël et Steele Kiadó gondozásában. A mű, amely leginkább
egyféle esszéisztikus és költői próza stílusát mondhatja magáénak, az
imaginárius legszélsőségesebb tartományait, határmezsgyéit is bejárja.
Ugyanakkor ez Artaud legdokumentáltabb műve: a kiadó ugyanis még egy
munkatársat is a rendelkezésére bocsátott, hogy segítségére legyen a
kötethez szükséges elmélyült könyvtári kutatás során. A könyv
címszereplője, Héliogabalus valós történelmi személy volt, voltaképpen
Varius Avitus Bassianus, császári nevén Marcus Aurelius Antonius, aki
218 és 222 között uralkodott Rómában. A történelemkönyvek nyomán Artaud
is kiemeli, hogy a kiskorú, mindössze 14 éves császárt a
Severus-dinasztia szíriai származású nőtagjai juttatták hatalomra, és
ők gyakorolták a tényleges hatalmat. Uralkodás helyett az ifjú császár
a napkultusznak szentelte életét, amelyet Rómában is be akart vezetni:
ez azonban nyugtalanította a környezetét, ezért unokafivérét, a szintén
kiskorú Severus Alexandert ültették a trónra, őt magát pedig 222-ben a
pretoriánusok meggyilkolták. Mindazonáltal Artaud könyvében nem a valós
történelmi eseményekre utaló narratív elemek vannak túlsúlyban, inkább
az anarchiáról szóló esszéisztikus, metafizikai-mitológiai
elmélkedéseket tartalmazó részek. Ugyanaz a törekvés munkál ebben a
prózai művében is, mint a kegyetlenség színházáról szóló írásokban: a
mítosz, a mágia, az orgiasztikus ünnepek újrafelfedezése az irodalom
számára. Artaud könyve három részre oszlik: első, A sperma-bölcső c.
részben a Severusok anarchikus korát és a különféle szíriai rítusokat
mutatja be, olyan sajátosan artaud-i fogalmak mentén, mint a sperma és
az ürülék, a fallosz és a vagina, az androgünitás. A második, A
princípiumok harca c. rész alkimista elemekkel tűzdelt metafizikai
elmélkedés a princípiumok összecsapásáról, az istenek, a test és a
szellem mibenlétéről a pogány vallásosság tükrében. A könyv harmadik,
egyben legterjedelmesebb része Az anarchia címet viseli. Itt
olvashatjuk Héliogabalus nevének részletes etimológiai levezetését is,
amelyben rengeteg isten-név, rítus és szimbólum van elrejtve.
Tulajdonképpen e részben válik világossá, miért volt fontos Artaud
számára az ókori gyermekcsászár története: az anarchia eszméje olyan
fogalmak mentén bomlik ki, amelyek mind-mind az androgünitás eszméjéhez
kapcsolódnak (mint például a napkultusz, a fallikus jelképek, az
öncsonkítás, a férfi és a nő egysége). Nem véletlen, hogy a szerző
epitáfiuma, az Itt nyugszik c. vers a következőképpen kezdődik: „Én,
Antonin Artaud, én vagyok a fiam, az apám/ az anyám/ meg én;/ hülye
körjárás szintezője, hol a nemzés/ maga-dugába dől […]”. Egy kiváló
Artaud-kutató, Évélyne Grossman kiemeli, hogy a „papa-mama” szindróma,
az androgünitás az életműben az alkotó erő neve, amely felforgatja a
jelentés egymásra rakódott rétegeit, és új viszonyrendszerbe helyezi
azt. Ez az alkotói princípium szakít az apa elvén, a jelölő uralmán
alapuló jelentésszerveződéssel, ugyanakkor pedig megújítja az ember
szexuális és pszichikai polimorfizmusát (vö. Évélyne Grossman: La
défiguration. Artaud – Beckett – Michaux, Minuit, Paris, 2004). A
Héliogabalusban megjelenő anarchia kapcsolatba hozható a színházi
írásokban kifejtett kegyetlenség fogalmával. Hiszen Artaud-nál messze
nem Proudhon, Bakunyin vagy Kropotkin anarchiájáról van szó, amely
lényege szerint szociális, politikai gesztus, a tulajdon és a
társadalmi rend ellen irányul. Noha Héliogabalus maga is a fennálló
római társadalmi rend ellensége, anarchiája inkább egyféle „alkalmazott
kegyetlenség”, önmaga ellen irányuló rombolás, amely a költészet
legszigorúbb és legszükségszerűbb meghatározása. Egy olyan költészeté,
amely már nem reprezentáció, hanem cselekvő erő, és maga teremti meg a
különbségek játéka alól felszabadított beszéd lehetőségét. Ennyiben az
anarchia tapasztalata egyben a tiszta költészet lehetetlenségéről is
szól. Ezek után pedig csak a kegyetlen színház, a határ és a veszély
igazi megtapasztalását biztosító, azt szellemi-grammatikai manőverekkel
elfedni nem kívánó művészeti forma tekinthető autentikusnak. Artaud
írása tehát az anarchia, az őrültség és az irodalom határmezsgyéjén
mozog: Sade, Hölderlin, Nietzsche vagy Jarry műveinek tapasztalatával
rokonítható. ÍRTA: Bakcsi Botond / HELIKON Irodalmi folyóirat / Artaud, a kegyetlenség és az anarchia XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 17. (487.) SZÁM - SZEPTEMBER 1
KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ
Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.
