Antoine Marie Joseph Artaud, ismetebb nevén Antonin Artaud (Marseille, 1896. szeptember 4. - Párizs, 1948. március 4.) francia drámaíró, költő, színész és színházi rendező.
Artaud szülei, Euphrasie Nalpas és Antoine-Roi Artaud, görög származásúak voltak. Bár édesanyja kilenc gyermeknek adott életet, csak Artaud és két testvére vészelte át a csecsemőkort. Négy éves korában Artaud komoly agyhártyagyulladást kapott, aminek következtében ideges és ingerlékeny természetűvé vált egész serdülőkorára. Súlyos idegzsába is gyötörte és a depresszió sem kerülte el. Kamaszként állítólag egy strici megkéselte hátulról különösebb ok nélkül, hasonlóképp mint Samuel Beckettet.
/ WIKIPÉDIA /
Nem a művészet az élet imitációja, az élet imitál egy transzcendens princípiumot, amellyel a művészet kapcsol ismét össze bennünket.”
(Antonin Artaud)
Antonin Artaud-t (1896-1948) elsősorban a színházáról, pontosabban színházelméleti írásairól ismeri a magyar olvasóközönség. Magyar nyelven is hozzáférhető az 1938-ban megjelent főműve, Le théâtre et son double (A színház és hasonmása, amelynek írásai magyar fordításban A könyörtelen színház, illetve A színház és az istenek c. kötetekben olvashatóak, 1985, ill. 1999). Artaud koncepciójában a kegyetlen színház szakít a szövegre támaszkodó színház elvével, ehelyett inkább egy térbeli kifejezésmód létrehozását szorgalmazza: a beszéd plasztikus és vizuális materializációját hozza létre, a szó helyére a testet állítja. Artaud felfogásában a kegyetlenség nem valamiféle erőszakot, hanem elsősorban szükségességet és szigorúságot jelent, amennyiben szakít a reprezentáció elvével, és az egyéniséget elsöprő, „felszabadított élettel” kíván egyenlővé válni. A kegyetlenség színházának másik fontos jellemzője, hogy megszűnteti a néző passzivitását, voyeurizmusát: bevonja őt a darab terébe, testébe.
Artaud – két író, Roger Vitrac és Robert Aron társaságában – 1926 és 1930 között működtette az Alfred Jarry Színházat, amely még ugyan előre megírt darabokat vitt színre, de már szakított a realista, lélektani előadásmóddal, az „erkölcsi zsibvásárral”. Az Alfred Jarry Színház a következő darabokat tűzte műsorra: Roger Vitrac két darabját (A szerelem rejtelmei és Viktor, avagy a gyermekuralom), Strindberg Álomjátékát és Artaud A kozmás has, avagy a bolond anya c. darabját, valamint Robert Aron Gólyapapa c. jelenetét. Ezzel szemben, a kegyetlenség színháza sosem valósult meg, pusztán a kiáltványok és az elméleti állásfoglalások szintjén maradt. Több próbálkozás után csupán egyszer került sor ezek gyakorlatba ültetésére: 1935-ben Artaud saját elvei szerint vitte színre Percy Shelley tragédiáját, A Cenci-házat, csakhogy ez az előadás is kudarcba fulladt. A kegyetlen színház beszédgyakorlatainak egyféle kísérlete volt a Pour en finir avec le jugement de dieu (Elég legyen isten ítéletéből) c. rádiójáték is, amelyet Artaud 1947 novemberében rögzített, de amely végül nem kerülhetett műsorra a francia kulturális rádióban (csak jóval a szerző halála után, 1973-ban, illetve 1999-ben). E rádiójátékban Artaud verseit különböző hangeffektusok, kiabálások, zörejek és zene kísérték. A kegyetlenség színházát csak a ’60-as években kezdték újra felfedezni, ettől fogva hatása kétségkívül óriásinak mondható: többek között Jean Genet, Peter Brook (egyszerű színház), Judith Malina és Julian Beck (Living Theatre), Jerzy Grotowski (szegény színház), Eugénio Barba (Odin Színház), Tadeusz Kantor („halálszínház”), Robert Wilson (képszínház), Heiner Müller törekvéseiben mutatható ki.
Színházi írásai mellett költeményei is megjelentek magyar nyelven, Artaud, a mumus c. kötetben, Fekete Valéria szerkesztésében (Artaud, le Mômo, 1947). Ugyanebben a kötetben olvasható különös prózai műve is, a Tarahumarák (elsősorban D'un voyage au pays des Tarahumaras, 1945 és másutt megjelent írások), amely Artaud Mexikóban tett utazásának tapasztalatait írja le. Az utazás célja az volt, hogy az európaitól eltérő mágikus mitológia után nyomozzon, amelynek nyomát a tarahumara-indiánok pejotl-táncában vélte felfedezni: a rítusnak nevet adó hallucinogén ital hatására a résztvevők olyan extatikus állapotba jutnak, amely visszavezeti az ént igazi, kreatív forrásaihoz. Artaud szerint e rítusban nem válik el egymástól az erő és a szellem, az élet és a halál, a civilizáció és a kultúra. A fentiekben részletezetteken kívül röviden megemlíthetjük Artaud következő műveit is: L’ombilic des limbes (A limbus köldöke, 1925), Le pèse-nerfs (Az ideg-mérleg, 1925), L'art et la mort (A művészet és a halál, 1929), Van Gogh ou le suicidé de la société (Van Gogh, avagy a társadalom öngyilkosa, 1947).
A következőkben egy szokványosnak korántsem nevezhető, az Héliogabale, ou l’Anarchiste couronné (Héliogabalus, avagy a megkoronázott anarchista) című prózai műből közlünk részleteket. Ez a munka A színház és hasonmása írásaival egy időben készült, kötet formában 1934-ben jelent meg a Denoël et Steele Kiadó gondozásában. A mű, amely leginkább egyféle esszéisztikus és költői próza stílusát mondhatja magáénak, az imaginárius legszélsőségesebb tartományait, határmezsgyéit is bejárja. Ugyanakkor ez Artaud legdokumentáltabb műve: a kiadó ugyanis még egy munkatársat is a rendelkezésére bocsátott, hogy segítségére legyen a kötethez szükséges elmélyült könyvtári kutatás során.
A könyv címszereplője, Héliogabalus valós történelmi személy volt, voltaképpen Varius Avitus Bassianus, császári nevén Marcus Aurelius Antonius, aki 218 és 222 között uralkodott Rómában. A történelemkönyvek nyomán Artaud is kiemeli, hogy a kiskorú, mindössze 14 éves császárt a Severus-dinasztia szíriai származású nőtagjai juttatták hatalomra, és ők gyakorolták a tényleges hatalmat. Uralkodás helyett az ifjú császár a napkultusznak szentelte életét, amelyet Rómában is be akart vezetni: ez azonban nyugtalanította a környezetét, ezért unokafivérét, a szintén kiskorú Severus Alexandert ültették a trónra, őt magát pedig 222-ben a pretoriánusok meggyilkolták. Mindazonáltal Artaud könyvében nem a valós történelmi eseményekre utaló narratív elemek vannak túlsúlyban, inkább az anarchiáról szóló esszéisztikus, metafizikai-mitológiai elmélkedéseket tartalmazó részek. Ugyanaz a törekvés munkál ebben a prózai művében is, mint a kegyetlenség színházáról szóló írásokban: a mítosz, a mágia, az orgiasztikus ünnepek újrafelfedezése az irodalom számára.
Artaud könyve három részre oszlik: első, A sperma-bölcső c. részben a Severusok anarchikus korát és a különféle szíriai rítusokat mutatja be, olyan sajátosan artaud-i fogalmak mentén, mint a sperma és az ürülék, a fallosz és a vagina, az androgünitás. A második, A princípiumok harca c. rész alkimista elemekkel tűzdelt metafizikai elmélkedés a princípiumok összecsapásáról, az istenek, a test és a szellem mibenlétéről a pogány vallásosság tükrében. A könyv harmadik, egyben legterjedelmesebb része Az anarchia címet viseli. Itt olvashatjuk Héliogabalus nevének részletes etimológiai levezetését is, amelyben rengeteg isten-név, rítus és szimbólum van elrejtve. Tulajdonképpen e részben válik világossá, miért volt fontos Artaud számára az ókori gyermekcsászár története: az anarchia eszméje olyan fogalmak mentén bomlik ki, amelyek mind-mind az androgünitás eszméjéhez kapcsolódnak (mint például a napkultusz, a fallikus jelképek, az öncsonkítás, a férfi és a nő egysége). Nem véletlen, hogy a szerző epitáfiuma, az Itt nyugszik c. vers a következőképpen kezdődik: „Én, Antonin Artaud, én vagyok a fiam, az apám/ az anyám/ meg én;/ hülye körjárás szintezője, hol a nemzés/ maga-dugába dől […]”. Egy kiváló Artaud-kutató, Évélyne Grossman kiemeli, hogy a „papa-mama” szindróma, az androgünitás az életműben az alkotó erő neve, amely felforgatja a jelentés egymásra rakódott rétegeit, és új viszonyrendszerbe helyezi azt. Ez az alkotói princípium szakít az apa elvén, a jelölő uralmán alapuló jelentésszerveződéssel, ugyanakkor pedig megújítja az ember szexuális és pszichikai polimorfizmusát (vö. Évélyne Grossman: La défiguration. Artaud – Beckett – Michaux, Minuit, Paris, 2004).
A Héliogabalusban megjelenő anarchia kapcsolatba hozható a színházi írásokban kifejtett kegyetlenség fogalmával. Hiszen Artaud-nál messze nem Proudhon, Bakunyin vagy Kropotkin anarchiájáról van szó, amely lényege szerint szociális, politikai gesztus, a tulajdon és a társadalmi rend ellen irányul. Noha Héliogabalus maga is a fennálló római társadalmi rend ellensége, anarchiája inkább egyféle „alkalmazott kegyetlenség”, önmaga ellen irányuló rombolás, amely a költészet legszigorúbb és legszükségszerűbb meghatározása. Egy olyan költészeté, amely már nem reprezentáció, hanem cselekvő erő, és maga teremti meg a különbségek játéka alól felszabadított beszéd lehetőségét. Ennyiben az anarchia tapasztalata egyben a tiszta költészet lehetetlenségéről is szól. Ezek után pedig csak a kegyetlen színház, a határ és a veszély igazi megtapasztalását biztosító, azt szellemi-grammatikai manőverekkel elfedni nem kívánó művészeti forma tekinthető autentikusnak. Artaud írása tehát az anarchia, az őrültség és az irodalom határmezsgyéjén mozog: Sade, Hölderlin, Nietzsche vagy Jarry műveinek tapasztalatával rokonítható.
ÍRTA: Bakcsi Botond
/ HELIKON Irodalmi folyóirat /
Artaud, a kegyetlenség és az anarchia
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 17. (487.) SZÁM - SZEPTEMBER 1
